Halványuló Jegyek

(Gilda)

IX.

- Perselus, hallom, ma megint felülmúlta önmagát! - Arthur Weasley elismerően méregette a bájitaltan tanárt az ebédlőasztal túlsó végéből.
Piton egy pillanatig értetlenül nézte. Őt nemigen szokták szembedicsérni, nem is értette, miről beszél a vörös hajú férfi. Aztán persze beugrott. Nyilván Nedda Neferről, aki neki köszönheti az életét. Szóra nyitotta a száját, de meggondolta magát. Nincs jelentősége, elég, ha ő tudja, mennyi munkája volt ebben. Megrántotta a vállát, és sötét arckifejezéssel folytatta az evést.
- Miért, mi történt? - hajolt közelebb Bimba professzor.
- Piton professzor meggyógyította Miss Nefert, még nem hallotta? Fantasztikus, még a St. Mungóból érkezett gyógyítók sem tudtak vele mit kezdeni! - magyarázta Weasley.
- Tényleg? - lelkendezett Bimba professzor. - Ez óriási! Mondja, és mit talált végül az üveggyökér helyett? És mit használt életerőnek? - fordult izgatottan Pitonhoz.
A bájitaltan tanár az asztalra ejtette a kezét. Nagyszerű, most ezen a témán fognak lovagolni? Bimba professzorral volt még a legjobb viszonyban az igazgatón kívül, remekül tudtak együtt dolgozni, ha bájital alapanyagokról volt szó, de most a pokolba kívánta. Bezzeg Black meg Lupin szó nélkül hegyezik a fülüket a szomszéd asztalnál!
- Na, nem árulja el? - erősködött Bimba izgatottan.
Piton megadóan ránézett. Bimba professzort szakmai érdeklődés vezérli, és ez olyan valami, amit meg kell értenie. Muszáj tehát előadni a részleteket. Más se hiányzott.
- Tulajdonképpen nem tudtam pótolni az életerő elemet - morogta.
- De anélkül hogyan sikerülhetett? - értetlenkedett Bimba professzor. Az asztalnál ülők is érdeklődve figyeltek, valószínűleg mindannyian hallottak az utóbbi napok hiábavaló kísérleteiről.
- Rania Dangornál volt valami - felelte összeszorított szájjal Piton. A háta közepére se kívánta a témát. - Az öccse csecsemőkori haja volt a medáljában. Beletettük a főzetbe. Ennyi. - Piton elhatározta, hogy itt lezárja a kiselőadást. Amióta elhagyta a gyengélkedőt a bent összeboruló párocskával meg Raniával, azon volt, hogy ne gondoljon a történtekre. A nőről az utóbbi időben szerzett benyomásai szöges ellentétben álltak a korábbi véleményével, és ő gyűlölte az ilyen helyzeteket.
- Nahát, ezt nem hittem volna - mondta Dedalus Diggle.
- Mit? Hogy segít? Vagy hogy az öccse haját őrizgette? - kérdezte Arthur Weasley összeráncolt homlokkal.
- Hát, tulajdonképpen... egyiket sem - mélázott Diggle.
- Tonks szerint az a lány igazából nem rossz - szögezte le Madam Hooch.
- Na hiszen! Ő aztán tudja! - nevetett fel gúnyosan Trelawney. Folytatni is akarta, de egy udvarias, ám határozott hang félbeszakította.
- Elnézést, de megtudhatnám, hogy érti ezt? - kérdezte Lupin a tanárnő háta mögött állva.
Trelawney összerezzent. Észre sem vette, hogy valaki áll mögötte.
- Hát, csak mert hogy... Tonks nem a legjobb emberismerő - mondta zavartan, óriási szemeivel hatalmasakat pislogva.
- Már miért ne lenne az? - kérdezte higgadtan Lupin.
- Ó, hát tudja, milyen! Mindent összetör, szeles, feledékeny és ügyetlen! Én nem bíznék az ő hirtelen ítéleteiben!
- Ebben nagyon téved - felelte egyszerre Lupin és Madam Hooch. A férfi a tanárnő értőn csillogó sárga szemeibe nézve lehajtotta a fejét, és szótlanul visszaült az asztalához.
Piton a szeme sarkából figyelte a jelenetet. Tulajdonképpen igaza volt Lupinnak, de miért csinált magából hülyét, csak hogy Tonkst megvédje? Ezt a marhát...
- Na jó, nekem mennem kell - pattant fel Arthur Weasley. - Molly szétszaggat, ha megint éjfélre érek haza. Viszlát, holnapután jövök!
Piton összeszorított szájjal állt fel. Elég volt a mai napból. Most majd bepótolja a több napos alváshiányt.

Órákkal később egyre idegesebben hánykolódott az ágyban. Egyszerűen képtelen volt kikapcsolni az agyát. Folyamatosan a gyengélkedőn történteken járt az esze. Ha pedig véletlenül elszenderedett, olyan zavaros álomképek törtek rá, hogy perceken belül felébredt.

Kipattant az ágyából és felragadta a melodumot. Egy jó ideig játszott rajta, olyan hevesen, hogy egészen kifulladt tőle. Ez sem segített. További, óráknak tűnő álmatlan forgolódás után a bájital szekrényéhez lépett. Egészen hátulról előhúzott egy üveget. Nagyon régen nem kellett már ehhez folyamodnia, de most muszáj. Egyet kortyolt a folyadékból, amelynek kellemetlen ízétől összefacsarodott a szája. De legalább hatásos. Tudja, hiszen ő készítette! Annak idején talán évekig is eltartott, mire e nélkül végig tudott aludni egy éjszakát.

Visszafeküdt az ágyba, és máris érezte a bájital jótékony hatását. Agyára kellemes zsibbadás telepedett, és egy perc múlva mély álomba zuhant.

