Halványuló Jegyek

(Gilda)

VII.

- Perselus! - Dumbledore örömtől sugárzó arccal sietett a szobájába lépő bájitaltan tanár elé. - Sikerült! Megcsinálták, Remus túlélte a holdtöltét!
- Csodálatos - szűrte a fogai között Piton. Jó, sikerült. Valóban remek, de túl vannak rajta. Gondolni sem akart az egészre többet. - Ennél sokkal fontosabb dolgok is történtek. Ha megengedi, beszámolnék róla, aztán majd maga eldönti, mennyit mond el a Rendnek.
Dumbledore megcsóválta a fejét. Hiába, bizonyos dolgok soha nem változnak meg. Rettenetes erőfeszítéssel - mert neki is bizonyára az volt - megmenti Lupin életét, most meg úgy csinál, mintha fütyülne az egészre.
- Előbb sajnos mégiscsak a betegekről kell beszélnünk. Ugyanis sürgősen magához kell térítenie McGalagony professzort és Nefer kisasszonyt, hogy megkezdhessük a gyógyításukat. Persze csak ha számukra is megfelelő az a módszer.
- Nekem? Miért, Miss Dangor nem tette meg? - kérdezte Piton összeráncolt homlokkal.
- Bizonyára megtette volna, ha nem fekszik azóta is ájultan a gyengélkedőn - mondta az igazgató neheztelve. - Madam Pomfrey szerint ki kell pihennie a megrázkódtatást.
- Miféle megrázkódtatást? Azt, hogy kénytelen volt egy vérfarkason segíteni? Mondhatom, megszakad a szívem!
- Nem, Perselus - felelte fejcsóválva Dumbledore. - Nem erről van szó. Mondtam már magának, hogy Miss Dangor nagyon érzékeny. Ami tegnap történt vele - és ezt, remélem, velünk is megosztja majd -, az teljesen kimerítette. Ne most - mondta gyorsan, amikor Piton tiltakozásra nyitotta a száját. - Ha a hírei várhatnak még pár percet, először inkább ébressze fel a másik kettőt.
A bájitaltan tanár kelletlenül bólintott. Kiléptek az igazgatóiból és gyorsan elindultak a gyengélkedő felé. Dumbledore szándékosan nem szólalt meg. Biztos volt benne, hogy Piton rossz híreket hoz, ha még a szokásosnál is cinikusabban és közönyösebben reagál.
A gyengélkedőhöz érve szembetalálták magukat Madam Pomfreyval.
- Hogy vannak a betegek? - kérdezte Dumbledore.
- McGalagony professzor és Miss Nefer ugyanúgy. Amaz meg azóta sem ébredt fel. - Mindannyian tudták, kire céloz. - Persze, hogy ne kelljen rajtuk is segítenie!
- Ugyan már, Poppy, hiszen Remuson segített! Ezért hálásnak kell lennünk neki! Megengedi? - kérdezte az igazgató, és belépett a szobába. Egyenesen Rania ágyához ment. Piton magában szitkozódva McGalagonyhoz sietett. Dumbledore-nak elment az esze, fontosabb neki ez a nő, mint a saját tanárai?! Ekkor meghallotta az igazgató örömteli hangját.
- Miss Dangor, végre! Hogy érzi magát?
- Hol vagyok? Megint a... - Rania hangja csak rekedt suttogás volt.
- Sajnos a betegszobán, de ez alkalommal remélhetőleg hamarabb elhagyhatja majd, mint a múltkor.
Raniának hirtelen minden eszébe jutott. Persze, biztos elájult, amikor Lupin magához tért. A fejéhez kapott. Hála az égnek már nem üvölt a fejében Piton hangja. Az igazgatóra nézett. Megkérdezze?
- Mi van Lupinnal? - tette fel a kérdést rövid habozás után.
- Remekül van, hála magának. Na és persze Perselusnak - intett a háta mögé Dumbledore.
Rania ekkor vette észre a férfit, aki a neve hallatán kelletlen arccal fordult feléjük. A nőnek elszorult a gyomra a várakozástól. Ketten együtt véghezvittek valamit... Különös érzés volt, mintha ez valami módon összekötné őket. A köztük lévő mentális kapcsolat mégis jelent valamit... Vajon mit szól ehhez az egészhez? Kissé félve nézett a bájitaltan tanárra, aki összefont karral megállt Dumbledore mellett, és jeges pillantással mérte végig Raniát.
- Úgy látom, a kisasszony már a glóriát is a feje fölé képzeli - mondta metsző hangon.
Rania rámeredt. Erre aztán nem számított.
- Semmiféle glóriát nem képzelek sehová - felelte a tőle telhető leghidegebb módon, hogy megbántottságát leplezze. - Maga viszont soha többé ne tegye ezt, jó?! Kinek képzeli magát, hogy szabadon járkál ki-be mások agyában?! Az persze eszébe se jut, hogy hogy bírják ezt a kísérleti nyulai, ugye? Hadd hulljon, mi?! - A végén már kiabált. Hogy mer ez úgy nézni rá, mint egy láda futóféregre?! Inkább köszönné meg!
