Halványuló Jegyek

(Gilda)

XII.

Piton jó erősen rászorította a dugót a farkasölőfű-főzetre, és az asztalra csapta az üveget. Tessék, itt van az újabb vérfarkasnyugtató! Tudta, hogy egyre jobban és jobban sikerül. Ahogy a sajátja is... Tényleg, ideje lenne azt is elkészíteni, fogytán van már.

Egy apró, tiszta üsthöz lépett. Sellőpikkelyt szórt bele, teknősmájat és barátfű-levet, majd az egészet felöntötte vörösborral. Gondosan koncentrálva, cseppenként adott hozzá kétujjnyit a direkt számára készített ír mocsáritündérvér-kivonatból, amit a druidáktól szerzett be, majd a szekrényből kivette egyik féltve őrzött dobozát, és aprólékos méricskélés után az üstbe zúdította a szükséges mennyiségű port. A főzet sisteregni kezdett. Ekkor jobbról balra tizenegyszer megkeverte, és két uncia cserebogárszarvat szórt bele. Elégedetten lépett hátra, ahogy a főzet kék színt öltött. Remek, most forrnia kell, utána jó lesz.

Hirtelen rettenetes fáradtság tört rá. Nem sokkal korábban érkezett vissza Írországból, ahova ugyan elméletileg pihenni indult - jobban mondva küldte Dumbledore -, mégis meglehetős feszültségben töltötte az időt. Egyfelől a druidák bizonyultak kemény diónak, akiknek az igazgató üzenetét közvetítette - Piton nem értette, hogy Dumbledore miért vár pont tőle diplomáciai bravúrokat, még akkor is, ha a druidákkal való kapcsolatot ő szerezte a Rendnek -, másrészet nem volt nyugodt a Gringotts-rablásnál elfogott Halálfalókkal kapcsolatban sem. Meglehetősen nyomasztó volt a lehetőség, hogy őt is gyanúba keverik, mint Halálfalót, és semmi kedve nem volt a háború közepén a Minisztériummal huzakodni, még akkor sem, ha Dumbledore biztosította arról, hogy szükség esetén ki fogja húzni a bajból. Írországban érte a bagoly, hogy megnyugodhat. Caramel, ahogy arra számítottak is, már az első percben leállította az elfogott Halálfalók vallatását, mikor a Sötét Nagyúr nevét meghallotta, így Pitont nem volt idejük gyanúba keverni.

Most pedig Piton újra itt volt a Roxfortban. De mi a csudát csináljon? A Főhadiszállásra esze ágában sem volt menni, nem volt kíváncsi Black kutyafejére. Márpedig Dumbledore azt mondta, senki ne távolodjon el túlságosan, mert hamarosan újabb nagy megbeszélés várható a Grimmauld téren, őt pedig arra kérte, ha csak nem muszáj, ne menjen Voldemorthoz a megbeszélésig.

Miért, nyári szünetekben egyébként mit csinálsz? - kérdezte magától félhangosan. Na igen. Nyári szünetben általában egyszer kötelességszerűen meglátogatta az anyját. Nem mintha sok értelme lett volna. Az anyja ugyanis a Juventas-intézetben volt. Ezredszerre jutott eszébe, milyen rettenetes cinizmus van abban, hogy a tehetetlen, szenilis öregek intézetét az ifjúság mugli istennőjéről nevezték el.

Bár az anyja nem volt tehetetlen öreg, amikor odakerült. Ott lett azzá.

Felvillant előtte a pillanat, amikor az iskolában az ebédlőasztalnál egy bagoly hirtelen egy levelet pottyantott az ölébe. Elsőéves korában. Amikor kinyitotta, és elolvasta azt a három sort, amiben az apja tudatta, hogy úgy döntött, anyját a Juventas-intézetben helyezi el, ő maga pedig örökre elhagyja az országot, és neki a jövőben az iskolában kell töltenie a vakációt, sírva fakadt. Nem az apja miatt. Talán egy kicsit az anyja miatt, de legfőképpen azért, mert már megint csak tehetetlen szemlélője a saját sorsának. A griffendéles bandának persze több se kellett. Kenyérgalacsinokkal kezdték dobálni, és nevetve mutogattak rá. Valaki a fejére öntött egy tál besamel-mártást. Ha McGalagony nem lép gyorsan közbe... Attól fogva az egyik gúnyneve Szipogós lett.

Igen hamar tett róla, hogy nyíltan senki ne merje így hívni. Nem kellett sok idő, és már az egész iskola tartott tőle. Na persze a híres, agyonajnározott négyes fogat ezek után sportot űzött az ő üldözéséből. Egyre durvábban és durvábban viszonozták egymásnak a pofonokat, rég nem is tudva már, miért is kezdték el egykor. Aztán hova vezetett mindez...?

Megrázta a fejét, és erőszakkal visszatérítette magát a jelenbe. Idegesítette a tétlenség. Szóval mit is csinálok én a nyári szünetben? - gondolkozott tovább. Az anyjához most nem fog menni. Ilyen hangulatban... Na jó, akkor? Például utazgat. Szerette bejárni a Föld titokzatos helyeit. Egymagában állni egy ősi, mágikus szent helyen, ez minden fáradtságát kitörölte. Idén nyáron erre nemigen lesz módja. Legalább Írországban volt ideje ellátogatni néhány több ezer éves szentélybe - természetesen a turistáknak szánt nyitvatartási időn kívül -, ahol sikerült némiképp feltöltődnie.

És persze fontos nyári program az év közben elmulasztott, vagy alig gyakorolt dolgok alapos bepótlása. Madam Rosmerta ebben is a segítségére volt. Nagynénje üzemeltette ugyanis a varázslóvilág legjobb bordélyházát. Madam Schlitz műintézményébe ugyan be nem tette volna a lábát, nem viselte volna el, ha bárki ismerőssel találkozik, aki elképedve végigméri, esetleg cinkosan rákacsint. Viszont ha akarta, egy előre megbeszélt időpontban, előre megbeszélt helyen mindig várta valaki, aki a kedvére tett.

Ez az. Lemegy Madam Rosmertához és üzen vele. Elvégre épp elég régóta él úgy, mint egy szerzetes! Mint valami vezeklő csuhás! Idén nyáron még nem is volt ideje... Donnát fogja kérni megint. Donna ugyanis nem ért angolul. Tesznek róla, hogy ne értsen. Nem egy fontos és befolyásos ügyfélnek okozna kínos perceket, ha a lány kifecsegné, amiket a férfiak gyönyörükben a fülébe lihegnek. Bár tudta magáról, hogy ő nem tesz ilyet. Ő vagy néma csöndben van, vagy ordít. Ez utóbbit ugyan ritkán, csak különösen feszült időszakában teszi... Márpedig most minden oka megvan rá.

