Halványuló Jegyek

(Gilda)

VI.

Mire Rania másnap felébredt, dél is rég elmúlt, mégis úgy érezte magát, mint aki hetek óta nem aludt. Szinte egész éjszaka a plafonra meredt, és majdnem reggel volt már, mire végre lecsukódott a szeme. Gondolatai azonban álmában is tovább kavarogtak. Darius, az apja, a Halálfalók, Dumbledore, a Roxfort, a sebesültek, Tonks és Piton... Ez utóbbi idegesítően gyakran tért vissza a gondolataiba. Amikor erre rájött, rettentően szégyellte magát. Miért foglalkozik ő ennyit egy vadidegen emberrel, amikor itt van Darius, amikor olyan ellentétes érzései vannak a Roxforttal kapcsolatban, amikor az apja miatt kellene aggódnia...

Ezredszer is végigpörgette magában az előző délutáni jelenetet, és minden alkalommal jobban bánta, hogy segített Dumbledore-nak. Pusztán amiatt, mert hitt Pitonnak! Igen, ez volt az egyetlen oka, kár ámítania magát. De miért van rá ekkora hatással, az istenért?! Azok a nyomorult látomásai... el kéne vonatkoztatnia attól, hogy olyan gyakran álmodott Pitonnal, és mégsem képes rá. Tudta, hogy valószínűleg nem véletlenül szerepelt az álmaiban a férfi, de képtelen volt rávenni magát, hogy ezen gondolkodjon. Mindent megadott volna, ha soha többé nem álmodik semmit. És hogy néha érzi Piton gondolatait, az több mint rémisztő volt számára. Soha senki mással nem fordult ez elő korábban, kivéve Dariust még gyerekkorukban... dehát Dariusban és Pitonban ugyan mi lehet a közös?

Darius, aki tanár lett... mugliismeret tanár! Furcsamód nem is érezte már olyan abszurdnak a gondolatot. Bár ő nem tanult soha mugliismeretet, meg tudta érteni, hogy a Dumbledore-féléknek ez miért is olyan fontos. Hiszen ők azt szajkózzák állandóan, hogy a muglik is egyenrangúak a varázslókkal, sőt a félemberek és egyéb teremtmények is! Dumbledore eszerint sikeresen a maga képére formálta Dariust. Az öreg varázslóra gondolva megint elfogta a gyűlölet. És a fiú valószínűleg nem emlékszik semmire, ami történt, különben ugyanúgy gyűlölné Dumbledore-t... vagy talán az öreg kitörölte a memóriáját? El tudta róla képzelni.

Azon vette észre magát, hogy eltűnődik: Darius vajon boldogabb volt itt, mint ő az apjával? Igen, valószínűleg. Nem, dehogy! Hogy gondolhat ilyet?!

Nagy sokára aludt el, de mikor felébredt, semmivel sem érezte magát kipihentebbnek. Rájött, hogy farkaséhes. Hány napja is nem evett már? Gyorsan megmosdott, felöltözött és az ajtó felé indult. Hirtelen megtorpant. Hogy fog innen kimenni? Tonks az este rázárta az ajtót! Próbaképpen lenyomta a kilincset, mire az ajtó nagy meglepetésére kinyílt. Amikor kilépett rajta, már azt is látta, miért. Újabb őrzője az ajtó előtt várta.

- Na végre, hogy felébredt! Már azt hittem, átalussza ezt a szép napot! - mondta Hagrid, és hangja egészen barátságos volt.
Rania hitetlenkedve nézett rá. Hogy bír ez vele így beszélni, amikor valószínűleg pontosan tudja, hogy ő Halálfaló, és mint olyan, megveti a félembereket? Homlokát ráncolva kérdezte:
- Maga fog ma őrizni? - Nyilván szándékosan alázza meg ezzel is Dumbledore, gondolta.
- Őrizni? Dehogy. Dumbledore professzor arra kért, a kastélyon belül kísérjem el mindenhová. Biztos nem szeretné, hogy magányosnak érezze magát!
Rania kis híján felnevetett, de aztán megzabolázta arcvonásait. Még hogy magányosnak?! Jó vicc! Pont Hagrid lesz neki jó társaság!
- Inkább azt nem szeretné, hogy megszökjek - válaszolta gúnyos fintorral. - Nem hiszem, hogy nagyon érdekelné, hogy érzem magam.
- Már miért ne érdekelné? - csodálkozott az óriás. - Különben pedig Dumbledore professzor pontosan tudja, hogy maga nem fog megszökni. Darius miatt.
Raniának újra eszébe jutott a könyvtár-béli beszélgetés az öccsével. Hagrid észrevehetett valamit az arcán, mert elkomorodva kérdezte:
- Ugye, már találkozott vele?
- Erről nem akarok beszélni - válaszolta megütközve Rania. Még hogy ennek a félembernek beszéljen a legbensőbb ügyeiről? - Inkább ennék végre valamit!
- Persze - csapott a homlokára Hagrid, - hiszen már napok óta koplal! Jöjjön, menjünk a Nagyterembe, Dumbledore professzor várja. Lassan ebédidő, megsütöttem ám azt a vaddisznót! Magának is szántam belőle. Egyelőre más úgysem eszi, még mindig nem ébredtek fel... - azzal szipogni kezdett.
Nehogy bőgni kezdjen, gondolta rémülten Rania.
- Mehetünk? - kérdezte gyorsan, bár nem lelkesedett a gondolatért, hogy megint úgy álljon a Nagyteremben, mint egy szégyenpadra szegezett félnótás. Tudta azonban, hogy nem kerülheti el, az igazgató nyilvánvalóan nem engedné neki, hogy a szobájában étkezzen. Hogy dögölne meg...
- Igen, jöjjön - motyogta az óriás, és nagyot trombitált lepedő méretű zsebkendőjébe.

