Halványuló Jegyek

(Gilda)

X.

Piton nem értette, hogyan sikerülhetett hoppanálnia. Minden mindegy alapon próbálta meg, de egy knútot nem adott volna a sikerért. A roxforti birtok bejáratát látva azonban megkönnyebbülni sem volt ereje. Innen pedig már gyalogolnia kell, egészen az iskoláig. Mindjárt... csak még egy kicsit pihenni...

Valami megbökte a vállát. Hihetetlen lassúsággal volt csak képes a fejét felemelni. Szeme előtt pompázatos tollakat látott. Fawkes! És felé nyújtja a lábát. Fawkes érte jött. Dumbledore küldte... Hát persze, ő tudja, hogy hordágyra semmi pénzért nem feküdne. Nagy nehezen feltápászkodott, megfogta a madár lábát, és megkönnyebbülten engedte el magát. Tudta, hogy nem fog leesni, Fawkes elbírja.

Nem tudta, percekig vagy évekig repült a főnix lábán lógva. Az iskola előtt a madár finoman földet ért, és ő hirtelen Dumbledore előtt találta magát. Az igazgató erősen tartotta a vállánál fogva.
- Perselus! Szentséges ég, azonnal a gyengélkedőre kell mennie!
- Nem, majd én... - suttogta Piton, és minden erejével azon volt, hogy képes legyen megállni a saját lábán.
- Ne gyerekeskedjen! Súlyosan megsebesült...
- Honnan...
- Miss Dangortól.
Piton az egyre inkább elhatalmasodó bódulata ellenére is elcsodálkozott. Biztos rosszul értette... Karjába hirtelen szörnyű fájdalom hasított. A seb felszakadt, vére eláztatta Dumbledore talárját. Minden elhomályosult előtte...

Dumbledore éppen hogy csak el tudta kapni az összeroskadó alakot. Egy intésére hordágy termett előtte. Most úgysem tud tiltakozni... Végigfektette rajta Pitont, miközben a fejét csóválta. Méghogy majd ő! Hiszen alig van benne élet!

Percek múlva már aggódva hallgatta Madam Pomfrey sápítozását, ahogy alaposan megvizsgálta az eszméletlen beteget.
- Poppy - szakította félbe, - nem tudjuk pontosan, mi történt vele, de úgy látom, Fawkes meg sem próbálta a sebeit beforrasztani. Maga meg tudja tenni?
- Persze, hogy meg tudom! Viszont ez a mély eszméletlenség azt jelenti, annyira erősek a fájdalmai, hogy a tudata inkább kikapcsolt! Nem fog egyhamar magához térni.
- Nem számít. Lássa csak el a sebeit! Addig jobb is, hogy nincs magánál.
Madam Pomfrey elsietett a szobája irányába. Dumbledore egy perc múlva már hallotta is az ajtón átszűrődő motyogást és csörömpölést. Tudta, hogy az asszony begyógyítja a sebeket. Efelől nem volt kétsége. De mi lesz az egyéb sebekkel? A láthatatlanokkal? Általában hamar el tudta hallgattatni lelkiismerete hangját, valahányszor Piton halálos kockázatot vállalt az ő kedvéért, hisz a végső célért küzdöttek mindannyian, és a bájitaltan tanár pontosan tudta, hogy bármikor kiszállhat... De eddig a férfi nem szenvedett fizikai sérüléseket. Most azonban a sebeit látva az igazgatóra rátört a szomorúság. El nem tudta képzelni, mi válthatta ki Voldemort haragját, hogy ilyet tett Pitonnal, márpedig csak ő lehetett... De ezt úgysem tudja meg, amíg magához nem tér. Majd holnap...

Hirtelen meghűlt benne a vér. Rosszat sejtve nyúlt Piton talárjának zsebébe. Egy tenyérnyi üveget húzott elő belőle, amelynek oldalán rovátkák és számok sorakoztak. A fény felé tartotta az üveget, majd az ölébe ejtette a kezét. Ez pedig nem várhat holnapig. És egy Stimula ide kevés.

Kettőt tapsolt, mire a semmiből egy házimanó termett előtte.
- Dumlidor professzor! - sipította a manó. - Végre! Dobby ugye tehet valamit Dumlidorért?
- Igen, Dobby. Kérlek, menj el Miss Dangorhoz, és add át ezt neki - azzal pár sort firkantott egy cetlire, és a manó kezébe nyomta. - Siess!

*

Rania felhúzott lábakkal gubbasztott az ágya tetején. Bár szigorúan ráparancsoltak, hogy pihenjen, nem volt rá képes. Agyában egyfolytában azok a szörnyű látomások keringtek. Az összekaszabolt, vérző Piton... Csak a sebeket látta, hogy mitől támadtak, nem tudta, de így is borzasztó volt. Rania összerázkódott. Remélte, akarta, hogy ezúttal csalja meg a képzelete. Hogy ne legyen valóság, amit látott. De lelke mélyén tudta, hogy valóság volt.

Egy másodpercig sem időzött el annál, hogy miért is érezte ilyen élesen mindazt, ami történt. Tudta, hogy most már nem odázhatja el tovább, de majd ha a saját szemével látta, hogy túlélte, hogy visszatér, akkor végiggondolja, miért kapcsolódik össze vele ennyire gyakran, ennyire erősen. Csak előbb lássa már... Nem, nem Piton személye miatt, dehogy... De senki nem érdemli meg, hogy ilyen sebeket kapjon...