Egy óra múlva elégedetten tért vissza. Nagyszerű, Donna várja délután Salazar's Dungeonban. Ott talán még némi információmorzsát is felszedhet.

Órákkal később Piton lobogó talárral közeledett a kastély bejárata felé. Húsz galleonja bánta a ma délutáni kiruccanást Salazar's Dungeonba. Donna a szokott kedves mosolyával várta az elhagyatott kunyhóban a falu szélén. Piton azért is kérte leggyakrabban ezt a lányt, mert őmellette egy pillanatig mindig engedte magának, hogy elhiggye, a lány valóban örül neki. Persze az eszével tudta, hogy számára ő csak egy újabb ötgalleonos kuncsaft, de mégis, jólesett néhány percig ámítania magát. Most azonban ettől csak még zaklatottabb lett. Egyetlen szó nélkül teperte le a lányt. Az egész két percig sem tartott, de Donna halk sírdogálását hallva undorodva jött rá, hogy egy Halálfalóhoz méltó durvasággal bánt vele. A tizenöt galleonos borravaló aztán láthatóan megvigasztalta a lányt, és újra a szokott kedves mosolyával tárta felé a karját, Piton azonban a lehető legrövidebb időn belül otthagyta. Egyáltalán nem hozott megkönnyebbülést a kiruccanás. Ha lehet, csak még feszültebb lett tőle.

A szobájában egy főnixtoll várta. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Mikor lesz már vajon egy perc nyugta? Sokszor kifejezetten elege volt abból, hogy dróton rángassák, mint egy marionettbábut. Ki tudja, mikor érkezhetett a főnixtoll, de annyi ideje tán még van, hogy lemossa magáról a délután rárakódott mocskot! A fürdőszobában ledobálta a ruháit, és hamarosan bőven folyatta magára a hűs vizet.

*

- Kiengedték? Ilyen gyorsan?! Az hogy lehetséges? - hüledezett Tonks.
- Minden jel arra vall, hogy Voldemort hívei egyre nagyobb befolyást szereznek a Minisztériumban - felelte komoran Dumbledore.
Arthur Weasley tőle szokatlan módon a fogát csikorgatta dühében.
- Dumbledore, én ismerek közülük legalább hármat! Nem tehetnék valamit? Akármit!
- Nem tehetjük kockára a biztonságodat - felelte Dumbledore helyett Lupin.
- Na, ne hülyéskedj - szisszent fel Arthur. - Még hogy a biztonságomat? Röhögnöm kell!
- Arthur, tudom, mit érez, de Remusnak igaza van - nézett rá sajnálkozva Dumbledore. - Ha rájönnek, hogy maga minket támogat, azonnal elintézik. És nem csak magát, a családját is!
Ez hatott. Arthur kőmerev vonásokkal bólintott. Ahogy a kandallóhoz sétált, látszott rajta, hogy bensőjében egy időzített bomba ketyeg.
- Na jó. Kire várunk még? - kérdezte Mordon türelmetlenül.
- Piton még nem ért ide - válaszolta Mundungus, miközben pálcájával elmerülten ütögetett egy mugli napszemüveget, ami az ütögetés hatására fénysugarakat bocsátott ki magából.
- Na persze - horkant fel gúnyosan Sirius Black, - rozsdásak a denevérszárnyak?
- Sirius, nem lehet, hogy kivételesen ne veszekedjetek? - nézett rá aggodalmasan Tonks.
- Tényleg, Sirius, Piton professzornak nagyon nehéz feladatai voltak az utóbbi időben! - pislogott Bimba professzor is a szemüvege mögül.
Sirius felháborodva pattant fel.
- Úgy érti, pont én kíméljem szegény megfáradt Pitont?! Azt hiszik talán, hogy jószántamból ücsörgök itt tétlenül?!
- Sirius, mindenki tudja, hogy miért vagy bezárva. Senki nem képzeli, hogy magadtól bujkálsz, nyugodj már meg! - mondta Lupin.
Tudta, hogy Bimba professzor szavai csak olajat öntöttek a tűzre. Sirius az utóbbi időben egyre nehezebben viselte a bezártságot. Az azkabani évek után szinte szétfeszítette a tenni akarás. Amíg mindannyian a Roxfortban voltak, még csak-csak elszórakozott valahogy, de most, hogy a Roxfort szinte kiürült, és Dumbledore rábízta a főhadiszállás állandó felügyeletét, szinte megőrült a tétlenségtől. Az igazgató azonban megtiltotta neki, hogy kimenjen az utcára. Még kutya alakjában is túl kockázatos lett volna. Elvégre a külvilág számára még mindig csak egy Azkabanból szökött rab volt.
- Sirius, azt hiszem, van egy ötletem, ami lefoglalná egy időre - nézett rá Dumbledore. Folytatni azonban nem tudta, mert nyílt az ajtó, és Piton lépett a szobába. Bólintott az igazgató felé és egyetlen szó nélkül leült.