A Nagyterembe érve Rania tanácstalanul nézett körül. A helyiségben vagy huszan ültek kisebb csoportokban. Darius és Piton nincs köztük, állapította meg. De mégis hova üljön? Egy üres asztal felé indult, ekkor azonban Dumbledore észrevette.
- Á, jó reggelt! Vagy inkább jó napot! Remélem, kipihente magát. Jöjjön, csatlakozzon hozzánk!
Rania nem is számított másra. Felmerült benne, hogy tüntetőleg mégis az üres asztalhoz ül, de letett róla. Már így is sokan kezdték el őt bámulni... Dumbledore nyilvánvalóan szándékosan hozta ilyen helyzetbe, jött rá. Érezte, hogy a feszültség úgy támad fel benne, mintha semmit nem aludt volna.

Az asztalánál hárman ültek rajta kívül. Az egyikben csodálkozva ismerte fel egykori jóslástan tanárát, Trelawney professzort. Ez a szélhámos még itt van? És mit keres itt szünidőben? Viszonozta a tanárnő hűvös bólintását, de agyában vészcsengő szólalt meg a láttán. Mellette két ismeretlen férfi ült. Egyikük, egy fekete hajú, markáns arcú varázsló tömény utálattal méregette.
- Ő Sirius Black - mutatta be Dumbledore. - Sirius, ő Rania Dangor, Darius nővére.
Bellatrix és Narcissa eltévelyedett unokaöccse, ugrott be Raniának. A varázsló egy megvető pillantást küldött a nő felé, azzal felállt.
- Dumbledore, ha megbocsát, én inkább egy másik asztalnál fejezem be az ebédet.
Azzal faképnél hagyta őket. Rania igyekezett teljes közönnyel tudomásul venni a történteket, miközben szívesen megátkozta volna Blacket és Dumbledore-t a megaláztatásért. Biztos volt benne, hogy az igazgató szándékosan játszik most úgy vele, mint a macska az egérrel, mielőtt elfogyasztja. És ő kénytelen ezt elviselni. E pillanatban minden korábbinál jobban gyűlölte az igazgatót.
- Elnézést Sirius nevében is, csak tudja, ő Remus Lupin legjobb barátja - mondta Dumbledore, és úgy látszott, valóban sajnálja az iménti incidenst.
Rania megrántotta a vállát, és a másik férfira nézett. Legyünk már túl ezen a képmutató bazsalygáson, gondolta.
- Ő pedig Arthur Weasley.
- Örvendek - bólintott udvariasan a vörös hajú férfi.
- Tonks elmondta, mi történt tegnap este a könyvtárban Darius és ön között - mondta Dumbledore részvétteli hangon, szándékosan nem véve észre Rania ádáz pillantását. - Őszintén szólva én rosszabbra számítottam. Adjon neki még időt!
- Dangor professzorról van szó? - szólt közbe Trelawney. - Az kellene neki, idő! Már csak néhány napig van velünk a kedves Nedda... - susogta, és sajnálkozva forgatta a szemét.
Rania nem bírta tovább. Az elfojtott feszültség szinte kirobbant belőle.
- Úgy, szóval meghal?! És maga meddig huhogja még az ostobaságait?!
Trelawney úgy hőkölt hátra, mint akibe kígyó csípett.
- Dumbledore professzor, maga ezt hagyja?! Én előre megmondtam, ez a lány bolond! Mindig is az volt!
Dumbledore szóra nyitotta a száját, de Rania megelőzte.
- Én vagyok bolond?! Akkor én is megmondom, hogy maga micsoda! Egy szélhámos sarlatán! Egy halálmadár!
Rania már szinte remegett az idegességtől. Legbelsőbb félelme volt, hogy Nedda Nefer meghal, erre jön ez a szipirtyó, és képes ebből is megpróbálni tőkét kovácsolni! Már diákkorában is ezt csinálta, az ő szörnyű végét szinte minden órán részletesen elemezte. Gyűlölte... Rania hirtelen szédülni kezdett. Szürke ködön át nézte, ahogy Dumbledore a felháborodott jóslástan tanárnőt csitítja. Agyába nagyon messziről, visszhangosan hatoltak csak be a szavak. Érezte, hogy keze-lába jéghideggé dermed, szíve őrülten zakatol... Már tudta, hogy megint rohama lesz... Kétségbeesetten nyitotta ki a száját, hogy segítségért kiáltson, de nem jött ki hang a torkán... Ebben a pillanatban egy dementort látott közeledni... érezte a jeges hideget, ami belőle árad... Fel akart ugrani, de csak egy nyögésre futotta az erejéből... A dementor egyre közelebb jött... hátrahajtotta a csuklyáját, és ő megpillantotta a szörnyűséges, összeaszott fejet... A dementor fölé hajolt, hogy megcsókolja...
- Miss Dangor! Térjen magához!
Rania nagy nehezen kinyitotta a szemét. Érzékei fokozatosan tértek vissza a valóságba. A padlón feküdt, pulzusa száguldott. Hátul a feje is fájt, biztos a padlóba verte be. Megpróbált fölkelni, kezek nyúltak érte, hogy felsegítsék. Valaki egy széket tolt alá. Nagyot sóhajtva hátradőlt és körülnézett. Rettentően meglepődött, amikor látta, hogy mennyien köré gyűltek.
- Elnézést - mondta elvörösödve, - nem akartam...
- De hát mi történt, az ég szerelmére? - kérdezte Arthur Weasley.
- Nem tudom... - motyogta Rania.
- Egyszer csak sikoltozni kezdett, a földre zuhant és összevissza kapálózott! Biztos, hogy jól van? - Hagrid olyan aggódó tekintettel nézte, hogy Rania zavarba jött tőle.
- Igen, persze...
- A kisasszony csak megjátszotta magát, ahogy az az óráimon is mindig szokása volt! - szólalt meg metsző hangon Trelawney.
Rania a földet bámulta. Abban igaza volt a tanárnőnek, hogy ő váltotta ki belőle a rohamot. Amikor nagyon felizgatta magát, szinte mindig ez lett a vége. Ezek szerint Trelawney locsogása még mindig ilyen erős hatást gyakorol rá? Hát semmit sem erősödött diákkora óta?
- A kisasszonyt az utóbbi napokban számos megrázkódtatás érte, ezért természetes, ha az idegei kimerültek - mondta Dumbledore pillanatnyi csönd után. - És már régen ennie kellett volna. Kérem, kollégák, folytassák nyugodtan az ebédjüket! Hagrid, hozd ide, légy szíves, azt a bizonyos vaddisznósültet!
Rania látta, ahogy a körülötte állók visszaülnek az asztalukhoz. Arthur Weasley tapintatosan átült Bimba professzorhoz és Hestia Joneshoz, Trelawney pedig kivonult a teremből.
- Elárulja, mit látott? - kérdezte részvétteli hangon Dumbledore.
Rania továbbra is a padlót nézte. Eluralkodott rajta a tökéletes levertség, ahogy a rohamok után mindig. Lassúnak és gépiesnek érezte magát. Mit is kérdezett az öreg? Éppenséggel elárulhatja, sok jelentősége úgysincs...
- Egy dementor akart megcsókolni - mondta.
- Ugye, nem először látta már ezt? - kérdezte az igazgató, és fürkészően nézte a nő arcát. Rania meg sem lepődött, hogy Dumbledore ezt is tudja.
- Ennyit a legilimenciáról, igaz? - kérdezte inkább fáradtan.
- Félreért, én nem nyúlok ilyen eszközökhöz. Tehát?
- Na és, ha igen? - kérdezte elutasítóan a nő, és kezdett magához térni. - Nem fogom magával megvitatni a magánügyeimet!
- Természetesen - dőlt hátra Dumbledore. - Ha mégis szeretne róla beszélni, tudja, hol talál.
- Persze, feltétlenül meg fogom keresni - mondta gúnyosan Rania, immár teljesen felébredve, és megrázta a fejét. Hihetetlen, hogy mit képzel ez az ember. Képes eljátszani a jóságos, megbízható nagyapót, hogy őt teljesen behálózza, mint Dariust! De vajon miért izgatja ennyire Dumbledore-t ez a dementor? Ő nem foglakozott vele, az ilyen rohamok jó része csak színtiszta hallucináció volt.
- Már itt is vagyok! - szólalt meg egy mély hang a feje fölött, és egy óriási kéz egy egész vaddisznót tett elé egy tálon körberakva mindenféle zöldséggel. Rania a Roxfortba érkezése óta első ízben érzett ellenállhatatlan nevetési ingert, ahogy Hagrid büszkeségtől sugárzó arcába nézett. A sültnek pedig valóban ínycsiklandozó illata volt. A nő gyomra hatalmasat kordult. Az éhség nagy úr, még az óriástól is elfogad most bármit...
- Köszönöm, de ez egy hónapra is elegendő lenne nekem! - mondta. - Kellene viszont evőeszköz meg egy tányér...
- Ó, persze, hogyne - mondta zavartan Hagrid, és vadul forgatta a fejét, hol találhatna egyet az említett eszközökből. Dumbledore mosolyogva pattintott egyet az ujjával, és Rania előtt egy komplett teríték termett.
- Ha megbocsát - állt fel az igazgató, - Hagrid majd itt marad önnel. Jó étvágyat!