Rania a térde közé hajtotta a fejét. Hülye vagyok, hülye vagyok, hajtogatta. Aggódik érte, pont érte, a kémért... aki ráadásul állandóan összezavarja, egyik percben önmagához képest még barátságosnak is mondható, a másikban meg mintha mindenkinél jobban megvetné. Mire jó ez az állandó húzd meg, ereszd meg játék?! A többieknél pontosan lehet tudni, hogy mi a helyzet, de nála?!

Eltökélten végigvetette magát az ágyon, és állig betakarózott. Most pedig aludni fog, és kész.

- Rania Dangor! - sipította egy hang a füle mellett olyan hirtelen, hogy Rania majdnem kiugrott az ágyból ijedtében.
- Ki az? - ült fel rémülten. A sötétben az orráig sem látott.
- Dobby az, Dobby! Rania Dangornak azonnal el kell ezt olvasnia!
- Mi... kicsoda? Mit?
- Dumlidor professzor küldi! - A vékony hang szinte remegett a türelmetlenségtől.
Rania csettintést hallott, és végre fény áradt szét a szobában. Döbbenten vette észre a házimanót, aki egy papírdarabot lengetett az orra előtt. Hát persze, itt is vannak manók! Nekik is volt otthon - apjával azon gyakorolták az új átkokat, - de hogy itt is... Na ennyit a nagy egyenlősdijükről, húzta el a száját. Elvette a manótól a levelet és széthajtogatta.

Miss Dangor,

Piton professzor visszatért. Sürgősen szüksége van a segítségére. A gyengélkedőn várjuk.

Dumbledore

Rania egy pillanatig meredten nézte a levelet, majd gondolkodás nélkül kiugrott az ágyból. Kiráncigált egy köpenyt a szekrényből, és már rohanás közben terítette magára. El nem tudta képzelni, mihez kellhet pont az ő segítsége. De azt írja, visszatért... Akkor tehát él, különben mit keresne a gyengélkedőn?! Mindenféle rémképek rajzottak az agyában, egyik bizarrabb volt, mint a másik. Mire a betegszobához ért, már sikerült magát halálra rémítenie.

Dumbledore a kivágódó ajtó csattanására felnézett. A nő feldúlt arcába nézve röpke elégedettséget érzett. Lám, azonnal itt van, pedig ő kérte... és mégis itt van.

Rania az eszméletlenül fekvő Piton láttán beigazolódni látta minden korábbi sejtését. A halálsápadt, sebekkel borított arcon világosan látszott, hogy mennyire fájdalmasak lehettek a sérülései. De Madam Pomfrey kenőcse, amellyel a javasasszony éppen az utolsó, a férfi karján lévő sebet kezelte, csodát művelt. A sebszélek azonnal hegedni kezdtek, lobogó vörösségük lohadni látszott. Akkor tehát minden rendben van, nem? Dumbledore-ra nézett, aki értette a néma kérdést.
- Poppy, legyen szíves, egy pillanatig hagyjon magunkra. Addig készítse el az erősítő főzetet.
A javasasszony döbbent arccal nézett az igazgatóra, de szó nélkül engedelmeskedett.
- Miss Dangor - fordult Rania felé az igazgató. - Azért kértem, hogy jöjjön ide, mert csak maga tudja felébreszteni Piton professzort.
- Felébreszteni? De... miért akarja felébreszteni, amikor csak szenvedne?! Hogy jut ilyen az eszébe?! Akar tőle valamit, ugye? - Rania fellobbanó gyűlölettel nézett a kék szemekbe.
Dumbledore pontosan tudta, mire gondol a nő.
- Rossz nyomon jár - mondta lassan. - Nagyon fontos, hogy még ma igyon ebből. - Azzal egy apró üveget nyújtott a nő felé.
- Mi ez? - kérdezte Rania összeráncolt homlokkal. Fejében újra sorjázni kezdtek a rémképek.
- Ne törődjön most ezzel. De muszáj, érti, létfontosságú, hogy kapjon belőle, még ma! Neki fontos! Megteszi?
Rania csak egy másodpercig gondolkozott. Nem, Dumbledore biztos nem ártana Pitonnak. Akkor pedig tényleg fontos lehet az a valami.
- Igen. De kell egy pálca.
- Használja ezt - nyúlt az igazgató a férfi talárjának zsebébe.
Rania elfogódottan markolta meg Piton pálcáját. Valamiért úgy érezte, ezzel a férfi legmélyebb magánterületére tévedt. Ha felébred és meglátja... Lélekben felkészült a dühös reakcióra, és felhúzta a ruhája ujját.
- Segíthetek? - szólalt meg egy ismeretlen hang mellettük. Rania villámgyorsan rántotta csuklójáig a köpeny ujját.
- Nem, Mr. Shinawatra, köszönjük szépen - mondta az igazgató.
- A professzor úr talán megsérült? - érdeklődött az indiai. Rania szemügyre vette. A férfinak kávébarna bőre, nagy, fekete szeme és hatalmas turbánja volt.
- Ó, csak néhány horzsolás - felelte Dumbledore. - De Poppynak lehet, hogy tudnánk segíteni. Jöjjön, kérdezzük meg, nincs-e szüksége négy dolgos kézre. - Azzal karjánál fogva finoman elterelte Shinawatrát az ágytól.
Rania értette, hogy Dumbledore nem akarja, hogy a gyógyító megtudja, merre járt Piton, és hogyan akarják magához téríteni. De ezért képes volt őt magára hagyni egy eszméletlen emberrel, pálcával a kezében?! Egy röpke pillanatra megrészegült a lehetőségtől. Elképzelte, ahogy a pálca segítségével kiszabadul a Roxfortból, mindent és mindenkit elsöpörve az útjából... Megöli Dumbledore-t... és visszatér... hova is?