- A végén még megsajnálom - mondta csöpögő gúnnyal a férfi. - El is hiszem, hogy szenvedett, Halálfaló létére egy félemberen kellett segítenie! Milyen szörnyű!
- Perselus, igazságtalan Miss Dangorral - szólt közbe Dumbledore, aki eddig hitetlenkedve figyelte a szóváltást. - Igazán nagy dolog volt a részéről, amit tett! Én a magam részéről hálás vagyok neki, hogy megmentette Remus Lupint! Mindkettőjüknek!
- Ha maga hálálkodni akar neki, mert nem ölt meg valakit, csak tessék. Rám ne számítson. - Azzal a bájitaltan tanár hátat fordított nekik és visszatért McGalagony ágyához. Felgyűrte talárja bal ujját, kezét a Jegyre szorította, másik kezével köröket kezdett rajzolni a tanárnő homlokára. Ekkor azonban Rania magához tért a döbbenetből. Úgy érezte, menten megfullad a dühtől. Kiugrott az ágyból és egy lépéssel Piton mellett termett. Akkora erővel rántotta meg a férfi karját, hogy az kénytelen volt felé fordulni.
- Honnan veszi a bátorságot, hogy így beszéljen? - Rania legszívesebben kikaparta volna azokat az utálattal villogó fekete szemeket. A csalódottság kisöpörte a fejéből a józan mérlegelést. - Pont maga?! A nagy manipulátor?! Azt hiszi, különb nálam?!
Piton szeme veszélyesen megvillant. Megszorította a még mindig a karját markoló Rania csuklóját, aki az érintésére úgy rántotta el kezét, mint aki tüzes vashoz nyúlt. A férfi egészen közel hajolt hozzá.
- Erről jut eszembe, apuka üdvözletét küldi. - Vészjósló suttogására Ranián szörnyű érzés futott át. - És a jó öreg Malfoy is. Szegény halálra aggódja magát.
- Malfoy...? - Rania hangja elakadt a döbbenettől. Atyaisten, csak nem beszéltek róla?
- Igen, Malfoy. Ugye nem azt akarja mondani, hogy nem emlékszik rá? - Piton gúnyosan végigmérte a nőt. - Mondja, minden szeretőjét ilyen hamar elfelejti?
Rania villámsújtottan állt, képtelen volt válaszolni. Érezte, hogy arca tűzvörösen lángol. Szeretett volna visszavágni, de a nyelve mintha megbénult volna. Piton kárörvendően figyelte. Nem felejtette el, hogy a táborban kicsúszott a kezei közül az irányítás, mikor Malfoy gondolataiba nézett. És az ott látott képeket sem felejtette el. A nő akkor kibillentette a józan higgadtságából, ami mindig a legstabilabb bázisa volt. Nem beszélve erről a nyavalyás, megmagyarázhatatlan dologról, hogy néha meghallja a gondolatait. Védtelenné tette őt. A legkevesebb, hogy belétörli a cipőjét.
- Most már tényleg elég volt a gyengélkedőből - szedte össze méltósága maradékát Rania. - Ha megengedik, kimennék innen végre. - Azzal egyetlen pillantást sem vetve rájuk, emelt fővel kivonult az ajtón.
Dumbledore Pitonra nézett. A bájitaltan tanár kifürkészhetetlen arccal meredt az ajtóra.
- Szándékosan csinálta, ugye? - Nem hallotta ugyan, mit mondott a nőnek, de nem titkolta rosszallását. Ez hihetetlen, mindig, mikor azt hiszi, kiismerte már Perselus Pitont, kiderül, hogy alaposan téved.
- Feltételezi rólam, hogy ilyen kisded dolgokkal szórakozom, mint egy Halálfaló idegesítése? - Piton hangja olyan közönyös volt, mintha valóban semmi nem történt volna.
- Perselus, azt hiszem...
- Elnézést, de szerény véleményem szerint van sürgősebb dolgunk is, mint a kisasszony lelki életének boncolgatása. - Azzal McGalagony felé fordult és újra kezdte a félbehagyott varázslatot.
Dumbledore a fejét csóválva figyelte. Kell, hogy valami oka legyen annak, hogy így viselkedik. Vele szemben soha korábban nem engedte meg ezt a hangot. Azonban az igazgató sejtette, hogy mindez nem neki szólt. A bájitaltan tanár már akkor iszonyúan feszült volt, amikor belépett az iskolába. Persze lehet, hogy a hírek miatt, amiket hozott. Csakhogy máskor is hozott már szörnyű híreket, de azokat mindig a sok borzalmat látott ember rezignáltságával adta elő. Dumbledore McGalagonyra pillantott, majd széles mosoly ömlött el az arcán.
- Minerva, csakhogy magához tért! Ne mozogjon, súlyosak a sebei. Poppy mindjárt kezelésbe veszi.