*

Néhány emelettel arrébb Rania hasonló hiábavalósággal küzdött az álmatlansággal. Rettenetesen fáradt volt, ugyanakkor az öröm, ami Nedda gyógyulásával elfogta, nem engedte, hogy ellazuljon. Amikor eljött a gyengélkedőről, Nedda és Darius észre sem vették. Mély egymásba feledkezésükre Raniát elfogta az irigység. Szégyenkezve hessegette el az érzést. Ennyi aggódás után igazán megérdemlik a boldogságot. Amit neki köszönhetnek! Na meg Pitonnak. Piton... Beleborzongott, ahogy felidézte a férfi tekintetét, amellyel Nedda gyógyulásakor egy másodpercre megajándékozta. Igen, megajándékozta! Az az elismerés, ami a szemében ült, neki szólt! Nem lehet, hogy ezt is képzelte. Valami miatt úgy érezte, rettenetesen fontos volt ez számára. Elvégre Piton egyértelműen elítélte őt. Ezt többször is kifejtette. De a ma történtek után talán mégis van rá esély, hogy megváltozzon a véleménye. Ami persze nem számít, de mégis...

Zaklatott álomba merült. A napok óta kínzó rémálmok újra előtörtek. Álmában sikoltozó muglikat látott. Megkínzott embereket. Apját, ahogy élvezettel nevet áldozata gyötrelmein. Saját magát, ahogy eltalálja ellenfeleit.... A szemüket...

Sikoltva riadt fel, és hosszan zihálva meredt a sötétbe. Meddig tart még ez?! Már szúrt a szeme a kialvatlanságtól. Muszáj elaludnia! A rémálmok azonban minden alkalommal egyre hevesebben törtek rá. Végül nem bírta tovább. Kiszállt az ágyból, és az ablakfülkébe telepedett. Itt várja meg a reggelt, és kész. Még egy ilyen álom, és megőrül.

Reggel arra riadt, hogy majdnem leesett az ablakpárkányról, ahol végül elnyomta a fáradtság. Minden tagja fájt, a fejében mintha száz gurkó kergetőzött volna. Egyetlen gondolata volt: csak ki innen mielőbb!

Lezuhanyozott, hogy felfrissüljön, a tükörbe nézve azonban megijedt saját magától. A szeme dagadt volt és karikás, az arca nyúzott. Remek, így aztán senki nem mer a közelébe jönni! Rávicsorított a tükörképére és menekülésszerűen elhagyta a szobát.

Az üres Nagyterem láttán rájött, hogy valószínűleg még mindig túl korán van. Megborzongott. A szobájába márpedig nem megy vissza, mert lassan megbolondul ott. Talán az egyik társalgóban melegebb lesz. Afelé vette az irányt, ahol utoljára beszélt Tonksszal. Amikor olyan sikeresen lerázta magáról. Egyszerre elfogta a vágy, hogy újra lássa. Csak mert borzalmasan nyomasztó, ha az ember nem tud kihez szólni naphosszat, akármi is legyen a véleménye a körülötte lévőkről... És Neddának igaza van. Tonks szolgált rá a legkevésbé, hogy belerúgjon... eltekintve attól, hogy a vérfarkasimádata valóban abszurd... de ettől még beszélgethetnek, nem is olyan lényeges ez...

