Halványuló Jegyek

(Gilda)

VIII.

Piton elgondolkozva lépett a szobájába. Az imént beszélt Nedda Neferrel és Madam Pomfreyval, de egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy ő a legmegfelelőbb személy a sebesült lány gyógyítására. Hangot is adott a véleményének, hogy Miss Nefert a St. Mungóba kell szállítani, de nem lepődött meg túlságosan a válaszon. Nedda Nefer határozottan kifejtette neki, hogy "ilyen helyzetben" esze ágában sincs itt hagyni Dariust, amíg van esély, hogy a Roxfortban is meggyógyulhat. Piton megvonta hát a vállát, és beleegyezett, hogy új főzetet készít. A St. Mungóból érkező gyógyító, akit McGalagonyhoz hívtak, úgyis sokat segíthet majd neki. A tanárnő sebei még mindig meglehetősen ijesztőek voltak, de Madam Pomfrey határozottan állította, hogy a legjobb szakembert ígérték neki.

Sorra vette a készletében található alapanyagokat. Egy átlagos bájitaltan tanárénál jóval nagyobb választékot őrzött a szekrényében. Némelyiket gyakorlatilag lehetetlen volt beszerezni. Na igen, de ő olyan bájitalokat főz, amiket elkészíteni is gyakorlatilag lehetetlen! Persze mostanában főleg Voldemortnak. De egyébként is volt néhány főzete, amire büszke volt. Például Lupin bájitalára. Vagy arra, amit annak idején ivott, amikor ide került, hogy ép ésszel kibírja a hirtelen rátámadó szörnyű emlékeket. Vagy arra, amit a mai napig is fogyaszt. Sőt, egyszer még Binns professzornak is készített elixírt, amikor egy kósza átoktól kettészakadt. Nem kis feladat volt kitalálni, hogyan lehet a bájitalt egy kísértettel megitatni. De soha nem szabadalmaztatta egyik eljárást sem. Nem lett volna neki való a sok hivatali hercehurca. Azontúl egyáltalán nem állt szándékában arról beszámolni senkinek, hogyan és miért kísérletezett ki efféle szereket. Még csak az hiányozna, egyéb sem.

Tudta, hogy nagyon nehéz feladat áll most előtte. Az az átok nagy valószínűséggel az alig pár hetes magzatot is érintette. Sokat konzultált Madam Pomfreyval, és arra jutottak, hogy nagyon megnehezíti a gyógyítást, hogy a gyerek bármiféle bájitalt csak az anya szervezetén keresztül kaphat meg. Nedda pedig allergiás az üveggyökér-kivonatra, ez már kiderült.

Piton összeráncolt homlokkal töprengett egy darabig, majd hirtelen elhatározással kiválasztott három fiolát meg egy tégely pozdorjává zúzott gamelintrágyát. Talán ez működni fog... Némi kétkedéssel lépett az egyik kisebb üstjéhez. Egy pálcasuhintással tüzet gyújtott alatta, és agyából minden mást száműzve lassan készíteni kezdte a bájitalt.

*

Rania kezdte magát halálra unni. Az egyetlen dolog, amit társaság híján tehetett, az az olvasás volt, de nem volt képes egész nap egyfolytában egy könyv fölött gubbasztani. A szeme soha nem bírta a folyamatos terhelést. A szabadba vágyott, de tudta, hogy a kívánsága - egyelőre! - nem teljesülhet. Az utóbbi napokban nem jutott eszébe, de most újra feltámadt benne a hiány Ludwig, a táltosa után. Ludwig éppen egy éve pusztult el. Addig szinte minden nap repültek együtt.

Nem akart most Ludwigra gondolni. Ki kell találnia, mi a csudát csináljon itt, ha már Dumbledore foglya! Többször felmerült benne, hogy a vén szemétláda szándékosan intézi úgy, hogy az ingerszegénység miatt végül kénytelen legyen az ő szentéletű társasága felé közeledni, és esetleg információkat elejteni a Nagyúrról vagy a Halálfalókról. Abból aztán nem eszik, feszült meg Rania arca, és felhúzott lábakkal az ágyára kuporodott. Hát akkor? Utolsó lehetőségként maradt az állandó töprengés, amitől úgy érezte, lassan kezd megőrülni. Legszívesebben megkérdezte volna valakitől, van-e a kastélyban Memorosa, de persze nem akaródzott semmit kérnie Dumbledore-tól meg a talpnyalóitól. A könyveken kívül a szobájában álló sakkasztal nyújthatott volna valamifajta szórakozást, de pálca nélkül nem tudta rávenni a figurákat, hogy kiálljanak ellene. Egy partner kellett volna legalább...

Hirtelen eszébe jutott az ibolyaszemű Tonks arca, amint a folyosón döbbenten bámul rá. Azok után, amiket mondott neki, biztos nem keresi többé a társaságát. Nem mintha hiányozna neki... vagy mégis? Nem, csak úgy általában, valaki...

Fejét a falnak döntötte, és felnézett a plafonra. El kellett ismernie, hogy Tonksszal kissé igazságtalan volt. A lány éppen kiállt érte, megvédte Blacktől, erre belerúgott. Nem mintha érdekelné persze, mit gondol most róla Tonks... pedig mégis érdekli, jött rá. Percek óta ezen járatja az agyát. Az ördögbe is! Csak azért érzi ezt a furcsa megbánást, mert ezzel tovább rontotta a Dariusszal való kibékülés esélyeit... erre előbb kellett volna gondolnia!

Újra eszébe jutott az aznap reggeli jelenet a Nagyteremben, és behunyta a szemét. Ezek után tulajdonképpen mindegy, Dariusnak hány barátját fordítja még maga ellen... Most már világos, hogy a fiú gyűlöli őt. És ezt meg is tudta érteni. A menyasszonya nagyrészt az ő hibájából van ilyen állapotban. És most a gyerek is... Rania elkeseredve nézett a kandallóban lobogó lángokba. Éveken át vágyakozott Darius után, több ezerszer elképzelte, milyen lesz, ha újra találkoznak, de egyik verzióban sem szerepelt az, hogy az öccse gyűlölni fogja. Soha nem jutott eszébe, hogy Darius nem vágyik utána ugyanúgy, ahogyan ő.

