Halványuló Jegyek

(Gilda)

XI.

- Bocs - vetette oda Pitonnak egy öles termetű, ragyás képű suhanc, miután keményen a vállának ütközött. Piton szúrósan ránézett, - a Roxfortban egy hét büntetőmunkára ítélte volna a fiút ezért a "bocs"-ért -, de az már eltűnt a tömegben. A férfi folytatta útját a színes forgatagban, ahol szinte minden lépésért meg kellett küzdenie, annyian taposták egymás sarkát. A muglik ugyanis az egész környéket beterítő felvonulást és kirakodóvásárt tartottak éppen, az utcákon mozdulni sem lehetett a turistáktól és az ócskaságokra vadászó emberektől.
- Foto, foto - penderült elé egy alacsony japán nő, arca egyetlen hatalmas mosoly volt, ahogy az árusok előtt mosolyogva, ujjukkal nagy V betűt mutatva álló családja felé integetett. Piton félretolta a nőt és keresztülfurakodott a tömegen az út bal oldala felé. Az itt nyíló, szűk mellékutcában árusok legalább nem fértek el, csak mindenféle maskarába öltözött mugli rajzott a főút felé, így valamivel könnyebb volt előrejutnia. Magában elfojtott egy szitkozódást. Nem hoppanálhatott a tömeg közepén, úgyhogy kénytelen volt tovább folytatni az útját úgy, ahogy eddig. Nem volt éppen tömegiszonyos, azt viszont nem viselte el, hogy másodpercenként hozzáér valaki, és hogy mások sör- és szalonnás babszagú leheletét kell belélegeznie, bár ez esetben a magassága nagy előnyt jelentett. Sietősen elindult arra, amerre a legkevesebb embert látta tolongani. Arrafelé is megtalálja majd a Grimmauld teret, legfeljebb tovább tart.

Gondolatai összevissza ugráltak az alig egy órája a roxforti társalgóban történtek és Dangorék támadása között. Lestrange és Dangor meg akarták ölni. Nem bíznak benne, és ha bennük felmerült ez a gondolat, felmerülhet bárki másban is. Akár a Nagyúrban is... A gondolattól kiverte a víz. Az még hagyján, hogy a Nagyúr leleplezi, ez mindig is benne volt a pakliban. A feladatnak ezzel az oldalával soha nem foglalkozott, mivel tudta, hogy állandó rettegésben nem végezheti a dolgát. Ezért a kockázat okozta szorongást agya legmélyebb zugába száműzte, és közönyösen, gépiesen folytatta ingajáratát Dumbledore és Voldemort között.

De a Nagyúr van olyan rafinált, hogy ha gyanakszik rá, inkább félrevezető információkkal látja el, hogy így vezesse tévútra Dumbledore-t. Akkor viszont a továbbiakban nem folytathatja a kémkedést.

- Jó a szerkód - vigyorgott rá az egyik szembejövő mugli, de Piton rá se nézett. Agyában méhkasként dongtak a gondolatok.

Nem, Voldemort nem gyanakodhat rá. Többször is bizonyította már neki a hűségét... Ha Dumbledore tudná... Néha nem értette, hogy hiheti az öreg, hogy Voldemort, a világ egyik legokosabb mágusa a visszatérte után a legkisebb kétség nélkül a keblére ölelte őt. De az is lehet, hogy az öreg nagyon is jól tudja, hogy nem így volt... Nem, az ki van zárva. Akkor képtelen lenne a szemébe nézni. Hirtelen agyába villant az üveges tekintettel a földön fekvő Alphonso Bounce arca. Ő ölte meg egy pillanattal korábban. A Főnix Rendjének tagja volt... Alig egy hónapja történt. A Rend úgy tudja, eltűnt, és ő nem árult el nekik semmit. Ugyan kit érdekelt volna, hogy nem volt más választása? Hogy ha nem teszi, ugyanúgy meghal Bounce, de ő is? Nem kellett volna megtenned, tört rá a szokásos önkínzó gondolat, és Piton jól begyakorolt módon azonnal besöpörte Bounce-t az elfojtott emlékek feliratú fiókba.

- Van tüzed? - állta el az útját hirtelen egy hajléktalan külsejű alak.
- Nincs - morogta Piton és kikerülte a férfit. Körülnézett. Lehet, hogy túljött már a Grimmauld téren, annak azért valamivel jobb környéken kéne lennie. Előhúzott egy gyűrött térképet, ami egy hamburgersütő szórólapjának alján volt, a metróállomás mellett nyomták a kezébe. Úgy volt, ahogy gondolta, a Grimmauld teret a nagy töprengésben szépen maga mögött hagyta.

Sietve kilépett a kapualjból és elindult visszafelé. Agyában újraindultak a fogaskerekek.

Hirtelen egy lehetőség suhant át az agyán. Mi van, ha Rania Dangor árulta el valahogy az apjának? Hisz valójában semmit nem tudnak a képességeiről! Piton szinte vadul vetette magát az ötletre, örömmel kapaszkodott belé, szabadjára engedve az iménti kínzó feszültséget. Tánctanár?! Legszívesebben a fejét verte volna a falba, akárhányszor ez eszébe jutott. Ő, Perselus Piton, az agyalágyultak királya, önként odament ehhez a némberhez, hogy altató főzettel segítsen az alvási gondjain! Szánalmas! Rania Dangor nem habozott szemen köpni, miért is habozott volna? "Egyszer és mindenkorra felejtsük már el egymást!" Hát őrajta nem fog múlni. Ha Dumbledore térden állva könyörög, akkor sem megy soha többé a közelébe. Azt viszont, hogy lehetséges-e, hogy a nő árulta el valamiképp az apjának, meg kell beszélnie az öreggel... bár biztos azt felelné, hogy Rania már nem tenne ilyesmit, de Dumbledore néha annyira naiv tud lenni... igaz, pár órája még neki is megfordult a fejében valami hasonló...

Végre megérkezett a Grimmauld tér 12. elé. Közönséges ház volt, ugyanolyan, mint a többi a téren. Mégis tudta, hogy most rajta kívül senki nem látja. Dumbledore egyelőre csak neki árulta el a címet. Minden érzékét kiterjesztve figyelte az épületet. Furcsa, rossz érzés támadt benne. Mintha az egész ház sötétséget árasztott volna magából. Körülnézett, de senki nem volt a közelben. Előhúzta a pálcáját. Egy sor bűbáj elvégzése után már tudta, hogy a házban mindössze egy házimanó tartózkodik, valamint számos mumus és néhány egér.
- Alohomora - morogta, és az ajtó kitárult.
Odabentről éktelen rikácsolás hangzott fel. Egy női hang ordítozott olyan erővel, hogy Pitonnak be kellett fognia a fülét. Egy szót sem értett az egészből, de azt azonnal tudta, hogy a nő nem élő személy. Rossz érzése felerősödött. Belépett a házba...