*

Rania futásnak eredt a folyosón, az ébredés utáni kábultságának már nyoma sem volt. Iszonyú mérges volt önmagára, de Pitonra nem kevésbé. Kifulladva támaszkodott egy oszlopnak, égő arcát a hűvös kőhöz szorította. Miért kellett Malfoynak összevissza fecsegnie róla?! Bele se mert gondolni, miket mesélhetett Pitonnak, a férfi tekintetét felidézve csakis borzasztó, szégyenletes dolgok lehettek. Erre számítania kellett volna, nyilvánvaló volt, hogy a Nagyúrnál össze fognak találkozni! Miért is nem készült fel erre? Piton meg persze, hogy mindent elhisz Malfoynak, gondolta összeszorított szemmel, és a tenyere nagyot csattant az oszlopon. Miért ne hinné? Jó ég, mit összehazudozhatott róla Malfoy?! Mert hát mi van abban, viszonyuk volt, na és? Ilyesmi naponta megtörténik, biztos, hogy Piton számára sem ismeretlen a dolog!

Hirtelen felpattant a szeme.
- Te nem vagy normális - szaladt ki a száján. Azon járatja az agyát, hogy egy vadidegen ember mit gondolhat róla?! Csak mert az álmai, vagy a köztük lévő furcsa kapcsolat miatt azt képzelte, hogy a férfiban is megmozdult valami? Hogy most ketten együtt valamit véghezvittek... egek! Meg sem kérdezte, hogy találkozott-e az apjával!

Rania összezuhanva állt. Az itt töltött pár nap alatt ezek szerint kezd teljesen kifordulni önmagából. Hogy volt képes megfeledkezni az apjáról? És miért rágódik idegen emberek véleményén ahelyett, hogy a menekülésen járna az esze?! Talán rá is kezd hatni a Dumbledore-féle agymosás? Összerázkódott a gondolattól.

Lassan továbbindult a folyosón. Stratégiát kell változtatnia. A szent roxfortiak véleményével nem szabad foglalkoznia. Valahogy haza kell jutnia, mielőtt teljesen meghülyítik...

Annyira belemerült a töprengésbe, hogy meg sem hallotta a vidám nevetgéléssel közeledő kis társaságot a folyosó kanyarulatán túlról. Lehajtott fejjel szaladt bele valakibe. Mint akibe darázs csípett, úgy ugrott hátra, mikor rájött, hogy Lupin mellkasának ütközött. A férfi mintha nem vette volna észre a mozdulatot, egyenesen Rania szemébe nézve szólalt meg:
- Miss Dangor! Köszönettel tartozom magának. Tonks elmondta, mit tett értem.
- Nem magáért tettem. Erről nincs mit beszélni - mondta Rania gorombán, és még egy lépést hátrált. Idegesítette, hogy a férfi ennyire közel áll hozzá. Szándékosan nem nézett a Lupin mellett álló Tonksra és Blackre, mintha észre sem vette volna őket.
Lupin kissé meghökkenve figyelte.
- Hát akkor miért tette? - kérdezte óvatosan.
- Ha mindenképpen tudni akarja, inkább Pitonnak hálálkodjon. Addig üvöltözött a fejemben, hogy inkább megtettem, amit mond, csak hogy abbahagyja végre. Ennyi. - Rania nem törődött vele, milyen furcsán hangozhat, amit mond. Ez történt, nem több. Piton kényszerítette. Magától aztán sose tett volna ilyesmit!
Mozdult a lába, hogy elmenjen mellettük, de Lupin, mintha megérezte volna, gyorsan folytatta.

- Igen, a többiektől tudom, hogy valami ilyesmi történhetett. Én csak azt akarom mondani, hogy nagyon hálás vagyok. Tisztában vagyok vele, mit gondol rólam, és...
- Pontosan, úgyhogy megköszönném, ha a jövőben elkerülné a társaságomat, rendben? - Rania képtelen volt visszafojtani indulatos viszolygását. Még csak az hiányzik, hogy a bárgyú félóriás mellett még a vérfarkas is a sarkában lihegjen!
- Látod, Remus, én figyelmeztettelek, hogy ne táplálj illúziókat - szólalt meg Sirius Black, miközben utálkozva méregette. - Ezektől ne várj semmi jót...
- Nem! - szólt közbe Tonks, mielőtt Raniából kitört volna a visszavágás. A lánynak ez alkalommal ibolyába hajló kék szeme volt, és két citromsárga, fonott varkocsa. - Sirius, tévedsz, hisz segített Remuson, és én már azelőtt is...!
- Nem szorulok a védelmedre - mondta Rania vadul, és nem érdekelte a lány megrökönyödött tekintete. Esze ágában sem volt visszafogni magát, sőt, szándékosan tett rá még egy lapáttal. Még véletlenül se higgyék azt, hogy érdekli, mit gondolnak róla... - Jobb lenne, ha te sem lennél a terhemre többé!
Lupin kérdőn nézett Tonksra, majd a társaság szó nélkül továbbindult. A félbehagyott beszélgetés akadozva folytatódott, és lassan elhalt a folyosón.