Hirtelen kijózanodott. Az öreg nagyon jól tudja, hogy nem megy sehova, mikor itt van Darius. És mikor Pitonnak talán az élete múlik azon, hogy ő most magához térítse. Persze, hogy nem fogja csak úgy itthagyni! Bár Dumbledore-t attól még megölhetné... Összerázkódott. Előbb Piton...

Gyorsan felgyűrte köpenye ujját, hogy hozzáférjen a Sötét Jegyhez. Mostanában nagyon vigyázott, hogy rá se nézzen, de most muszáj volt. A rátörő rossz érzést félresöpörve egy pillanat alatt elvégezte a varázslatot. Piton szeme azonnal felpattant, arca pedig megvonaglott a fájdalomtól. Amikor észrevette az ágya szélén kivont pálcával ülő Raniát, döbbenet ült ki az arcára.
- Mi a...? - Elakadt, ahogy felismerte a nő kezében tartott pálcát. Az ő pálcája! Mi folyik itt? Csak nem akarja megölni? Az apja talán kapcsolatba lépett vele?
- Dumbledore professzor kért meg, hogy térítsem magához. Azt mondja, magának feltétlenül innia kell ebből - nyújtotta Piton felé az üveget.
A férfi szemén soha nem látott kifejezés suhant át. Hitetlenkedés, bizonytalanság, rémület... Egy pillanatig rettentően sebezhetőnek tűnt. Rania tisztában volt vele, hogy annak az üvegnek valami rendkívüli jelentősége lehet, ha Piton még az álarcáról is megfeledkezett miatta. És halványan sejtette azt is, hogy megfizeti ő még az árát, amiért így látta.

Piton kikapta a nő kezéből az üveget. Egy másodpercig tanulmányozta az oldalán lévő rovátkákat, majd kihúzta a dugót, és aprót kortyolt belőle. Amikor leengedte az üveget, mély levegőt vett. Vajon tudja, mi ez a folyadék? A gondolat, hogy Dumbledore beavatta az ő legbensőbb magánügyébe, dühöt és rémületet váltott ki belőle. Meg kellene kérdezni... Nem, még azt hinné, olyan fontos ez...
- Nem, nem mondott semmit - szólalt meg Rania, aki le sem vette a szemét a férfi arcáról.
- Nem tudom, miről beszél - mordult rá Piton. Dühös volt és értetlen. A nő nem legilimens, vagy igen?! Most nem üzent neki semmit! A zöldesbarna szemek azonban továbbra is az arcára tapadtak. Egy másodperc alatt felöltötte szokásos szobormerev arckifejezését.
- Miss Dangor, rendkívül megható, hogy a pálcámat nem fordította ellenem - ragadta ki a nő kezéből a pálcát. - De fájdalom, a továbbiakban sajnos nélkülöznöm kell értékes társaságát - mondta a tőle telhető legmaróbb gúnnyal. Sajgó elégedettséggel látta, hogy a nő arca elborul. - Ha kifelé megy, szóljon az igazgató úrnak, hogy azonnal beszélnem kell vele. - Azzal lehunyta a szemét. Gyógyuló sebei újult erővel kezdtek égni, de inkább a nyelvét harapta volna le, minthogy kimutassa a fájdalmát.
Rania egyetlen szó nélkül állt fel. Ennyire régen nem érezte megsértve magát. És ezeknek tesz ő állandóan szívességeket?!
- Dumbledore - nyitott be kopogás nélkül a gyógyítói szobába -, felébredt. Engem pedig hagyjanak végre békén! - vágta oda és kiszáguldott a gyengélkedőről.
Dumbledore felkapta a fejét a nő hangjából áradó dühre. Erre számíthatott volna, Piton nem viseli el, ha valaki gyengének látja. De most Rania volt az egyetlen, aki segíthetett. Majd megérti...
- Hogy érzi magát? - lépett oda a bájitaltan tanár ágyához. Kérdeznie is fölösleges volt. A verejtékező arcon, pengevékonyra szorított szájon világosan látszott, hogy fájdalmai vannak. - Igya meg ezt, ettől nem érez majd semmit - nyújtotta felé a kezében tartott gőzölgő kupát.
- Nem kell - tolta el a kezét Piton. - Szükségem van a tudatomra. El kell mondanom valamit, méghozzá most.
Dumbledore becsukta a gyógyítói szoba ajtaját, hogy a bent tevékenykedő Madam Pomfrey és Shinawatra egy szót se hallhassanak.
- Hallgatom.
- A Nagyúr elhagyta a tábort. Nem tudom, merre jár, de megerősödött, az biztos.
Dumbledore hátrahajtott fejjel töprengett egy percig. Voldemort tudomásuk szerint még soha nem hagyta el a táborhelyét, amióta visszatért. Pitonnak igaza van, ez csak azt jelentheti, hogy megerősödött. Talán a múzeumból elrabolt tárgyakat használta fel? És mi bírhatta rá, hogy kimerészkedjen? Igaz, elmehetett például szövetségeseket győzködni, de pont annyi eséllyel akár a mágiaügyi minisztert is kínozhatta éppen.
- Nem is találkozott vele? - kérdezte aztán.
- Csak Bellatrixszal és Keren Dangorral.
- Csak nem ők tették ezt magával?! - meredt rá az igazgató.
- De igen. Nyomatékosítani akarták, hogy nem bíznak bennem.
Dumbledore magába merülve járkált fel-alá. Ennyi erővel bárki más is gondolhatja ugyanígy... Nem lenne szabad többé odaengedni... A férfira nézett, aki lehunyta a szemét és belesüppedt a párnájába.
- Bocsásson meg, már megyek is. Pihenjen - szabadkozott az igazgató.
Piton nem tiltakozott. Az ólmos fáradtság szinte belepréselte a matracba. Az elalvás előtti utolsó gondolata az volt, hogy legalább tizenöt éve nem aludt a gyengélkedőn...