*

- Nem vagyok itt! - kiáltotta Rania, amikor sokadszor is felhangzott az ajtaján a türelmetlen kopogás. A feje úgy hasogatott, mintha kalapáccsal ütötték volna.
- Pedig utánad hoztam valamit - hallotta Darius hangját.
Rania nem akart hinni a fülének. Felrántotta az ajtót és hitetlenkedve bámulta a küszöbön álldogáló öccsét, aki láthatóan olyan zavarban volt, hogy azt sem tudta, melyik lábára álljon.
- Gyere be - lépett hátra gyorsan Rania.
- Kösz - morogta megkönnyebbülten Darius, és a nagy sietségben vállon taszította Raniát. - Bocs - mondta, legalábbis Rania ezt vélte hallani. Darius levágta magát a fotelbe, és a szoba sarkát kezdte elmélyülten bámulni.
- Darius - kezdte Rania.
- Már megyek is, csak ezt otthagytad - ugrott fel az öccse, mint akibe darázs csípett, és felé nyújtotta a memorosát.
- Ó... kösz, el is felejtettem! - Rania elvette a kosarat és az asztalra tette.
- Meg ezt is.
Rania üveges szemmel nézte az öccse kezében tartott fiolát. Nem nyúlt utána.
- Otthagyta az asztalon, miután te kirohantál. Még sose láttam ilyen dühösnek. - Darius látta, hogy a nővére mérge már lecsillapodott, de azt is látta, mennyire kimerült. Egyik fele menekült volna a szobából minél messzebbre, el a fertő közeléből, nehogy elkapjon valamit, de a másik iszonyúan szeretett volna maradni, mintha semmi nem állna köztük... Nagy levegőt vett. - Nézd, én nem kedvelem Pitont, de azt meg kell hagyni, hogy az egyik legjobb bájital specialista, akit ismerek. Ha ő úgy gondolta, hogy ettől jobban alszol majd, akkor az úgy is lesz.
- Honnan tudod, hogy rosszul alszom? - motyogta Rania.
- Nézz magadra - válaszolta Darius mereven. - Talán beteg vagy?
Rania csak a fejét rázta. Most mondja el, pont neki, hogy miféle árnyak kísértik? Dariusra nézett, aki elfordította a tekintetét, az ablakhoz sétált, majd hirtelen megfordult.
- Tudnod kell, mennyire hálás vagyok azért, amit Neddáért tettél. Még akkor is, ha részed volt abban, hogy megsérült. De...
- De ettől még az ellenségednek tartasz - fejezte be Rania a mondatot.
- Szerinted mit kellene tennem?! - kiáltotta Darius váratlan hévvel.
- Viselkedhetnél felnőtt módjára például! - vágta rá Rania. Öccse elboruló arcát látva gyorsan folytatta. - Látod, Nedda, Tonks, de még Lupin is képes a körülményektől elvonatkoztatni, és normálisan beszélnek velem. Akkor te miért nem?! - Hangja elcsuklott. Újult erővel hasított belé a fájdalom, amit öccse eddigi ridegsége miatt érzett.
- Igen, de ők nem ismertek korábban. Nem tudják, mi voltál azelőtt, hogy...
- Én még mindig ugyanaz vagyok!
- Nem vagy! Hogy voltál képes közéjük állni?! - Dariusból már ömlöttek a szavak. - Miért?! Muglikat gyilkolásztok! Varázslókat aláztok meg! Azt hiszed, ettől leszel valaki?! Ráadásul az apánkkal?! Azok után, ami történt?!
Rania egy pillanatig bambán nézett rá, majd rájött, hogy ennek semmi értelme. Annyira fáradt volt, hogy egy szót sem volt képes felfogni abból, amit Darius mondott. Mi az, hogy azok után? Vagy nem ezt mondta?
- Darius, kérlek - mondta homlokára szorított kézzel, - nem beszélhetnénk erről máskor? Szétesik a fejem.
- Jó, tényleg megyek. És nem kell erről beszélnünk egyáltalán. Semmi értelme.
Darius el akart menni mellette, de Rania megragadta a karját.
- De én szeretnék veled beszélni. Komolyan! Csak most...
- Ne haragudj - szakadt ki Dariusból olyan bűnbánóan, hogy Rania fáradtsága ellenére is észrevette. - Látom, hogy nem vagy jól. Majd beszélünk, jó?
- Kösz - felelte megkönnyebbülten Rania. Ezek szerint az öccse hajlandó... átértékelni a kapcsolatukat? Az örömtől fáradtan elmosolyodott. - Bár nem hinném, hogy jobban fog majd az agyam.
- Ugye nem akarod azt mondani, hogy nem próbálod ki azt a bájitalt? - nézett rá homlokát ráncolva Darius. - Ne legyél hülye, ettől biztosan tudnál aludni. És ne a nyavalyás Dangor-büszkeség hajtson - folytatta, mielőtt Rania tiltakozhatott volna. - Nem vagy abban a helyzetben. Nem kell ahhoz kedvelned Pitont, hogy megidd a bájitalát.
Egy utolsó, fáradt pillantást vetett a nővérére, majd szó nélkül elhagyta a szobát.

Rania egy pillanatig behunyt szemmel állt, majd óriási erőfeszítéssel rést nyitott az agyát elborító ködön. Dariusnak igaza van. Piton nyilván nem fogja megmérgezni, akkor pedig bármit is főzött, ki kell próbálnia. Rosszabb már úgysem lehet. Felragadta az asztalon álló fiolát, és aprót kortyolt belőle. A folyadéknak furcsa, kesernyés íze volt. Az ágyhoz ment és ruhástul végigfeküdt rajta. Betakarózni már nem volt ideje. Az álom hirtelen lepte meg, és ő elmosolyodott, ahogy mélyre zuhant benne.

*

Piton a fotel karfáján dobolva figyelte a tanácskozókat. Ritkán érezte magát ennyire feszültnek. A hely nagyon nem tetszett neki, de Dumbledore azt mondta, ne törődjön vele. Miután már mindketten tüzetesen végigvizsgálták a Black-házat, megállapították, hogy jókora mennyiségű koszon és néhány mumuson kívül nem kell egyebet kipucolni belőle. És mégis, Piton szinte érezte a sötétség lüktetését a házban. Feltett szándéka volt az első adandó alkalommal távozni. Dumbledore azonban azt akarta, hogy valamennyien együtt legyenek.
- Takesi - búcsúzott éppen egy ázsiai varázslótól, - öröm számomra, hogy japán barátaink is fontosnak tartották, hogy felvegyék a harcot!
- Dumbledore - válaszolta megfontoltan a varázsló - ne feledd, a mi ereinkben harcos varázslók vére folyik. Nem ijedünk meg könnyen. Akikóval együtt a segítségedre leszünk - tolt előre egy japán boszorkányt, aki szerényen meghajolt.
Piton kétkedve nézte az összegyűlt csapatot. Meg kell hagyni, Dumbledore nem tétlenkedett az utóbbi időben. Varázslók és boszorkányok érkeztek a világ minden tájáról, amint Dumbledore szólította őket.

A japán varázslóktól elbúcsúzva Dumbledore ránézett és bólintott. Piton felpattant a helyéből és körül sem nézve elhagyta a házat. Odakint megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Gyorsan számba vette az elintéznivalóit, és úgy döntött, az Abszol úton kezdi. Egy pillanattal később már nyoma sem maradt a Grimmauld téren.

Az Abszol útra érve először is a bájital-alapanyag készletét töltötte fel. Vásárolt néhány új üstöt és számos üres üvegcsét is.
- Küldhetem Madam Rosmertához, ahogy szoktuk? - kérdezte a patikus.
Piton csak bólintott, mire az óriási halom egy szempillantás alatt eltűnt az asztalról.

Következő útja a Czikornyai és Patzához vezetett, ahol végül újabb kupacokat bocsátott útjára. Madam Rosmerta nem fog reklamálni az asztalát hirtelen elborító halmok miatt. Elvégre bárki más gyakrabban használja a postaösvényét, mint ő.

Ruhatárát is ideje volt már felújítania, de úgy döntött, előbb a bankba megy némi pénzért. A főkapun belépve már fordult is volna vissza, de elkésett. Lucius Malfoy intett felé.
- Piton, te is velünk tartasz? Remek, a többiek már bent vannak, csak engem tartottak fel ezek a... - intett megvetően a koboldok felé.
Piton nem mutatta megdöbbenését.
- Igen, idegesítők tudnak lenni - morogta vigyázva, hogy ne reagáljon az ittlétét firtató kérdésre. - Le kéne egyszer vadászni őket mind egy szálig.
Malfoy érdeklődve felhúzta a szemöldökét az ötlet hallatán.
- Ezt majd megemlítjük a Nagyúrnak. Siessünk, délben van a váltás!
Pitonnak sejtelme sem volt, miről beszél Malfoy, de tartotta az iramot, ahogy az ezüstszőke férfi gyors léptekkel haladt a bank belseje felé.
- Mi a terv? - kérdezte Malfoyt közönyösen.
- Szóval mégsem tudsz mindent. Délben a Vének végigjárják az összes széfet, mielőtt három órás ebédszünetet tartanak. Mi úgy intézzük, hogy véletlenül akkor ürítsük ki a saját széfünket is. Nott és Smiker fent őrködik, hogy senkinek se jusson eszébe addig lemenni. A sok gyanútlan sárvérű szépen visszafordul - nevetett Malfoy.
- És ki fogja a... feladatot elvégezni? - tette fel a kérdést Piton. Fogalma sem volt, mi a feladat, de tudta, hogy nem kérdezheti meg.
- Én - felelte Malfoy a világ legtermészetesebb hangján, de közben kissé kihúzta magát. - Magam választhattam ki, kikkel akarok dolgozni.
Hülye, gondolta Piton.
- Akkor veled megyek - vakkantotta neki. - Már régen érdekel, mekkora a széfetek.
Ha ettől nem szakad le a plafon, gondolta... De amire számított, bejött. Malfoy majdnem olyan hiú volt, mint a Nagyúr.
- Azt meghiszem. A tied, gondolom, üres - mondta megvető mosollyal.
Pitont egy pillanatig sem foglalkoztatta, hogy Malfoy szegénynek hiszi-e vagy sem.
- És hogy akarsz elbánni a koboldokkal? - kérdezte unottan, és elnézett Malfoy feje fölött.
- Ezzel - húzott elő a szőke varázsló egy ismeretlen tárgyat. - A Nagyúr legújabb zseniális műve, még csak ma reggel készült el.
- És most próbáljátok ki - állapította meg Piton, miközben lázasan igyekezett rájönni, mire szolgálhat a tárgy, ami leginkább egy pisztolyra hasonlított.
- Csak nem Ő küldött utánunk? - nézett rá Malfoy hirtelen gyanakvással
- Nem - felelte röviden Piton. - De jó lesz sietni, ha még előttük le akarunk menni. - Azzal nagy léptekkel elindult az egyik pult felé. Malfoy pillanatnyi habozás után követte.