*

Ezalatt Piton mereven ült az igazgató szobájában. A vele szemben ülő Dumbledore aggodalmas arccal hallgatta a bájitaltan tanár beszámolóját.
- Nagyon örülök, Perselus, hogy Voldemort nem gyanakszik magára. Ez volt a legfontosabb. Na és végül bevárta a Lestrange-féle társaságot?
- Be. Mint kiderült, nagyon jól tettem. Maga tudja, igazgató úr, mit csinált Mardekár Malazár, miután elhagyta az iskolát?
- Miután elhagyta? - kérdezte Dumbledore. - Én úgy tudom, eltűnt, ezután senki sem hallott róla többé.
- Ez sajnos tévhit. Amikor Mardekár sértetten elhagyta a másik három alapítót, elhatározta, hogy túltesz rajtuk. Alapított egy rendet, ahova szigorú szempontok alapján csakis aranyvérű varázslókat fogadott be. Tökéletes sötét varázslót faragott belőlük. A feladatuk az volt, hogy terjesszék a sötét tanokat a világban.
- Dehát ez... - szólalt meg döbbenten az igazgató, - ez képtelenség! Hogy maradhatott ez titokban?
- Valószínűleg roppant ügyesen álcázták magukat, merthogy ezután a Mardekár által kiképzett varázslók hasonló rendházakat alapítottak szerte a világban.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy ezek még ma is működnek?
- Erről nem tudok, de nem is ezt akartam elmondani. Lestrange-ék megtalálták azt a helyet, ahol Mardekár rendháza állt. Mint kiderítették, ezt kétszáz évvel később lerombolták. A helyén azonban ma is iskola működik. A Durmstrang.
Dumbledore hosszan nézett Pitonra, majd lassan megszólalt.
- Perselus, ez biztos, hogy nem igaz. A Durmstrangot a viking varázslók alapították, még jóval a Roxfort előtt.
- Sajnos ez nem így van - válaszolta Piton. Átérezte Dumbledore hitetlenkedését, ő is hasonlót érzett, amikor a történetet először hallotta. - Bellatrix Lestrange cáfolhatatlan bizonyítékokkal szolgált. Az egyik legfontosabb, hogy megtalálták Mardekár sírját.
Dumbledore felállt, és az ablakhoz ment. Ha nem Perselus Pitonról lenne szó, kételkedett volna a hírhozó épelméjűségében. Mardekár sírja? A Durmstrangban? Lehetetlen.
- Biztos abban, hogy ezek az információk helytállóak? - tette fel a kérdést.
- Ők biztosak benne. A Nagyúrt nem érte meglepetésként a dolog, ebből gyanítom, hogy határozott szándékkal bízta meg Lestrange-éket.
- És azt tudja, miért fontos Voldemortnak ez a hely? - Dumbledore előre tudta a választ.
- Igen. Ott akarja visszahozni Mardekárt. Szerinte sehol máshol nincs ilyen koncentrációja a sötét erőknek, csak meg kell őket nyitni.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy el kell foglalnia a Durmstrangot?
- Előbb-utóbb igen. De csak az utolsó pillanatban. Egyelőre még nincsen együtt minden, amire szüksége van. Ezekről azonban nekünk semmit nem árult el.
Dumbledore gondolataiba merülve járkált fel-alá.
- El kell mondanunk a többieknek - döntött. - Joguk van tudni róla, és hátha támad valami ötletük.
- Rendben, ahogy gondolja - állt fel Piton.
- Egy pillanat. Én még szívesen hallanék Lupin felébresztéséről is - szólt az igazgató.
- Nincs erről mit beszélni. Megismertem a megfelelő varázslatot és tudattam magukkal - mondta Piton teljesen közönyösen.
- Azért érdekelnének a részletek is, ha nem bánja - mondta kedvesen Dumbledore. - Honnan tudta meg?
- Craktól. Véletlenül.
- Craktól? - hüledezett az igazgató. - És kipróbálta?
- Nem. Sokkal egyszerűbb volt legilimenciával ellenőrizni, igazat mond-e. - Piton igyekezett úgy mondani, mintha teljesen természetes dologról lenne szó.
- Legilimenciát használt? - ráncolta össze a homlokát Dumbledore. - Biztos, hogy ez volt az egyetlen megoldás?
- Ez volt. - Piton nem mondott többet. Attól tartott, az igazgató még képes, és kiszedi belőle a másik esetet a legilimenciával.
Dumbledore továbbra is vesébe látó pillantással figyelte. Egyáltalán nem örült neki, hogy Piton ilyen módszert választott. A felhatalmazása a legilimenciára csak a beavatási szertartás idejére szólt! Túl könnyen tette meg újra... Hiába bízott meg kollégájában teljesen, valamiért mégis úgy érezte, a tűzzel játszik, ha fekete mágiát használ. És ő volt az, aki ezt a fegyvert visszaadta a kezébe...
- Perselus, kérem, ezt többé ne tegye. Csak kifejezett utasításomra alkalmazzon ilyen eszközöket.
Piton szótlanul bólintott. Nagyon remélte, hogy Dumbledore nem akar többet lovagolni a témán. Ő egyszer és mindenkorra el akarta felejteni az utóbbi három napot.
- Nos, rendben - állt fel az igazgató. - Akkor itt az ideje, hogy csatlakozzunk a többiekhez. Már biztosan várnak. Oh, persze, majd elfelejtettem - fordult vissza, - sikerült beszélnie Keren Dangorral?
- Igen - hangzott a kelletlen válasz. - Kissé megviselt. Az arca úgy néz ki, mintha megnyúzták volna.
Dumbledore bólintott. Nem is várt mást Voldemorttól. Pontosan tudta, hogy az embereinek mi a legérzékenyebb pontja. Dangornak például a férfiúi vonzereje, aminek most búcsút mondhatott.
- Ezt egyelőre inkább ne említse Miss Dangornak. Csak ha kérdezi. Akkor pedig inkább majd lássa, hogy betartotta a szavát. Segítsen neki! - Az igazgató épp jókor fordult el, így nem látta Piton arckifejezését, amellyel az indítványát nyugtázta.