Rania tekintélyes adagot szedett a tányérjára, és mohón enni kezdett. Már a második falatnál járt, amikor észrevette Hagrid izgatott, várakozó tekintetét. Persze, dícséretre vár... őtőle.
- Mondja, miért törődik így velem, holott tudja, honnan jövök? - kérdezte, és komolyan érdekelte a válasz erre a felfoghatatlan jelenségre. Minden bizonnyal agyalágyult ez az óriás...
- Ó, hát... tudja... hm - Hagrid egészen elvörösödött zavarában.
- Igen?
- Hát... kimondom, na. Én azt tanultam Dumbledore-tól, hogy mindenkinek meg kell adni az esélyt! Ő is megadta nekem! Nem engedte, hogy egyszerűen kicsapjanak, hanem maga mellé vett! Örök hálával tartozom neki! - Hagrid szeme egészen fátyolos lett, és nem vette észre Rania értetlen pillantását. - Pedig nem mindenki tartana az iskolában olyan embert, akitől a varázslók többsége fél, vagy akit megvet!
- Na igen - mondta Rania, és eszébe jutott Lupin. Hagrid is hasonló gondolatmenetet követhetett, mert hatalmasat sóhajtott.
- Dumbledore még Remust is felvette annak idején az iskolába, és nemrég állást is adott neki. Hiába, Dumbledore professzornak arany szíve van!
- Lupin már vérfarkas volt, amikor ide járt? - Rania egészen elszörnyedt, ugyanakkor kifejezetten élvezte, hogy végre normálisan beszélhet valakivel. Még akkor is, ha az csak egy félember. "Hogy fanyalodhatsz ilyesmire?" - kérdezte magától gondolatban. - Hogy kerülték el a katasztrófát?
- Építettek neki egy titkos helyet, és minden holdtöltét ott töltött.
- Egyedül?
- Hát - az óriás kuncogni kezdett, - eleinte igen, de aztán a legjobb barátai az ő kedvéért animágusokká váltak, és minden holdtöltét együtt töltöttek.
- A legjobb barátai? - hajolt előre Rania. - Kik voltak azok? Piton ugye köztük volt?
- Piton professzor? - Hagrid hüledezve nézett rá. - Ugyan, dehogy! A mai napig nem szívlelik egymást.
Rania hitetlenkedve rázta a fejét.
- Nem, az nem lehet. Piton majdnem keresztben lenyelt, amikor... mondtam valamit Lupinra.
- Tényleg? Ez furcsa. Piton és a Lupin-féle társaság soha nem bírták egymást. Sirius Black-kel különösen - intett Hagrid a terem túlsó vége felé, ahol a fekete varázsló sötét tekintettel meredt maga elé. - James Potter és Peter Pettigrew volt a másik kettő.
Rania előtt nem voltak ismeretlenek ezek a nevek sem. Potterről gyerekkora óta beszélnek körülötte, Pettigrew-val pedig találkozott a Nagyúrnál. Pillanatnyilag azonban sokkal jobban érdekelte a bájitaltan tanár körüli furcsaság, pedig eredetileg nem szándékozott túl hosszan csevegni a félemberrel.
- Szóval Piton és Lupin ellenségek? - faggatózott tovább.
- Nem mondanám. Amióta Remus megkapta itt az állást, Piton professzor főzi neki azt a különleges bájitalt, amitől az átalakulás után nem vérfarkas lesz belőle, csak közönséges farkas.
Rania csak nézett. Piton képes gyógyítani egy olyan embert, akit gyűlöl?
- Na és persze Piton professzor is jó példa arra, amikor Dumbledore esélyt ad valakinek - fűzte hozzá Hagrid, és jelentőségteljesen Raniára nézett. A nő értette. Bár szívesen hallott volna még Pitonról, de a köztük lévő párhuzam Hagrid értelmezésében túl nyilvánvaló volt. Felugrott, hogy véget vessen a beszélgetésnek.
- Hagrid, köszönöm a sültet, most már eleget ettem!
- Örülök, hogy ízlett - vigyorgott Hagrid. - És most, mit akar csinálni?
- Jólesne egy kis friss levegő - válaszolta a nő, és vágyakozva nézte a ragyogó napsütést az ablakon át. Ezt gyűlölte legjobban az apja házában, a folytonos félhomályt. - De mivel nem mehetek ki az épületből, talán inkább menjünk a könyvtárba, megnéznék pár könyvet.