*

Rania hosszan kapaszkodott az asztal sarkába. Lehajtott fejjel várta, hogy elmúljon végre a szörnyű szédülés. Megint egész éjjel nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Amint elszenderedett, azonnal jöttek a rémálmok. Amikor pedig ébren volt, egyfolytában a gyengélkedőn történtek jártak a fejében. Reggelre már úgy érezte, megbolondul.

Tisztában volt vele, hogy ez így nem mehet tovább. Most már gyakorlatilag majdnem két hete nem aludt egyáltalán. Arra pedig kevés remény volt, hogy a rémálmok maguktól elmúljanak. Elhatározta, hogy félreteszi büszkeségét, és altatószert kér Madam Pomfreytól.

Kivánszorgott a szobából, de a lábai mintha ólomból lettek volna. A gyengélkedő ajtaja előtt azonban megtorpant. Egészen megfeledkezett arról, hogy Piton valószínűleg még mindig itt van! Megfordult, de a falnak kellett támaszkodnia, annyira megszédült.
- Rania! Hozzád indultunk, de láttam, hogy erre jössz! - hallott hirtelen egy csengő hangot. Kinyitotta a szemét. Tonks közeledett, és a karjánál fogva húzta maga után Lupint, aki egy kosarat tartott a kezében.
- Te jó ég, mi van veled, beteg vagy?! - kérdezte Tonks rémülten, amint meglátta Raniát. Szemei ezúttal szinte sárgák voltak, mint Madam Hooch-nak, fején pedig óriási, piros rokokó hajkorona pompázott. Rania tisztán leolvashatta a lány arcáról, milyen látványt nyújthat ő most.
- Nem, nem - felelte gyorsan és kiegyenesedett. Szerencsére a szédülés elmúlt. - Engem kerestél? - kérdezte szándékosan nem nézve Lupinra.
- Igen! - Tonks még mindig aggódva figyelte. - Remus mondani akar neked valamit - folytatta és Lupinra nézett.
- Miss Dangor, azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom - kezdte Lupin. - Elhamarkodottan ítéltem meg, amikor azt hittem, durva volt Tonksszal. Most már tudom, mekkorát hibáztam. Kérem, bocsásson meg.
Rania döbbenten nézett Tonksra, aki azonnal értette.
- Csak nem gondoltad, hogy hagyom, hogy mindenki azt higgye, te készítettél ki? - nevetett vidáman. - Természetesen azonnal elmondtam Remusnak, hogy én elsírtam neked a bánatomat, te pedig csak falaztál nekem. - Jelentőségteljes pillantásából Rania megértette, hogy Tonks nem indokolta meg Lupinnak a sírás okát.
- Bár nem értem, mi ez a nagy titokzatoskodás, de nyilván nem tartozik rám - mondta Lupin komor pillantást vetve Tonksra. - De mindegy is. A lényeg, hogy rosszat feltételeztem magáról, pedig éppen hogy nem ezt érdemelte volna.
- Ó - Rania csak ennyit bírt kinyögni. Nem bírt visszaemlékezni, mikor kért tőle bocsánatot bárki is. Nem szokott hozzá, hogy az emberek elismerjék, ha tévednek - ő se tette soha. Lupin borostyán szemébe nézve azonban látta, hogy a férfi tényleg komolyan gondolja, amit mond, és némi szorongással várja a válaszát.
- Mr. Black azért elég szépen nekem esett - szedte össze magát Rania.
- Igen, tudom, és az ő nevében is elnézést kell kérnem. Ő nagyon forrófejű, tudja... és tizenkét év ártatlanul az Azkabanban... soha nem fog senkinek megbocsátani, akinek bármi köze van a... a...
- Halálfalókhoz - fejezte be helyette a mondatot Rania komoran.
- Hát... igen - felelte kelletlenül Lupin.
- Az ő nevében nem kell elnézést kérnie. De magára természetesen nem haragszom. Azt hiszem, rólam teljes joggal feltételezte, hogy szándékosan bántottam valakit - mondta fásultan Rania, és igyekezett úrrá lenni az újabb szédülési hullámon.
- Ne beszélj badarságokat! - kiáltotta Tonks. - Mindannyian tudjuk, mennyit segítettél már!
Rania megvonta a vállát. Nem volt kedve erről vitatkozni. Lupinra nézet, és igyekezett legyűrni a kényelmetlen érzést, ami a közelében elfogta. Most nem haraphatja meg... És valószínűleg ugyanolyan nehéz lehetett neki ezt kipréselni magából, mint mikor ő kért bocsánatot Tonkstól. A gondolatra halvány mosoly futott át az arcán. Lupin észrevette és megkönnyebbülten nézett rá.
- Örülök, hogy nincs harag! Azt hiszem, tényleg jobban kéne bíznom Tonks ítéletében - fordult a piros hajú lány felé, és egy pillanatra rajta felejtette a szemét. Tonks elvörösödve nézett vissza rá. Hogy ezek micsoda hülyék, gondolta Rania, ahogy nézte őket. De tudta, hogy nem örülnének, ha beleszólna, és miért is tenné? Egy pillanatra lehunyta a szemét. Bárcsak alhatna végre...
- Miss Dangor, majd' elfelejtettem - ocsúdott fel Lupin. - Ezt magának hoztam - nyújtotta felé a kezében szorongatott kosarat.
Rania belenézett, és meglepett örömmel szisszent fel. A kosárban a világ legcsúnyább növénye lapult. Cserepéből egyetlen hosszú, barna tölcsér nőtt ki, amit lüktető zöld kelések borítottak.