A társalgóba lépve azonnal észrevette az ismerős alakot. A lány felhúzott térdekkel kuporgott az egyik fotelban. Két citromsárga hajfonata szomorúan konyult le, ahogy a kandallóban lobogó lángokba bámult. Hirtelen összerezzent, ahogy észrevette a közelebb lépő Raniát. Azonnal leengedte a lábát, és óvatos tekintettel figyelte.
- Szia - köszönt Rania zavartan. - Öhm... már napok óta kereslek.
- Dolgom volt - fordult el Tonks.
- Mikor érkeztél?
- Csak most - hangzott a rövid felelet.
Rania most már szívesen visszament volna a szobájába. A sárga varkocsú lány pillantása az imént kíméletlenül emlékeztette rá, hogy csak saját magának köszönheti a fogadtatást.
- Nedda meggyógyult, hallottad? - próbálkozott mégis újra, és már előre hallotta az újabb visszautasítást.
- Igen, tegnap küldött baglyot. Gratulálok. - Tonks arcán a halovány mosoly, ahogy jött, úgy is tűnt el. - Majd megkeresem.
Rania beharapta a száját. Nem is értette, Nedda hogy gondolhatta ezt a képtelenséget, hogy Tonks szívesen venné az ő közeledését. Nyilván nem lesz bolond szóba állni vele azok után, ahogy pár napja nekikesett, és ezért még csak nem is lehet hibáztatni. De ha meg sem próbál kibékülni vele, akkor eljátssza a frissen szerzett esélyét Neddánál - és ezzel együtt Dariusnál is.
- Figyelj ide! Én... - nehezen törtek elő belőle a szavak. Évek óta, sőt, önként tulajdonképpen soha nem kért még bocsánatot senkitől, ahogy tőle sem kért még bocsánatot soha senki. Ahonnan ő jött, ott nem volt divat önként megalázkodni. - A múltkor nem akartalak megbántani! Illetve meg akartalak, de... Ne haragudj, csak azért csináltam, mert azt gondoltam... - Tonks tágra nyílt szemébe nézve elhallgatott. Na csodás, most meg túlzásba vitte.
- Komolyan mondod? - kérdezte a sárga hajú lány.
- Igen. - Rania feszengve elfordította a fejét, nem bírta állni Tonks tekintetét. Essenek már ezen túl...
- Én nem is haragszom - mosolyodott el végre Tonks. - De úgy örülök, hogy ezt mondtad!
- Akkor jó - fordult el Rania. Ebből ezután sem csinál rendszert, gondolta mogorván. Ezek után Darius lesz szíves minimum virágot küldeni neki!
- De mondjad, miért kerestél? - kérdezte a lány. - Csak nem ezért?
- Öööö... de, de igen - felelte Rania zavartan. Hirtelen fogalma sem volt, miről is beszélhetne Tonksszal. Talán Dariusról kéne faggatnia...
- Jól vagy? - nézett rá fürkészően Tonks. - Ne haragudj, de nem nézel ki valami jól.
- Á - legyintett zavartan Rania. - Milyen volt Glasgow? - terelte el gyorsan a témát.
- Honnan tudod, hogy Glasgow-ban voltam? - kapta fel a fejét Tonks. Szemében enyhe aggodalom tükröződött.
- Hát... Lupin mondta.
- Te beszéltél Remusszal? - kérdezte Tonks hüledezve.
Ha már így szóba került, Rania jobb ötlet híján elhatározta, hogy feladja a labdát. Tonks elég közlékeny, és hátha rátapint a rosszkedvének okára. Esetleg szívesen beszél róla... talán így akkor ő is kap egy újabb jópontot...
- Tulajdonképpen csak néhány mondatot. És... - egy pillanatra elhallgatott, - a jelek szerint túléltem.
- Jaj, hát mit vártál, hogy majd átharapja a torkodat? - csóválta a fejét Tonks. - Remus a légynek sem ártana. Ha majd jobban megismered, rájössz, hogy milyen kedves!
Rania igyekezett nem mutatni, mit gondol, és továbbra is barátságosan viszonozta a lány tekintetét. De hogy jobban megismerni Lupint? Meg hogy kedves? Na és ha az?
- Úgy látom, te elég jól ismered - felelte kitérően, és megrettenve látta, hogy Tonks ibolyaszín szeme hirtelen könnybe lábadt.
- Igen - motyogta a lány - ő nagyon kedves velem... Belehaltam volna, ha nem ébred föl többé! - tört ki belőle egy pillanat múlva.
- De felébredt - mondta Rania esetlenül a hirtelen beállt csendben. Úgy érezte magát, mint akit egy három számmal nagyobb ruhába öltöztettek. Utoljára iskolás korában törölgette a barátnője potyogó könnyeit, és azon kívül, hogy jól van, minden rendbe jön, sok okosat akkor sem tudott mondani. Ráadásul most meg egy vérfarkassal kapcsolatban kéne hasonló bölcsességeket eregetnie, pedig egyáltalán nem ez volt a szándéka... És ez a lány még csak nem is a barátnője.
- Igen, hála neked. De azóta egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni! Állandóan feszengünk, pedig azelőtt a legjobb barátok voltunk! - Tonks szeméből már megállíthatatlanul potyogtak a könnyek.
Rania nem szólt semmit. Neddának igaza volt, Tonks ki van borulva, és már ott tart, hogy úgy tűnik, tényleg mindegy neki, kinek a válltömését áztatja el. Ha az is elég neki, hogy meghallgatja, ám legyen.
- Amíg nem volt életveszélyben, nem is tudtam, hogy szeretem - folytatta a lány, akiből, mint valami áradat, törtek elő a szavak. - Jobban, mint egy barátot! De amikor ott feküdt, úgy éreztem, hogy meghalok, ha neki valami baja esik! Ő annyira... annyira jó ember! Ha ismernéd, te is így gondolnád! De már nem tudunk úgy beszélgetni egymással, mint azelőtt! Állandóan zavarba jövök, elvörösödök, mint valami hülye! Ő meg biztos nem tudja mire vélni! Látom rajta, hogy néha úgy néz rám, mint aki most lát először. Én meg ilyenkor tuti, hogy rögtön fölborítok valamit! - A kezébe temette az arcát. - Biztos teljesen idiótának tart, azelőtt nem voltam ennyire béna! Olyan... távolságtartó lett!
Kifulladva abbahagyta, Raniának pedig végre eszébe jutott valami, ami értelmesnek tűnhet.
- Hátha fel kell neki is dolgoznia, hogy életveszélyben volt. Honnan tudod, hogy nincs-e ő is ugyanilyen helyzetben, mint te?
- Nem hiszem! - Tonks szeméből újra potyogni kezdtek a könnyek.
- De miért? Mondott valamit? - kérdezte Rania kissé kétségbeesve. Talán mégis jobb lett volna meg sem szólalni... Hiába, nem megy ez neki.
- Épp ez az, hogy nem! Én őt a legjobb barátomnak tekintettem, semmi titkom nem volt előtte soha! És azt hittem, hogy neki se! De... - Tonks hangja elcsuklott, aztán folytatta. - Megtudtam, teljesen véletlenül, hogy volt egy nagy szerelme! Amikor végzős volt! Érted? Soha nem mesélte! Biztos, hogy még mindig fáj neki!
- Az már vagy tizenöt éve volt! Biztos azért nem mesélte, mert nincs semmi jelentősége! - felelte Rania, és most úgy érezte magát, mintha megint egy tizenhat éves lányt hallgatna.
- Ne próbálj vigasztalni - rázta a fejét Tonks. - Ha nem szeretné még most is, biztos... biztos, hogy elmondta volna...
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó.
- Á, Tonks! Végre! Nick mondta, hogy itt vagy! - hallatszott Lupin örömteli hangja. - De... az ég szerelmére, mi baj van? - rémült meg a férfi, meglátva a lány könnyáztatta arcát.
- Semmi - fordult el a lány. Fölöslegesen, mert Lupin megragadta a vállát, és maga felé fordította.
- Dehogy nincs, vaknak nézel?! Mi történt? - nézett Raniára.
A nő Tonksra pillantott, aki tágra nyílt szemmel nézte. Ne mondj neki semmit, könyörgött a tekintete. Na ne, gondolta Rania, már csak ez hiányzott!