Dumbledore egy pillantással felmérte, hogy Sirius arckifejezése nem sok jót ígér. Gyorsan megszólalt.
- Nos tehát. Az utóbbi hetek mindannyiunkat kimerítettek. Nem áltattam önöket azzal, hogy ez a nyár a pihenésé lesz, és meg kell, hogy mondjam, az eddiginél is keményebb munka vár ránk.
A szobában vágni lehetett a csendet. Piton körülnézett. A Rend korábbi tagjai mellett legalább öt ismeretlen varázslót látott, akiknek a bemutatásáról minden bizonnyal lekésett. A múltkor összegyűlt új tagok közül viszont nem volt jelen senki. Egyenként tanulmányozta az arcokat, miközben Dumbledore arról beszélt, mit végzett a Rend az utóbbi időben. Ami azt illeti, meglehetősen sokat. Mivel a Minisztérium úgy döntött, homokba dugja a fejét és eltusolja a Trimágus Tusán történteket, Dumbledore a külföldi mágustanodákon keresztül próbált közel férkőzni néhány ország Mágiaügyi Minisztériumához. Legnagyobb meglepetésükre a Beauxbatons tökéletes partnernek bizonyult, és a francia Mágiaügyi Minisztérium titkosszolgálata máris jelezte érdeklődését. Hasonló megkeresés érkezett a japán Minisztériumból is.
- Hagrid barátunk hamarosan követségbe indul az óriások földjére - folytatta az igazgató, mire néhányan felhorkantak. - Ne becsüljék le az óriásokat - intette őket Dumbledore. - Nagyon értékes segítséget jelentenének. Tonks, ha jól tudom, némileg eredményes volt a Metamorfmágus Ligában, Perselus szintén felbecsülhetetlen kapcsolatokat hozott a druidáktól. Nem állunk azért annyira rosszul.
- Druidák? - kérdezte kíváncsian Flitwick professzor. - Azok, akik a gondolataikkal képesek varázsolni?
Piton csak bólintott, és látszólag érdektelenül hallgatta az elismerő mormogást.
- Bruig na Boinn, a vezérük hamarosan meglátogat - mondta Dumbledore. - A helyzetünk tehát egyáltalán nem drámai. Mindemellett nem számíthatunk arra, hogy Voldemort sokáig fog még várni. Fel kell készülnünk az összecsapásra. Az egyik célpontja szinte bizonyosan a Durmstrang. - Az igazgató nem folytathatta, mert az egyik idegen varázsló felpattant a helyéről.
- Mit beszél?! Azonnal ki kell menekíteni a gyerekeket!
- Nyugalom - intette csendre Dumbledore. - Éppen ezért hívtam ide önöket, mint régi Durmstrangosokat. A minisztérium és az iskola vezetése ebben nem lesz partner. Ezért nekünk kell résen lennünk, mégpedig úgy, hogy ne vegyenek minket észre. Az egyik legfőbb gond, hogy nem tudjuk, hol van az iskola.
- Oda jártunk mi is - morogta egy hatalmas termetű, szőke varázsló, akinek süvegén szarvak meredeztek. - De ettől még nem fogunk oda jutni. Hajó viszi a gyerekeket az iskolához, és a látogatókat szintúgy.
- Hajó, hát persze - morogta maga elé Dumbledore.
- Magunktól nem találnánk meg soha - tette hozzá egy másik idegen varázsló, - és ha tudnánk, sem bírnánk elárulni, mert Fidelius védi az iskolát. A saját gyerekeinket sem látogathatjuk meg év közben...
- A gyerekeket biztonságba helyezzük, amint itt az ideje. Leginkább ebben számítok majd magukra, elvégre maguk ismerik közülünk legjobban a helysznt. Tegyük fel, hogy megtaláljuk az iskolát. Ez esetben a megfelelő időben oda is kell jutnunk, hogy megvédjük. Mindenesetre legyenek készenlétben, hogy az első jelre megjelenhessenek.
- Hol? - tette fel a logikus kérdést az egyik afrikai.
- Ezt még magam sem tudom - vallotta be Dumbledore. - De azt igen, hogy hogyan fogom kideríteni. - Jelentőségteljes pillantást vetett Tonksra, majd felállt. - Nos, akkor ennyi volt. Magukkal váltok még néhány szót odakint a Durmstrangról. Tonks, Darius, Perselus, kérem, maradjanak, utána beszélni szeretnék magukkal.

Mindannyian gyanították, miért akar az igazgató beszélni velük.

Piton felugrott, az ablakhoz ment, és az üvegen figyelte, ahogy mögötte lassan mindenki elhagyja a szobát. Homlokán lüktetett egy ér, ujjaival veszett tempóban dobolt a párkányon.

- Nos, talán már tudják, miért akartam beszélni magukkal - szólalt meg a belépő igazgató.
- Ugye, Rania miatt? Ugye, mondtam, hogy ő lehet a megoldás? És most már ön is úgy gondolja, meg fogja tenni! - Tonks repesett az örömtől.
Piton még mindig nem fordult hátra. Az üvegből jól látta, hogy Darius kifejezéstelen arccal tanulmányozza a falat. Ez egyszer egyetértett vele. Azért a naivitásnak is vannak határai!
- Igen, Tonks - felelte Dumbledore. - Ami azt illeti, nemigen van más választásunk. Jelenleg ő tűnik az egyetlennek, aki segíthet, ha mással nem, információval. Muszáj találnunk valami kiskaput a Durmstrangba. Ahogy megtudtam, az a hajó évszázadok óta ugyanonnan indul. A Roxfort-Expressznél sokkal jobban védik. Úgy tudom, de ebben például nem tudtak most megerősíteni, hogy senki más nem láthatja, csak az, akinek folyamatban vannak a tanulmányai. Ugyanígy az iskola maga is hasonlóképpen van elrejtve. Ha tehát új barátaink egyike meg is találná az iskolát, az valószínűleg csak egy deszkabódé lenne számukra.
- Raniának nincsenek folyamatban a tanulmányai - szólalt meg halkan Darius.
- De igen. Hivatalosan egyik iskolából sincsen automatikus kiiratkozás. Ha úgy vesszük, még a Roxfortban is diáknak számít. Bonyolult papírmunka ezt megszűntetni, és nem hinném, hogy az apja ezzel vesződött volna.
Piton meglepetése egy másodpercig tartott csak. Aztán rádöbbent, miért mondta Dumbledore, hogy Rania még a Roxfortban is diáknak számít. Hiszen hatodik után nem tért vissza az iskolába! Nem értette, hogyhogy erre csak most emlékszik vissza. Na lám, még RAVASZ-a sincs. Az első pillanatban látszott rajta, hogy buta, mint a sötét éjszaka, gondolta összeszorított szájjal.
- Egyedül akarja odaküldeni? - rémült meg Tonks.
- Várjunk még ezzel, ez csak a legvégső megoldás lehet. Egyelőre nem is vagyok benne biztos, hogy jó ötlet - sóhajtotta az igazgató. - Ha a körülmények nem kényszerítenének erre, eszembe se jutott volna. Így azonban... Voldemort nem fog már sokáig ülni a babérjain.
- Szerintem jó ötlet megkérni, hogy segítsen - jelentette ki Tonks. - Mert biztos vagyok benne, hogy segíteni fog! Most már... ez biztos.
Darius csak hümmögött, Piton pedig meredten bámulta az ablaküveget. Az igazgató várt egy percet, majd megszólalt.
- Darius, maga mit gondol? - nézett a fiatal tanárra.
- Ha azt akarja, hogy én vegyem rá...
- Nem. Az az én feladatom. Csak a véleményük érdekel, mert maguk meg Miss Nefer ismerik a legjobban.
Piton irányából megvető szusszantás hallatszott.
- A véleményem az - vett nagy levegőt Darius, - hogy ha maga kéri, egészen biztosan nemet mond.
- Én is erre a következtetésre jutottam - mondta nyugodtan Dumbledore.
- Akkor meg miért mondta, hogy...
- Szeretném, ha maga beszélne vele előbb. Nem erről, hanem úgy általában.
- Éppen azon voltam, amikor megint elrángattak a Roxfortból - fortyant fel a fiatalember.
- Darius - szólt rá Tonks, és megszeppenten pislogott az igazgatóra.
- Semmi baj. Mindenki halálra dolgozza magát, tudom - mondta megnyugtatóan Dumbledore. - Viszont örülök neki, ha már ilyen szándékai vannak.
Darius megrántotta a vállát és nem válaszolt. Dumbledore azonban tényleg nagyon boldog volt. Mindkettőjük miatt.
- Örülök - folytatta - már csak azért is, mert Raniának muszáj megtudnia az igazat. A mai napig azt hiszi, én öltem meg az édesanyjukat. Úgy érzem, most már készen áll, sőt, vágyik rá, hogy megtudja, mi történt.
Piton észre sem vette, hogy a fejét rázza. Még hogy vágyik rá? Na hiszen. És ha megtudja, Dumbledore azt hiszi, hogy akkor majd a nyakába borul? Nem. Senki nem szereti, ha ledöntik a bálványát. De mi a francért gondolja Dumbledore, hogy ő jól ismeri azt a némbert?! - gondolta dühösen, ahogy megint eszébe jutott a perverz tánctanár, ahogy Rania nevezte nem is olyan régen.
- Perselus, és maga mit gondol? - hallotta Dumbledore hangját.
- Azt, hogy nekem ehhez semmi közöm - perdült meg Piton hirtelen. - Ha a kisasszonynak nehézségei vannak a lelki tusáival, hívjanak neki egy gyógyítót a St. Mungóból. Sőt, a legjobb lenne odaküldeni.
- De Piton professzor - kiáltotta megdöbbenve Tonks, - én azt hittem, hogy maguk...
- Mit hitt?! - kérdezte metszően Piton. Tonks rémülten nézett rá, de eltökélten folytatta.
- Hogy annyiszor segítettek egymásnak, azt hittem, hogy ezek... hogy már tulajdonképpen jól kijönnek általában, mert annyi mindent megtettek együttműködve!
- Mondja, ilyen amatőrnek tart engem? - köpte Piton. - A közös munkához a legkevésbé sincs szükségem szimpátiára. És mielőtt még eszébe jutna, Igazgató úr, nem fogok vele beszélni! Sem erről, sem semmiről! - Végignézett a három rá meredő arcon. Tonks döbbent értetlenséggel, Dumbledore elgondolkodva nézett rá, Darius pedig úgy, mint mikor egy mugli életében először jön rá, hogy tényleg léteznek varázslók.
- Jól van - szólalt meg Dumbledore. - Nem kényszerítem olyasmire, amit ennyire nem akar. Viszont Tonks, Darius, magukra számítok. Ha majd Miss Dangor hozzám jön, mert valóban tudni akarja az igazságot, akkor érett meg a feladatra. És ez esetben semmi kétségem nincs, hogy segíteni fog.