De most... Darius gyűlöli őt azért, ami. "Amihez csak nyúltok, rohadni kezd!" - hallotta újra az öccse hangját. - "Undorodom tőled! Életem legszebb napja volt, mikor megszabadultam tőletek, és nem fogom hagyni, hogy visszafurakodj az életembe, mint valami fertőzés!" Rania a kezébe temette az arcát. Ennyire régen nem fájt neki semmi, mint az, amit Darius a fejéhez vágott tegnap. Akkor is, ha érthető, hogy a Nedda miatti aggodalom beszélt belőle. A lényegen ez nem változtat. A fiú soha nem bocsátja meg neki, hogy Halálfaló, még akkor sem, ha a menyasszonya valahogy mégis meggyógyul.

Hirtelen soha nem érzett szégyen hasított bele. Ha Darius tudná, mi mindenben vett részt... korábban soha nem kérdőjelezte meg magának a tettei helyességét. És most sem fogja, rázkódott meg, és felállt az ágyról. Ha ezért gyűlöli, mert Halálfaló, akkor ezen nem tud változtatni. Még az ő kedvéért sem. Lenézett a bal karjára. A halovány bőrön tekergő Jegyet most kifejezetten ocsmánynak találta. A gondolattól kissé rémülten rántotta vissza a ruhája ujját a csuklójáig. A Jegy a Nagyúr része, ez biztos... És ha esetleg érzi az ő efféle gondolatait... Hogy térhet majd valaha is vissza hozzá? Mert visszatér, igen... Dariusnak pedig legfeljebb azt próbálhatja elmagyarázni, hogy még mindig a testvére. Nem számít, melyikük miben hisz, ez akkor is így van.

Hosszú óráknak tűnő fel-alá járkálás után Rania elhatározta, hogy meglátogatja Neddát. Félreteszi a letagadhatatlanul gyötrő bűntudatát, és a szemébe néz. Elvégre az ő unokaöccsét vagy húgát hordja. És talán kap majd valami támpontot, amivel Dariushoz közeledhet.

*

Piton bosszúsan rázogatta a kezében tartott lombikot. Ez így nem lesz jó... Az évek során a bájitalokkal kapcsolatban kialakult hatodik érzékével tudta, hogy a főzet nem sikerült. Valami hiányzik belőle. De micsoda? Ingerülten lecsapta az üveget az asztalra. Egy nagyon fontos dolgot felejthetett el. Leemelt néhány málladozó, ősöreg könyvet a polcáról és beléjük mélyedt. Valamivel később sűrűn teleírt pergamenlapokkal fölszerelkezve visszatért az üst mellé. Most már biztosan sikerülnie kell! Muszáj!

Érezte, ahogy az izgalom szétárad az ereiben. Ez tényleg kihívás! Megmutathatja azt, ami jó dolog tényleg a vérében van. Az egyetlen, amire büszke lehet, amit nem mocskolt be a Sötét Jegy! Ilyenkor mindig úgy érezte, a képébe nevet annak a szörnyű halálfejnek. Még akkor is, ha a tudományát egykor ennek a halálfejnek a szolgálatában használta.

Elhessegette a felvillanó emlékeket, és keményen összeszorított szájjal látott munkához. Azért is sikerülni fog. Addig nem nyugszik, amíg a főzet nem lesz tökéletes. Ahogy máskor is.

Másfél óra múlva a folyadék élénksárga színt öltött. Piton sóhajtva lépett hátra. Kevés bonyolultabb főzetet készített életében, mint ez. Most pontosan harmincnyolc és fél percig főnie kell, és akkor kész. Pálcája hegyét az üsthöz érintette. Alertix - mormolta, és a pálca végén apró óra jelent meg. Magára kanyarította talárját, amit a gőzölgő üst fölött állva már rég ledobott, és kilépett az ajtón. Tudta, hogy a pálca jelezni fogja, mikor kell az üsthöz visszatérnie. Addig azonban megkeresi Mordont, ha még itt van. Valami aggasztotta a Durmstranggal kapcsolatban.

Gondolataiba merülve haladt az üres folyosókon. A Nagyteremben senkit sem talált, és a tanáriban sem. Kinézett a napfényben fürdő parkra, és észrevette Dumbledore-t. Az igazgató lehunyt szemmel állt az egyik fának támaszkodva, arcát a nap felé fordítva. Piton megcsóválta a fejét, és lefelé indult. Jellemző, gondolta, úgy napozik itt, mintha a tengerparton nyaralna, és nem háborúra készülne.