Lupin arca Rania grimasza láttán elborult.
- Csak nem már megint valami gorombaságot mondott neki? - kérdezte, tőle szokatlan indulattal.
Raniának eltartott egy pillanatig, mire rájött, miről beszél a férfi. Azt hiszi, ő bántotta Tonksot! Fel akart háborodni, hogy meri ez így méregetni? Aztán a semmiből egy ötlet suhant át az agyán. Egy pillantással a levegő után kapkodó lányba fojtotta a szót, és gőgösen végigmérte a toprongyos férfit.
- A maga drága Tonksa süket lehet, ha nem értett a szóból. A múltkor világosan megmondtam neki, hogy ne zaklasson. Kénytelen voltam újra kifejteni neki. Az ő baja, hogy ettől így bömbölni kezdett.
A férfi borostyán szemében izzó indulat láttán biztos volt benne, hogy jól tippelt. Tonks igen rosszul hiszi, hogy közömbös Lupinnak. A sárga copfos lány döbbenten, leesett állal meredt Raniára. Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, a nő sarkon fordult és kirohant a szobából. Elszáguldott a befelé igyekvő Sirius Black mellett, aki összehúzott szemmel bámult utána.

*

Piton elégedetten lépkedett kifelé az erdőből. Mikor felébredt, még éppen hogy csak világosodott. Tapasztalatból tudta, hogy az esti sirókakivonat után nem fog tudni újra elaludni, akármennyire is álmos. Hány órát is alhatott? Hármat vagy négyet? A szemei mintha ólomból lettek volna, agyában beragadt fogaskerekek csikorogtak. Egy hideg zuhany sem tudta azonban felébreszteni, az esti feszültség viszont továbbra is ott zubogott az ereiben. Ekkor jutott eszébe, hogy már vagy egy hete nem futott. Hiányzott neki a mozgás, a friss levegő. A régi, bejáratott ösvényt választotta az erdőben. Hamarosan teljesen elvesztette az időérzékét, az idegei kisimultak, az agya végre kikapcsolt, minden sejtjét átjárta a levegő. Csak korgó gyomra figyelmeztette az idő múlására.

Az erdő szélére érve intett egyet a pálcájával, és magára kanyarította az előtűnő talárját. Még csak az kéne, hogy valaki egy szál, átizzadt ingben lássa! Ez volt a másik oka, amiért szeretett kora reggel futni: ilyenkor biztos lehetett benne, hogy nem találkozik senkivel. Gyors léptekkel sietett fel a lépcsőn. A másodikon azonban kis híján összeütközött egy rohanó alakkal, és rosszalló arccal lépett hátra. Rania levegő után kapkodva nézett fel rá. Láthatóan fel volt dúlva, és az arcán most már egyértelműen látszott a kimerültség.
- Mit keres itt ilyenkor? - mordult rá.
Rania a fejét rázta. Most mit mondhatna neki? Előre tudta, hogy Lupin meg Black gondoskodnak majd róla, hogy mindenki megtudja, milyen "durva" volt megint Tonksszal. Őrülten dühös volt magára. Már egyáltalán nem értette, hogy csinálhatott ilyen ostobaságot. Megint gondolkodás nélkül kimondta, ami eszébe jutott, csak mert jól esett egy pillanatig valaki más problémájával foglalkozni a sajátja helyett. Ilyen még sosem fordult elő vele, és bár most se tette volna... Mikor pedig már voltak néhányan, talán, akik kicsit jobb véleménnyel voltak róla... Pitonra nézett, aki szúrósan figyelte összeráncolt szemöldöke alól. Rania hirtelen úgy érezte, nagyon örülne, ha Piton most a gondolatait pásztázná. Legalább ő tudná... A fekete szemek ekkor elfordultak az arcáról, és valahová a háta mögé meredtek. Rania nem értette a férfi arcára hirtelen kiülő indulatot.

Hirtelen egy kéz ragadta meg hátulról, és maga felé fordította. A nő egyenesen Sirius Black méregtől remegő arcába nézett.
- Maga... lelketlen... gonosz ribanc - sziszegte a férfi, és erősen megrázta Raniát. Még folytatta volna, de Piton jéghideg hangja megállította.
- Black, megtudhatnám, miért viselkedsz úgy, mint egy elmebeteg?
- Te ebbe ne szólj bele! - csattant fel Sirius, és izzó tekintettel méregette Raniát, aki hasztalan kapott a pálcája után. - Mondja, mit vétett magának az a szerencsétlen lány?!
Rania felszisszent, a tomboló férfi úgy szorította a karját. Válaszolni azonban már nem maradt ideje.
- A helyedben én elhordanám magam innen - hallotta Piton vészjósló hangját.
- Hahh, az egyik Halálfaló védelmezi a másikat, mi?! - vágott vissza Sirius.
- Hagyja már abba! - kiáltott fel Rania, mert Black továbbra is vasmarokkal szorította. Az egymásra meredő, két fekete szempár láttán megfagyott benne a vér.
- Hagyjam abba? - kiáltott rá Black. - És maga meddig gyötörte Tonkst, amíg ilyen állapotba került?!
Rania legszívesebben a falba verte volna a fejét. Saját maga hozta magát ilyen helyzetbe, és most viselheti a következményeket. És ha most magyarázkodni kezd, biztos, hogy egyikük sem fog hinni neki.
- Azt sem tudja, miről beszél - kiabálta feldúltan. - Mi köze hozzá egyáltalán?!
- Mi közöm hozzá?! Tonks a barátom! Elhatározta, hogy addig szekálja, amíg összeroppan?! Maga csak saját magával törődik! Sötét a lelke, mint az az átkozott Jegy a karján! Jól megtalálta a zsák a foltját! - vetette Piton felé a szavakat.
- Black, ne akarj velem kikezdeni, mert előbb-utóbb túl messzire mész - sziszegte Piton. Arckifejezése láttán bárki más rémülten menekült volna. Sirius azonban a szemébe nevetett.
- Miért, mi lesz? Megátkozol?
- Vigyázz, nehogy egyszer meghalj a röhögéstől! - Piton tömény utálattal mérte végig az előtte álló férfit.
- Hú, de félek - gúnyolódott Sirius, és egyszerűen otthagyta őket.