*

Tonks mélán eszegetett az előtte lévő tányérról. Időnként felpillantott, majd újra elbámult valahová a tányér mélyére. Nedda vele szemben magában motyogva neveket írogatott egy papírlapra, amelyet időnként vad mozdulatokkal áthúzott, majd kezdte elölről az egészet. Madam Hooch az asztal végén ülve egy könyvben keresgélt nagy buzgalommal. Néha döbbenten felszisszent és valamit megjelölt.

Rania elszörnyedve meredt rájuk. Tudta, hogy kik ők, tudta, mit csinálnak, de időről időre furcsa alakokat látott a helyükön. Az alakok nem szóltak semmit, de arcukon borzalmas szenvedés látszott. Rania lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Az alakok még mindig ott voltak.

Napok óta gyötörték a furcsa képek. Nem szólt róla senkinek. Minek is? Úgysem tudnak segíteni. Néha fontolgatta, hogy mégis szól a többieknek, de mindig letett róla. Ugyan mit mondhatott volna? Hogy valakik valahol szenvedni fognak? Észre sem vette, hogy rázza a fejét.

Nedda felpillantott.
- Min gondolkozol? - kérdezte.
- Semmin - morogta Rania. Persze örült, hogy van társasága, a bezártság egyre jobban kezdte megviselni, és láthatóan Nedda ugyanúgy igényelte a társaságot, mint ő. Darius ugyanis megígértette vele, hogy nélküle nem hagyja el a kastélyt. Nedda ugyan ezt már beteges féltésnek nevezte, de végül a párja kedvéért beleegyezett. Így mindketten örültek a kastélyban ebédelő Tonksnak és Madam Hooch-nak.
- Te figyelj, szerinted az hogy hangzik, hogy Dorian Dangor? Vagy inkább Laurent? Nem... Fabius...
Rania erőt vett magán.
- Szerintem a Dorian aranyos - mondta, és kicsit elmosolyodott. Jó volt látni Neddát, ahogy napról napra ragyogva libegett körbe a kastélyon.
Tonks halkan sóhajtott egyet. Nedda törte a fejét, mit mondhatna még, hogy ne süppedjen rá a szobára megint a búskomorság, de nem jutott eszébe semmi. Ő is sóhajtott egyet és visszatért a papírjaihoz. Ismét csönd telepedett a szobára.

Hirtelen feltárult az ajtó, és belépett Hagrid. Gondterheltnek látszott, de ahogy meglátta a négy nőt, felvidult.
- Hagrid, te még itt vagy? - örvendezett Madam Hooch. - Azt hittem, már rég elindultál a... ööö... - elakadt és óvatos pillantást vetett Raniára.
- Már megyek is - állt fel Rania. Teljesen elhatalmasodott rajta a levertség.
Hagrid gyorsan leült melléjük. A szék elkínzottan megreccsent.
- Maradjon nyugodtan. Van egy nagy gondom. Hátha van valami ötletetek, bár nem hiszem...
- Mondjad, mindenre van megoldás! - felelte Nedda. Szólalj már meg te is, szuggerálta Tonksot. A lány, ezúttal vérvörös rasztahajjal, továbbra is némán ült a helyén.
- Ki fogja gondozni a kedvenceimet, ha én elmegyek? - Hagrid arcán világosan látszott, hogy mekkora fejtörést okoz neki a kérdés.
- Hát... éppen ráérünk, nem? - mondta Nedda kissé bizonytalanul. Hagridnál soha nem lehet tudni, miféle kedvenceket rejteget...
- Köszönöm, tudtam, hogy rád számíthatok - mosolygott melegen az óriás. - De ez nem nőknek való feladat. Agyart etethetitek éppen, meg a thesztrálokat is, de... hm.
- Hagrid, mit dugdosol már megint? - kérdezte rosszat sejtve Madam Hooch.
- Hát... nem dugdosom, ahhoz kissé nagy...
- De hát mi az? - rémült meg Madam Hooch még inkább.
- Semmi, nem kell ijedezni - tiltakozott Hagrid. - Csak egy táltos.
- Táltos?! - kapta fel a fejét Rania. - Komolyan?! Van itt egy táltos?! - Egészen izgalomba jött.
- Van - düllesztette ki a mellkasát Hagrid. - Még csak két napja találtam, azért nem látták.
- Találtad? De hol? - lepődött meg Madam Hooch.
- Hát járok néha menhelyekre... Rengeteg gyönyörű állatot kidobnak... De hát nem hozhatom el mindet... - Hagrid szemébe könnyek gyűltek. - Ez meg éhezett! Senki nem etetheti őket, aki nem tudja megülni, márpedig azon a menhelyen...
- Ez nagyon rendes tőled - mondta Nedda.
- Kidobni egy táltost... ez hihetetlen. - Rania tényleg megdöbbent.
- Maga ennyire szereti a táltosokat? - Hagrid meglepetten vigyorgott.
- Volt nekem is - hajtotta le a fejét Rania. Eszébe jutott Ludwig, és vele együtt a régi élete.
- Te tudsz táltoson repülni? - kiáltott fel Nedda. - Atyaég, ezt látnom kell! Mutasd!
- Én nem mehetek ki, tudod!
- Ugyan már - legyintett a lány, - Dumbledore most nincs itt. És biztos vagyok benne, hogy neki sem az volt a célja, hogy itt bepenészedj. Ha nem szakadt volna az eső napok óta, már rég kirángatlak. Hagrid, ugye fel lehet rá ülni?
- Persze... még engem is elbírt... csak... - Az óriás tanácstalanul nézett Raniára, aki majd' megveszett, hogy végre kimozdulhasson a kastélyból. Emellett a gondolat, hogy kijátszhatja Dumbledore-t, több volt, mint csábító.
- Ez nem gond, ha tényleg kipróbálhatom - ugrott fel. - Majd Nedda tesz rá bilincsbűbájt, hogy ne szökjek el vele - tette hozzá cinikusan.
- Úgysem tudnál, rajtad is az van, a birtok szélétől tart - szólalt meg Tonks fahangon. - Legfeljebb a táltos repülne ki alólad.
- Aha - Raniának egy pillanatra elakadt a szava. Hát persze, milyen hülye vagyok, gondolta. Dumbledore semmit nem bízott a véletlenre.
- Na gyerünk! - ugrott fel Nedda. Nagyon örült neki, hogy Raniát ennyire izgalomba hozta a táltos.