Percekkel később már lefelé robogtak a barlangok között. Mellettük tucatjával haladtak felfelé a kocsik. A benne ülők rémültnek tűntek.
- Csak hirtelen klausztrofóbiájuk támadt - kacsintott rá Malfoy.
Hát persze, gondolta Piton, de mégis mi a fenét keresnek?! Kezével kitapogatta a varázspálcáját. Fogalma sem volt, mit fog tenni. Ha most közbelép, menthetetlenül felfedi magát, ráadásul nem tudja meg, miért jöttek. Nincs más hátra, mint egyelőre kivárni, mi történik. A feszültségtől gyöngyözni kezdett a homloka.
- Talán neked is? - nézett rá Malfoy gúnyosan felvont szemöldökkel.
Piton gyorsan bólintott, és magában hálát adott az égnek, hogy útitársa ekkora hólyag.
- Csak nálad van ilyen? - kérdezte ujjai között billegetve a pisztolyt.
- Ne mutogasd - sziszegte Malfoy, bár Piton háttal ült a koboldnak. - Mindenkinél van, csak te elkéstél.

Megérkeztek a Malfoy család széfjéhez. Ami azt illeti, valóban méretes volt, és csordultig volt arannyal. Malfoy belépett, gyorsan a zsebébe szórt egy kupac érmét, majd hirtelen a diszkréten félrenéző kobold felé fordult. Célba vette a pisztollyal, és halkan így szólt: - Sethiora!
A fegyverből áttetsző sugárnyaláb tört elő, amely körbefonta a gyanútlan koboldot. Malfoy jobbra-balra mozgatni kezdte a pisztolyt, és a sugárral foglyul ejtett kobold ennek megfelelően lépkedett ide-oda.
- Igen - kiáltotta halkan Malfoy. - Működik!
Piton ekkor döbbent rá, mire is szolgál a pisztoly. Hát persze, a koboldokon nem fog az Imperius! Így viszont azt tesznek, amit Malfoy akar! Bármit kinyitnak neki. Merlinre... Keze a pálcájára fonódott, de visszafogta magát. Még nem szabad...
- Hétszáztizenhármas széf - suttogta Malfoy, és a kobolddal együtt beszállt a kocsiba.
Piton zsibbadtan követte. Hiszen az a Roxfort széfje. Csak nem tartja ott Dumbledore még mindig...? Nem, ennyire nem lehetett meggondolatlan...

A széfhez érve azonban legrosszabb gyanúját látta beigazolódni. A Halálfalók Malfoyéhoz hasonló pisztolyokkal tartották fogva az öt hosszú szakállas Vént.
- Gyorsan, kinyitni! - intett Malfoy, és saját foglyát is az ajtóhoz terelte. - Monstro, ne bénázz már! - csattant fel, amikor az majdnem elejtette a fegyvert. - Tudod, hogy most már csak az öt Vén meg egy hatodik egyszerre tudja kinyitni! Áh, Piton, vedd már el tőle!
Piton megmarkolta a pisztolyt. Feltett szándéka volt, hogy bármit is akarnak onnan kihozni, megakadályozza. Ha a Nagyúr küldte ide őket, csak fontos dologról lehet szó. Malfoy pálcája azonban, mintegy véletlenül még mindig feléje mutatott. Meg kell várnia, amíg máshova figyel...
- Az ajtóhoz! - rántotta meg Malfoy a pisztolyát, mire a tehetetlen kobold az ajtónak tántorodott. Az öt Vén hasonló sorsra jutott, és az ajtó egy szempillantás alatt semmivé foszlott.

A padlón egyetlen kis üveg hevert. Malfoy beugrott a széfbe. Odabent láthatóan további védővarázslatokkal kellett megküzdenie, mert koboldját magával rántva eszeveszett pálcamozdulatokkal dolgozott.

Piton elérkezettnek látta az időt. Pálcáját a torkához érintve lehalkította a hangját, majd a bámészkodó Monstóra mutatott.
- Imperio - mondta. - Vedd el a pisztolyt!
A nagydarab férfi egy pillanat múlva elvette tőle, így látszólag most ő irányította a koboldot. Piton észrevétlenül hátrálni kezdett, szavaival folyamatosan terelve Monstrót. A behemót alak a széf felé kormányozta a koboldját, majd Piton hirtelen mozdulatára elejtette a pisztolyt. A kobold abban a pillanatban életre kelt, és egy szemvillanás múlva eltűnt. Pitonnak másodpercei maradtak a cselekvésre, mielőtt a többiek reagálnak a Vén eltűnésére. Egy másik Halálfalót vett célba. A sín felé irányította a férfit, aki egy mozdulatára elbotlott a sínben. Kezéből nagyot koppanva hullott ki a pisztoly. Piton eközben felkapta Monstro elejtett pisztolyát, és a Halálfaló koboldjára irányította, így az immár egészen a fogságában volt. Társai ekkor végre felfogták, hogy mi történt, és pánikszerűen próbálták a Véneket a közelükben tartani. Piton eközben az ajtó hűlt helyéhez irányította a Vént. Zárd be, suttogta, és az ajtó a kobold egy mozdulatára a helyére került.

Malfoy a koboldjával az ajtó mögött ragadt.

Kitört a pánik.

- Malfoy! Nyissátok ki! Meneküljünk!- ordítozták a Halálfalók.
- Öt Vén és egy kobold kell hozzá. Egy Vén már eltűnt - emlékeztette őket Piton a tőle telhető legrémültebb hangon.
- Akkor ki innen! - kiáltotta Monstro teljes rémületben.
- Hogy akarsz innen kijutni? Itt nem lehet hoppanálni! - ordította egy kopasz Halálfaló.
- Tudom, te idióta, azt hiszed, én nem próbáltam?! - válaszolta fenyegetően Monstro.
- Nem hagyhatjuk itt Malfoyt! - mondta Piton, mert eszébe jutott, jól jöhet még, ha igyekezete Malfoy vagy leginkább a Nagyúr fülébe jut. Afelől nem volt kétsége, hogy a kiváló összeköttetésekkel rendelkező varázsló meg fogja úszni a felelősségrevonást.
- Maradj itt, ha akarsz - sziszegte a kopasz Halálfaló. - De mi megyünk. Indulás! - rántott egyet a pisztolyán, mire a kobold, aki még mindig a fogságában volt, ellenkezés nélkül beszállt az egyik ott várakozó kocsiba.
Mikor valamennyien elhelyezkedtek, a kocsik száguldani kezdtek felfelé.
- Mi van, ha az eltűnt kobold már mindenkit riasztott? - kapott a fejéhez egy másik Halálfaló.
- Azért van ott Nott és Smiker, te barom - kiabálta a kopasz. - A védővarázslatokat elintéztük idefelé, gondolkozz már! És itt van nekünk ez a négy. Fent már lehet hoppanálni!
Piton lázasan törte a fejét, mit tegyen, ha felérnek. Végül úgy döntött, az első adandó alkalommal hoppanál. A Halálfalókat intézzék el a koboldok, elvégre azért vannak itt. Ő megtette a magáét. Megóvta Dumbledore üvegét, bármi is legyen az. Ha viszont nem sikerül... elfogják, mint Halálfalót.