Rania remegve állt a folyosón. Az iménti jelenettől úgy érezte magát, mint akit kifacsartak. Pitonra nézett, de a pillantásától kihagyott a szívverése. A férfi olyan gúnyos megvetéssel nézte, hogy legszívesebben sikítani kezdett volna: Nem, nem így volt! Szóra nyitotta a száját, de Piton hirtelen sarkon fordult és elviharzott. Rania pedig leroskadt a lépcsőre és a kezébe temette az arcát.

*

- Ki az? - kérdezte Rania, amikor már harmadszor kopogtak az ajtaján.
- Nedda. Bejöhetek? - hallatszott az ajtó túlsó oldaláról.
- Persze - sóhajtotta Rania. Elgémberedve lekászálódott a ablakfülkéből, ahol az elmúlt órákban kuporgott, és az ajtóhoz ment. Mélyet lélegzett és kinyitotta.
- Szia - ragyogott rá Nedda. - Aludtál?
- Hah, jó is lett volna. Téged viszont mintha kicseréltek volna - mérte végig Rania az előtte álló lányt.
Neddára valóban alig lehetett ráismerni. Vonásai kisimultak, szeme alól eltűntek a karikák, arcába visszatért a szín. Még mindig látszott rajta, hogy jócskán lefogyott, de hatalmas fekete szemei csak úgy ragyogtak.
- Teljesen meggyógyultam! Már nem is kellett a gyengélkedőn aludnom! - lelkendezett.
- Szóval minden rendben? - kérdezte Rania örömmel.
- Igen, és ezért nem lehetek neked elég hálás! Ha te nem vagy...
- Akkor lehet, hogy meg sem sebesültél volna - fejezte be helyette a mondatot Rania. Elfordult és az ablakhoz sétált. Nagyon boldog volt, hogy Nedda és a gyerek meggyógyultak, de képtelen volt elfelejteni azt az érzést, amikor azt hitte, az öccse menyasszonya és születendő gyereke az ő hibájából fognak meghalni. Az önvád csak egyre erősebben mardosta.
- Jaj, felejtsd ezt el, én már régen azt tettem! - lépett oda hozzá Nedda. - Ha ezt csinálod, csak becsavarodsz!
- Én már nagyon régen becsavarodtam - felelte Rania végtelen cinizmussal. - Igazság szerint így születtem.
- Ez nem vicces - nézett rá komolya Nedda.
- Szerintem sem - mondta Rania és kerülte a lány tekintetét. - Mi van Dariusszal? - tette fel a kérdést, ami leginkább foglalkoztatta.
- Ő... hát... - tétovázott Nedda, - tudod, neki most nagyon nehéz...
- Ó, tényleg? - kiáltott fel Rania. - Nekem talán olyan könnyű?!
Nem is leplezte csalódottságát. Azt képzelte, legalább az öccse jobb szívvel fog iránta viseltetni, ha Nedda meggyógyul. De ezek szerint minden hiába. Örökre elvesztette. Csak álltatja önmagát.
- Én tudom, hogy nem! De értsd meg, hogy teljesen össze van zavarodva! Eddig bebeszélte magának, hogy van oka téged gyűlölni, mert olyan vagy, mint azok...
- Olyan vagyok - szólt közbe fakó hangon Rania.
- Ez nem igaz, és ezt most már Darius is tudja. De időre van szüksége, amíg ezt az agyában helyre teszi. Pont olyan konok, mint te, még magának sem ismeri be, hogy tévedett!
- Na, akkor én már jobban állok, mint ő - húzta el a száját Rania, és Tonksra gondolt.
- Ha így lenne, akkor már elgondolkoztál volna azon, hogy mégis mi a fene közöd van neked a Halálfalókhoz! - Nedda keményen nézett a szemébe. - Merthogy szerintem semmi!
- És akkor ez mi? - rántotta fel Rania a ruhája ujját.
Nedda arcán egy pillanatig látszott az iszonyat. A Sötét Jegy csak úgy világított a hófehér bőrön.
- Na látod - takarta le Rania a rajzolatot, és valami perverz örömet, vagy inkább megnyugvást érzett, amiért igaza van. Nedda válaszolni akart, de Rania megelőzte. - Nézd, nem szeretnék erről beszélni. Inkább...
- ... együnk valamit - fejezte be a mondatot Nedda, és karon ragadta Raniát. Úgy döntött, egyelőre félreteszi a témát. - Ha tudnád, milyen farkaséhes vagyok!

Már a folyosón jártak, amikor Nedda megszólalt.
- Nem nézel ki túl jól ám. Beteg vagy?
- Nem. Csak rosszul alszom.
- Túl sokat vagy egyedül - nézett rá Nedda vizslatva. - Én megbolondulnék, ha egyfolytában gondolkoznom kéne.
Rania nem tudott erre mit mondani. Nedda egyetértésként értelmezte a hallgatását.
- Ki fogunk innen vinni - döntötte el.
- Elfelejted, hogy nem hagyhatom el az iskolát - felelte Rania. A lehetőség, hogy végre kimozdulhat innen, olyan csábító volt, hogy szinte már fájt.
- Ó, Dumbledore biztosan...
- Nem! - kiáltott fel Rania. - Eszem ágában sincs bármit is kérni tőle!
- De miért? - döbbent meg Nedda a váratlan kitörésen.
- Ezt szerintem nem kell magyaráznom! Nem, ne is akarj rábeszélni - fojtotta Neddába a szót, - nincs az a pénz, hogy könyörögjek neki! Ha szórakoztatni akarsz, szerezz nekem egy memorosát inkább.
- Tényleg! - kapott az ötleten Nedda. - Kell, hogy legyen itt... Tudom már! Lupinnak egész gyűjteménye van belőle!
- Egyik ötleted jobb, mint a másik - csóválta a fejét Rania. Nem bírta megállni mosolygás nélkül Nedda igyekezetét, hogy felvidítsa. Igazán rendes tőle...
- Erről jut eszembe, beszéltél Tonksszal? - kérdezte Nedda.
- Ööö... nem, még nem találkoztam vele - felelte Rania. Nem akarta az igazat mondani. A rosszabbik verziót úgyis hamarosan megtudja, a jó viszont, úgy érezte, hiteltelenül hangzana a szájából.
- Pedig már visszajött állítólag, de én sem találtam... Mindegy, azért csak keresd meg! Fáradj be - nyitotta ki a Nagyterem ajtaját Nedda.