Elindultak kifelé. Hagrid hevesen gesztikulálva magyarázott.
- Tudtátok, hogy a muglik azt hiszik, a táltos egy repülő ló?
- Ló?! - Nedda hangosan felnevetett. - Ezt nem mondod komolyan!
- De igen. Darius mesélte a minap. Egy ló, ami kiterjesztett szárnyakkal siklik a levegőben.
- Az rettentő izgalmas lehet - vonta fel a szemöldökét Rania vidáman. Egészen felvillanyozta a lehetőség, hogy felülhet egy táltosra. Már alig várta, hogy lássa az állatot.
- Kicsit sikerült már felhízlalnom, Bimba professzor adott a féltve őrzött kék pitypangjaiból - mesélte Hagrid boldogan.

Néhány perc múlva elérték a vadőr kunyhóját. A háta mögötti kertben pedig... Rania levegőt venni is elfelejtett, amikor meglátta a táltost. A leggyönyörűbb példány volt, amit valaha látott, Hagrid valóban mindent megtett, hogy ne látszódjon rajta a menhely nyoma. A legkevésbé sem hasonlított lóra. Leginkább egy bámészkodó bikára emlékeztetett, aminek azonban hosszú, hullámzó gerince volt, mint egy kígyónak. Szárnyai egyáltalán nem voltak, viszont két hegyes szarv meredt a fején kissé hátrafelé. Hatalmas, barna szemeivel szelíden nézett a nőre, akinek az volt az érzése, örök életében ismerte az állatot.

Hagrid egy pillanatig elégedetten nézte a táltosban gyönyörködő Raniát, majd az állathoz lépett, és a szarvaira erősítette a kötőféket. A táltos nyugtalanul topogni kezdett, és a fejét lóbálta.
- Na, mire vár? Kipróbálja? - kérdezte.
Rania kábán nézett rá, mint aki még mindig nem hisz a fülének. Aztán egy lendülettel az állat hátán termett, amely, amint megérezte a nő súlyát, azonnal vad hullámzásba kezdett. Raniának igencsak igyekeznie kellett, hogy a hátán tudjon maradni. Egy pillanatra elbizonytalanodott, jó ötlet-e a táltossal próbálkozni ennyi kihagyás után, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Szabadon repülni!

Tétovázás nélkül megrántotta a kötőféket, és a táltos nekiindult. Néhány gyors futólépés után gerincének egyetlen, hatalmas hullámzásával felemelkedett.

Raniának elakadt a lélegzete. Ez az érzés! Szinte megrészegült tőle. A táltos teste most már folyamatosan hullámzott, ő pedig az állattal szinte eggyé válva követte annak minden mozdulatát. Csodálatos érzés volt. Most érezte csak, mennyire hiányzott neki. Imádott repülni, imádta a táltos hirtelen, szeszélyes, apró irányváltásait, amit a legnagyobb figyelemmel kellett követnie, ha nem akart lezuhanni a hátáról, imádta a folyamatos hullámzást, amit tökéletesen át kellett vennie, és imádta azt is, amikor a táltos megérezte, hogy hajlíthatatlan akarat irányítja. Onnantól kezdve engedelmeskedett. Ezért azonban minden egyes alkalommal meg kellett küzdeni velük. Ludwiggal is, aki hosszú évekig volt az övé. Ezt szerette legjobban a táltosokban. Nem elég egyszer kivívni a tiszteletüket, erre naponta szükség van. Nem véletlen, hogy a varázslók többsége nem szívesen bajlódott a táltosokkal. Hihetetlenül megterhelő volt velük repülni. De Rania nem is tudott volna elképzelni ennél csodálatosabb szórakozást.

Úgy érezte, megfullad, ha nem sikíthat egy hatalmasat. A táltos a hangtól mintha még gyorsabban kezdett volna repülni. Hamarosan tökéletes volt az összhang köztük. Rania magában hálaimákat küldött Hagrid felé. Már nagyon régen nem érezte ilyen boldognak magát.

Egy idő múlva visszakanyarodott Hagrid kunyhója irányába. A park szélén ekkor meglátott egy talpig feketébe öltözött alakot. Kis híján lefordult a táltosról. Piton volt az. És őt nézte. A távolság ellenére is egészen biztos volt benne. Az állat megérezte, hogy elbizonytalanodott, mert újra vadul hullámozni kezdett. Raniának minden idegszálával figyelnie kellett rá. Mikor legközelebb lefelé nézett, Piton már nem volt sehol.