*

- Dumbledore, ez képtelenség! Lehetetlen! - A varázslók egymás szavába vágva kiabáltak.
Piton egyetlen szó nélkül, az egyik oszlopnak támaszkodva figyelte őket. Hagyta, hogy Dumbledore mesélje el, amit tudniuk kell. Iszonyúan kimerítették az utóbbi napok, és csak remélni tudta, hogy a tanácskozásnak mihamarabb vége lesz. Szeretett volna már végre rendesen átaludni egy éjszakát.

Körüljáratta szemét a teremben lévőkön. McGalagony természetesen nem volt ott, még mindig mozdulatlanságra volt ítélve, és Madam Pomfrey szerint jó néhány hétig szóba sem jöhet, hogy felkeljen. Nem volt szállítható állapotban sem, ezért a St. Mungóból érkezik majd hamarosan egy halálos átkok okozta sebekre specializálódott gyógyító. Nedda Nefer azonban ragaszkodott hozzá, hogy jelen legyen a tanácskozáson. A fejéből folyamatosan, kisebb-nagyobb intenzitással szivárgó vértől eltekintve semmi baja nem volt, miután Piton magához térítette, Madam Pomfreyt mégis a szívroham kerülgette, amikor meghallotta, hogy el akarja hagyni a betegszobát. Piton ezen nem is csodálkozott, a lány ijesztően sápadt volt. Nyilván rengeteg vért vesztett, és a vérzést muszáj lesz hamarosan elállítani. A drága vőlegényének, a szép reményű Dariusnak viszont lehetett volna annyi esze, hogy visszaparancsolja az ágyba, gondolta Piton a szőke ifjúra nézve, aki földöntúli arckifejezéssel bámulta a bekötözött fejű lányt. Még egy ütődött, gyenge alak, húzta el a száját.

Arra eszmélt, hogy csend van, és mindenki őt nézi. Dumbledore láthatóan befejezte előadását. Piton ellökte magát az oszloptól, és két lépéssel köztük termett. Sirius Black jelentőségteljes pillantást vetett Lupinra, ami nem kerülte el Piton figyelmét.
- Tehát véleményem szerint fogadjuk el tényként, amit Bellatrix Lestrange kiderített. Ha nem így teszünk, értékes időt veszítünk. Az előkészületek, amiket viszont megtehetünk, semmiképpen nem vesznek kárba.
- Milyen előkészületekre gondol? - kérdezte óvatosan Dedalus Diggle.
- Például hogy figyelmeztetjük a Durmstrangot - mondta az igazgató.
- Ugyan már, még igazgatójuk sincs, most, hogy Karkarov eltűnt! - legyintett Mordon.
- Éppen ezért még védtelenebbek! Ráadásul ott korábban kezdődik a tanítás, az iskola már tele van diákokkal! - válaszolta Dumbledore.
- Gondolja, hogy hinnének nekünk? - kérdezte kétkedő arccal Molly Weasley. - Ha azzal állunk elő, hogy a Durmstrang valójában Mardekár iskolája volt, és hogy vélhetően ott a sírja, ezért Tudjukki meg fogja őket támadni, azt hiszik majd, megőrültünk.
- Az még nem lenne gond, de támogatói is lehetnek a Durmstrangban - tette hozzá Mordon.
- Egyáltalán, tudja valaki, hogy hol van a Durmstrang? - nézett körbe Lupin. A varázslók zavartan forgatták a fejüket. Ez valóban fogas kérdés volt. - Járt ott valaki közülünk?
- Én jártam, de annak van már vagy... jó néhány éve - tűnődött Dumbledore.
- Akkor tudja, hogy lehet odajutni. Sőt, esetleg azt is, hol lehet a sír? - nézett rá várakozásteljesen Lupin.
- Sajnos nem tudom elmondani - rázta a fejét sajnálkozva az igazgató. - Aki nem az iskolához tartozik, az elől a Durmstrang el van rejtve. Csakúgy, mint a Roxfort. A titokgazdának személyesen kell elárulnia annak, aki oda akar jutni, a Fideliust nem lehet kijátszani. Engem annak idején az igazgató kísért oda személyesen, és nem tudom, mi más módon lehet még odajutni.
- Azért van itt valaki, aki talán szolgálhat információval - mondta félénken Tonks. - Rania. Tőle tudom, hogy oda járt.
Piton és Sirius egyszerre horkantak fel.
- Ez kiváló ötlet, Tonks - mondta Sirius elnéző fejcsóválás kíséretében. - Nagy valószínűséggel beküldene minket egy fekete lyukba vagy egy végtelen sugárba.
- Kivételesen egyetértek Blackkel - fűzte hozzá Piton. - Erősen kétlem, hogy Miss Dangornak egyéb vágya sincs, minthogy segítsen nekünk legyőzni az urát.
- Talán egyelőre ennek tényleg nincs sok valószínűsége - látta be Dumbledore is kis habozás után. - Ne is említsék neki.
- Egy pillanat - szólt közbe Lupin. - Ha csak az találja meg a Durmstrangot, akinek a titokgazda elárulja, hol van, akkor hogy az ördögbe jutottak oda Lestrange-ék?
- Ugye, megmondtam, hogy ott is támogatóik vannak! - nézett körbe Mordon.
- Én nem hinném - mondta Dumbledore. - Karkarov valószínűleg csatlakozott Voldemorthoz, és tőle tudta meg Bellatrix Lestrange, hogy hová kell mennie.
- Karkarov nem nyerhette el túlságosan Tudjukki bizalmát, ha ellenőriztetni akarta, amit mondott - szólalt meg Nedda halkan.
- Nem - mondta hirtelen Piton. - Karkarov nem tért vissza a Nagyúrhoz. Szerintem Lestrange-ék nem a Durmstrangban jártak, hanem valamilyen más módon erősítették meg, hogy ott a sír.
- Ez most mindegy - vetette közbe Arthur Weasley. - Valamilyen módon mégis tudatnunk kell velük, amit megtudtunk.
- A Nagyúr még nem akar támadni - vetette ellen Piton. - Előtte szüksége van még egypár dologra Mardekár feltámasztásához.
- És mik azok, Piton professzor? - kérdezte Tonks.
- Azt sajnos nem tudom. Magunknak kell rájönnünk. - A bájitaltan tanár szándékosan nem nézett Sirius Black felé. Anélkül is látta gúnyos mosolyát.
- Akkor jöjjünk rá! - Tonks támogatást keresve körbenézett. A varázslók egyetértően bólogattak. - Mi kellett Tudjukki feltámadásához? Az ellensége vére...
- Ez azért nem ugyanaz az eset - vetette ellen Lupin. - Feltehetően most a lelkét is vissza kell hozni, nemcsak a testét.
- Sőt, elképzelhető, hogy testre nem is lesz szüksége. Talán valaki másét fogja használni - tűnődött Dumbledore.