Rania a nap hátralévő részét hatalmas könyvkupacok között töltötte. A könyvtárban összeszedett egy nagy halom könyvet, és a szobájába vonult. Feltett szándéka volt, hogy megtalálja a módját, hogy Nedda felébredjen. Akkor talán Darius is szóbaáll vele. Addig gyötörte a szemét, amíg már szinte semmit sem látott. Reggel pedig arra ébredt, hogy az asztalnál ül, feje egy könyvön nyugszik, a gyertya pedig már régen kialudt.

*

Piton egy szemhunyásnyit sem aludt egész éjjel. Gyűlölte, amikor az éjszakát is a Halálfalóknál kellett töltenie, most pedig ez már a második... Egyfolytában azon rágódott, vajon milyen hírekkel szolgálnak majd Lestrange-ék, akik előreküldtek egy baglyot a hírrel, miszerint "minden a legnagyobb rendben van", és következő nap várható a visszaérkezésük. A Nagyúron olyan öröm látszott, amiből Piton számára nyilvánvaló volt, hogy nem tévedett, amikor azt gondolta, hogy Lestrange-ék rettentően fontos megbízást teljesítenek.

Legszívesebben már rég otthon lett volna. Otthon... ez a szó tizenhat éve jelenti számára a Roxfortot. Ez volt a kapaszkodó, a mérce, a lehetőség, hogy visszataláljon a normális életbe, ami, úgy érezte, a mai napig nem sikerült neki. Talán soha nem is fog. Dumbledore persze nem így gondolja, de ő tudta nagyon jól az igazságot: a Sötét Jegy nemcsak az ember külsején jelent bélyeget, a lelket is jóvátehetetlenül eltorzítja. Nem véletlenül menekül mindenki a közeléből. Tisztában volt vele, hogy igazán senki sem kedveli őt a Roxfortban. Talán csak Dumbledore a kivétel. A vén idealista, mosolyodott el komoran. Azt hiszi, megválthatja a világot!

Amikor idáig jutott a gondolataival, megint eszébe jutott Lupin, és ezzel végképp kirepült az álom a szeméből. Bárhogy is utálták egymást diákkoruk óta, a halálát sose kívánta. Potterét sem... na jó, legfeljebb néha, és ezért hosszú hónapokig gyötörte a bűntudat, mikor meghalt. Talán ennek ellensúlyozására dolgozott annyit annak a bájitalnak a kifejlesztésén, amivel Lupint itatta. Rettentően büszke volt rá, amikor sikerült az, ami előtte soha senkinek. Az eddig létező leghatásosabb ellenszer! De minden hiába volt, Lupin meghal. Biztos volt benne, hogy azóta sem sikerült magához téríteni. Következő éjjel holdtölte! Ha eszméletlen állapotban, legyengülve éri a vérfarkast, az a biztos halál!