Dumbledore mellé érve megállt. Belévillant, hogy szinte szentségtörés megzavarni az öreg napfürdőzését. Persze ettől még nem fog talpig feketébe öltözve a tűző napon álldogálva várni, hogy a másik kinyissa a szemét, gondolta, de Dumbledore megelőzte.
- Ilyenkor sajnálom, hogy a gyerekek hazautaznak a nyári szünetre. Hát nem csodálatos ez a napfényes park?
- Mordont kerestem - felelte Piton. - Itt van még?
- Sajnos nincs - mondta Dumbledore még mindig csukott szemmel. - Visszament Londonba.
- Mindegy, ráér - morogta a bájitaltan tanár, és elfordult. Kimondottan utálta a vakító napfényt. A tél sokkal inkább kedvére való volt.
Elindult visszafelé, de még félúton sem volt, amikor két alak lépett ki az iskola kapuján. Lupin és Black, remek! Persze ők is észrevették. Gyors elhatározással az üvegházak felé indult volna, de Lupin utána szólt.
- Piton, még nem is köszönhettem meg neked, amit tettél. Meghaltam volna, ha nem segítesz.
- Nem kell a köszöneted - vetette oda Piton. Utálta az ilyen jeleneteket. Indult volna tovább, de a toprongyos férfi addigra odaért, és elállta az útját.
- De igen. Ismét leköteleztél. Az adósod vagyok - felelte Lupin rendületlenül.
- Nem biztos, hogy jó az nekem - válaszolta gúnyos fintor kíséretében a bájitaltan tanár.
Lupin arca megrándult, és mélyet lélegzett, de látszólag továbbra is megőrizte higgadtságát.
- Nem veszekedni akartam, csak megköszönni, amit tettél.
- Megköszönted. Méltóztatnál félreállni végre? - mordult fel Piton. Még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy esetleg Lupin személyének bármi köze volt a tettéhez. Csak és kizárólag a kihívás meg a rengeteg beleölt energia miatt segített.
- Piton, te aztán hozod a formád - köpte a fejét rázva Sirius.
- Te is itt vagy? - Piton elnézett a férfi feje mellett. - Észre sem vettelek. Talán nem ugattál olyan hangosan, ahogy szoktál.
- Te tényleg ekkora tapló vagy? - kérdezte Sirius felháborodva. Tisztán látta barátja arcán, hogy rosszul esett neki a bájitaltan tanár viselkedése. Amióta majdnem meghalt, sokkal érzékenyebbé vált.
- Itt fejezzük be ezt a beszélgetést - sziszegte Piton, és érezte, hogy kezdi elönteni a düh. Sirius Blackkel kapcsolatban képtelen volt uralkodni magán - és nem is igazán akart.
- Mi az, nincs bátorságod szembenézni vele?! - Sirius egy lépéssel közelebb jött. - Lehet, hogy Lupint lekötelezted a kotyvasztásoddal, de én sosem felejtettem el, milyen átkozottul gonosz és bosszúálló vagy!
- Sirius, hagyd már! - csitította Lupin. - Mi szükség van erre?
Sirius vadul nézett a barátjára.
- Lehet, hogy te elfelejtetted, hogy őmiatta élsz egy éve knútokból, de én azért elég jól emlékszem, milyen beteges örömmel töltötte el, hogy bosszút állhat rajtunk!
Piton elfehéredett a dühtől.
- Talán elfelejtetted, szerencsétlen, hogy te szünet nélkül pontosan ugyanazt tetted mindig?! A magasztos Potterrel együtt?! Például miután megpróbáltatok megölni?! - Érezte, hogy ha még egy percig hallgatnia kell ezt az alakot, darabokra átkozza, akárhányan is állnak körülöttük. Keze már mozdult a pálcája után.
- Azonnal hagyják ezt abba! - az odaérkező Dumbledore professzor kimondottan dühösnek tűnt.
Piton kijózanodva nézett az igazgatóra. A kénköves pokolba Blackkel meg Lupinnal! Szinte félrelökve őket kitört a gyűrűjükből, és elviharzott az iskola felé.

Dumbledore keményen Sirius szemébe nézett.
- Ilyesmit nem tűrök el többé a Rendben! - Általában csak egy rosszalló fejcsóválással nyugtázta, hogy ezek ketten képtelenek felülemelkedni a gyerekkori sérelmeiken, és úgy viselkednek egymással, mint az óvodások, de a mostanra kezdte elveszíteni a türelmét. Nem képesek felfogni, hogy háború van?! Mit számít, ki hogyan nézett húsz évvel ezelőtt?!
- Ezt talán mondja meg Pitonnak is - morogta Sirius, de az igazgató pillantását nem tudta állni.
- Meg fogom mondani, ne aggódjon.
- Ugye, látta, hogy majdnem megátkozott?! - próbálkozott Sirius Dumbledore-ra pillantva.
- Láttam, hogy mindketten minősíthetetlenül viselkedtek! A magánügyeiket intézzék el kultúráltan! Megértette?
- Én meg - mondta némi gúnnyal Sirius. - Hát akkor, miről is volt szó? - fordult Lupin felé. - Á, igen, szóval Weiss ott kerülgeti a fogót, csak arra vár, hogy az elinduljon a cikesz után, és akkor... - és karjánál fogva magával vonszolta a barátját.

*

Piton bevágta maga mögött az ajtót. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Ha Dumbledore nem pont akkor szól közbe... Szinte bánta, hogy közbelépett. Miért ne taníthatná egyszer móresre ezt a férget? Neki már úgyis mindegy, az ő számláján egy újabb Cruciatus fel sem tűnik már...

Nem, idáig nem süllyedhet. A fortyogó üsthöz lépett, de a pálcájára pillantva látta, hogy még néhány percig hagynia kell a főzetet. Pillantása a sarokban álló melodumra esett. Ezen sem játszott már hetek óta. Lába magától elindult a hangszer felé, de pálcája ekkor hangosan sivítani kezdett. Gyorsan az üsthöz lépett, és eloltotta a lángot. Egy hosszú merőkanál segítségével egy üvegbe töltötte a kellő mennyiséget, és a fény felé tartotta. Jónak tűnik... Legalább ez sikerült!

Pattanásig feszült idegekkel kirontott a szobából, és öles léptekkel indult a gyengélkedő felé.

*

Rania résnyire nyitotta a betegszoba ajtaját. Fel volt rá készülve, hogy ha ott találja Dariust, azonnal visszavonul. Madam Pomfrey ekkor belülről felrántotta az ajtót, és Rania hátrahőkölt a hirtelen mozdulattól.
- Maga mit ólálkodik itt? - állt meg Madam Pomfrey az ajtóban csípőre tett kézzel. - Tán meg akarja átkozni a betegeimet?!
- Én... Darius itt van? - kérdezte pillanatnyi habozás után Rania.
- Nincs! - felelte a javasasszony barátságtalanul. - Jó lesz, ha maga is elkotródik innen.
- Szeretnék bemenni Neddához - közölte vele Rania határozottan.
- Hah! Még mit nem! - méltatlankodott Madam Pomfrey.
Ekkor belülről egy női hang szólt ki.
- Poppy, mi történik? Ki van ott?
- Senki! - kiáltotta a javasasszony, és igyekezett eltakarni Raniát. - Pihenj csak!
- Talán kérdezze meg Neddát, hogy bemehetek-e hozzá, rendben?! - csattant fel Rania némi hiábavaló nyújtózkodás után.
- No hiszen! - fordult el Madam Pomfrey kárörvendő mosollyal. Biztos volt benne, hogy Nedda nem lesz bolond behívni a Halálfaló nőt. Legnagyobb meglepetésére azonban a betege éppen ezt akarta. Kelletlenül nyitotta ki az ajtót a vörös hajú nőnek, és aggodalmas arccal figyelte, ahogy lassan közeledik a betegágyhoz. El volt szánva rá, hogy a legkisebb gyanús mozdulatára lefegyverzi.