- Egy memorosa! - kiáltott fel. - Nahát...
- Nedda mondta, hogy szeretne egyet - mondta Lupin örömmel a fogadtatás láttán.
- Igen, de... de ez nagyon drága... Úgy értem, tudom, milyen értékes, nehéz szaporítani, meg minden... - Rania nem akarta elhinni, hogy Lupin egy memorosát ad neki ajándékba. Tudta, hogy a férfi egyáltalán nem gazdag, és azt is tudta, milyen fáradságos munka egy memorosát felnevelni. És hogy pont őneki adjon egy vérfarkas ajándékot? Nem tudta mire vélni a dolgot.
- Emiatt ne aggódjon, nekem sok van. Mindenkitől ilyet kapok ajándékba. Gyűjtöm őket - felelte Lupin nem titkolt büszkeséggel. - Éppen azért akartam magának is adni belőle. Hogy lássa, komolyan gondolom, hogy bánom, ami történt, és értékelem, hogy ilyen jó barátnője Tonksnak.
Rania egy pillanatig zavartan nézett rá. Barátnője Tonksnak? Kissé túlzásokba esik Lupin.
- És tud is valamit? - kérdezte mégis inkább a növényre nézve.
- Persze, üreset nem akartam adni. De megváltoztathatja, ha nem tetszik a történetem.
- Szóval a magáé? - lepődött meg Rania. Nahát, ki gondolta volna?! Egy vérfarkasról...
- Persze - mosolygott szégyenlősen a férfi. - Amit a boltokban lehet kapni, azok mind elképesztően bugyuták. Jobban szeretek magam eljátszadozni velük, amíg nem vagyok az eredménnyel megelégedve.
- Remus nagyon jókat szokott kitalálni - szólt közbe Tonks. - De nekem nem akar adni, mert ha egy szobában alszom eggyel, az álmom mindig belekeveredik a sztoriba, és összezagyválom az egészet. Mindig elfelejtem lezárni - magyarázta.
- Ez velem is mindig előfordult annak idején - bólogatott Rania, - bár én mindig lezártam őket, de így is... Nem baj, majd a fürdőszobába teszem - tette hozzá sietve.
- Mondtam, hogy megváltoztathatja. Anélkül nem is az igazi - mondta mosolyogva Lupin.
- Tudom, gyerekkoromban én is imádtam őket. - Rania a falnak támasztotta a fejét, mert úgy érezte, már tartani sem bírja.
- Azért mégiscsak jó, ha megnéz Madam Pomfrey. Tényleg betegnek látszol. Ide indultál, ugye? - kérdezte Tonks és már nyúlt is a kilincsért.
- Ne, én nem... - kiáltotta Rania, de elkésett.
- Hé, ez nyitva volt! - mondta Tonks csodálkozva, és szélesre tárva az ajtót már húzta is befele Raniát. - Nahát, Piton professzor! - torpant meg.
Rania tehetetlenül követte. Pont ezt akarta elkerülni. A férfi a szoba közepén állt, és éppen leírhatatlan arckifejezéssel tűrte, hogy Madam Pomfrey a nyakára kenjen valami sárgászöld kenőcsöt. Beléptükre mindketten felnéztek. Rania nem bírta megállni, hogy ne nézzen Pitonra, akinek azonban semmit nem lehetett kiolvasni a szeméből. A nő tudta, hogy előbb fog Voldemort Bogoly Berti cukorkát osztogatni mugligyerekeknek, minthogy Piton beismerje neki, hogy igazságtalan volt. Gyorsan visszafojtotta a gondolattól hirtelen támadt mosolyát, de a férfi megkeményedő tekintetéből látta, hogy így is észrevette.
- Mindjárt végzünk, egy perc, Professzor - mondta Madam Pomfrey. - Szükséged van valamire, Tonks?
- Tulajdonképpen Rania jött ide... Azt hiszem, beteg - Tonks bíztatóan nézett Raniára, aki legszívesebben elsüllyedt volna. Ebben a pillanatban már semmi pénzért nem nézett volna Pitonra. Bár eddig azt hitte, a legrosszabb, ami most történhet, hogy az ő füle hallatára kell Madam Pomfrey-tól altatót kérnie, de most rájött, hogy van ennél rosszabb is. Most biztos azt hiszi, őmiatta jött ide!
- Csak valami altatót szeretnék kérni - mondta gyorsan, és zsebre tett kezét ökölbe szorítva várta a választ. Ne kérdezősködj, könyörgöm, szuggerálta Madam Pomfrey-t.
- Aha - nézett rá gyanakodva a javasasszony. - És mi célból?
- Mert nem tudok aludni, azért - válaszolt Rania összeszorított szájjal, és gyűlölte, hogy az arca vörösen lángol.
- Nahát - fonta össze a karjait Madam Pomfrey. - Csak nem a lelkiismerete bántja?!
Rania megtépázott idegeinek ez már sok volt.
- Tudja mit?! Tartsa meg a kotyvalékát! - kiabálta, azzal sarkon fordult és kirohant a betegszobából.
Madam Pomfrey csak hápogni tudott.
- Nahát! Látták ezt?!
- Miért nem segítettél neki, Poppy? - kérdezte szigorúan Tonks. - Láttad, hogy milyen állapotban van. Kötelességed segíteni rajta!
- Megérdemli - jelentette ki Madam Pomfrey, de a szeme gyanúsan kezdett csillogni.
- Jaj, Poppy - karolta át a vállát Tonks. - Tudom, hogy szörnyű itt látni, de nem ő ölte meg a fiadat!
- Én... Piton professzor, hova megy? - kiáltotta a javasasszony. - Még nem végeztünk!
- Majd visszajövök - vetette oda Piton és otthagyta őket.