Éjszakába nyúlóan tanácskoztak. Az eszmecserének csak az vetett véget, hogy Nedda Nefer ájultan bukott a földre.
- Nedda! - ugrott oda Darius. - Hozzon valaki vizet!
- Nem lett volna szabad engednie, hogy felkeljen - mondta metsző hangon Piton.
- Mégis mit kellett volna tennem? Kötöztem volna le?! - pattant fel Darius. Ő is magas volt, arca egy vonalba került a bájitaltan tanáréval, aki azonban egy gúnyos pillantás kíséretében elfordult. Nem akart ostoba kölykökkel vitatkozni.
- Vigyük vissza a gyengélkedőre - mondta Tonks, és aggodalmasan pislogott Lupinra, mintha attól félne, hogy ő is menten összeesik.
Darius felnyalábolta az ájult lányt, akinek feje a vállára bukott. Pitonban hirtelen felrémlett a jelenet, amikor nemrég ő vitte így a Halálfaló nőt.
- Miért cipeled? - kérdezte Sirius, és egy lebegő hordágyat varázsolt eléjük. Lupin oldalba bökte, és megrázta a fejét. Darius még szorosabban ölelte magához Neddát, és gyors léptekkel elhagyta a termet. Nyomában lassan kiszállingóztak a többiek is. Piton azonban még sokáig állt ott, a lebegő hordágyra meredve, mozdulatlanul.

*

Rania hasogató fejfájással ébredt. Megpróbált nem odafigyelni rá, és mozdulatlanul feküdt egy ideig. A fájdalom azonban nem akart elmúlni. Tapasztalatból tudta, hogy nagy valószínűséggel egész nap hasogatni fog. Világéletében rosszul tűrte a fájdalmat.

Hirtelen beugrott neki, mit álmodott, és szörnyen csalódottnak érezte magát. Előző este megpróbált jövendölő álmot előidézni magának. Tudnia kellett, van-e számára visszaút az apjához, és biztos volt benne, hogy sikerül, hisz annyira akarta... De amit álmodott, annak semmi köze nem volt a témához. Nem sikerült hát... Nem véletlenül fáj annyira a feje... Talán egy könnyű reggeli javít valamit a kedélyállapotán.

Megmosakodott, felöltözött és kilépett az ajtón. Odakint nem várta senki. Láthatóan a vérfarkas felébresztése óta nem tartanak annyira tőle. Mintha attól bármi is változott volna benne! Hihetetlenül ostobák.