Felérve mindannyian kiugráltak a kocsikból. A négy Vént terelgetve kiléptek az előtérbe. Odakint koboldok százai várták őket, ujjával mind feléjük mutatott. A harcképtelenné tett Nott és Smiker a plafonon lógva pislogott le rájuk.

A koboldok gonosz vigyorral közeledtek feléjük.
- Nem menekültök, pajtikák! - mondta a barlangban kiszabadult Vén a koboldok élén állva. - Az aurorok pillanatokon belül itt lesznek. Sajnos meg kell várnotok őket. Nem fogtok elmenekülni! - kiáltotta, és ujjával villámgyorsan, egyenként rájuk mutatott. A Halálfalók szépen sorban összerogytak.

Piton, aki szándékosan egészen a falhoz lapulva várt, azonnal reagált. Pisztolyával maga elé rántotta a megbilincselt Vént, aki pajzsként védte meg nemcsak a kobold ujjának erejétől, hanem az összes többi kobold bénító átkától is. Egy pillanattal később már nyoma sem volt.

*

- Rania! Jól vagy?! Nyisd már ki! Hol a pálcám?! - kiabálta valaki a sűrű köd túloldaláról. Mindehhez ütemes dörömbölés is társult valahonnan.
Rania egészen messziről hallotta a hangokat.
- Mmmm... - mormolta. Hagyják már abba! Vissza akar menni a ködbe...
- Alohomora! - hangzott fel a kiáltás, és az ajtó hangos csattanással kitárult. A szobába alakok siettek be.
Rania zavarodottan lesett ki résnyire nyitott szemén. Meg akart szólalni, de a szája egészen ki volt száradva. Felemelte a fejét és hunyorogva próbált rájönni, hol is van.
- Mondtam, hogy semmi baja, ugye? - hallotta az egyik hangot. Ismerős volt.
- Dehogy nincs, nézz rá! Elkábította! - mondta egy másik hang.
- Csudát, csak mélyen aludt! Rania! Ugye, nincs semmi bajod?
Egyszeriben fényesség árasztotta el a szobát. Rania ettől hirtelen magához tért. Felült és tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézte az ágya fölé hajolókat. Nedda és Tonks bámultak rá vissza aggodalmasan.
- Ti mit csináltok itt? - kérdezte Rania. El sem tudta képzelni, mi történhetett.
- Hahh, hallod?! Még hogy mit csinálunk itt? Ránk hoztad a frászt! - válaszolta Tonks, és megkönnyebbülten nevetett.
- Majdnem két napja alszol egyfolytában - magyarázta Nedda. - Én tudtam, hogy semmi bajod, de...
- Két napja? - Rania nem akarta elhinni. - Biztos?
- Bizony ám! - mosolygott rá Nedda. - De már nagyon rád fért. És sokkal jobban is nézel ki!
- Jobban is érzem magam. Csak ne ruhában aludtam volna! Tényleg két napja? - sehogy sem fért a fejébe a dolog. Nem emlékezett, hogy bármit is álmodott volna. És ami a legfontosabb, egyszer sem ébredt föl. Szóval mégis használt a bájital!
- Szerintem gyorsan fürödj meg, aztán gyere le enni, megvárunk. Éppen ebédidő van tudniillik - kacsintott rá Tonks. - Darius is elugrott ebédelni.
Rania gyomra hirtelen hangosan megkordult.
- Jó, igyekszem - válaszolta és kiugrott az ágyból.
A két lány kivonult az ajtón, ő pedig a fürdőszobába ment. Ledobálta gyűrött ruháit és hosszan csurgatta magára a vizet. Zuhanyozás után a tükör elé állt. Tényleg nem ismert magára. Az utóbbi napok sápadtsága, a karikák a szeme alatt mind eltűntek. Helyette ismét élénken csillogott a szeme, bőre visszanyerte normális színét. Valami erősítő is lehetett abban a főzetben... A fenébe... A fülében tisztán csengtek saját szavai. Nem értette, hogy volt képes olyanokat vágni Piton fejéhez. Atyaég, hiszen segíteni akart rajta! Rajta! És ő úgy viselkedett, mint egy eszelős fúria. Minek is nevezte? Tánctanárnak? Meg perverznek? Elképzelte a büszke, rendíthetetlen férfit, ahogy ezeket a szavakat meghallja. Szent egek... Rania a tükörnek döntötte a homlokát. Akárhogy is viselkedett vele Piton, ezzel a főzettel gyakorlatilag az életét mentette meg. És nyilván ez is volt a szándéka. Azért hozta neki az üveget, mert jót akart! És ő...

Elszorult a gyomra a gondolattól, hogy mindent elrontott. Mi mindent? - kérdezte hirtelen önmagától. Hiszen azelőtt sem voltak jóban. De Piton nem az a fajta, aki elfelejt egy ilyen kirohanást. Pláne, ha az teljesen igazságtalan volt. Na, azért nem teljesen... de akkor is... Pedig néha már úgy érezte, Piton megérti őt. Nem tudta, honnan van ez a nevetséges gondolata, de ezt érezte. Tulajdonképpen nem is olyan elképzelhetetlen, hiszen átmehetett mindazon, amin ő! Nyilván nem véletlenül tudta, hogy milyen bájital kell az ő gondjára! Sőt, hátha ő maga is ezt fogyasztotta?!

Gyomra hangos kordulása figyelmeztette az idő múlására. Hiszen odalent várják... De mi van, ha Piton is ott van? Nem, nem megy le... de nem teheti ezt Dariusékkal... De mi a fenét csináljon, ha Piton...? Úgy érezte, ha rá kell néznie, a föld alá süllyed. Gyomra ismét óriásit kordult. Na jó, húzta ki magát, majd lesz, ahogy lesz.

Elindult lefelé, de menet közben félpercenként változtatta meg elhatározását. Odamegy hozzá és megmondja... Nem, rá se néz, még mit nem... A Nagyteremhez érve olyan óvatosan lesett be, mintha egy tündérmanókkal teli szobára számított volna. Aggodalma azonban felesleges volt. Meglepetésében szélesre tárta az ajtót.
- Nem azt mondtátok, hogy ebédidő van? - kérdezte csodálkozva. Neddán, Tonkson és Dariuson kívül ugyanis egy lélek sem volt a teremben.
Azok hárman egymásra néztek. Tekintetükből némi tanácstalanság sütött.
- A többiek most nincsenek itt - mondta Tonks és belebújt a tányérjába.
- Hogyhogy? Úgy érted, egyedül vagyunk az egész épületben? - nézett rá Rania hüledezve.
- Öhm... nem, azért vannak még itt is... - felelte Nedda feszengve.
- Nyári szünet van - tette hozzá Tonks.
- Igen, mindenki hazament a családjához, meg nyaralni... - magyarázta Nedda.
- És pont ti maradtatok itt. Értem. - Rania felhúzott szemöldökkel nézett vissza rájuk. Jól értette, hogy valamit titkolnak előle, amit rendjén valónak is tartott, de azon annál inkább csodálkozott, hogy emiatt láthatóan rosszul érzik magukat. Azt viszont örömmel nyugtázta, hogy Darius nem vágta a fejéhez, hogy "semmi közöd hozzá". - Szóval, hol van az az ebéd?
Egy szempillantás múlva hatalmas tál ételek teremtek előttük. Rania hirtelen úgy érezte, már kopog a szeme az éhségtől. Nedda viszont felugrott, és a szájára szorított kézzel kirohant a teremből.
- Sokat van rosszul? - nézett utána részvéttel Rania.
- Eléggé. Néha már attól is, ha ránéz a kajára. Mint most is - szólalt meg Darius aggodalmasan. - Nem tudom, ez normális-e.
- Miért nem kérdezed meg Madam Pomfreyt? - kérdezte Rania, de egymásra vetett pillantásukból rögtön kapcsolt. - Á, értem, ő is nyaral. Jó, beszéljünk másról.
- Megnézted már a memorosát? - kérdezte gyorsan Tonks, és rosszul leplezett várakozással nézett Raniára.
- Ó, nem, amikor Darius utánam hozta, rögtön elaludtam. De tényleg, ebéd után lehozhatom... - nézett rá Rania várakozásteljesen.
- Jaj, de jó - örvendezett Tonks, - én olyan ritkán látom Remus alkotásait!
- Mert mindig tönkreteszed őket - mondta Darius.
- Tonksnak még ha mugli lenne, akkor is sikerülne mindent megbűvölnie - tódította a visszatérő Nedda.
- Miért, a muglik ismerik a memorosát? - lepődött meg Rania. Darius egy pillanatig kissé gúnyosan felvont szemöldökkel nézett rá, és csak azután válaszolt.
- Azt nem, de ügyesen helyettesítik. Egy doboz üveglapján néznek meg előre rögzített történeteket, amiket igaziból el kell játszani előtte, és nem lehet rajtuk változtatni. Legfeljebb ki lehet hagyni részeket, vagy az egészet eltüntetni.
- Az nagyon unalmas lehet - rázta a fejét Tonks. - Egy ilyen masinát még direkt is elrontanék, hogy legyen benne valami érdekes.
- Hát igen, megvallom, én sem láttam még ilyen tákolmányt, csak olvastam róla. De igazán kíváncsi lennék rá - mondta Darius, aztán mintha megbánta volna, hogy túl sokat beszélt, felállt és az ablakhoz sétált.
- Rania, majd ha már nem eszel többet... - szuggerálta Tonks türelmetlenül.
- Ó, teljesen jóllaktam - szakította el pillantását Rania az öccse hátáról, és eltolta a félig még teli tányérját. - Gyere, hozzuk le azt a gyomot.