A terembe belépve Rania azonnal észrevette, hogy kisebb tanácskozás közepébe csöppentek. A legnagyobb asztalnál Dumbledore, Piton, Mordon és Flitwick beszélgetett elmerülten. Beléptükre a bájitaltan tanár kivételével mindannyian feléjük fordultak. Rania gyorsan elkapta a tekintetét, és helyet foglalt Neddával a legtávolabbi asztalnál.

Piton közönyös arccal hallgatta tovább Mordon halkabbra vett beszámolóját. Az imént hátrafordulnia sem kellett, a többiek arcáról és Dumbledore Mordonra vetett figyelmeztető pillantásából rájöhetett, ki lépett a terembe. Úgy érezte, átverték. Raniának sikerült többször is elhitetnie vele, hogy saját magán kívül más is érdekli, pedig Halálfaló. Piton ugyan nem szívesen foglalkozott a saját lelke boncolgatásával - talán nem is tartotta érdemesnek, vagy úgy gondolta, legbelül úgyis valami gyógyíthatatlanul romlottat talál -, de azt tudta magáról, hogy szinte soha nem változtatja meg senkiről a véleményét. És ezt helyénvalónak is érezte, hisz ha még saját ítélőképességét is megkérdőjelezi, ugyan mi biztos marad számára a világon? Kőbe vésett igazságokhoz egyszerűbb volt ragaszkodni, mint veszélyes vizeken lavírozva próbálgatni, merre is van az előre.

Rania Dangor azonban nem először bizonytalanította el az emberismeretébe vetett hitét. Már pusztán ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy egypár jól irányzott rúgással megpróbálja félresöpörni az útjából. De az, hogy ilyenkor végül újra és újra arra készteti, hogy a fejét fogja saját érthetetlen hiszékenysége miatt, most már kifejezett vérszomjat ébresztett benne. A nő nekitámadt valakinek, csak hogy jobban érezze magát - hogy ő is szinte rutinszerűen művelte ezt, az eszébe sem jutott. Ezer darabra törni a tükröt azért, amit mutat, ez volt a legkézenfekvőbb.

Ebben a pillanatban óriási csörömpölés hallatszott a plafon felől. Az egyik festett üvegablak tört darabokra, ahogy egy nagy, fekete bagoly vágódott be rajta. Mordon elképesztő reflexszel rántotta elő a pálcáját és bökött a leeső szilánkok felé, mire azok azonnal visszakerültek a helyükre. A madár egyenesen Dumbledore elé repült, és éktelen huhogással nyújtotta a lábát. Az asztalnál ülők valamennyien elsápadtak. Tudták, hogy a bagoly minden más társánál gyorsabb, de feltűnő mérete miatt a Rend csak a legnagyobb vészhelyzet esetén használja, ha valamiért egyéb kommunikációs eszköz éppen nem elérhető. Dumbledore villámgyorsan eloldozta a bagoly lábára erősített tekercset, és átfutotta a sorokat. Amikor leengedte a papírt, arca végtelen aggodalmat tükrözött.
- Arthur küldte. Éjjel kirabolták a Mágiatörténeti Múzeumot.
- Atyavilág, hiszen az tele volt Mardekár Malazár holmijaival! - kiáltott fel Flitwick.
- Pontosan - bólintott Dumbledore. - Arthur azt írja, az egész teremből eltűntették a tárgyakat, de ő biztos benne, hogy a rablókat valójában csak Mardekár dolgai érdekelték.
- De hát hogy jutottak be? - recsegte Mordon. - Annál jobban már csak a Gringottsot őrzik!
- Ez azt jelenti, hogy megerősödött. Annyira biztonságban érzi magát, hogy meg meri mutatni a hatalmát. - Dumbledore komoran Pitonra nézett. - Perselus, tudom, hogy...
- Már indulok is - állt fel Piton. Összeszorított szája, kemény tekintete semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy számított erre. - Amint tudok, jelentkezem. - Azzal minden további fölösleges szó nélkül elhagyta a termet.