Mire végre felkelt a nap, a bájitaltan tanár idegei pattanásig feszültek. Kilépett a házból azzal a szándékkal, hogy fut egyet az erdőben. A futás mindig megnyugtatta, segített neki levezetni a feszültséget. A Roxfortban gyakran élt ezzel a lehetőséggel, ha valami felbőszítette, bár ezt kevesen tudták róla. Két teljes órát száguldozott a rengetegben - bár túlságosan nem mert eltávolodni a közelből - és ez valamelyest enyhítette a feszültségét. Mikor csapzottan, izzadtan visszatért, egyenesen Crakba ütközött, aki elképedve mérte végig.
- Hát veled meg mi történt? Valaki megkergetett?
- Sétáltam - mondta tömören Piton.
- Nahát - nézett nagyot Crak. - Ilyenkor még tele ám az erdő mindenféle teremtménnyel! Vérfarkasok, vámpírok, démonok...
Piton az égre emelte a szemét. Ez tényleg ennyire ostoba?
- Már reggel van, ha nem vetted volna észre! Holdtölte is csak ma lesz.
- Igaz - rötyögött bután Crak. - A Nagyúr mondta, hogy a vérfarkas, aki elintézte Dangorékat, eszméletlenül fekszik! És ma holdtölte! Ez nagyon jó! Hahaha!
Piton jobbnak látta, ha nem válaszol. Crak közben abbahagyta a röhögést, és tűnődve nézett rá.
- Milyen szerencse, hogy Dangor lánya nem segít nekik felébreszteni.
- Hogy jön ő ide? - figyelt fel Piton.
- Hát, a többiek biztos nem ismerik a fekete mágia erejét, de le merném fogadni, hogy ő igen!
- Mi a csudáról beszélsz? - Piton kezdett türelmetlen lenni. Miért kell neki mindig hülyékbe botlania?
- Csak arról, hogy nagyon egyszerűen felébreszthetné! - Crak gyanakodva nézett rá. - Hé, lehet, hogy te tényleg nem ismered ezt a varázslatot? Na nézd csak! - önelégülten vigyorogni kezdett. - A nagyokos Piton nem tud valamit, amit Crak igen?
Pitont legalább ennyire meglepte a lehetőség. Létezik, hogy Crak tudja, hogyan kéne magához téríteni Lupint? Lehetetlennek tartotta. Crak olyan buta volt, hogy állítólag még a számokat sem ismerte. Na és ha most az egyszer tényleg tud valamit? Ugyan már! Félre akarta tolni Crakot az útból, de a keze megállt a levegőben. Eszébe jutott Dumbledore. Az igazgató még a legbutább gyerekkel is angyali türelemmel beszélt, és el kell ismerni, sokszor derült ki utólag, hogy nem volt kár a fáradtságért. Az igazgató ráadásul mindig azt mondta, nem kell hiúsági kérdést csinálni belőle, ha az ember újat tanul. Piton ellenállt tehát a kísértésnek, hogy félrelökje az útjából Crakot, és a megkezdett mozdulattal a bután vigyorgó férfi vállára tette a kezét.
- Bizony, Crak, ez nagyon is lehetséges. Elismerem, én valóban nem tudom, hogyan lehet valakit magához téríteni. De te ugye, elárulod nekem? - tekintetét Crak szemébe fúrta. Hipnotikus erejű pillantásának a gyönge és buta férfi nem tudott ellenállni.
- Persze, Perselus, hogyne árulnám. A Sötét Jegy kell hozzá meg egy pálca. Az egyik kezed a Jegyre teszed, a másikban pedig a pálcát fogod. Jobbról balra három kört rajzolsz az illető homlokára. A varázsige: Veliferum. Ennyi.
- Na ne - horkant fel hitetlenkedve Piton. - Most viccelsz.
- Hogy tenném? Mi évek óta használjuk. Csak olyanok magához térítésére jó, akik egyébként is le vannak gyöngülve, súlyos betegek, mert különben a Jegy ereje elpusztítja őket, a szívük nem bír el ennyi pluszenergiát. Malfoy dolgozta ki.
- Azt akarod mondani, hogy a Jegy ad nekik erőt? - Piton kezdett hinni Craknak. Hogy a fenébe lehet, hogy ő ezt nem tudta?
- Persze, de nem hiszem el, hogy tényleg nem tudtad! Én magam is használtam már ezt a varázslatot! A Jegyből akkora erők nyerhetők, hogy csak nézel!
Piton most már szívesen otthagyta volna Crakot. Agya máris lázasan dolgozott a megoldáson. Hogyan bizonyosodhatna meg arról, hogy Crak igazat mondott? Lehet, hogy az egész csak valami ostoba tréfa, és teljesen fölöslegesen izgatja magát. Nincs más hátra... már megint... de most muszáj... - Legilimens! - suttogta, ahogy Crak egy pillanatra elbámult a feje fölött. Amikor ostoba, savószínű szeme Pitonéra tévedt, a bájitaltan tanár kristálytisztán látta gondolatait. Egy pillanat alatt világos volt számára, hogy Crak valóban igazat mondott. Villámgyorsan megszűntette a varázst, mielőtt Crak bármit észrevehetett volna. - Most mennem kell. De azért... exmemoriam! - mondta, és elrobogott a bambán bámuló férfi mellett.

Odabent azonnal az asztalhoz ment, pergament és tollat ragadott, és gyorsan körmölni kezdett. Egy sor után azonban rájött, hogy nem küldhet baglyot, mert mind egyenesen a Nagyúrhoz vinné a levelet, meg különben is, mire menne vele Dumbledore? Azt a nőt úgysem tudná rávenni, hogy segítsen. Ő pedig nem mozdulhat el innen, ez a féreg azonnal tudomást szerezne róla. Mi a csudát csináljon? Muszáj megvárnia a nyomorult Lestrange-éket.

Piton estig szinte ösvényt taposott a szőnyegen a fel-alá járkálással, de Lestrange-ék még mindig nem érkeztek meg. Folyamatosan arra gondolt, hogy az az átkozott Lupin órákon belül meghal, ha ő nem jut haza idejében. Gyűlölte a tehetetlenséget. Persze, Lupin sorsa kevésbé izgatta, mint az a tény, hogy ő tehetne valamit, és mégsem tud. A gondolattól szinte megőrült. Úgy érezte magát, mint akit ketrecbe zártak. Nem patkolhat el az a marha, ha egyszer ő tudja a megoldást! Kinézett az ablakon, és látta, hogy lassan már sötétedik. Jöjjenek már...

*

Rania eközben már véresre harapdálta a szája szélét idegességében. Szinte az egész napot a szobájában töltötte. Nem bírta volna elviselni a többiek vádló tekintetét. Tudta jól, hogy Lupin menthetetlen. Elég volt egy pillantást vetnie bármelyikük összetört arcára, nyilvánvaló volt, hogy gondolatban már eltemették a vérfarkast. Hála az égnek Tonksszal nem találkozott.

Nem érdekel, nem érdekel, hajtogatta magában. Ez csak egy vérfarkas, ráadásul az ellensége. A Nagyúr megdicsérné, ha tudná, hogy meghal. Eggyel kevesebb, nem igaz?