Elindultak felfelé. Tonks egyfolytában arról áradozott, hogy Lupinnak micsoda rejtett tehetségei lappangnak, és hogy ő a legokosabb ember a világon. Rania szótlanul hallgatta. Valahogy meghatónak találta, hogy Tonks ennyire látni akarja, mit alkotott Lupin. Még úgy is, hogy azt valaki másnak szánta. Ilyen az, amikor igazán szeret valakit az ember? Megérkeztek a szobához. Rania felkapta a memorosa kosarát, és rögtön vissza is fordultak.

Tonks felfigyelt a hallgatására.
- Jaj, bocs, nem akartam ennyit szövegelni, miért nem állítottál le?!
- Ugyan már, üdítő téged hallgatni, de komolyan!
- Mondd - kérdezte Tonks egy pillanatnyi hallgatás után, - te tényleg kiabáltál Pitonnal?
Rania arcát elöntötte a vér.
- Ne is emlékeztess rá - morogta.
- De mi történt? - Tonks, mint rendesen, most sem bírta kíváncsiságát leplezni.
- Nem bírok rajta kiigazodni, és ezt utálom - fakadt ki Rania. - Egyik pillanatban önmagához képest barátságosnak mondható, a másikban meg olyan rideg, mint egy kőszikla, sőt, a cipőjét is belém törli. És soha nem tudom, minek köszönhetem a váltást, vagy hogy mi következik legközelebb. Ettől meg lehet őrülni! - hadarta egy szuszra.
Tonkson látszott, hogy alaposan megdöbbent.
- Piton professzor nem sok mindenkivel kedves, nekem elhiheted. Ha te már láttad ilyen állapotban, ráadásul többször, akkor igazán érezd magad kitüntetve!
- Én meg jól elküldtem a fenébe, amikor azt a nyavalyás altató főzetet hozta!
- Hallottam róla - felelte Tonks felvont szemöldökkel.
- De ha egyszer az őrületbe kerget ezekkel a hangulatváltásaival?! Már arra is gondoltam, hogy biztos ez is a betegsége miatt van... - Rania elharapta a mondatot, de későn.
- Miféle betegsége miatt? - nézett rá csodálkozva Tonks.
Rania lázasan kereste a megfelelő témát, amivel elterelheti a szót. Esze ágában sem volt szétkürtölni, hogy mi történt legutóbb a gyengélkedőn. Még magának sem volt ideje elgondolkozni, mit jelenthetett az egész.

Hirtelen, minden átmenet nélkül úgy érezte, agya szétrobban a belé hasító képektől. Egész teste lezsibbadt, mintha minden vér a bokájába zúdult volna, tagjai jéghidegek voltak.
- Rania, mi van veled?! - sikoltotta Tonks.
Rania addigra már a földön feküdt. Kezével összevissza csapkodott, szeme üvegesen meredt a semmibe, miközben érthetetlen szavakat motyogott.
- Hozok segítséget! - kiáltotta Tonks és elrohant. Egy pillanat múlva visszatért, nyomában Dariuszal és Neddával.
- Fogjátok le! - kiáltotta Darius és egy fiolát húzott elő. Néhány cseppet Rania arcába fröcskölt, mire a nővére végre elernyedt. - Nekem is kell néha - magyarázta kelletlenül Tonks kérdő pillantására. - Rania, jól vagy?
A nő nem felelt. Halálra rémülten meredt maga elé, reszketését hiába próbálta csillapítani.
- Válaszolj már! - rázta meg Nedda. - Mi van veled?! - a hangján hallatszott, hogy nagyon megijedt.
Rania kábán nézett rá. Nem, ezt nem mondhatja el... Főleg neki nem...
- Jól vagyok - motyogta és felállt. Három aggódó szempár követte minden mozdulatát.

Hirtelen elege lett belőlük. Úgy érezte magát, mint akit egy örvény kapott el. Nem volt jó érzés. Szilárd talajt akart a lába alá, valamit, amiben megkapaszkodhat. Ebben a pillanatban el sem tudta képzelni, hogy ezt ne egyedül találja meg.
- Most felmegyek, majd... - Nem találta a szavakat. - Nem, tudok egyedül is... - hárította gyorsan Tonks ki sem mondott ajánlatát. Nedda azonban feloldotta a feszültséget.
- Én is megyek, nagyon fáradtnak érzem magam, ledőlök egy kicsit. - Raniára mosolygott. - Neked is jó sziesztát!

Rania egyenesen a Nyugati Toronyba ment, és a lépcsőn egészen a legfelső emeletig felkapaszkodott. Kilépett a torony tetején körbefutó erkélyre és mélyet lélegzett. A szemet gyönyörködtető kilátást nem tudta élvezni. Túl sok minden történt vele az elmúlt időben. Amint megemészti az egyiket, azonnal a nyakába szakad a következő. A nemrég látott látomás rettenetesen aggasztotta. Nem, nem lehet, hogy elveszítse Dariust, nem lehet... Ilyen élesen még soha semmit nem látott maga előtt. Tudta, hogy az ilyen rohamok alatt látottak szinte soha nem a valóságot mutatják. De mi van, ha most mégis? Figyelmeztetni kéne... De hát semmi konkrétumot nem látott, csak hogy eltalálja egy villanás... Nyilvánvalóan mindannyian életveszélyben vannak, hiszen a Nagyúr... akit ő szolgál...

Ráhajolt a mellvédre, és kétségbeesetten nézett le a mélységbe Mindent megadott volna, ha egy napra visszamehet az apjához. Nem azért, mert annyira hiányzott neki, már túl volt a csodálkozáson, amit a felismerés okozott, hogy csöppet sem hiányolja. Aggódni persze aggódott érte, de voltak ennél nyomasztóbb gondjai is, amelyek elől rettentő jólesett volna visszamenni oda, ahol minden egyértelmű volt. Vagy majdnem minden. Itt meg... itt van Darius, aki láthatóan maga sem tudja, mit kezdjen vele. Itt van Tonks és Nedda, akikben, úgy tűnik, érthetetlen módon az égvilágon semmiféle fenntartást nem okoz már, hogy ő Halálfaló. Kedvelik őt, mi több, ki is mutatják. Rania számára ez egyszerre volt rémisztő és csodálatos. Aztán itt van Lupin, akivel kapcsolatban ellentmondásos érzései szinte megdermesztették, valahányszor találkoztak. Egyre inkább érezte, hogy Lupin nem érdemli meg a megvetését. Sőt... De ha ez így van, akkor az apja tévedett. Talán sok egyébben is. Itt nem fontosak azok a dolgok, amikre apja mindig is tanította. Aminek érdekében a fekete mágiát használni tanulta. Már nem tudta, miben higgyen.

Itt van Dumbledore is. Láthatóan mindenki szentként tisztelte. Ő azonban tudja, hogy egy aljas gyilkos. Már az igazgató gondolatára is elfogta az indulat. Egyszer úgyis megöli... Ez kötelessége is... Na persze, puszta kézzel, mosolyodott el keserűen.