Rania elbizonytalanodva haladt Nedda felé. Mellé érve látta csak, milyen súlyos lehet a sebe. A lány már rengeteg vért veszthetett. Fekete hajából, szeméből, vonásaiból látszott, hogy arab vér csörgedezik az ereiben, de bőre a vérveszteségtől szinte sárgásnak tűnt. Arca beesett volt és nyúzott, de szeme élénken fürkészte Raniát.
- Ülj le, ott egy szék - szólalt meg rekedtes, furcsán dallamos hangon. - Poppy, magunkra hagynál minket? Szólni fogok, ha valamire szükségem van!
A javasasszony kelletlenül kiment a szobából, Rania pedig szótlanul leereszkedett a székbe. Nem tudta, mit mondjon. Az arcára tapadó, fürkésző fekete szemekről bevillant neki Piton, de villámsebesen elhajtotta a képet, és inkább kimondta, ami először eszébe jutott.
- Remélem, nem bánod, hogy ide jöttem. - Gondolatban hozzátette: mert én igen...
- Ugyan. Én is kíváncsi voltam rád - felelte a fekete lány komolyan.
- Hogy vagy? - A kérdés olyan suta volt, hogy Rania kissé elpirult. Nedda észrevette zavarát, és bólintott.
- Ugyanúgy. Nem tudom, tudod-e, hogy gyermeket várok. - Komoly arckifejezésén ezúttal egy pillanatra átsejlett az öröm.
- Igen, Darius mondta - felelte Rania. - Nagyon örülök neki.
- Beszéltél Dariusszal? Nem is mesélte - húzta fel a szemöldökét Nedda.
- Igen - A részletekről azonban Rania nem szándékozott beszámolni. Nem volt kedve a sebesült lány szájából is meghallgatni, hogy megérdemli, ahogy az öccse viselkedik vele.
Nedda fürkészően nézett rá. A szűkszavú felelet beigazolta gyanúját: Darius nyilván azért nem mesélte el a találkozást, mert nem lett jó vége.
- Tudod, ő nagyon aggódik értem. Akármit is mondott, nem ellened szólt.
Rania arcára kiült a megrökönyödés.
- Honnan tudod? És egyébként is, hogy érted, hogy nem ellenem szólt? És te... te nem...?
- Nem, én nem haragszom rád - szakította félbe Nedda. - Tudom, hogy mi történt. A sebesülésem csak közvetve köszönhető neked. Úgyszólván véletlen volt.
Rania szólni sem tudott a döbbenettől. Nem is igazán hitte, amit hallott. Talán csapdába akarja csalni?
- Nem szoktam senkiről látatlanban véleményt formálni - folytatta Nedda. - Ha te nem jössz ide, magam kerestelek volna fel. Darius nővére vagy, tehát, ha összeházasodunk, a rokonom leszel.
- Erről Dariusnak más a véleménye - mondta Rania némiképp magához térve.
- Ne hidd - válaszolta Nedda. - Én azóta ismerem Dariust, amióta ide került. Osztálytársak voltunk. Tudom, hogy mennyire imádott téged. És biztos vagyok benne, hogy nagyon hiányzol neki.
- Na, ebben nagyon tévedsz - nevetett fel élesen Rania, és lázasan gondolkodott, hogyan válthatna témát.
- Nem - rázta meg a fejét Nedda. - Én ismerem, mint a tenyeremet. Szörnyen megbántottad a választásoddal. De ez nem változtat az érzelmein. Ti összetartoztok. Csak Darius eddig nem volt képes ezzel a dilemmával megbirkózni.
- Hogy érted azt, hogy megbántottam a választásommal? - kérdezte Rania pillanatnyi tétovázás után. Abszurdnak érezte, hogy beteglátogatóba jött, és közben őróla beszélnek, a kíváncsisága azonban győzött. - Nem értem, ő hogy volt képes Dumbledore-t követni! Hiszen megölte az anyánkat!
- Micsoda? - meredt rá Nedda. - Te tényleg azt hiszed?
- Azt hiszem? Tudom, hogy így volt, ott voltam! - Raniába fájdalmasan hasítottak az emlékek.
- Nem voltál ott. Darius mindent elmondott. Csak az események végén érkeztetek meg. - Nedda hitetlenkedve nézte Raniát. Lehetséges, hogy azóta azt hiszi, hogy Dumbledore ölte meg az anyját?
- Mégis mi más történt volna? Talán öngyilkos lett? - kérdezte Rania gúnyosan. Elfordította a fejét, és egy falon lévő foltot kezdett tanulmányozni. Még csak az kéne, hogy itt bőgni kezdjen.
- Szerintem erről kérdezd meg inkább Dariust. Vagy Dumbledore-t - felelte higgadtan a fekete lány.
- Na persze. Az egyik szóba sem áll velem, a másik meg olyan negédesen viselkedik, hogy felfordul a gyomrom! - mondta Rania indulatosan.
- Felfordul a gyomrod, ha valaki kedves veled? - nézett rá komolyan Nedda.
- Kedves?! Csak azt akarja, hogy szolgáljam. Csak ki akar használni. Ennek nem dőlök be! - Rania dühösen nézett a fekete szemekbe. Elege lett a beszélgetésből. Nedda állapotáról akart érdeklődni, erre most az ő lelkében vájkálnak. Nyilván Dumbledore kedvéért rágja Nedda ezt a gumicsontot! Fel akart állni, de a lány keze a csuklójára kulcsolódott.
- Azt képzeled, mindenki ki akar használni, aki kedves hozzád? - A fekete szemek kissé haragosan tapadtak Rania arcára. - Talán Tonks is ki akart használni?
- Hogy jön ő ide? - Rania visszahuppant a székébe. Nedda ügyesen dobta be a csalétket.
- Tonks a barátnőm! Hallottam, mit mondtál neki! Jól kiakasztottad, ugye, tudod?! - Nedda kíméletlenül fúrta a tekintetét Raniáéba.
- Én csak megmondtam neki, hogy nincs szükségem társaságra. Inkább örülhetne neki!
- Nagyon gyerekesen tudsz viselkedni - csóválta a fejét Nedda. - Ebben igazán hasonlítotok egymásra Dariusszal!
Rania megütközve nézett a lányra. Gyerekesen? Hány évvel is lehet fiatalabb nála?
- Igenis gyerekes vagy! - válaszolt a fekete lány a ki nem mondott kérdésre. - Azt ismételgeted, hogy téged mindenki utál, közben meg elhajtod azt, aki jó szívvel közeledne hozzád! Tonks nem ezt érdemelte tőled!
- Nedda, igazán nem akarlak megbántani, de ebbe nem kéne beleszólnod. Fogalmad sincs semmiről.
- Ez már haladás - suhant át egy mosoly a lány sápadt arcán. - Ha az állapotomra való tekintettel engem nem küldesz el a fenébe, az már jelent valamit!
Rania pillanatnyi meglepetés után halványan elmosolyodott. Nedda aztán ért hozzá, hogyan kell valakit kenyérre kenni. Rájött, hogy eddig csak saját magáról nem szólt a beteg egy szót sem. Kezdte megérteni, miért van oda érte Darius annyira. Még mindig nem értette, miért akarja Nedda félholtan fekve megváltani a világot, de megadóan felsóhajtott.
- Na jó, hallgatlak.
- Köszönöm. - Nedda roppantul elégedettnek tűnt. - Tehát Tonks jókat mondott rólad. Meg van róla győződve, hogy alapjában véve te jó lélek vagy.
- Tonks nagyon naiv - felelte szárazon Rania.
- Most már hajlok rá, hogy igaza van - jelentette ki Nedda.
- Akkor te is nagyon naiv vagy - rázta meg a fejét Rania. Ezek tényleg azt képzelik, hogy ő valami jóságos angyalka? A Sötét Jeggyel a karján?!
- Ez a tulajdonság igen távol áll tőlem, de most nem erről van szó. Tonksnak szüksége lenne barátokra.
- Úgy érted, pont rám?! Akkor elég kétségbeesett lehet!
- Hagyd már abba ezt a cinikus szöveget! - Nedda mérgesen nézett rá. - Tisztára olyan vagy, mint Piton!
- Kösz. Ez nálatok bók, vagy sértés? - vágta rá gyorsan Rania, szándékosan megőrizve a gúnyos hangot.
- Ne tereld el a szót. Tonks most ki van borulva, és nem szeretném, ha erre te még rátennél egy lapáttal.
- Nem fogok, nyugodt lehetsz. A közelébe se megyek többet - felelte szárazon Rania.
- De épp arra akartalak kérni, hogy menj. Jól esne neki, ha megmondanád, hogy nem úgy gondoltad.
Rania megütközve nézett rá. Nedda jól beverhette a fejét abba a valamibe, ami a vérzést okozza. Vagy szórakozik vele.
- Komolyan beszélek. Nem szeretem, ha a barátaim szenvednek. És most te könnyedén enyhíthetnéd Tonks rosszkedvét. Na, beszélsz vele? Kérlek! Csak a jövő héttől megy vissza dolgozni!
Rania hitetlenkedve nézte. Eszerint komolyan gondolja. Nem szórakozik. Itt fekszik rettenetes sebbel, és egyéb gondja sincs, mint hogy a barátnőjének vigasztalót keressen, ráadásul pont azt, akinek a sebét köszönhette! Úgy érezte, erre ő képtelen lenne.
- Rendben - felelte. Fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá, de ennyivel tartozik Neddának, hogy ezt megteszi. És Tonksnak is.
- De jó! - Nedda végre valóban elmosolyodott. Ekkor látszott igazán, a betegség nyomai ellenére, hogy milyen szép. - Örülni fog!
- Azért te nem vagy semmi, ugye, tudod? - csóválta a fejét Rania.
Nedda furcsa pillantást vetett rá. Szóra nyitotta a száját, de aztán mégsem mondott semmit.

Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, és egy fekete alak viharzott be rajta. Rania hátrahőkölt a lobogó talárral, dühtől villogó szemekkel közeledő Piton látványától, aki egy másodperc múlva már Nedda mellett állt, Raniáról tudomást se véve.
- Igya meg - mordult Neddára. A lány az orra elé tartott üvegre nézett.
- Sikerült? - kérdezte reménykedve.
- Ha nem issza meg, nem fogjuk megtudni - felelte türelmetlenül Piton.
Nedda bólintott. Ajkához emelte az üveget, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Majd a bájitaltan tanárra nézett.
- És most minek kellene történnie?
- Egy percen belül az arca kissé elzöldül, és a feje hirtelen erősebben fog vérezni, ahogy a magzat teste kilöki az átkot. Akkor kell meginnia a másik főzetet, amit korábban készítettem. - Piton egy piros folyadékkal teli üveget húzott elő a talárja zsebéből.
Nedda ismét csak bólintott, és lehunyt szemmel hátradőlt a párnán. Kezei ökölbe szorultak. Gyerünk, kicsim, harcolj! - mondta magában, és minden idegszálával a hasában lévő apró életre koncentrált.

Rania aggodalmasan figyelte a küzdelmet. Hirtelen úgy érezte, bármit megadna, hogy Nedda és a baba meggyógyuljanak. Keze magától indult a behunyt szemmel fekvő lány ökölbe szorított keze felé, de félúton megállt a levegőben. Nem biztos, hogy pont őrá vágyik...

Piton észrevette a lehanyatló mozdulatot. Raniára pillantott, aki sápadtan nézte az ágyban fekvő lányt. Vajon csak az öccse gyereke miatt aggódik? Nedda ekkor kinyitotta a szemét, és felült. Tekintetében végtelen elkeseredés látszott.
- Nem sikerült, igaz?
Piton némán megrázta a fejét. Nem volt mit mondania, tehetetlennek és csalódottnak érezte magát. Nedda a kezébe temette az arcát, úgy próbálta visszafojtani a feltörő sírását. Rania nem tétovázott tovább, kinyúlt és megszorította a lány kezét. Nedda hevesen belekapaszkodott, és szabad folyást engedett a könnyeinek. Rania iszonyúan érezte magát, és fogalma sem volt, mit is mondhatna, ami nem hangzik pont az ő szájából nevetségesen.
- Ne sírj, a baba meghallja - mondta kínban. - Minden rendben lesz, Piton professzor majd megtalálja a megoldást!
Piton mozdulatlan arccal hallgatta. Mégis mit képzel róla?
- Készítek másikat - szólalt meg jobb meggyőződése ellenére. Rania apró mosolya láttán azonnal meg is bánta. Mintha nem ő tehetne mindenről!