Rania minden szót hallott. Egy pillanatig dermedten bámulta a bezáródó ajtót, majd felpattant és Piton után rohant.
- Piton professzor! - kiáltotta a folyosón.
A férfi megdermedt és végtelen lassúsággal megfordult. Hűvös tekintettel várta be a felé siető nőt.
- Igen? - kérdezte közönyösen. Tudta, mi következik.
- Piton professzor - ért oda Rania. - Ha visszamegy... - szeme ide-oda rebbent a férfi arcán, de mintha jégszobrot nézett volna, Piton vonásain egyetlen rezdülés sem látszott. Rania mélyet lélegzett. - Az apám...
- Magának aztán van bőr a képén - vetette oda neki Piton, és jól kiszámított, megvető pillantással mérte végig.
- Én csak...
- Maga csak micsoda?! Menjen vissza, van itt még éppen elég gyenge áldozat-jelölt, nem fog unatkozni! - Azzal megfordult és folytatta útját a folyosón.
Rania egy másodperc alatt felocsúdott dermedtségéből.
- Várjon! - kiáltott Piton után. - Ez nem igaz, nem így volt! - Hirtelen iszonyú fontos lett számára, hogy a férfi ne higgye el, amit Black mondott.
Piton megállt és lassan megfordult. Ha a nő mindenáron szeretne egy pofonvágást, ám legyen!
- Nocsak. Most következik a mesedélután? - kérdezte halk, mézesmázos hangon.
- Lupin és Black nem tudnak semmit! Csak azt látták, hogy Tonks zokog, és egyből azt hitték, énmiattam! - Rania hangja megremegett.
- Maga meg, puszta szeszélyből, magára vállalta, hogy igen, így történt - bólogatott Piton eltúlzott megértéssel. Pont ahogy a Nagyúr is szokta... Rania összerázkódott a belőle sugárzó maró gúnytól.
- Tonks megkért, hogy ne áruljam el, mitől borult ki! És igen, bármekkora ostobaság volt, de ez történt! Higgye el! - Rania hangja a mondat végére szinte suttogássá halkult. Nem tudott mit kezdeni a férfiból áradó nyílt megvetéssel, teljesen lebénult tőle.
- Mióta érdekli magát, hogy én mit hiszek? - kérdezte Piton unottan, és elfordult. Már nem telt öröme a játékban. Áldozata még csak nem is védekezett.
- Nem érdekel - vágta rá Rania magához térve. És abban a pillanatban komolyan is gondolta. - Akkor beszél az apámmal? - szólt a távolodó férfi után. Maga sem tudta, miféle perverz mazochizmus vitte erre, hisz számíthatott rá, hogy Piton lecsapja a feldobott labdát. Nem is csalódott.
- Hogyne, egyéb dolgom sincs! Szerelmes levelet nem akar esetleg küldeni Malfoy barátjának?! - Azzal hátra sem nézve otthagyta a sápadtan, fejét rázva álló nőt.

*

Piton csak egy pillantást vetett a fölé magasodó gyönyörűséges katedrálisra, ahová érkezett, és céltudatosan ment tovább. Tudta, hogy a járókelők, de még a varázslók nagy része sem láthatja azt a hatalmas, lakótömbökből, cellákból és egy gigantikus központi épületből álló komplexumot, ahová tart. A Nagyúr zseniálisan rejtette el a főhadiszállását úgy, hogy gyakorlatilag egyik híve sem tudta volna megtalálni, ha ő nem akarja. Voldemort "birodalma" ugyanis sűrűn változtatta a helyét ura kénye-kedve szerint, és kizárólag a Sötét Jegy birtokosai voltak képesek megközelíteni. Így volt ez fénykorában is, és a biztonsági intézkedések sohasem mondtak csődöt. És mióta újra testet öltött, minden korábbinál paranoiásabb lett. Régi hívei közül volt, aki nem tért vissza hozzá, volt, aki visszatért ugyan, de korábbi pozícióját sohasem szerezte vissza, és persze ott volt az a több száz új Halálfaló, aki mind a Sötét Jegyet viselte a karján. A Sötét Nagyúr nem lett volna Sötét Nagyúr, ha mindenkinek szabad bejárást biztosít a Halálfaló-táborba - egyetlen alkalommal tett kivételt: mikor a Jegy viselői az újoncokat hozták magukkal. Piton bármily járatos volt is a fekete mágiában, Voldemort újjáéledt hatalmának mélységei mindig elképesztették. A Nagyúr most is biztosra ment: egyszerűen nem létezett olyan erő, amely meg tudta volna közelíteni a táborát, ha ő nem akarta, és Pitonnak még elképzelése sem volt arról, milyen módon érte ezt el. A táborba ugyanis egyetlen módon lehetett bejutni: hoppanáláskor a Sötét Jegyre szorítani a jobb kezet - és ennyi. Minden más a Nagyúron múlt - ő már rég megjelölte azon keveseket, akik a hívása nélkül is eljuthattak a táborba, ha mondandójuk volt. Mert a Jegy valóban összekötötte vele viselőit. Minél közelebb engedte őket magához Voldemort, annál inkább.

Piton most tehát egy több mint fél évezrede a helyén álló, csipkézett katedrális árnyékába érkezett. Volt valami cinizmus abban, ahogy Voldemort a tábora helyét általában kiválasztotta, de ő azt sem tartotta kizártnak, hogy a Nagyúr azért szeret a muglik szent helyeinek közelében tanyázni, mert a régi mugli papoknak még volt valami halvány sejtelmük a mágiáról, mikor az isteneik házának helyét kijelölték, és így az itt összpontosuló erőket is könnyűszerrel felhasználhatta tábora védelmében.

A táborban egyenesen a központi, palotaszerű épület felé igyekezett. A Nagyúr valamiért vonzódott a grandiózus építményekhez. Dumbledore egyszer elejtett valami olyasmit, hogy talán a Roxfort iránt érez nosztalgiát, de Piton nem tudta elképzelni, hogy Voldemort bármi iránt is képes lenne ilyesmire.