És végezetül itt van még a gondolataiban legtöbbször felbukkanó probléma, Piton. Akit legutóbb úgy vérig sértett, hogy az többet szóba se fog állni vele. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy nem érdekli. Egy másodperccel később azonban már tudta, hogy igenis érdekli. Mert segített rajta. Segítettek egymáson. Többször is. A legellentmondásosabb ember volt, akit valaha ismert. A múltját figyelembe véve ez nem is csoda. Hogy volt képes a Halálfalóktól elszakadni, és itt minden fogódzó nélkül ép ésszel megszabadulni a lelkében bujkáló méregtől? Ő maga, jött rá hirtelen, már régen megbolondult volna, ha nincs Tonks meg Nedda, akik teljesen egyenrangúként bántak vele. És persze Piton. Azon ritka alkalmakkor, amikor nem indulatból beszéltek egymással, érezte a férfi lappangó, talán saját maga számára is eltitkolt jóindulatát. Ilyenkor úgy érezte magát, mint akit a víz mélyéről hirtelen a friss levegőre rántanak. És ő hálából belerúgott. Ráadásul mások előtt. Hirtelen mindent megadott volna, ha azonnal megmondhatná neki, hogy mennyire megbánta. Csak jönne már vissza... De nyilván ő is nyaral, gondolta szomorúan.

Azzal szándékosan nem akart foglakozni, mit jelenthet az iskola hirtelen kiürülése. Érezte, hogy ha rágódni kezd azon, mit tervez a Nagyúr és Dumbledore egymás ellen, menthetetlenül megőrül. Mert választania kéne. Erre pedig még nem áll készen. Pedig nem odázhatja el sokáig, ezt tudta. Az örvény, amely elkapta, egyre mélyebben szippantotta magába. Hisz már számtalan alkalma lett volna, hogy a gyanútlan Neddát vagy Tonksot megpróbálja lefegyverezni, mégsem tette... persze, mert itt van Darius... vagy nem csak azért...

Gondolatai újra és újra visszatértek Pitonhoz. Mi lehet köztük ez a furcsa mentális kapcsolat? Miért érezte ennyire élesen a férfi kínjait néhány nappal ezelőtt? Semmiféle magyarázatot nem talált a jelenségre, illetve... Azt az egyetlen magyarázatot, ami egy ideje a legcsábítóbban integetve kúszott be újra és újra az agyába, rémült szégyenkezéssel söpörte mindig félre. És itt van a férfi titokzatos betegsége... Rettentően furdalta az oldalát a kíváncsiság. Miért volt olyan szörnyen fontos, hogy megitassák azzal a főzettel? Ez tartja vajon életben? Ijesztő volt a gondolat, hogy az élete egy törékeny üvegen múlhat. Mi lesz, ha egyszer, az egyik küldetése alkalmával nem tud majd inni belőle?! Hogy vállalhat ekkora kockázatot?

Egészen besötétedett már, mire lejött a toronyból, de semmivel sem érezte magát összeszedettebbnek, mint amikor felment. Nem akart a többiekkel találkozni, inkább egyenesen a szobájába ment. Lefekvés előtt kortyolt egyet a szörnyű ízű főzetből, és az álom hamarosan jótékonyan betakarta.

*

- Minden elismerésem a magáé, Perselus - mondta Dumbledore feje a tűzben a Grimmauld téri ház egyik félhomályos szobájában. - Malfoyt megtalálták, a víznek nem esett bántódása.
- Mi az ördögnek kellett azt a rohadt vizet őrizgetni?! - dühöngött Piton. Az események okozta feszültség most kezdett kitörni rajta.
- Nem tudok erre mit mondani, valóban szörnyű butaság volt. Nicolas kérésére őriztem meg, tudja, azt akarta, hogy a halála után is maradjon valami nyoma annak, hogy mire volt képes a kővel. Múzeumnak mégsem merte felajánlani... Én pedig csak azért voltam hajlandó beleegyezni, mert a négy évvel ezelőtti rablási kísérlet óta hiperbiztonságossá tették a Gringottsot.
- Azt láttam - vetette oda Piton. Majd felrobbant a méregtől. Az igazgató magyarázata cseppet sem volt ínyére, és gyűlölte, ha fölöslegesen, mások ostobasága miatt került veszélyes helyzetbe.
- Voldemort nem hívatta még, ugye? - kérdezte Dumbledore.
- Nem. Talán sikerült elhitetnem velük, hogy nem volt benne a kezem a dologban. - Piton önmagát is próbálta meggyőzni, hogy így van.
- Voldemort azóta a besúgói révén nyilván mindent tud már, ráadásul magán kívül Monstro és Grant is ki tudott törni a koboldok közül, de Voldemort láthatóan nem bántotta őket, mert Arthur szerint azóta is sértetlenül bejárnak a Minisztériumba - mondta Dumbledore. - A többiek kikérdezése még folyik. Rettentő hasznos volt, amit tett, Perselus. Talán nekik elhiszik, hogy Voldemort valóban visszatért. Ha esetleg magát is belekevernék...
- Azt az üveget pusztítsa el végre! - vágott közbe Piton. Mérge semmivel sem csökkent. Dumbledore néha elképesztő dolgokat művel.
- Igen, ez most már elkerülhetetlen - dünnyögte az igazgató. - Igazság szerint már tavaly is gondoltam rá, de mivel Voldemortnak már van teste, és szinte elpusztíthatatlan, nem merült fel bennem komolyan, hogy még mindig szüksége lehet rá.
- Csakhogy azóta életre akarja kelteni Mardekárt, emlékszik?! - csattant fel Piton. Az idegesség e pillanatban minden tiszteletet kiölt belőle.
- Igen, és röstellem, hogy erre nem gondoltam - bólintott Dumbledore. - Az az eszköz pedig, amit hozott... Borzasztó erő van benne. Rémszem még vizsgálja, de már a fél füle oda van.
- Rettentően sajnálom - mondta metsző hangon Piton.
- Perselus, magának pihenésre van szüksége - nézett rá megértően az igazgató. - Egy pár napig tartsa magát távol a Rend ügyeitől. - Azzal feje eltűnt a lobogó lángokban.