Egyenesen a szobájába ment. Az ablakhoz sietett és szélesre tárta. Friss szélroham csapódott az arcába, haja összevissza táncolt a szeme előtt.

Az előbb a gyengélkedőn minden egyes szót hallott, ami a folyosóról szűrődött be. Gyűlölt tévedni, ennél jobban már csak azt gyűlölte, amikor ezt mások előtt tette. Most pedig megint kénytelen volt elismerni magának, hogy tévedett Rania Dangorral kapcsolatban. És a nő van nyeregben, mert tudja ezt.

Pitont soha nem érdekelte, igazságtalan-e valakivel, vagy sem. Tisztában volt vele, hogy félelmetes hírét nagy részben ennek is köszönheti. Mert tudják róla, hogy nem rejti véka alá a véleményét, és cseppet sem törődik vele, ennek milyen hatása van a hallgatóságára. És most sem fog.

Hátralépett az ablaktól és becsukta. Az ablaküveg halványan visszatükrözte összeráncolt homlokát, a szája mellett húzódó kemény árkokat. Azért azt meg kell hagyni, gondolta, hogy Rania Dangor tényleg teljesen ki van merülve. Árnyéka önmagának. És Madam Pomfrey, aki csak a folyosói beszélgetés végén érkezett a szobába, a lényegre tapintott azzal a kérdéssel. Ha viszont tényleg a lelkiismerete, akkor... nem! A nő Halálfaló! Nem tévedhet még ebben is!

A fotelhez lépett, és felmarkolta a melodumot. Az állához emelte, de egy fia dallam nem jutott eszébe. Nem Halálfaló, dongott az agyában. Egy Halálfaló soha nem segített volna Lupint magához téríteni, azzal sem törődött volna, hogy az öccse gyereke veszélyben van, és egészen biztosan nem falazott volna Tonksnak, hogy valami idióta kis problémáját leplezze! Nem segített volna őrajta sem. Alvásproblémái pedig végképp nem lennének.

Piton a fotelbe ejtette a hangszert, és a bájitalos szekrényéhez lépett. Kivette belőle a sirókakivonatot tartalmazó üveget, és elgondolkozva billegette az ujjai között. Ha csak ezt vesszük, hosszú a nő érdemeinek listája. Ellene viszont sok minden szól, például a Halálfalósága... Bár, ha az alvását netán tényleg a lelkiismerete akadályozza... esetleg rémálmai vannak... olyanok, mint neki, miután elhagyta a Halálfalókat... Lehetséges, hogy elindult azon az úton, amelyet ő már olyan keservesen végigjárt? Létezik ez?!

Piton megrázta a fejét, és letette az üveget. Nem létezik, hogy meg tudja tenni, a nőnek nincs semmi akaratereje. Ehhez több kellene, ehhez erő kell... Ő is alig volt képes összeszedni hozzá. Akkori tette adott neki tartást az elmúlt tizenhat évben. Pontosan tudta, hogy amit tett, arra kevesen lettek volna képesek, és azt is, hogy Dumbledore pont erre az erőre építi a belé vetett bizalmát. Eddig hiú módon biztos volt benne, hogy ő az egyetlen. Most pedig talán a nő is ugyanerre készül, még ha nem is tud róla. De ha valóban rémálmai vannak, akkor ő, Piton pontosan tudja, milyen szörnyen nehéz időszaknak néz elébe, bárhogy is dönt a végén. Dumbledore persze hisz benne, efelől nincs kétség, különben mi a csudának tartaná itt? De Dumbledore mindenkiben hisz...

Végigfutott az agyán mindaz, amit az igazgató tett érte, amikor ő annak idején kiégetten, elgyötörten megjelent nála. Nem lökte vissza a gödörbe, ahonnan kimászni készült, hanem segítő kezet, esélyt nyújtott neki, hogy végigcsinálja, amire elszánta magát. És most itt van ez a nő, aki lelkileg olyan szinten labilisnak tűnik, mint egy ötéves gyerek, amit viszont végig kellene csinálnia, az szinte emberfeletti. Ő, Piton pedig tudja, mivel jár ez az egész. Végigélte, a bőrén tapasztalta minden egyes percét, másodpercét. Minden kínja váratlan vendégként kopogtatott be hozzá, és legjobb tudását, erejét és kitartását kellett összekaparnia ahhoz, hogy átvészelje, túlélje azokat az időket. Ő már túl van rajta. Rania Dangor számára azonban ismeretlen ez az út... Vajon ő is megkapná hozzá mindazt a segítséget Dumbledore-tól? Ha megkapná, sem fogadná el. Hiszen a nő gyűlöli Dumbledore-t. Segítség nélkül kellene boldogulnia tehát... Képtelenség.

Észre sem vette, hogy fel-alá sétál. Gondolatai megállíthatatlanul rajzottak. Segítség nélkül... Nyilvánvaló, hogy az igazgató tőle várja, hogy segítsen a nőnek. Nem mondta ki, de az öreg remekül értett ahhoz, hogyan éreztesse az emberrel az elvárásait. Lehetőleg úgy, hogy utolsó gazembernek érezze magát, ha nem teszi meg, amit kér. Mintha valami magasztos trónról nézne le néha az alatta csúszkáló pondrókra... Időnként ellenállhatatlan vágy tört rá, hogy minél távolabb legyen a vén manipulátortól.