*

- Tanár úr, az RBF-en ugye, nagyobb esélye van bájitaltanból a mardekárosoknak? - kérdezte behízelgő hangon Draco Malfoy.
Piton letette a poharát és a fiúra nézett. Megváltozott a nyár alatt, határozottan elkezdett férfiasodni. Ezzel egyenes arányban nőtt a gőgje is. Mintha egy kamasz Lucius Malfoyt látott volna maga előtt. Pontosan úgy tartotta a fejét, ugyanolyan hanghordozást használt, és egyáltalán, mindent pontosan úgy csinált, ahogy az apja. Egyértelmű, hova fog ez vezetni...
- Egészen biztosan - válaszolta, - mivel ti megtanultátok a leckét, a többi ház viszont, példának okáért a Griffendél, igencsak távol áll ettől!
Malfoy önelégült arca láttán tudta, hogy a gyerek pontosan ezt a választ várta tőle. A hosszú mahagóni asztal másik oldaláról elfojtott, szuszogó nevetést hallott. Odanéznie sem kellett, tudta, hogy Lucius Malfoy átlát rajta. De azt is tudta, hogy az idősebbik Malfoy jó néven veszi, ha Dracónak szerez néhány kellemes percet. Ez pedig nem esett különösebben nehezére. Elég volt Pottert vagy Longbottomot minden órán földbe döngölnie, és Dracónak már megvolt az öröme. És be kellett ismernie, hogy neki is. Milyen pitiánerek mindketten!
- Úgy hallottam, te jól ismered a Minisztérium bájitaltan vizsgabiztosát - csevegett Narcissa Malfoy, hosszú szempilláit olyan ártatlanul rezegtetve rá, mintha elsőáldozó lenne, nem pedig egy vezető Halálfaló felesége.
- Jól éppen nem - morogta Piton. Pontosan tudta, mire megy ki a játék. Belekortyolt a borába és egyenesen Narcissa babakék szemébe nézett. Korábban dühítette volna, ha valaki annyira alábecsüli, hogy ilyen átlátszó fogással próbálja manipulálni, most viszont már hideg közönnyel volt képes rájuk nézni. Tulajdonképpen szórakoztatta is a dolog.
- Kíváncsi lennék, a híres Perselus Piton mennyire tudná kamatoztatni a kapcsolatait a Minisztériumban - búgta tovább Narcissa csábosan.
- Valószínűleg semennyire - válaszolta a férfi egy apró rándulásnyi mosolyt küldve az asszony felé. Nem szabad magára haragítania, nagyon veszélyes lehet...
- Perselust másfajta kapcsolataiért kedveljük - nézett rá Lucius jelentőségteljesen. Jócskán lehetett már benne a borból, máskülönben a fia előtt nem engedett volna meg magának ilyen utalásokat. És valóban, Draco mohón figyelt, szemével szinte csüngött apja ajkán. Szerencsére ezt az anyja is észrevette.
- Draco, menj lefeküdni! - adta ki az utasítást az asszony. A fiú egyetlen szó ellenvetés nélkül állt fel. Piton követte a szemével. Milyen fegyelmezett, ha otthon van, az iskolában bezzeg... Draco udvariasan bólintott előbb az apja, majd az anyja, végül Piton felé. A szülők még csak kísérletet sem tettek, hogy reagáljanak rá. Draco arcán pedig nem látszott csalódottság. Láthatólag egészen természetes volt számára, hogy szülei egy pillantásra sem méltatják.

Pitonnak számtalanszor volt már alkalma végignézni a Malfoy-ház hűvös üdvözlési és búcsúzási szokásait. De ugyanúgy, mint Draco Malfoynak, neki sem tűnt fel semmi. Számára is egészen természetes volt minden. Unottan körbenézett a jól ismert, óriási ebédlőben. Meg kellett hagyni, Malfoyéknak nagyon jó ízlésük volt. A terem válogatott műtárgyakkal volt berendezve, amelyek mind tökéletesen harmonizáltak egymással. Érdekes módon még csak nem is voltak különösebben hivalkodóak.