Mégsem érzett örömöt, ha Lupin halálára gondolt. Nem értette, miért. Valószínűleg Tonks miatt, gondolta. Persze, mert valamiért kezdte megkedvelni azt a lányt! Kellett ez neki?

"Remus a világ legjobb embere! Te a lába nyomába se érhetsz!" - hallotta újra Tonks hangját. Lupinról mindenki hasonlóan nyilatkozott. Tényleg nagyon szelíd lehet, ha ennyire nem félnek tőle. Meg vannak őrülve! Igaz, tudta, hogy a vérfarkasok csak holdtöltekor válnak veszélyessé, egyébként teljesen normális ember módjára képesek élni. Na de akkor is, egy vérfarkas! Felpattant és az ablakhoz ment. Már szürkül... Tényleg meghal vajon? Ha igen, őrá ezek után még az is undorodva fog nézni, aki eddig kicsit is jóindulatú volt vele. A francba! "Nem érdekel!" - gondolta. - "Teszek rá, hogy ezek mit gondolnak rólam! Büszke vagyok rá, hogy sikerült egyet elintéznem!" "Tényleg?" - kérdezte rögtön magától. - "Akkor nézz a tükörbe!" Odalépett a tükörhöz, és a tükörképe szeme közé nézett. A másik Rania azonban egyáltalán nem tűnt büszkének. Inkább úgy látszott, legszívesebben a fejére húzna valamit. Egy pillanatig nézte a szája szélét rágó, riadtan vibráló tekintetű önmagát, majd hirtelen elhatározással kiment a szobából. Elvégre éhes... vacsorázni akar!

Nagy meglepetésére senkit nem talált az ajtónál. Egyedül hagyták volna? Persze, biztos mindenki a vérfarkassal van elfoglalva. Itt az alkalom... Na persze, valld be, hogy valójában nem is akarsz megszökni! A gondolattól összerázkódott. Már hogyne akarna. Vissza akar jutni az övéihez. Csak most... igen, itt van Darius! Miatta még marad egy ideig.

Gyors léptekkel a Nagyteremhez sietett és belépett. Odabent alig néhányan voltak, de még így is megfagyott a levegő, amikor megjelent. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a rá meredő utálkozó tekinteteket, és határozottan Hagridhoz lépett. Az óriás szemmel láthatólag már a sokadik sörét fogyasztotta el. Közeledtére felnézett.
- Á, itt van. Igaz, elfelejtettem... ööö... bocsánat... - motyogta. Szemén látszott, hogy már sokat sírt. Rania leült vele szemben. Nem tudta, mit mondjon. Lehet, hogy nem volt valami jó ötlet lejönni... pont most... Mi a fene ütött belé? Szépen visszamegy a szobájába, ott legalább senki nem bámul rá úgy, mint egy aljas gazemberre.

Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, és Darius rohant be.
- Hol van Dumbledore? - kiabálta.
- Darius, mi történt? - ugrott oda hozzá Sirius Black.
- Tonks küldött, Remus rosszabbul van! Összevissza dobálja magát, nagyon magas láza van! Mindjárt át fog alakulni, és akkor vége! - Darius hangja olyan kétségbeesést árasztott, hogy Rania arcából kifutott minden vér. Az ajtón kirohanók láttán egy pillanatig bénán ült, majd felállt.
- Hagrid - mondta eltökélten, - én is oda akarok menni.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, úgysem tud semmit tenni - mondta az óriás, és az ajtó felé pislogott. Nyilvánvaló volt, hogy legszívesebben ő is rohanna a többiek után.
- Hagrid, kérem! Látnom kell! Ha nem is teszek semmit, legalább... - itt elakadt. Voltaképpen magának sem tudta megmagyarázni, miért akar odamenni. De érezte, hogy muszáj.
- Rendben. - Hagrid olyan hirtelen állt fel, hogy a söre felborult és végigfolyt az asztalon, de nem törődött vele. - Menjünk!
Hagrid akkora léptekkel rohant, hogy Rania alig tudott lépést tartani vele. A gyengélkedő ajtaját az óriás szinte feltépte. Odabent akkora volt a tömeg, hogy alig fértek már el. Dumbledore Lupin mellett ült, és még egyszer, utoljára megpróbálta beleerőltetni a bájitalt.
- Nyeld le, Remus! - biztatta remegő hangon Sirius Black. - Muszáj, pajtás!
A folyadék azonban kifolyt a beteg szájából. Dumbledore felnézett és lemondóan megrázta a fejét. Rania látta, hogy Tonks falfehéren kapaszkodik Dariusba, aki hirtelen felnézett, egyenesen Rania szemébe. Arcán annyi megvetés, annyi szomorúság volt, hogy Rania nem bírta állni a tekintetét.
- Ki kell vinnünk - mondta Dumbledore. - Nem tehetünk semmit.
- Nem! - kiabálta Sirius. - Várjunk még!
- Felesleges - felelte Madam Pomfrey. - A sebei sem gyógyultak még be, és ráadásul még mindig eszméletlen. Így, ezekkel együtt biztos nem éli túl...
- Nincs már több esély, Sirius - mondta Dumbledore, és a hangja elcsuklott. - Nem alakulhat át itt, veszélyes! Fél óra van hátra, addig el kell különíteni!
- Be akarja zárni, hogy egyedül haljon meg?! Ezt nem hagyom! - ordította Sirius. Tonks a szájára szorított kézzel bámulta az önkívületben lévő Lupint. Szeme teljesen száraz volt, mikor Sirius karjára tette a kezét.
- Engedd el. Nem tehetsz semmit! - mondta neki fakó hangon.
- Vele leszek - mondta eltökélten Sirius. - Engem nem fog bántani.
Dumbledore egy pillanatig részvéttel nézett rá, majd bólintott.
- Rendben. Ha úgy érzi, hogy képes rá, nem bánom. Most pedig muszáj kivinnünk.
Rania nem bírta tovább nézni. Hátat fordított, és kilépett az ajtón.