A betegszoba ajtaja ismét felpattant. Darius rontott be rajta, és jéggé dermedt, amikor meglátta a nővérét Nedda ágya szélén. Egy pillanat múltán azonban iszonyú düh ömlött szét az arcán. Megkerülte az ágyat, és a másik oldalról szinte kitépte a lányt Rania karjai közül.
- Mit keresel te itt?! Hogy mertél ide jönni?! - sziszegte a nővérére, miközben zokogó menyasszonyát a mellére vonta.
- Amint látod, vigasztalni próbálom - válaszolta Rania felháborodva.
- Te?! Amikor minden a te hibád? Hogy volt képed egyáltalán ide pofátlankodni?!
- Darius, jobb lenne, ha visszafognád magad. - Most már Rania is kezdett indulatba jönni. Darius tényleg úgy viselkedik, mint egy kölyök. És Nedda szerint ő is pont ilyen! Szép látvány lehet ilyenkor... - Nem hiszem, hogy Neddának most pont a te fröcsögésedet kellene hallgatnia! - Remélte, hogy legalább ezzel észhez téríti vagdalkozó öccsét.
Piton egyetértően figyelte. Végre visszaszólt ennek a tejfölösszájúnak! Nyugodtan fel is pofozhatná, ráférne!
- Darius, Rania csak meglátogatott - emelte fel a fejét Nedda. - És én nagyon örültem neki! Légy szíves, ne veszekedj vele!
Darius kissé meghökkenve pillantott a menyasszonyára, majd Pitonra nézett.
- Egyáltalán mi történt?
- Kipróbáltam egy újabb főzetet, de nem hatott. Készítek másikat - felelte a bájitaltan tanár.
- Köszönöm - suttogta Nedda.
- Akkor én megyek is - mondta Rania zavartan.
- Jó, hogy itt voltál - mosolygott rá a könnyein keresztül Nedda. - Gyere el holnap is, és meséld el, mi volt Tonksszal!
Darius csak a fejét rázta, de nem szólt egy szót sem. Piton ellenben felfigyelt. Hallotta, mikor Lupin mesélte Dumbledore-nak, mi történt, és nem is csodálkozott rajta. Most annál inkább. Csak nem vette rá Nedda a nőt, hogy odamenjen Tonkshoz azok után? Ez lenne az évszázad csodája, egy Halálfaló, aki bocsánatot kér! Még ő sem tenné. El sem tudta képzelni, hogy Rania megtegye. A nő azonban közben elindult kifelé. Piton rájött, hogy muszáj követnie, nincs már miért ott álldogálnia tovább.

A folyosón haladva Rania egy pár másodpercig hallgatta a mögötte kongó lépteket. Szörnyű zavarban volt, fogalma sem volt, mit kellene tennie. Most menjen tovább, mintha nem lenne Piton a sarkában, vagy várja meg? És mit mondjon neki?! Jaj, de hülye egy helyzet! Szemét egy pillanatra erősen összeszorította, majd hirtelen ötlettel megfordult.
- Nem tudja véletlenül, van-e a kastélyban Memorosa?
Piton arcán csak egy villanásnyi meglepetés látszódott.
- Fogalmam sincs. Én nem foglalkozom ilyesmivel.
- Akkor ki tudhatja?
- Dumbledore professzort tudnám javasolni - felelte Piton enyhe gúnnyal a hangjában.
- Kösz a tippet. - Rania fancsali arccal fordult el, így nem láthatta a férfi megránduló szája szélét.
Pár másodpercig némán lépkedtek egymás mellett.
- Szóval unatkozik - szólalt meg hirtelen Piton.
- Hát, nem mondhatnám, hogy szórakoztató egyedül kuksolni egy szobában egész nap...
- Nahát, mit nem mond! - Rania felkapta a fejét a bársonyos hangból kihallatszó cinizmusra. Vajon ő mivel tölti az idejét? Ezt mégsem kérdezheti meg így...
- Mit szoktak itt az emberek egyáltalán csinálni? Már amikor nem a tanítással foglalkoznak? - tette fel a kérdést hátulról.
- Nem ütöm bele az orrom a kollégáim magánügyeibe - válaszolta a férfi mogorván, de egy pillanattal később már visszaszívta volna. Gratulálok, most meg fogja kérdezni...
- De azt csak tudja, hogy maga mivel tölti az idejét? - Rania most már leplezetlen érdeklődéssel pislogott a bájitaltan tanárra, aki egy pillanatra égnek emelte a szemét, majd hirtelen megállt, és szembefordult a nővel.
- Miss Dangor, voltaképpen mi köze hozzá?
- Semmi - vetette fel a fejét Rania, - de gondoltam, adhatna ötletet, mihez kezdjek itt magammal.
- Az én ötleteimmel nem sokra megy. Inkább szálljon magába, épp itt lenne az ideje!
Rania kissé kipirosodott a durván odavetett mondatra. Gyorsan lehajtotta a fejét, hogy arcába bukó haja eltakarja pirulását.
- Elnézést. Többet nem terhelem ilyen kérdésekkel, abban biztos lehet.

Piton füstölögve fordult be az első folyosóra. Jó vicc, még ő van megsértve! Mit érdekli, hogy ő mit csinál szabadidejében? Ahhoz senkinek semmi köze. Neki meg aztán végképp nincs.

Józan eszével azonban érezte, hogy a nő nem vájkálni akart a dolgaiban. Csupán tétova beszélgetési kísérlet volt az egész. Eléggé unatkozhat, ha már rám fanyalodik, gondolta, és nem sejtette, hogy ha Rania vagy Nedda ezt hallaná, nevetésben törnének ki.

Hevesen benyitott a szobájába. A pokolba, a teljes félnapi munkája kárba veszett! Most mi a csudát csináljon? Könnyelmű volt az az ígéret, hogy majd készít másikat. De mégis mit? Egy fia ötlete nem maradt. Mi az ördögért kellett ebbe belemennie ahelyett, hogy meggyőzte volna Nefert, hogy a St. Mungóban a helye? Persze, tudta a választ. Rania Dangornak ígérte meg, hogy kitalál valamit, nem Neddának. De hogy miért? A hiúsága, azt legyezgette a nő bizalma, hogy ő majd biztos kitalál valamit... az ördögbe is!