Nem fogja Dumbledore ebbe belerángatni, döntötte el. Ő nem Dumbledore, senki ne várja tőle, hogy légvárakat építve pátyolgasson egy Halálfalót, aki egyelőre csak vergődik a saját kusza gondolatai fogságában. Ha az öreg a nő lelkét is fényesre szeretné suvickolni, ám próbálkozzon. Ő, Piton pedig majd figyeli, és elkönyveli magának a találatot, amikor Dumbledore feladja.

Az elhatározástól azonban csak még sötétebb hangulatba került. Ellentétes érzések kavarogtak benne. Nem fog tőle megszabadulni, ha egyszer a nő tényleg megérzi, hogy őt kínozzák. Sőt, a gondolatait is megérzi néha. Vajon másokét is? Biztos, miért csak az övét érezné? Ha valaki, mondjuk Dumbledore, komolyan foglalkozna vele, meglepő képességei kerülhetnének felszínre. Egy okkal több, hogy elkerülje. Az a tegnap esti eset már így is sok volt. Dumbledore valószínűleg tényleg nem adott neki magyarázatot arról a bájitalról, de éppen elég, hogy tud róla.

Ha a nő tegnap nem itatja meg vele a bájitalt... A gondolattól kiverte a víz. Az adósa lett, nincs mese. És van is valami, amivel kiegyenlítheti a számlát. Jelen pillanatban erre van a legnagyobb szüksége. Aztán nem megy a közelébe többet. Elvégzett egy gyors keresőbűbájt, zsebre vágta a sirókás üveget és kisietett a szobából.

*

Rania gépiesen benyitott az első társalgó ajtaján, ami az útjába akadt. Nem volt képes a szobájába visszamenni, ahol az utóbbi időben csak szörnyűségeket látott. De valahol mégiscsak lennie kell... Aztán majd lesz valahogy...

Amint benézett a szobába, már fordult is kifelé, de Nedda örömteli hangja megállította.
- Rania! Nehogy elmenj, gyere már be! - A lány már az ajtónál is volt, és húzta befelé Raniát.
Rajta kívül egyvalaki volt csak a szobában. Darius. A fiú meg akart szólalni, de aztán elkapta a pillantását, és meredten bámult a kandallóba. Rania megadóan nézett Neddára. Tulajdonképpen örült, hogy találkoztak, addig sem zakatol az agya összevissza. És Nedda igazán kedves lány. Darius pedig le van ejtve. Erre aztán most igazán nincs energiája.
- Látom, megkaptad Remustól a memorosát - lesett be a kosárba a fekete lány. - Amikor Tonks elmesélte, mi történt, azt hittem, elájulok. - Elismerő mosollyal csóválta a fejét. - Ezek szerint mindent megbeszéltetek?
- Igen, Lupin elnézést kért. Nem hittem volna.
- Miért? - nézett rá csodálkozva Nedda.
- Hát, hogy pont ő... - Rania nem folytatta.
- Úgy érted, azért, mert vérfarkas? - ráncolta a homlokát Nedda.
- Nem... vagyis, de igen... Tudja, hogy mi a véleményem róla, és hogy pont tőlem kér bocsánatot, pláne, hogy ajándékot ad, ez...
- Miért, mi a véleményed róla?
Rania érezte, ahogy a fekete szemek az arcát pásztázzák. Agyát olyan súlyosnak érezte, mint egy kősziklát. Dariusra pillantott, aki megint elkapta róla a tekintetét. Figyel, hát persze...
- Ezt most inkább nem fejteném ki - mondta Neddának.
- Az ég áldjon meg! - fakadt ki a lány. - Érdekel, hogy mit miért gondolsz!
Rania arcáról világosan leolvasható volt a válasz, de Nedda nem törődött vele. Rania nem fogja elküldeni a fenébe, mert itt van Darius. Éppen ezért kénytelen majd rendesen válaszolni.
- Na jó, szóval? Szerinted Remus rosszindulatú? - hangzott a kíméletlen kérdés.
- Nem hiszem... - felelte Rania a plafonra nézve. Nedda aztán ravasz nő, jól sarokba szorította.
- Buta? Hazug?
- Ezt sem gondolnám.
- Akkor? Számító, beképzelt, alattomos, irigy, erőszakos? Vagy talán agresszív, kegyetlen?! Esetleg ronda? Büdös?
- Hagyd már abba - fogta be a fülét Rania, és zavartan nevetett. Most erre mit mondjon? Önkéntelenül megint Dariusra nézett, aki azonban most állta a pillantását. Hát persze, ő is így gondolkodik... De ha egyszer Lupin vérfarkas?! Neddának biztos igaza van, rendben, de... Összeráncolt homlokkal fogalmazott valami válaszfélét, ám végül nem maradt rá ideje. Valaki ugyanis lendületesen benyitott az ajtón, majd a küszöbön megtorpant.
- Piton professzor, jó napot - köszönt Nedda, és csodálkozva nézett a bájitaltan tanárra, aki egy pillanatra olyan arcot vágott, mintha a fogát húznák.
- Miss Dangor - lépett Raniához anélkül, hogy a köszönést viszonozta volna. - Ebből minden este egyetlen kortyot nyeljen le. Nem többet - azzal Rania kezébe nyomta a sirókakivonatot tartalmazó üveget, és karját összefonva hátralépett. Nagyszerű, átadta, ennyi elég is volt belőle. De hogy milyen nyúzott az arca...
Rania zsibbadt aggyal, értetlenül nézett a kezében tartott üvegre, majd lassan világosság támadt a fejében. Piton szobormerev, elutasító arcába nézve egyszeriben úgy érezte, valami felrobban benne.
- Mondja, maga épeszű egyáltalán?! - kiabálta hisztérikusan. - Valami perverz örömét leli benne, hogy szórakozik velem?! Miért nem megy inkább tánctanárnak?! Elegem van ebből az egyet előre, kettőt hátra című előadásból! Egyszer és mindenkorra felejtsük már el egymást!
Rania vadul Piton felé lökte az üveget, aki a dühtől bénán vette át tőle. Elfehéredett arccal, pengevékonyra szorított szájjal nézte a fúriaként rá meredő nőt, aki, mint valami eszeveszett, rohant ki a szobából. Egy másodpercig úgy meredt a hűlt helyére, hogy a levegő szinte lángra kapott a tekintetétől. Hirtelen éles, pengő hang hallatszott, és Piton arca előtt egy főnixtoll ereszkedett le. Dumbledore, hogy miért nem eszi meg a fene őt is meg az időzítését is! Az asztalra vágta az üveget, és lobogó talárral kiviharzott a társalgóból.