*

Piton feszülten meredt maga elé. Kudarcot vallott... Itt a megoldás a kezében, és nem tehet semmit! Éppen mikor elhatározta, hogy nem vár tovább, a Nagyúr magához hívatta legközelebbi embereit. Lestrange-ék még nem érkeztek meg, de Voldemort valamiért azt akarta, hogy az estét mind ott töltsék a hatalmas teremben. Talán társaságra vágyott, gondolta Piton, és magában szitkozódott. A teremben tartózkodók kis csoportokra szakadva szórakoztatták egymást, de ő képtelen volt kivenni a részét a teremben folyó, harsány röhögésekkel megszakított társalgásból. Behúzódott az egyik ablakmélyedésbe és kifelé bámult. Sejtette, hogy még valamennyi idő maradt hátra. Borzalmas így várakozni... Tudja, hogy az az idióta Lupin mindjárt feldobja a talpát, ő meg itt ül tehetetlenül. Persze, most az egész Roxfort ott zokog mellette, gondolta gúnyosan. Összeszorította a száját. Az a némber... Nem valószínű, hogy érdekli, mi történik. Vagy épp lehet, hogy éppen rettentő jól szórakozik. Pedig ő is magához téríthetné Lupint. Ha akarná. De nyilván eszébe sincs! Elpatkol a "csökevényes félember", hát nem nagyszerű?! Ha Dumbledore még így is ott akarja tartani, ő majd gondoskodik róla, hogy a lehető legkellemetlenebb emlékei legyenek roxforti tartózkodásáról!

De mi van, ha ő sem ismeri ezt a varázslatot, jutott eszébe hirtelen. Persze mindegy, mert biztos, hogy semmi pénzért nem segítene nekik, de akkor is... El kellett volna küldenie a baglyot, hátha Dumbledore mégis rá tudta volna venni... Most már késő... És úgysem érkezett volna meg az a levél soha...

A teremben hirtelen mindenki egyszerre kezdett röhögni. Biztos Voldemort mondott valamit, amin illik remekül mulatni... A kitörő hangra Piton a trón felé nézett. A Halálfalók ott ültek Voldemort körül, és áhítatosan mesterükre függesztették szemüket. Pont, mint az újoncok a beavatási szertartáson... Ott találkozott először Rania Dangorral... A belé hasító emlék hatására majdnem felkiáltott. De hiszen... ő képes érzékelni a gondolatait... A megoldás... Hogy ez eddig nem jutott eszébe?! De nem, lehetetlen, ilyen távolságról... Nem fogja megtenni... képtelenség... Csak foszlányokat hallott meg eddig... túl messze van... Értelmetlen, biztos, hogy nem segít... Valószínűleg a szemébe nevet, ha visszatér... egy ilyen nő... A gondolatok összevissza száguldoztak az agyában. Homlokára szorította a kezét. Hiába határozta el, hogy nem foglalkozik vele többé... Ez az utolsó esély. Muszáj megpróbálnia. Lehet, hogy nem hallja meg, lehet, hogy nem fog segíteni, de muszáj! Mindig tenni kell egy próbát! Hátha... Egyszer már hallgatott rá. Sőt, kétszer is. Gyerünk...

Gyorsan körülnézett, de senki nem foglalkozott vele. Még mélyebbre húzódott az ablakfülkében. Lehunyta a szemét és koncentrálni kezdett. A nő arcára gondolt, és arra, hogy beszél hozzá. "Ébreszd fel Lupint! Meg kell tenned! Muszáj! Ne hagyd meghalni! Fel tudod kelteni!" Jó, de nem biztos, hogy tudja, hogy kell... A Craktól hallott utasításokat kezdte ismételgetni. Amikor a végére ért, kezdte előröl. Ötször, tízszer... érezte, ahogy a homlokáról verejtékcseppek indulnak lefelé. Fogalma sem volt, van-e valami értelme annak, amit csinál, de folytatta rendületlenül. "Ébreszd fel Lupint"...