Pihenésre?! Miért is ne? Szinte már el is felejtette, mi az. Talán ha Monstróékat nem büntette meg a Nagyúr a kudarcért, őt sem szándékozik. Hiába, soha nem fogja tudni a lépéseit kiszámítani. Ezért fölösleges is emiatt szorongania. És ez alkalommal nem megy oda magától. Írországba megy pár napra, döntötte el. Már úgyis régóta esedékes a látogatása a druidáknál. Hacsak a Nagyúr nem hívatja, egy időre talán kiverheti a fejéből azt az átkozott Rendet, Voldemortot és a Roxfortot az összes idegesítő lakójával együtt.
- Perselus, hozzád beszélek!
- Hogy mi? - kapta fel a fejét Piton dühösen. Észre sem vette, hogy bejött ez a nyavalyás.
- Azt mondtam - ismételte türelmesen Lupin, - hogy fogytán a bájitalom. Ha most van időd... Szükségem lenne egy újabb üvegre.
- Jókor szólsz! Ahhoz legalább három nap kell! Ugye, nem azt akarod mondani, hogy már nincs belőle egy csepp sem?!
- Tudom, hogy nehezen hiszed, de nem vagyok egészen hülye - válaszolta halvány gúnymosollyal Lupin. - A legközelebbi holdtöltére elég lesz. De mivel nem tudom, mikor jársz erre legközelebb...
- Most éppen nem járok erre. Szállj le rólam! - Azzal Piton kiviharzott az ajtón.
Lupin kissé megrökönyödve nézett utána. Piton soha nem a mézesmázos modoráról volt híres, de máskor legfeljebb egy undorodó pillantást kapott a hasonló irányú kérésére. Igaz, olyan arccal, mintha királyi kegyet gyakorolna, de Piton mindig megfőzte a bájitalát.
- Hagyd - legyintett Darius, mikor a konyhában elmesélte neki, mi történt. - Ma megszállta valami démon, ne törődj vele!
- Azért azon csak aggódom, hogy mi lesz a bájitalommal! Ahogy elnézem, simán mérget fog belekeverni! - dünnyögte Lupin.
- Egy fenét - nevetett rajta Darius. - Ahhoz ő túl hiú, hogy rossz főzetet adjon neked!
- Na igen, ebben lehet valami - mosolyodott el Lupin.
- Az előbb, amikor a folyosón összetalálkoztunk, azt hittem, keresztben lenyel. Komolyan a frászt kaptam! - rémüldözött Darius, de nevetéstől remegő szája széle erősen rontotta a hatást.
- De hát nem is látott már hetek óta! - csodálkozott az eddig csöndben ülő Arthur Weasley.
- Hát ez az! Mit vétettem?! - kérdezte Darius, és ártatlan szemekkel pislogott.
- Te ma nagyon fel vagy dobva! - méregette Lupin. - Talán elcsentél valami füvet kedvenc bájitaltan tanárunk szekrényéből?
- Nem, nem - vigyorgott titokzatosan Darius, de szeme álmodozó kifejezést öltött.
- Á, már értem - mosolygott Arthur. - Csak nem Poppy mondott valami jó hírt?
- Itt nincs titok, úgy látom - állapította meg Darius. - Nos, igen. Neddánál járt. Fiam lesz! - ordította hirtelen kitörő örömmel.
- Csak nem?! Gratulálok! - örvendezett Weasley.
- Ezt ilyen korán meg lehet állapítani? - csodálkozott Lupin.
- Madam Pomfrey meg tudja mondani. Hát nem fantasztikus?! Egy fiú!
- Tényleg fantasztikus! - örült vele Lupin. - Tonks nagyon fog örülni, mert Nedda megígérte neki, hogy ha lány lesz, Nymphadorának fogja hívni!
- Atyaisten, ezt nekem nem is mondta! Már ne haragudj, de ezek után még jobban örülök, hogy fiú! - kacsintott rá Darius.
- Már miért haragudnék? - értetlenkedett Lupin, és sápadt arcába némi szín költözött.
- Hát csak azért, mert rosszat mondtam a te Tonksodra! - vigyorgott Darius.
Lupint fájdalmas-édes érzés öntötte el. "Nem az én Tonksom" - akarta mondani, de inkább visszanyelte. Darius, amilyen rózsaszín állapotban van, estig sem hagyná abba a cukkolását. Hacsak nem...
- Még jobban fogsz örülni a fiúnak, ha elárulom, hogy Nedda tervei szerint a második neve Rania lett volna - mondta érzelemmentesen Lupin. Ennyit Tonksról, gondolta.
- Na ezt aztán végképp nem mondta - motyogta elboruló arccal Darius.
- Esetleg megkereshetnéd, hogy elmeséld neki, unokaöccse lesz - indítványozta Lupin.
- Nem hinném, hogy érdekli - vágta rá Darius és kibámult az ablakon.
- Azért ez biztos érdekli - szólt közbe Arthur Weasley. - Ha jól tudom, neki senkije sincs rajtad kívül, neked viszont ott van Nedda!
Darius egy pillanatig megdöbbenve nézett rá, majd elvörösödve pattant fel.
- Neki meg ott van az apánk. Ha eddig megelégedett ezzel, ezután is meg fog.
Elfordította a tekintetét, és a konyhapulthoz sétálva céltalanul keresgélni kezdett az ott heverő zacskók között. A vörös hajú férfi még mondani készült valamit, de végül gondolataiba merülve elhagyta a szobát.
- Én nem értem, hogy vagytok képesek egy Halálfaló nyakába borulni, mintha közülünk való lenne! - fakadt ki Darius, de nem fordult hátra.
- Nem borulunk a nyakába. Arthur meg pláne nem, ő csak tudja, mit jelent a család, és milyen egy eltévelyedett családtag. Ami meg a Halálfalóságot illeti...
- Nem bírlak megérteni - vágott közbe Darius meg sem hallgatva a barátját. - Mindannyiunk közül talán téged gyűlöl a legjobban. Legszívesebben a nyakadnál fogva hurcolna Tudjukki elé, hogy aztán együtt cruciózzanak halálra!
Lupin vigyázott, hogy ne látszódjon érzelem az arcán Darius abszurd kitörése hallatán. Raniát illetően pedig nehezen találta a szavakat. A nő iránta tanúsított ellenszenvéért nem haragudott igazán. Az évek során megtanulta, hogy természetesnek tekintse az emberek megvetését, és éppen azt tartsa kitüntetésnek, ha valaki egyenlőként tekint rá. De ez nem az a téma volt, amiről bárkinek is szívesen beszélt.
- Ne túlozz - mondta végül. - Rania nem Bellatrix Lestrange.
- Honnan tudod?! - kiáltotta Darius vadul. - Piton mondta, hogy ugyanúgy felesküdött Tudodkinek, mint a többi! És ki tudja, miket művelt azelőtt?!
- Miért nem kérdezed meg tőle?
Darius rosszindulatú röhögést hallatott.
- És biztos őszintén elmesélné, mi?! - kérdezte, majd hallgatásba burkolózott.
Lupin inkább érezte, mint értette a barátja vívódását. Neddától tudta, hogy Darius rövid időre már járt Rania szobájában, ahonnan egészen felkavarva, de nem gyűlölettel távozott, és azt is tudta, hogy egyre kevésbé viselkedik ellenségesen a társaságában. Lupin biztos volt benne, hogy Darius eszeveszetten szeretné visszakapni a nővérét, akit, bármi is történt, nem képes száműzni a szívéből. Ahogyan az agyából sem azt, amit Raniáról tudott, és amit még a képzelete hozzátett. Darius értelme és érzelmei kemény, váltakozó sikerű csatákat vívtak egymással, és a harc kimenetele még egyáltalán nem dőlt el.
- Azért ha használod a fejed - szólalt meg végül Lupin, - te is rájöhetsz, hogy olyan sok mindent nem művelhetett. Nem mondom, hogy ártatlan bárány, de épp hogy felesküdött Tudjukkinek, mikor elkaptuk. Előtte Tudjukki sehol nem volt. Mit gondolsz, miket műveltek a Halálfalók az utóbbi tizenöt évben? Úgy képzeled, a házuk pincéjében kínzókamrákat rendeztek be a mugliknak?
Darius arcáról lerítt, hogy pontosan így képzelte.
- Szerintem ilyet még Lucius Malfoy sem tett - folytatta Lupin megfontoltan. - Én úgy gondolom - persze csak gondolom, - hogy ugyan a reflexeiket, mindennapi viselkedésüket áthatották a régi, eltévelyedett tanaik, de valójában ugyanolyan életet éltek, mint bármelyikünk. Nem hiszem, hogy éjszakánként Halálfaló szeánszokat tartottak, épp ellenkezőleg. Hisz semmi okuk nem volt feltételezni, hogy Tudjukki valaha is visszatér. Csak az igazán őrült keményvonalasok tarthattak ki mellette...
- Jó - szakította félbe Darius hevesen. - Mégis felesküdött mellettük! Elkötelezte magát, hogy ezentúl Tudjukkit akarja szolgálni!
- Igen. Ez igaz, semmi kétség.
- Hát akkor?! Felesküdni arra, hogy embereket ölj az pontosan ugyanaz, mintha már ezreket mészároltál volna le!
- Hát, nem tudom. És jogász sem vagyok. Tényleg rettenetes dologra esküdött fel. De amennyire megismertem, nem úgy tűnik, hogy ez volt a szíve vágya. Inkább tűnik nekem zavarodottnak, mint gonosznak. Te jobban ismered...
- Neked tényleg nem tűnt fel, hogy úgy beszél veled, mint egy kupac szeméttel?!
- Mégis megmentett. Egy Halálfaló soha nem tett volna ilyet. Jó, jó, ne is mondd, tudom, hogy részben őmiatta voltam eszméletlen. De azt el kell ismerned, hogy amióta itt van, kezét-lábát töri, hogy te végre szóba állj vele. Esetleg megpróbálhatnád kideríteni, mi vitte erre a szörnyűségre, hátha... meg lehet még menteni.
- Nem érdekel - motyogta Darius.
- Hát, ha a saját testvérednek sem vagy képes egy lehetőséget adni, akkor talán túl korai még neked ez az apaság! - nézett rá keményen Lupin.
Ez talált. Darius egy pillanatig úgy nézett ki, mint aki elsírja magát. Majd elszántan felvetette a fejét.
- Rendben, beszélek vele. Addig úgysem szálltok le rólam - azzal kivonult a szobából.
Lupin elégedetten nézett utána. Darius sokkal jobban hasonlít a testvérére, mint azt gondolná. És Tonksnak is ugyanez a véleménye. Tonks... Felrémlett előtte a lány kedves mosolya, csilingelő hangja... Hiányzott neki, ezen nem volt mit tagadni. A lány éppen újabb, ki tudja, hányadik meggyőzési kísérletét folytatja a Metamorfmágus Ligánál. Lupin tudta, hogy azzal a beképzelt népséggel nem könnyű boldogulni, segítségük azonban felbecsülhetetlen lenne a Rend számára. Voldemort iránti támogatásuk viszont olyan veszélyeket rejtene, amit mindenáron meg kell akadályozni. Tonksra ezért nagyon fontos feladat hárul, ami nem is veszélytelen. Sejtették ugyanis, hogy Voldemort hívei már a Liga tagjai közé is próbálnak beférkőzni. Tonks pedig nem tehetett mást, nyílt lapokkal játszva próbálta meggyőzni őket. Ha csak egyikük is a Halálfalókat választja...