A Nagyterem felé vette az irányt. A terembe belépve azonnal észrevette Pitont. A férfi egy kupának támasztott könyvet olvasott elmerülten, miközben ráérősen fogyasztotta reggelijét. Rania beléptét láthatóan nem vette észre. A nő furcsa szorítást érzett a gyomrában. Csak az előző nap történt, hogy a férfi gyakorlatilag leribancozta? Persze utána elhatározta, hogy többé nem törődik a roxfortiak véleményével, így az övével sem... Nehogy már kimeneküljön a helyiségből, csak mert Piton itt van! Az év közben megszokott hosszú asztalok helyett most csak a terem egyik végében állt néhány nyolc-tíz személyes asztal kényelmes székekkel körülvéve. A Pitontól legtávolabb eső helyre ült le, de még így is túlságosan kevésnek érezte a távolságot. Egy szempillantás alatt bőséges reggeli termett előtte. A férfi ekkor hirtelen észrevette. Addig nyugodt, elmélyült arckifejezése egy pillanat alatt feszültté vált. Fekete szemei egy hosszú pillanatig belemélyedtek Raniáéba, aki megborzongott. Arcvonásait megzabolázva állta azonban a férfi kifürkészhetetlen tekintetét. Végül Piton fordította el a pillantását, és visszatemetkezett a könyvébe. Rania üres tekintettel fogott a reggelijéhez.

Nyílt az ajtó. Darius lépett be. Határozott arccal indult Piton felé, de Rania láttán megtorpant. Arca nyúzott volt és zaklatott. Rania gyanította, miért. Piton nyilván magához térítette a barátnőjét és McGalagonyt, de az állapotuk valószínűleg nem javult. Ezért is biztos őt hibáztatja... Ha legalább Neddát ő ébresztette volna fel...
- Piton professzor - szólította meg Darius közelebb lépve a bájitaltan tanárt.
- Igen? - nézett fel a férfi olyan arccal, mintha most látná először Dariust.
- A bájital, amit készít... - Darius elakadt. Láthatóan nehezére esett megtalálni a megfelelő szavakat.
- Kipróbálták? - kérdezte Piton.
- Igen... ööö... - Zavartan Raniára nézett.
- Tehát? - kérdezte türelmetlenül Piton. - Bevált a főzet?
- Nem - vett nagy levegő Darius. - Másikat kell készítenie.
Piton felvont szemöldökkel nézett vissza rá.
- Másikat? Azt hadd döntsem el én!
- Azért, mert... szóval... Madam Pomfrey szerint Nedda... gyereket vár. - Darius megkönnyebbülten fellélegzett. Kimondta.
Rania levegőt venni is elfelejtett a döbbenettől. Gyereket vár... gyereket vár... - visszhangzott az agyában. Pitonra nézett, aki éktelenül dühösnek látszott.
- Ezt csak most mondja?! - támadt rá Dariusra. - Ki se lett volna szabad próbálni ezt a főzetet! Ez így egész más, nyilván azért vérzik még mindig, mert a gyereket kell először meggyógyítanunk!
- Mi sem tudtuk! - védekezett Darius. - Ha tudtuk volna, nem megy el Kornmaghba!
- Na persze - morogta Piton.
Rania semmit nem hallott a szóváltásból. Egyre csak arra gondolt: Darius gyermeke! Az ő unokaöccse! Vagy unokahúga. Elöntötték az érzelmek. Tovább nem türtőztette magát.
- Darius, ez csodálatos! - ugrott fel. - Apa leszel! Ez hihetetlen! - Legszívesebben a nyakába borult volna. Régen nem érzett ekkora boldogságot. Egy új élet! Az ő családjában! Darius azonban gyilkos pillantást vetett rá.
- Neked ehhez semmi közöd. Sőt, a gyereknek sem lesz. - Hangja hideg és érzelemmentes volt.
Rania elsápadva meredt rá, nem bírt megszólalni. Dariust a szótlansága láthatóan még jobban felingerelte. Fájdalmát leplezve vicsorgott nővérére.
- Mi az, meglepődtél? Azt hitted, a közeledbe engedem a gyerekem?! - kérdezte jeges gúnnyal. - Ne reménykedj, mert nem lesz alkalmad ártani neki.
- Darius... - nyögte Rania.
- Amihez csak nyúltok, rohadni kezd! Undorodom tőled! Életem legszebb napja volt, mikor megszabadultam tőletek, és nem fogom hagyni, hogy visszafurakodj az életembe, mint valami fertőzés! - Darius legalább akkora sebet akart ejteni Ranián, amekkorát tőle kapott. Nem érdekelte, ha túllő a célon. Pillanatnyilag semmi nem érdekelte Neddán kívül. Madam Pomfrey szerint nagyon kevés esélye volt, hogy el tudják állítani a vérzést. A gyerek miatt...
Piton szótlanul figyelte a szóváltást. Dariusnak sikerült a legérzékenyebb pontján eltalálnia a nővérét. És nyilván ezt ő is tudta. Szándékosan tette. Ki sem nézte volna a kis tejfelesszájúból, hogy ilyen jól irányzott döfésekre képes. Ő maga sem csinálhatta volna jobban. A nőre pillantott, aki még mindig halottsápadtan meredt az öccsére. Na ebből elég, gondolta. Ne előttem intézzék a családi ügyeiket.
- Dangor professzor, beszélek Miss Neferrel - szólalt meg határozottan. - Megpróbálok új főzetet készíteni, de nem ígérem, hogy hamar kész lesz. Egyelőre elképzelésem sincs, mit lehetne tenni.
- De ugye, megpróbálja? - kérdezte szívszorító hangon Darius.
- Mondtam, megpróbálom - felelte Piton, és mintegy véget vetve a beszélgetésnek, visszatemetkezett a könyvébe.
Darius egy pillanatig némán állt, majd hirtelen megfordult, és Raniára egy pillantást sem vetve kiment a teremből.