Nedda és Darius jópár pillanatig moccanni sem tudtak a döbbenettől.
- Mi az ördög volt ez?! - kérdezte Darius. - Itt mindenki megveszett?!
Nedda némán rázta a fejét. Annyira el volt képedve, hogy nem bírt megszólalni.
- És egyáltalán, mit ez a szörnyű lötty? - szagolt bele Darius az üvegbe, amit Piton az asztalon hagyott.
- Na, ezt legalább sejtem - szedte össze magát a lány. - Tonks mondta, hogy Rania nem alszik túl jól mostanában, amit egyébként én is észrevettem.
- Hát tényleg elég vacakul néz ki - mondta Darius. - Szóval azt akarod mondani, Piton altató főzetet hozott Raniának? Piton?!
- Tényleg hihetetlen - mondta tűnődve Nedda.
- De Rania sem normális, ha ezt visszautasítja! És miért kellett így rikácsolni? Atyaég, még senkit nem hallottam, aki ordítani mert volna Pitonnal! - Darius hitetlenkedve rázta a fejét. - És mit mondott, hogy Piton szórakozik vele? Meg hogy egyet előre, kettőt hátra? Mi a fenét jelent ez?
Nedda Dariusra nézett. Egy halovány sejtés lopakodott az agyába, de egészen abszurdnak és hihetetlennek tűnt. Elmosolyodott, és megfogta a férfi kezét.
- Rania itt hagyta a memorosát is. Nincs kedved az üveggel együtt elvinni neki?

*

- Perselus, hallotta, amit mondtam? - Dumbledore csodálkozva nézte az előtte álló férfit, aki úgy festett, mint egy felrobbanni készülő kazán.
Piton azonban egy szót sem hallott. Tánctanár?! Hogy merészeli...! Még hogy perverz örömét leli! Még hogy ő szórakozik vele! Hogy száradt volna le a lába, amikor elindult hozzá az üveggel! A foga is megcsikordult a dühtől. Dumbledore hitetlenkedve figyelte. Még soha, egyetlen egyszer sem látta kollégáját ennyire feldúltnak. Mi idegesítette fel ennyire?
- Perselus! - szólította negyedszerre is.
Piton végre felfogta, hogy az igazgató őt szólongatja.
- Elnézést - morogta alig érthetően. A pokolba azzal a nővel, hogy hagyhatta, hogy így feldühítse?!
- Azt mondtam, már meg is van, hol lesz ezentúl a Rend főhadiszállása. Sirius felajánlotta az ősi családi házát Londonban.
- Micsoda?! - Piton ettől teljesen magához tért. - Black háza?! Normális ez?!
- Perselus - sóhajtotta Dumbledore - kérem, csillapodjon le. Voldemort megerősödött, egyre több híve van, mind több eltűnésről és Imperius-gyanús esetről hallunk. Előbb-utóbb az iskolába vagy a Rendbe is megpróbál beférkőzni valahogy. Találnunk kell valami más helyet, ahol összegyűlhetünk, tanácskozhatunk, egyszerűen nincs más választásunk! Nem, ne mondjon semmit, már eldöntöttem. Arra kérem, erről ne szóljon egyelőre senkinek.
- Na és Black? Nem gyanakszik rá?
- Nem - jelentette ki Dumbledore. - Gondolkozzon, tizenkét év után az Azkabanban gondolja, hogy azokat szolgálja, akik oda juttatták?
Piton nem válaszolt. Jól tudta, hogy Dumbledore-nak megvannak a maga módszerei arra, hogy mások szándékait feltérképezze. Még legilimenciára sem szorul. De attól még az ő számára Sirius Black az utolsó, akiben megbízna.
- De valóban óvatosnak kell lennünk. Ezért csak az fogja megtudni, hol a főhadiszállás, akit megfelelően leellenőrzök, és az is csak akkor, ha feltétlenül szükséges. Aki nem a Rend tagja az iskolában lévők közül, azoknak semmiről nem szabad tudni. Emellett a napokban többen is fognak érkezni, akiket még én sem ismerek, ezért aztán még inkább fontos, hogy legyen egy hely, ahol összegyűlhetünk.
Piton némán nézett rá. Tudta, hogy nem csak ezért hívta ide.
- Ezért most magát szeretném megkérni - folytatta Dumbledore, - hogy menjen el Londonba és vizsgálja meg a házat. Én ma már rövid időre jártam ott, és elrejtettem. Itt a cím, ha elolvasta, égesse el. Magán kívül senki nem látja most a házat. Legyen óvatos.
Piton a papírra nézett, majd az utasításnak megfelelően lángra lobbantotta. Az égő papírdarabot a kandallóba dobta, és szó nélkül elhagyta az igazgató szobáját.

 

Folyt. köv.

Vissza