Piton számára nem volt már teher, hogy alkalmanként itt töltse az estéit. Annak idején Dumbledore kérte, hogy őrizze meg a jó viszonyt Malfoyjal. Eleinte gyűlölte az egészet, mert a múltjára emlékeztette. Mostanra azonban ez már nem számított. Nem fontos, ő mit érez. A cél a fontos.
- Na - koppantotta a poharát az asztalra Lucius Malfoy. - Akkor beszéljünk a lényeges dolgokról. A Nagyúrnak az a kívánsága, hogy dolgozzunk együtt.
Pitonnak a szeme sem rezdült, pedig alaposan meghökkent. Igaz, Malfoy nem szokta ok nélkül meghívni vacsorára.
- Nem is kérdezed, mit kell tennünk? - kérdezte Malfoy enyhén kásás hangon.
- Feltételezem, ezt szándékoztál elmondani - felelte Piton közönyösen.
- Remek feltételezés - állt fel Malfoy. - A feladat igen egyszerű. Segítened kell, hogy bejussak a Durmstrangba.
- A Durmstrangba - ismételte Piton, és várta a folytatást.
- Pontosan - felelte az ezüsthajú varázsló. - A te dolgod kitalálni, hogyan.
- Miért nem Bellatrix megy? Ő már bejutott egyszer, ha jól tudom. - Piton továbbra is egykedvűen nézett el Malfoy feje mellett.
- Bellatrix Új-Zélandon van. A Nagyúr szövetségeseket remél ott találni - mondta Malfoy. Piton jól számított, a szőke varázsló éppen annyira volt kapatos, hogy ilyen apróságokat kifecsegjen. - Egyébként ő sem járt még ott.
- Perselus, tessék - nyújtotta felé Narcissa az újból teletöltött borospoharát. Hiába, a nő kiváló háziasszony volt. Ahogy Piton ránézett, Narcissa kihívón felhúzta egyik szemöldökét, majd megfordult és ringó csípővel visszasétált a székéhez. Piton mulatott volna a nő viselkedésén, ha nem kell sokkal fontosabb dolgokra koncentrálnia. Teljes figyelmével visszafordult Luciushoz, aki a piszkavassal elmerülten piszkálta a kandallóban lévő parazsat.
- Új-Zélandon nincsenek szövetségeseink - jelentette ki Piton tudva, hogy Lucius imád neki ellentmondani.
- De bizony, hogy vannak! - somolygott Malfoy. - Legalábbis ha Bella sikerrel jár, márpedig eddig még mindig sikerrel járt! Viszont sokáig nem várható, hogy visszatér. Máshol is szükség van a csáberejére, a Nagyúr megint tudta, mit csinál, mikor visszaadta neki!
Hát persze, hogy tudta, gondolta Piton. Ok nélkül senkinek nem szokott szívességeket tenni.
- Az Azkaban után azt vártam, majd egy aszott hulla fog a Nagyúr nyomában keringeni - merengett Lucius. - Erre tessék! Szebb, mint valaha. És még okos is, és erre a Dangorra pazarolja a kegyeit!
Pitonnak hátra sem kellett fordulnia, így is el tudta képzelni Narcissa arckifejezését. Luciusnak láthatólag eszébe se jutott, hogy a felesége nem feltétlenül örül, ha más nők erényeit dicséri előtte. Piton lélekben felkészült a következőkre, és nem is tévedett. Narcissa egy pillanat múlva már ott ült mellette.
- Perselus, igazán kár, hogy olyan ritkán jársz erre újabban. Korrepetálhatnád Dracót bájitaltanból, mit szólnál hozzá? Akkor gyakrabban láthatnánk - búgta előrehajolva a nő, és kacéran mosolygott.
Piton arca rezzenéstelen maradt. Nem volt számára újdonság a szerep, amibe Narcissa minden alkalommal belekényszerítette, és már nem is érezte megalázónak, hogy kihasználják. Az ő esetükben rég megtanult már túllépni a kisstílűségen, és esze ágában nem volt az ő szintjükre süllyedni.
- Dracónak nincs szüksége korrepetálásra, elég jól megy neki a bájitaltan - mondta a nőnek, és még csak nem is hazudott. Draco Malfoy a jobbak közé tartozott az óráin.
- Narcissa, menj ki! Idegesítesz ezzel a fecsegéssel! - csattant fel Lucius, és villámló szemekkel meredt a még mindig Piton mellett pózoló feleségére.
Narcissa elégedett mosolyt villantott felé.
- Akkor a mielőbbi viszontlátásra - súgta Piton felé és kilibegett.
Malfoy dühösen döfte bele a piszkavasat a parázsba.
- Egyszer kihoz a béketűrésemből, és azt nagyon meg fogja bánni! - sziszegte.
Piton összefonta a mellén a karját. Nem állt szándékában részt venni ebben a nevetséges színjátékban, amit Malfoyék házasságnak neveznek.
- Térjünk vissza a lényegre - mondta. - Tehát Lestrange Új-Zélandról hoz embereket a Nagyúrnak.
Lucius felkapta a fejét, és gyanakvó pillantást vetett rá.
- Miért érdekel ez téged ennyire, Piton? - kérdezte, és tekintete tökéletesen tisztán, vesébe látóan szegeződött a bájitaltan tanárra.
Pitonnak összeszorult a gyomra. Lehet, hogy Malfoy nem is ivott sokat? Lehet, hogy őt akarta csapdába csalni? Lehet, hogy a Nagyúr utasítására?! Malfoy még mindig meredten nézte. Piton leküzdötte a pillanatnyi pánikot.
- Bámulom a nő tehetségét, ennyi. Egyszer alaposan elbeszélgetnék vele a módszereiről! - mondta és jelentőségteljesen elmosolyodott.
Elégedetten látta, hogy Malfoy gyanakvó arckifejezését felváltotta a fennhéjazás. Tényleg nagyon érdekelheti Bellatrix... Szánalmas, mennyire irányítható az ösztöneinél fogva! És milyen szerencse, hogy ő már rég nem esik ebbe a hibába! Ő uralkodik az ösztönein, nem pedig azok rajta, gondolta és elfojtott egy sötét mosolyt.
- Azért ne nagyon éld bele magad, mert nekem is terveim vannak vele - közölte a szőke varázsló kioktatóan, és diszkréten a szájára szorított kézzel csuklott egyet. Pitonban a feszültség felengedett. - De most nem ez a lényeg - folytatta Malfoy. - Nem vallhatok kudarcot még egyszer. Az a múltkori eset a Gringottsban... A Nagyúr igen elégedetlen volt, azt talán nem kell mondanom! És Notték azóta is ülnek. Még beletelik egy kis időbe, mire visszahozzuk őket.
- Te is elég gyorsan kiszabadultál - jegyezte meg Piton szárazon. Ha Malfoy akarná, bármikor kihozhatná Nottékat, ezt jól tudta. De Lucius nem pazarolja az összeköttetéseit efféle baráti szívességekre, csak ha a Nagyúr kifejezetten erre utasítja.
- Szóval - folytatta Malfoy figyelmen kívül hagyva Piton közbeszólását - a Durmstrangba kell jutnom. A lehető legrövidebb időn belül.
- A Nagyúr már támadni akar? - kérdezte Piton és nagyot kortyolt a borából.
- Nem - mondta Malfoy. - A titokgazdától kell megszereznünk valamiféle levelet, hogy aztán szabadon be tudjunk jutni, ha kell.
- Karkarov eltűnt - mondta Piton, és ezúttal nem rejtette véka alá megvetését. Malfoy hasonló arckifejezést öltött.
- El, az a féreg. A Nagyúr eszeveszetten dühös, amiért Macnairék nem képesek megtalálni. Amit az a múltkor kapott... De nem Karkarov a titokgazda.
- Nem? - lepődött meg Piton. - Hát akkor ki?
- Nagyon cselesek - húzta el a száját Malfoy. - A titokgazda állítólag az egyik festmény, de erről még meg kell bizonyosodnunk.
- Micsoda?! Na ne hülyéskedj! Hogy akarsz levelet íratni egy festménnyel? - kérdezte gunyoros arckifejezéssel a bájitaltan tanár.
- Biztos lehetsz benne, hogy ki fogom találni - felelte méltóságteljesen Malfoy, a hatást azonban némileg rontotta, hogy magára löttyintette a bort. - A francba! - morogta és egy pálcasuhintással eltűntette a foltot.
Pitonnak nem volt szüksége különösebb megfigyelőkészségre, hogy lássa, Malfoy most már tényleg alaposan kezd felönteni a garatra.
- Na, azt hiszem, hozatok még fát a manókkal - mélázott a szőke hajú varázsló. - A mágikus tüzek csak hitvány utánzatai a valódi, lángoló fahasábok erejének!
Piton úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy a további kérdezősködéssel gyanút keltsen. Amit hallott, az így is épp elég gondolkodnivalót adott neki.
- Én megyek - mondta és a kandallópárkányra tette a félig még teli poharát.
- Várj - élénkült fel hirtelen Lucius. - Mi van Raniával?
- Jól van - felelte Piton kurtán. Malfoy előbb még Bellatrix után epekedett, futott át az agyán, de nem mondta ki hangosan.
- Beszéltél vele mostanában? - kérdezte a szőke varázsló rosszul leplezett mohó érdeklődéssel.
- Nem - válaszolta a bájitaltan tanár, és eszébe jutott legutóbbi találkozásuk. Mintha évezredek teltek volna el azóta, hogy Rania perverz tánctanárnak nevezte... És aztán ahogy azon a táltoson száguldozott... Amikor meglátta, a meglepetéstől önkéntelenül megállt. Félelmetes látvány volt azzal a szélben lobogó vörös hajával. Szabadság, ez a szó jutott eszébe a szeme előtt játszódó vad száguldásról. Elképesztő volt. Ő maga életében egyszer próbált táltosra ülni, még az apja tuszkolta fel rá, de soha többé nem vágyott hasonló élményre. Ilyen kiszámíthatatlan és makacs állattal normális ember nem próbálkozik. Csak ez a hibbant nő... És láthatóan cseppet sem esett nehezére. Úgy irányította azt az állatot, mintha a teste folytatása lenne. Hosszú percek óta figyelte már elmerülten, amikor a nő észrevette.
- Akkor honnan tudod, hogy jól van?! - rezzentette fel Malfoy hangja.
- Onnan, hogy láttam. Minden alkalmat megragad, hogy pokollá tegye a Roxfort életét, ne aggódj - mondta Piton.
- Jó. Mondd meg neki... Á, ne mondj neki semmit! - fordult el Malfoy.
Piton nem tudott elfojtani egy bosszús fújtatást. Malfoy, amint aggódik valakiért, nevetséges! Talán még szívességet is tett volna nekik, ha kissé kedvesebb Narcissával?! Az ajtóhoz sietett és már csak onnan szólt vissza.
- Majd kereslek - azzal kilépett a hűvös éjszakába.