A palotába érve azonban rögtön tudta, hogy a Nagyúr nincs itt: a máskor szokásos, ugrásra készen álló hívek sorfalából senki nem volt a folyosókon. Baljós előérzete támadt, Voldemort eddig még, amennyire tudta, soha nem hagyta el a táborát, amióta újra testet öltött. Ennyire megerősödött már? Eszébe jutottak a múzeumból elrabolt holmik, és megszaporázta lépteit. Benyitott a "trónterembe", a nehéz faajtó zajtalanul tárult ki. A teremben álló nő mégis rögtön felkapta a fejét. Pitont felismerve torz mosolyra húzódott a szája.
- Már vártalak - mondta Bellatrix.
- Hol van a Nagyúr? - kérdezte Piton egykedvűen, és közben gyorsan felmérte a terepet. Veszélyt szimatolt. A teremben azonban senki nem volt rajtuk kívül.
- Dolga akadt. Addig én felelek a tábor biztonságáért - felelte a nő nem titkolt büszkeséggel a hangjában.
- Elhagyta a tábort? - kérdezte Piton még mindig olyan hangon, mintha unalmában csevegne.
- Nem hiszem, hogy ez rád tartozik - csattant Bellatrix éles hangja. - Ha valami új hírt hoztál, add át nekem!
- Inkább nem - felelte a férfi gunyorosan. A hatás nem is maradt el.
- Nehogy azt hidd, hogy büntetlenül visszaélhetsz a Nagyúr bizalmával! - sivította Bellatrix, és közelebb jött. - Én átlátok rajtad!
- Valóban? - kérdezte Piton unottan. - Ha megbocsátasz... - és az ajtó felé fordult. Az összeroncsolt arcú férfi láttán azonban önkéntelenül hátrahőkölt. Nem vette észre, mikor lépett mögéje Dangor. Most már azonban minden érzéke vigyázzban állt. - Gyógyulnak a sebeid - állapította meg gúnyosan.
- Amiket neked köszönhetek - válaszolta Dangor vészjóslóan. - Remélem, most már tudsz magyarázatot adni a történtekre! - Jobb kezével mintegy mellékesen a talárja zsebébe nyúlt.
- Elszúrtad, én nem tehetek róla - Piton egyszerre próbálta szemmel tartani Bellatrixot és Dangort is. - És ezt a Nagyúr is tudja.
- Úgy gondolod? - kérdezte Dangor halkan, és közelebb lépett. - Mindenesetre sohasem szólt bele, hogyan intézzük el egymás között az ügyeinket, igaz?
- Csak nem akartok megtámadni? - húzta fel a szemöldökét Piton, és nem mozdult. - Azért én nem nagyon bíznék benne, hogy nem érdekli majd, ha rárontotok a leghasznosabb emberére.
- A leghasznosabb emberére?! - kiabálta Bellatrix, és egy szempillantás alatt a férfi előtt termett. Dangor azonban megfogta a pálcát Piton gyomrába döfő kezét.
- Nyugi! Nem akarjuk megölni, igaz? Mindössze figyelmeztetjük, hogy rajta tartjuk a szemünket - mondta a nő felé fordulva, majd hirtelen pálcát rántott, és a bájitaltan tanárra szegezte. - Incarcerous! - kiáltotta, de Piton résen volt.
- Protego! - fogta a férfire a pálcáját ugyanabban a pillanatban, és villámgyorsan Bellatrix felé fordult.
Nem voltak illúziói, sejtette, hogy azok ketten előbb-utóbb legyőznék. Valószínűleg mindannyian ugyanannyira voltak járatosak a fekete mágiában - amit nyilvánvalóan bevetnének ellene -, viszont Piton soha nem számított különösképpen kiemelkedő párbajozónak, míg Dangor büszke volt párbajtudományára, fiatal korában állítólag bajnokságokat is nyert. Nem szándékozott megvárni, miféle figyelmeztetésre gondolt a férfi vele kapcsolatban, és azzal is tisztában volt, hogy míg Bellatrixot valószínűleg el tudta volna téríteni szándékától, a szétroncsolt arcú varázslót eszeveszett éhség hajtja, hogy valakin bosszút álljon híresen jóképű vonásai elvesztéséért. Erre számítania kellett volna, de most már csak a menekülés maradt az egyetlen esélye. Soha nem volt az a fajta, aki az eszeveszett, melldöngető erőfitogtatást választja a túlélés esélye helyett. Az maradjon meg a griffendéleseknek.
- Vigyázz, elmenekül! - sivította Bellatrix, és vörös villanást küldött Piton felé, aki addigra már kéken derengő taszító pajzsot vont maga köré, így sértetlenül tudott az ajtó felé rohanni. A kijárat azonban egy szempillantás alatt eltűnt előle, mintha sosem lett volna. Hátát az ajtó hűlt helyének vetve nézett farkasszemet két ellenfelével. Tudta, hogy a taszító pajzsa azonnal szertefoszlik, ahogy az első varázslatot végrehajtja. Patthelyzetben voltak.
- És most? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. - Megvárjuk, míg a Nagyúr visszatér?
- Itt most én parancsolok - vicsorgott Bellatrix. - Ha akarom, százan rontanak rád!
- Csak tessék - intett Piton. - Aztán reménykedj, hogy a Nagyúr értékelni fogja, mire használtad ki a távollétét. Nem hiszem, hogy az erőfitogtatás nagyon a kedvére lenne.
- Menjen - mondta Dangor Bellatrixnak, le nem véve a szemét Pitonról. - Lesz még alkalom. - Pálcájával azonban egy mozdulatot sem tett, hogy az ajtót a helyére varázsolja. Helyette provokatív, gúnyos tekintettel figyelte Pitont, aki tudta, hogy egyetlen esélye, ha gyorsabb, mint Dangor. Egy pillanatig nem hitte el, hogy a férfi majd mozdulatlanul nézi, ahogy kisétál. Pedig el kellett tűnnie, magában egyáltalán nem volt róla meggyőződve, hogy Voldemort nem találná szórakoztatónak, ahogy Bellatrixék elbánnak vele. Csak egy másodpercig gondolkodott.
- Volna egy javaslatom. Azt hiszem, a Nagyúr... - kezdett bele lassan egy figyelemelterelő mondatba, és közben olyan hirtelen mozdult, ahogy csak tudott. Pálcájával a háta mögé intve már vágódott is ki az újra helyére került ajtón, de mégsem volt elég gyors. Egy vakító villanás a lábán találta el, és felbukott. Háta mögül átkok kezdtek záporozni rá, és pillanatokon belül elzsibbasztotta a csontjáig hatoló fájdalom. A szemébe folyó vértől alig látott,. A vaktában lövöldözött pajzsbűbájok és bénító átkai valamelyike bizonyára célba talált, mert a felé suhanó fénycsóvák száma hirtelen lecsökkent. Így is úgy érezte, hamarosan egy csepp vére sem marad, a testét mély sebek borították mindenhol. Szédelegve felhúzta a taszító pajzsot, és különvált tudatától.

 

Folyt. köv.

Vissza