*

Rania a falnak tántorodott az agyába hasító hangtól. Ilyet még soha nem érzett. Mintha valaki belülről üvöltött volna a fülébe. Valaki? Hiszen ez Piton hangja! "Ébreszd fel Lupint..." Micsoda? Mi ez? Nem lehet, hogy pont most kapjon rohamot... Gyorsan leült a fal mellett, hogy legalább ne vágja oda megint a fejét a földhöz, de pár másodperc múlva rájött, hogy a keze, lába nem hűlt ki, nem is szédül, nem zakatol a szíve... De hát akkor mi történik?! Figyelni kezdett. "...jobbról balra három kört a homlokára..." Ez lehetetlen... nem... Piton hangja épp azt magyarázza, hogyan lehet magához téríteni Lupint? Ilyen hallucinációja még soha nem volt... összefüggő szöveg... és kezdi elölről! Túl erősen verhette be a fejét, amikor a dementort látta. Majd csak elmúlik... A hang azonban egyre hangosabban dörömbölt a fejében. És harmadszor is elkezdte... Rania a fülére szorította a kezét. Hagyja már abba! És negyedszer is... Atyavilág, lehetséges, hogy Piton üzen neki? Így? Nem, biztos, hogy csak hallucinál... Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, és jó néhány tanár kíséretében Dumbledore lépett ki rajta a hordágyra lekötözött Lupint lebegtetve maga előtt. Rania káprázó szemmel meredt rá. "Ébreszd fel Lupint..." a hang már óriási erővel dübörgött benne. Biztos, hogy ez Piton... Rájött, hogyan térítheti magához... és nem tud máshogy üzenni nekik... Ő teheti meg egyedül, máson nincs Sötét Jegy... De már késő, hiába inná meg a bájitalt... "Ne hagyd meghalni..." Miért ne hagyja?! Kije neki ez a vérfarkas? Piton megbolondult, ővele akarja megmentetni? Nem! Nem és nem! A kábán lépkedő Tonks, a zokogó Hagrid, a szája szélét harapdáló Darius, az őrjöngő tekintetű Black látványa mégis a szívébe markolt. Mit szólnának, ha tudnák, hogy ő talán segíthetne? Képtelenség, soha nem adnának pálcát a kezébe! De ő nem is akar pálcát! Nem is biztos, hogy sikerülne! Bolondot csinálna magából... egy félember miatt... Ekkor olyan erővel kezdte el Piton hetedszer is a gondolatfolyamot, hogy Rania felsikoltott a fájdalomtól. A folyosón haladók mindegyike rámeredt. Rania remegő lábakkal feltápászkodott. Képtelen volt megszólalni. Dumbledore egy pillantással felmérte, hogy valami rendkívüli történik.
- Mi az? - kérdezte gyorsan.
- Piton... - nyögte Rania. Nem, nem akarja elmondani nekik... de igen... Darius... és Piton...
- Mi van vele? - kiáltott rá Mordon.
Rania a homlokára szorította a kezét. Ha ezt megteszi, akkor... nem is merte befejezni a gondolatot.
- Őt hallja? - kérdezte Dumbledore. - Mit mond?
Rania szeme körbejárt a tanárokon, akik mind feszülten meredtek rá. Dariuson megakadt a tekintete. A fiú szemében nyoma sem volt bizalmatlanságnak. Ehelyett kétségbeesett reménykedéssel nézte Raniát. Persze, ő elhiszi, ő ismeri... még akkor is, ha... Rania döntött. Egyenesen Dumbledore-hoz lépett, bár a fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni.
- A Sötét Jegy segítségével talán magához tudom téríteni Lupint. Adjanak egy pálcát - hadarta.
- Micsoda? Elment az esze? - kiabálta Sirius Black. - Még nem ölte meg eléggé? Takarodjon innen!
- Piton szerint segíthetek... - Nem fogják elhinni, döbbent rá. Azt hiszik, csak pálcát akarok szerezni. Tonksra nézett, de a lány csak a vergődő Lupint bámulta üres tekintettel. Dumbledore egyre csak nézte Raniát. Még ő is habozik... Ekkor Hagrid rekedt hangon megszólalt:
- Remusnak ez az utolsó esélye! Így is, úgy is meghal, de hátha ő tényleg segíthet?
Dumbledore még egy pillanatig vesébe látó pillantással nézte a nőt, aztán döntött.
- Rendben. Arthur, adja oda neki. Poppy, hozza a bájitalt, gyorsan!
- Nem engedem, hogy ártson neki! - ugrott oda Sirius.
- Sirius, ne! Nem vesztegethetjük az időt! Lépjen hátra! - mondta az igazgató.
- Ha bántani meri... - Azzal Sirius Raniára fogta a pálcáját.
Rania nem törődött vele. Weasley felé fordult, és megragadta a feléje nyújtott pálcát. A feje már annyira fájt, hogy alig látott. Piton hangja egyre csak ismételgette: "... jobbról balra három kört..." A bal kezébe vette a pálcát, jobb kezét pedig a Jegyre szorította. Olyan erővel lángolt fel a bal karja, hogy majdnem elejtette a pálcát. Gyorsan rajzolni kezdte a köröket, de a keze annyira remegett, hogy a rajzolatok köszönő viszonyban sem voltak már a körrel... A Jegyből forróság kúszott a pálcába... A varázsige... "Veliferum" - harsogta a fejében a bájitaltan tanár hangja olyan hangosan, hogy könny szökött a szemébe a fájdalomtól.
- Veliferum - nyögte ki hangosan a varázsigét. A három kör felizzott Lupin homlokán. Szeme felpattant, és láthatóan teljesen tiszta tudattal meredt a körülötte állókra. Tekintetébe fokozatosan költözött a rémület, mikor kezdte felfogni, mi történik.
- Sikerült! Poppy, gyorsan! Remus, igya ki! - kiáltotta Dumbledore, és egy intéssel eltűntette a béklyókat.
A javasasszony Lupinhoz ugrott és tartotta neki a kupát, amit a férfi egy hajtásra kiivott. Valamennyien feszülten nézték. Mindenki ugyanarra gondolt: Mi van, ha késő? Perceken belül átalakul... Kibírja vajon? A sebei még mindig legyengítik... Rania a falnak támaszkodott, szinte nem is érzékelte, amikor valaki kivette a kezéből a pálcát. A hang még mindig nem hagyta abba. "Megcsináltam! Magához tért! Elég már!" - kiabálta Rania gondolatban, de azonnal tudta, hogy hiába. Piton nem hallja őt. Ezt nem fogja kibírni... összeroppantja az agyát... Ebben a pillanatban Lupin felkiáltott. A hold immár teljes fénnyel ragyogott. A férfi remegni kezdett.
- Hátra! - kiáltotta Dumbledore, és a láthatatlan béklyók azonnal újra körbefogták Lupint. Sirius egy szempillantás alatt eltűnt, helyén egy fekete kutya állt szétterpesztett lábakkal. Rania alig bírta már tartani magát, de így is érzékelte, mi történt. Lupinon közben fokozatosan megkezdődött az átalakulás. A körülötte állók a rémülettől bénultan nézték. Dumbledore kivont pálcával állt, készen arra, hogy falbűbájt alkalmazzon szükség esetén. Rania elsötétedő tudattal figyelte, ahogy Lupin átalakul. Látta, ahogy befejeződik a folyamat. A farkas nem próbált szabadulni. Körülnézett, megnyugtatóan morgott és lefeküdt. A folyosón állókból egy emberként tört ki az öröm. Sikerült, túlélte, gondolta utolsó erejével Rania, és eszméletlenül rogyott le a fal tövében.

 

Folyt. köv.

Vissza