Bőszen a szekrényéhez ment és vadul turkálni kezdett az üvegek, tégelyek között. Egy pillanat múlva rájött, hogy azzal semmire sem megy, ha mindet fölborítja. Nagyot fújva lépett hátra. A szemébe ötlött a sarokban álló melodum. Ez az! Egy pillanat múlva már a kezében volt. Mintha a karja folytatása lett volna, olyan természetesen simult a tenyerébe. Ez mindig segített megregulázni a gondolatait. Erről megint eszébe jutott Rania. Az érdekelte, mit csinál ráérő idejében?! Arra várhat, hogy ezt elmeséli neki. Senkinek semmi köze hozzá! Ez a legbelsőbb magánügye. A lelke egy része van ebben a hangszerben.

Mély levegőt véve az állához emelte a hangszert, amely formáját tekintve kerek hegedűre hasonlított, csak rövidebb volt, és nem voltak húrjai. Elsuttogta a varázsigét: - Echosum! - és a melodum életre kelt. Pálcáját végighúzva a húrok helyén gyönyörű hangok törtek elő belőle. Piton érezte, ahogy a hangszer szinte eggyé válik vele. Lehunyt szemmel kezdett játszani, egyre fokozva a tempót, ahogy a zene szétáradt a sejtjeiben. A dallamot ő maga találta ki. Benne volt minden, amit az utóbbi időben átélt, a melodum segítségével mindez leülepedett benne. Vagy fél órát játszott a legteljesebb elmélyüléssel, amikorra úgy érezte, most már képes lesz folytatni a munkáját. Ekkor letette a hangszert, és ismét a szekrényhez lépett. Egy elképzelés kezdett kirajzolódni benne. Leemelt pár dobozt meg üveget, és elmerült a munkában.

*

Rania már minden elképzelhető helyen kereste Tonksot, de sehol sem találta. Lehet, hogy a parkban van? Ha lenne egy pálcája, könnyen betájolhatná, de nincs. Meg kellene kérdezni valakitől. De ki a csudától? Úgy döntött, benéz még egyszer a Nagyterembe, hátha akad ott valaki, aki segíthet neki. Aki hajlandó szóra méltatni.

Az ajtóban majdnem összeütközött a kilépő Lupinnal. A férfi mentegetőzve lépett hátra, borostyán szemeiben óvatos kifejezés ült. Raniának erről eszébe jutott, hogy Tonksszal együtt vele sem volt valami kedves. Csakhogy ez egy vérfarkas. Nem számít annyira. Elment volna mellette, de megtorpant. Azért azt talán meg tudja mondani, hol van Tonks.
- Nem tudja, merre találom Tonksot? - kérdezte Lupintól.
- Tonks? Nincs itt. Valami gond van? - A férfi nem titkolta meglepetését. Egyrészt azért, mert a nő egyáltalán szólt hozzá, másrészt azért, mert éppen Tonksot keresi. Csak nem akar vele újra összeveszni? Remélte, hogy nem.
- Nincs. Csak beszélni szerettem volna vele. Mikor jön vissza?
- Néhány nap múlva. Glasgowba mentek elintézni néhány dolgot. - Rania csalódott arca láttán biztos volt benne, hogy a nő nem veszekedni akart Tonksszal. Akkor... csak nem ki akart vele békülni? Máshogy ugyanis nem tudnak beszélni... - Nem tudok segíteni? - kérdezte, és szeme fürkészően pásztázta Rania arcát.
- Maga? - Rania apró nevetést hallatott. Jó vicc lenne, ha pont neki mesélné el, hogy miért keresi a lányt! Merlinnek hála Nedda arra nem kérte, hogy Lupintól is kérjen bocsánatot. - Nem, köszönöm.
Lupin bezáródó arca láttán azonban rájött, hogy a férfi félreértette.
- Nem arra gondoltam... csak ezt most Tonksszal kell... - Elvörösödött zavarában, ahogy saját habogása eljutott a tudatáig. - Ó, a francba! - szakadt ki belőle, és sarkon fordulva elsietett, Lupin érdeklődő pillantásától kísérve.

*

A következő napokban Tonks nem tért vissza. Rania egyre rosszabbul aludt, szinte óránként rémálmokra riadt fel. Ennek ellenére ígéretéhez híven minden nap meglátogatta Neddát. Beléptekor Darius minden alkalommal tüntetően elhagyta a szobát, de Rania úgy döntött, nem törődik most ezzel. Neddával nagyon jókat lehetett beszélgetni, és úgy látta, a lányra is jó hatással van, ha nem egyfolytában a baba miatt aggódik. Piton ugyanis napjában többször megjelent újabb és újabb bájitalokat itatva Neddával, de egyik sem használt. A férfi egyre kialvatlanabb és feszültebb arca láttán Rania biztos volt benne, hogy szinte egyfolytában dolgozik, de már ő maga sem bízik a sikerben. Egyszer megkérdezte Neddát, miért nem akar a St. Mungóba menni.
- Ott sem tudnak segíteni - felelte Nedda.
- Honnan tudod, ha meg sem próbálod? - kérdezte értetlenül Rania.
- Mr. Shinawatra mondta. Meg a két másik a St. Mungóból, akiket idehívott hozzám. Egyébként így is minden nap küldenek bájitalokat, és azok sem segítenek.
Rania még nem találkozott az indiaival, akit McGalagonyhoz hívtak, de Nedda elmesélte, hogy kedves és hozzáértőnek tűnik. McGalagonyt folyamatosan altatta, hogy ne legyenek fájdalmai, de a tanárnő állítólag sokat javult.