Lupin megrázkódott és eltökélten próbálta aggodalmát elhessegetni. Hogy figyelmét elterelje, pergament ragadott. Furdalta a lelkiismeret, hogy egészen idáig egyetlen sort sem írt Harrynek. Nem tartotta azonban tisztességesnek, hogy üres, semmitmondó levelekkel traktálja. Dumbledore ugyanis megtiltotta, hogy Harryvel bárki is érdemi információt közöljön. Lupin ezzel nem értett egyet, de nem szeghette meg az utasítást. Ezért, nehéz szívvel bár, de inkább egyáltalán nem küldött baglyot. Most azonban már a fiú türelme a végét járta. Sirius szinte naponta kapta tőle a türelmetlen, kétségbeesett leveleket. Fél óra múlva azonban feladta a próbálkozást. Nem volt képes Harrynek üres frázisokkal megtöltött levelet küldeni. Nagyot sóhajtott és lassan kiballagott a konyhából, hogy megkeresse Siriust.

*

- Figyelj, tudom, hogy ez nem tartozik rám, de ez a tömeges nyaralás meddig tart még? - kérdezte egyik nap Rania, mikor kettesben reggeliztek Neddával az egyébként teljesen üres Nagyteremben.
- Hát, vannak, akik hamarosan visszajönnek - felelte tettetett közönnyel a fekete lány.
- Tényleg? - Rania arcára világosan kiült a reménykedés.
Nedda megkönyörült rajta.
- Piton professzor például várható. És ha ettől jobban érzed magad, beszélj vele! Nem hülye, tudja, hogy szörnyen ki voltál merülve. Szinte nem is voltál magadnál, amikor azokat mondtad.
- Aha - morogta Rania. Bosszantotta, hogy Nedda ennyire belelát, ugyanakkor egyre jobban vágyott rá, hogy beszélhessen valakivel arról, ami foglalkoztatta. Végül visszafojtotta a kikívánkozó szavakat, és témát váltott. - Te mondd, szerinted pofátlanság lenne még egy memorosát kölcsönkérnem Lupintól?

Rania ezután szinte pattanásig feszült idegekkel kapkodta fel a fejét, akárhányszor valaki benyitott a szobába, ahol éppen volt. Az ablakokon keresztül folyton azt fürkészte, nem közeledik-e a parkon át a jól ismert, feketébe öltözött alak. A férfi azonban nem bukkant fel sem következő nap, sem azután. Nedda igazat mondott, néhányan valóban megjelentek a "nyaralók" közül, de csak azért, hogy még aznap továbbálljanak. Némely napokon a kastély mintha bagolyzáporba került volna, máskor meg teljes csönd volt egész nap. Tonks és Darius is kivették a részüket a csoportos eltünedezésből. Az, hogy Nedda végig a kastélyban maradt, megerősítette Rania gyanúját, hogy a távollévők nem éppen veszélytelen és pihentető dolgokat végeznek, amelyektől a folyamatos rosszullétekkel küzdő lányt meg akarják kímélni.

Egyik nap aztán, miután egy termékeny délelőttöt töltött a Lupin memorosájában talált történet átalakításával, a kastély folyosóin sétált fel-alá. Az ilyen alkalmakkor mindig újabb gyűlölethullám lobbant benne Dumbledore iránt. Hisz őmiatta kell friss levegő és napfény hiányában az épületben penészednie! Rendben, fogoly itt, csukhatták volna egy pincetömlöcbe is, de ilyenkor ez nem vigasztalta, mert mindennél jobban vágyott már a szabadba. A tétlenség kezdte megőrjíteni.

Talán újra meg kéne próbálnia álmot előidéznie magának, Dumbledore-ról, hátha kiderül valami a rohadékról, és akkor talán ezt felhasználva... Miközben feje egyre sötétebb fantáziáktól zsongott, hirtelen hangokat hallott az egyik melléklépcsőház felől.
- Igen, most jöttünk vissza - mondta egy ismerős férfihang. Talán Arthur Weasley?
- Dumbledore nincs itt - felelte Nedda.
- Tudom - hallatszott megint Weasley hangja -, csak bekapok valamit és már megyek is. Piton szerintem marad pár órát, és ma még beugrik Lupin is.
- Darius? - kérdezte reménykedve Nedda.
- Róla sajnos nem tudok. Sajnálom... De ha van kedve, ebédeljen velem, mit szól hozzá?
Rania a választ már nem várta meg. Egyre gyorsuló tempóban vette az irányt Piton szobája felé, mígnem már majdnem rohant. Mikor erre rájött, azonnal megtorpant. Mit csinálsz, te idióta? - kérdezte magától. Nem törhetsz így rá!

Szája szélét harapdálva, mereven állt a folyosón. Kezdett kétségbeesni. Ki tudja, mióta rágódik már azon, miképpen mondja meg Pitonnak, mennyire sajnálja, amiket a fejéhez vágott, és azon, miért kéne elkerülnie ezt a minden bizonnyal megalázó jelenetet. Most meg rohan Piton szobája felé, mint egy elmebeteg, holott semmi nem jut eszébe, amit mondhatna...

Nem. Ebből elég. Muszáj beszélnie Pitonnal. Most. Különben a hátralévő életében azon fog lamentálni, nem kellett-e volna mégis megkeresnie, gondolta öniróniával.

Az elhatározástól némiképp megkönnyebbülten elindult. A férfi szobájához közeledve azonban furcsa hangokra lett figyelmes. Zene szólt valahonnan. De milyen zene! Mintha nem is erről a világról jött volna. A hideg is kirázta. Ahogy közelebb ért Piton ajtajához, rájött, hogy abból az irányból jön a hang. Talán onnan... Nem, az nem lehet... Piton biztos nem hallgat ilyen zenét... Óvatosan közeledni kezdett az ajtó felé. A zene egyre erősödött. Nincs kétség, Piton szobájából jön... Egészen közel hajolt az ajtóhoz, amely úgy vonzotta, mint a mágnes. Lélegzetet venni is elfelejtett, ahogy figyelt. A melódia nem emlékeztette semmilyen ismert műre. Hátborzongató és gyönyörű volt egyszerre. Ritmusa csupa tűz volt, fékezhetetlenül robogott előre, mint a megáradt folyó. A dallama pedig... szenvedésről szólt... vágyakozásról... örvényről, fájdalomról, reményről, kiábrándulásról... Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy benézzen a szobába. Ne csináld, te őrült, mondta magának, miközben lassan lenyomta a kilincset. Belesett, és a meglepetéstől majdnem felkiáltott. Piton nem hallgatja ezt a zenét, ő maga játssza! Nem mert megmozdulni. Megbűvölve nézte a férfit, aki láthatóan teljesen belemerült a zenébe. Testének finom mozgása követte a zene minden ívelését. Együtt élt a hangszerrel. Rania nem értette, hogyan gondolhatta korábban, hogy a melodum nem illik hozzá. Hiszen mintha össze lennének nőve. És az a dallam... Szinte biztos volt benne, hogy Piton maga találta ki. Aki így képes zenélni... Bár őneki lenne ilyen tehetsége! Micsoda adomány a zenébe ültetni az érzéseket! Az érzéseket?! Ezek az érzések nem egy nap alatt születtek. Félelmetes az önuralma, hisz a legcsekélyebb jele sem látszik annak, hogy ilyen érzelmi viharok dúlnak benne!

A lehetőséggel való szembesülés annyira összezavarta, hogy jó pár másodperccel később vette csak észre, hogy a zene elhallgatott. Ahogy felpillantott, tekintete egy jéghideg fekete szempárral találkozott. Piton kifejezéstelen arccal nézte. Rania tűzvörösen, szóra képtelenül bámulta. A következő pillanatban pedig Piton pálcasuhintására bevágódott az orra előtt az ajtó.

Folyt. köv.

Vissza