*

A sirókakivonatnak köszönhetően Rania újabban kiválóan aludt. Szokásává vált, hogy egyedül, kora reggel hatalmas sétákat tesz az erdőben. A mélyére nem merészkedett, de a parkhoz közeli részeken még elég fény szűrődött be ahhoz, hogy biztonsággal kószálhasson az ösvényeken. A táltossal való repülése után ugyanis Rania szabadon járhatott a birtok határain belül. Dumbledore rövid levélben tudatta vele, amit Tonkstól úgyis megtudott, hogy a bilincsbűbáj hatása a roxforti határoktól kezdődik, így Rania gondoskodni tud Hagrid táltosáról, amíg a vadőr egyéb ügyeit intézi. A levelet megkapva le kellett ülnie a meglepetéstől. Senki nem kérdezte meg tőle, akar-e gondoskodni a táltosról, egyszerűen csak rá testálták a feladatot. Első reflexe a felháborodás volt, még hogy a vén szemétláda utasítgassa?! Aztán megszólalt a józanabbik esze. Aki az ellenség foglya, az inkább örüljön, hogy még él, és minden testrésze megvan. Ez pedig nem is feladat, ez valójában engedmény, jött rá végre. Nyilvánvaló volt, hogy Nedda és Hagrid keze van a dologban. Az óriás esetében biztos volt benne, hogy nem a személyes rokonszenv volt a fő motiváció, hanem az, hogy megnyugtatóbb lehet, ha olyasvalakire bízza az új kedvencét, aki ért is hozzá. Neddától viszont tényleg elképesztő, hogy ennyire törődik vele, holott mégiscsak az ellensége. Akkor is, ha a vőlegénye nővére. Rania sehogy nem tudta ezt megérteni. Nedda ennyire ki van éhezve a társaságra itt a kényszerű bezártságában? Vagy valamiért így akarja kiegyensúlyozni, hogy Darius továbbra sem hajlandó a testvérének tekintetni?

Ahogy lehajtott fejjel, gondolataiba merülve lépkedett a parkon át az erdő felé, újra eszébe jutott Piton. Amióta bevágta az orra előtt az ajtót, nem találkoztak - kivéve, mikor a férfi odalentről figyelte, ahogy a táltoson repül. Észre sem vette, hogy már az erdő szélén jár, csak akkor eszmélt fel, amikor valaki a félhomályból egy fa mögül kivágódva nagy lendülettel nekirohant.
- Mi a... - hallott egy bársonyosan mély hangot, amely a következő pillanatban levegő után kapkodva elakadt. Piton az ütközéskor ösztönösen elkapta Raniát a vállánál - aki ennek köszönhetően nem esett hanyatt, - a felismeréstől azonban mozdulatlanná dermedt. Mindenre számított, csak arra nem, hogy rögtön visszaérkezése után, reggel hatkor, egy órányi futás után Raniába szalad bele a harmatos erdő szélén. És a nő sokkal jobban festett, mint eddig bármikor. Sőt...

Rania tágra nyílt szemmel, kipirultan nézett rá. Piton még mindig nem engedte el a vállát, és ahol érintette, bőre szinte lángra lobbant. A férfi fejét néhány elszabadult tincs keretezte, homlokát veríték fényezte, de a haja különben lazán hátra volt kötve a tarkóján. Arca ettől egészen más formát öltött. Szénfekete, feneketlen kút mélységű szemei még hangsúlyosabbá váltak, a szája pedig, amely kissé kinyílt, ahogy még mindig enyhén zihálva kapkodta a levegőt, szinte vonzotta a tekintetét.

Piton látta, hogy a nő a száját bámulja. Nem tudta nem észrevenni a Rania arcát elöntő pírt, aranyszínűvé sötétült szemét, és ahol a vállát markolta, keze alatt érezte a nő egyre gyorsuló szívdobbanását. Ahogy Rania öntudatlanul megnyalta félig kinyílt ajkait, a férfit nagyon régen elfeledett érzések rohanták meg. A nő tekintete lejjebb vándorolt. Piton nyakát néhány verejtékcsöpp csíkozta, felül kinyílt, fehér inge izzadtan tapadt mellkasára, látni engedve vékony, de arányos, inas alakját.

Piton úgy markolta a vállát, hogy már szinte fájt, de ő a testét elborító tűzön kívül semmi egyébre nem tudott koncentrálni. A férfi szemébe nézve saját vágyának tükörképét látta. Piton lélegzete immár nem a futástól volt szapora, a kettőjük között szikrázó feszültségtől úgy érezte, lángra lobban. A nőből áradó mágneses vonzerőnek engedve lassan közelebb vonta magához. Orrát megcsapta a hajának jellegzetes illata, amit már korábban is hiába próbált beazonosítani. Rania megbűvölve meredt rá. Ahogy arcán érezte a férfi lélegzetvételét, szempillái leereszkedtek, és várta, hogy végre megtörténjen az, ami után minden sejtje sóvárgott.

Ebben a pillanatban egy mély hangon huhogó bagoly húzott el felettük olyan alacsonyan, hogy szárnyaival szinte meglegyintette őket. Piton enyhén megrázkódva tért magához. Olyan hirtelen lépett hátra, hogy Rania megtántorodott. A férfi úgy nézett rá, mintha most látná életében először nemcsak őt, hanem az egész környéket is. A következő másodpercben fejét rázva oldalra lépett, és futásnak eredt a kastély felé. Rania pedig egy pillanat múlva eltűnt az erdő mélyén.

Folyt. köv.

Vissza