Piton minden igyekezete ellenére Nedda állapota egyre aggasztóbb lett. Ezzel egy időben a lány reménye is elfogyott. Egy nap Rania tompa tekintettel maga elé meredve találta. Darius mellette ült és kétségbeesetten hallgatta Pitont, aki láthatólag éppen egy magyarázat közepén volt. Rania némán odament az ágyhoz, és a férfira függesztette tekintetét. Érezte, hogy valami szörnyűt mondhatott nekik...
- Tehát - folytatta Piton egyedül Neddára figyelve - az az összetevő alapvető fontosságú lenne. E nélkül akár az idők végezetéig próbálkozhatok a főzetekkel, akkor sem tudom elkészíteni. Ha biztosak benne, hogy nem tudjuk pótolni, akkor be kell vallanom, tehetetlen vagyok. - Piton arca merev volt, mint a kő, csak penge vékonyra szorított szája árulkodott a feszültségről. Régóta először fordult elő, hogy kudarcot vallott egy bájitallal. A tudat őrjítő volt számára.
Nedda kifejezéstelen szemekkel nézte, Darius azonban elkeseredetten felkiáltott, egyenesen Raniára nézve:
- Honnan a csudából vehetnék én olyasmit? A tisztelt rokonságom nyilván semmit nem hagyott meg, ami hozzám volt köthető! Az istenit az apámnak! Meg neked is! - kiabált a nővérére könnybe lábadt szemekkel.
Rania iszonyúan sajnálta, ugyanakkor fogalma sem volt, az öccse miről beszél.
- Nem értem, mire lenne szükséged, ami ott maradt?
- Bármelyikük kisgyerek korából egy tárgyra - felelte Darius helyett Piton. - Bármire, ami a magzatnak az élő csecsemő erejét adja. Ilyet viszont egyikük sem tud produkálni.
Rania meredten nézte. Homályosan érezte, hogy a kezében a megoldás. Lázasan törte a fejét, fülében dobolt a vér. A kezedben van, a kezedben van... Lenézett a kezére, és majdnem elájult. A medálját markolta. Benne Darius hajával!

Piton látta, ahogy a nő elsápadva mered rá, és egy hangot sem bír kinyögni. Előrenyújtott markában a medál megfeszítette a nyakában lógó láncot, ami hirtelen elpattant, de Rania észre sem vette. Piton a medálra nézett, majd vissza a nőre, akinek a szemében valami megmagyarázhatatlan, hitetlenkedő izgalom ült.
- Miss Dangor, talán tud segíteni? - szólalt meg halkan a férfi. Bársonyos hangjától Rania felocsúdott.
- Nem tudom... lehet... - Kapkodva kinyitotta a medált, és két ujja közé fogta a tejfölszőke kunkort.
Nedda a szája elé kapta a kezét, és Dariusra nézett. A fiú úgy bámult Raniára, mint aki életében először látja.
- Ez... az enyém? - kérdezte rekedten. Rania bólintott. Pontosan látta, mit él át Darius. Elöntötte a szeretet az öccse iránt, de fegyelmezte magát, és Pitonra nézett. A férfi kifürkészhetetlen arccal figyelte.
- Ez jó lesz? - kérdezte Rania. Úgy érezte, az élete múlik a válaszon. Piton csak bólintott. - Akkor mire várunk? - kérdezte a nő a megkönnyebbüléstől szinte kiáltva.
- Jöjjön! - Piton hatalmas léptekkel a folyosón termett.
Rania mögötte jócskán lemaradva ért a lakrészébe, és megállt. A férfi a jobbra nyíló laborjában már az üstnél állt, amelyben a legutolsó bájitalának maradéka várta.
- Fel kell forrnia - szólt ki, és elmerülten figyelte a folyadékot.
Rania gondolatait teljesen kitöltötte a remény, hogy talán tudott Neddának segíteni a hajfürttel, a labor ajtajában megállva mégis kíváncsian nézett körül. A lakosztályról nyilvánvaló volt, hogy a bájitalok szakértője lakik benne. A laborban számtalan üst, több szekrénynyi alapanyag, kések, reszelők, mennyezetig érő könyvespolc... A nappaliban a kandalló mellett két óriási fotel, újabb, roskadásig pakolt könyvespolcok, az íróasztalon nyitva hagyott könyvek. A levegőben megszámlálhatatlan illat keveréke. A bal oldalon újabb szoba nyílt. Nyilván a hálószobája. Vajon milyen lehet? Rania gyorsan elkapta a szemét, mielőtt Piton észrevette volna, hogy mit néz. A szoba másik oldalát kezdte tanulmányozni, és megakadt a szeme a furcsa hangszeren. Meglepve lépett közelebb. Piton ezen játszik? Hihetetlen! Úgy gondolta, ez egyáltalán nem illik hozzá. Kinyújtotta érte a kezét, de a férfi hangja hallatán megdermedt.
- Ne nyúljon hozzá! - kiáltott rá Piton, és a szeme vészjóslóan villogott.
Rania visszakapta a kezét, és a biztonság kedvéért néhány lépést hátrébb ment. Piton visszafordult az üsthöz.
- Most adhatja - mordult rá, és Rania a tenyerébe tette az apró fürtöt.
A folyadék a hajtól hirtelen bugyogni kezdett, és zöldesbarna árnyalatot öltött. Az üst fölött mocsárszín füst kezdett gomolyogni.
- Jó lesz - mormolta Piton, és egy üvegbe töltött a folyadékból.
Raniával a nyomában szélsebesen visszatért a gyengélkedőre. Egy szó nélkül Nedda kezébe nyomta az üveget, aki két óriási nyeléssel eltűntette a tartalmát. Mindannyian feszülten várakoztak. Egy perccel később Nedda arca zöldes színt öltött, és a fején lévő kötést egy pillanat alatt átitatta a vér.
- Sikerült! - kiáltotta Darius, és kiguvadt szemmel nézte menyasszonyát.
- Gyorsan, most igya meg ezt! - Piton a lány felé nyújtotta a piros folyadékkal teli üveget.
Nedda felhajtotta, és arcába azonnal visszatért a szín. Darius lefejtette a lány fejéről a véres kötést, és hitetlenkedve simított végig a homlokán, amelyen nyoma sem volt már a sebnek. Nedda zokogva borult Darius nyakába, aki reszkető kézzel egyre csak a haját simogatta, kifejezéstelen szavakat suttogva a fülébe.

Rania boldogan nézte őket. Végre segíteni tudott! Az öccse nem veszíti el Neddát és a gyereket! Legszívesebben táncra perdült volna örömében. Boldog mosollyal pillantott a bájitaltan tanárra. A férfi már hosszú másodpercek óta figyelte. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Egy pillanattal később pedig sarkon fordult és elhagyta a szobát.

 

Folyt. köv.

Vissza