Piton próbált a könyvére koncentrálni, de így is érzékelte a közelében ülő nő döbbent mozdulatlanságát. Rania teljesen magába roskadva ült a helyén. Meg sem próbálta leplezni - valószínűleg eszébe sem jutott, hogy lenne rá oka -, hogy Darius minden szava mérgezett nyílként hatolt a szívébe. Piton a könyvére meredt, de azon vette észre magát, hogy egyetlen szót sem fog fel belőle. Kísérteties volt számára felidézni, ahogy annak idején az ő fejéhez is ugyanezeket a szavakat vágták... A nőre pillantott, de az még mindig dermedten nézett a semmibe. Ez aztán tényleg az elevenébe találhatott... Merlinre, van egy pár gyenge pontja! És még csak titkolni sem próbálja őket. Ennyi Halálfalók közt eltöltött év után ez a naivitás már-már az ütődöttséggell tűnt határosnak. Szánalmas, ahogy ennyire nyíltan epekedik az öccse után... Nem tudta megérteni, miért veszkődik valaki olyan ember kegyei után, aki nyilvánvalóan látni sem akarja. Ő erre képtelen lenne, jött rá. Senki emberfiát nem ismert, akiért megtenné.

Piton becsapta a könyvet és felállt. Nem akart egy perccel sem többet szánni a nő lelkivilágán való töprengésre. Rania mellé érve azonban a nő hangja megállította.
- Piton professzor...
- Igen? - nézett rá kifejezéstelen arccal.
- Megmondaná, hogy... - Rania valahová a férfi feje mellé fókuszált. Meg kellett tudnia, nem számít, mi történt köztük előző nap... - az a bájital, amit eddig adott Neddának, ugye, nem... - Nem volt képes kimondani, szinte fojtogatta a lányért és a még meg nem született gyermekéért érzett aggodalom.
Piton rögtön kapcsolt. A nőt az érdekli, mennyit ártott Neddának a tévesen használt bájitallal. Már a nyelve hegyén volt a válasz, de mégsem mondta ki.
- Nem olyan vészes - morogta pillanatnyi hallgatás után. Maga sem értette, miért esik nehezére elárulni, hogy igenis kockázatot jelenthet, hogy Nedda állapotosan a szaftoskaszirupot kapta. Hisz ez volt az igazság. Viszont más már nem is hiányzik, mint hogy ez a nő itt összeomoljon a történtek után, és neki kelljen felmosnia...
- De Dariusnak azt mondta, hogy ki sem lett volna szabad próbálni - nézett rá Rania bizonytalanul.
Piton hallgatott. Igen, tényleg ezt mondta... Az ördögbe, most mondja azt, hogy mégis vészes?!
- Piton professzor... - szólította a nő alig hallhatóan, miután nem kapott választ. A férfi hallgatásával igazolva látta legszörnyűbb balsejtelmét.
Piton mereven nézte. Érezte, hogy a nő epedve várja, hogy megnyugtassa. Meg is tudná. De vajon akarja-e? Amit a gyengélkedőn a fejéhez vágott, az végül is elég durva volt, el kell ismerni... még akkor is, ha megérdemelte... De Dumbledore mindig azt mondja, ne süllyedj ellenségeid szintjére. Nos rendben, akkor ő most felülemelkedik ezen.
- Ne aggódjon - mondta vontatottan. - A szaftoskaszirup egymillióból egyszer okoz ilyen esetben gondot. Igen, tudom - fojtotta Raniába a szót, - nem ezt mondtam az öccsének. De a sikeres gyógyításhoz minden apró információra elengedhetetlen szükség van, amit nem árt, ha Dangor professzor az eszébe vés.
- Szóval akkor a babának nem lesz baja ettől a szaftoskától? - kérdezte Rania, és szinte sütött a hangjából a megkönnyebbülés. Piton most már tartotta magát a féligazsághoz.
- Nem valószínű. Úgyhogy nem kell félnie, az öccse nem fogja még emiatt is magát hibáztatni. - Azzal egy bólintás kíséretében otthagyta a kissé megdöbbent arccal ülő nőt, mielőtt még több badarság csúszott volna ki a száján.
Rania valóban nem volt benne biztos, hogy nem képzelődött-e. Tényleg képes volt ezt mondani neki? Azok után, amit Malfoy elhitetett vele? Bármennyire is gúnyosan hangzott, egy pillanatra mintha együttérzést hallott volna a hangjában. Lehetséges ez?

Rania azon vette magát észre, hogy még percek múltán is a bájitaltan tanár hűlt helyére mered. Arcán mosoly derengett, és csodálkozva vette észre, hogy a feje sem fáj már.

 

Folyt. köv.

Vissza