Halványuló Jegyek

(Gilda)

XIII.

Piton fülét éktelen rikácsolás ütötte meg, ahogy belépett a Grimmauld tér 12. ajtaján. Rezignáltan vette tudomásul, hogy már megint felébresztette valaki Mrs. Black portréját. Hogy nem ő, abban biztos volt. De van itt annyi eszelős, hogy nincs min csodálkozni.

A bejárati csarnokba lépve aztán megtorpant. Az előtte álló Ron Weasley és Hermione Granger dermedten meredtek rá. Körülöttük üvegcserepek hevertek szanaszét. Mrs. Black fülhasogatóan mondta a magáét, és Piton érezte, hogy felmegy a vérnyomása.
- Tanár úr, jó estét - nyögte ki Hermione.
- Fattyak, szemetek, aljas gyilkosok! - rikácsolta Mrs. Black.
- Hallgattassátok el, ha jót akartok! - Piton sziszegése még a szörnyű sivalkodáson is áthallatszott.
- Perselus - sietett elő Arthur Weasley. - Jaj, Ron, nem tudtok vigyázni?
- Bocs, de Hermione meglökött és...
- Nem én löktelek meg, te estél el a saját lábadban!
- Árulók, gazemberek! Megbánjátok még...!
- Gyertek, segítsetek már! - Arthur Weasley a portré előtti függönyhöz rontott, és a gyerekek segítségével nagy nehezen összerángatta. Pitonnak esze ágában sem volt segíteni.
- Dumbledore? - kérdezte, mikor a rikácsolás már elviselhetővé halkult.
- Nincs itt, de nemsokára jön, küldött baglyot - felelte Arthur. - Jöjjön be a konyhába, még meleg a vacsora!
- Már ettem - felelte Piton, de azért követte Weasleyt.
A konyhába belépve azonnal érezte, hogy jelenlétével nem okoz kellemes meglepetést. A fokozatosan elhaló nevetés utolsó foszlányai ott visszhangoztak a levegőben. Piton hozzászokott már ehhez. Az óráin ugyanígy történt - szerencsére. Sokszor a társalgóban is. A céltalan viháncolás, üres poénok puffogtatása mindig is idegesítette. Egyetlen szó nélkül leült, és keresztbe vetett lábbal, rezzenéstelen arccal szegezte pillantását az asztalnál ülő Sirius Blackre. A fekete hajú férfi ugyanilyen rezzenéstelen arccal viszonozta a tekintetét. Lupin, akinek nem kerülte el a figyelmét a néma szempárbaj, kissé összevonta a szemöldökét. Minden alkalommal meg tudott meglepődni, hogy felnőtt és sokat próbált emberek milyen gyerekesen képesek viselkedni.
- Perselus, egyen valamit - szólalt meg sietve Molly Weasley.
- Már ettem - mondta Piton újra.
Molly Weasleyt, mint minden Weasleyt, láthatóan zavarta a csend, mert gyorsan felvette a beszélgetés elejtett fonalát.
- Szóval, Fred és George, szó sem lehet róla, hogy folytassátok a kísérletezést! Veszélyes és káros! Igaz, Arthur? - nézett a férjére, aki elmerülten vizsgálgatott egy óriási, fülhöz hasonló valamit. Felesége hangja hallatán gyorsan eltüntette arcáról az elismerő kifejezést, és szigorúan nézett az ikrekre.
- Így van. A RAVASZ-okra koncentráljatok, fiúk. Még egy évet ki kell bírni. Utána azt csináltok, amit akartok.
- Dehogy csinálnak! - kiáltott fel felháborodva Mrs. Weasley. - Ne beszélj már ostobaságokat, Arthur! Tovább fognak tanulni!
Az ikrek olyan arccal néztek össze, hogy még Pitonnak is megrándult a szája széle. Válaszolniuk szerencsére már nem kellett, mert nyílt az ajtó, és belépett rajta Dumbledore, nyomában Hermionéval és Ronnal.
- Á, csak nem nyulat sütött, Molly? - kérdezte, miután beleszimatolt a levegőbe.
- Megkínálhatom? - ugrott fel boldogan Mrs. Weasley.
Piton közönyös arccal nézte, ahogy az igazgató lelkesen ráveti magát a nyúlhúsra. Már rég túltette magát azon a kezdeti döbbent csodálkozáson, amit Dumbledore az ehhez hasonló gyerekes és szerinte nevetséges viselkedésével váltott ki belőle. Hiába - gondolta, - az igazgató öregszik... Azelőtt biztos, hogy nem esett volna extázisba egy egyszerű vacsorától, nemhogy mások előtt egyedüliként egyen, miközben mindenki őt nézi! Piton szeretett elsőként végezni az evéssel, ami nem is volt különösebben nehéz feladat, tekintve, hogy a többiektől eltérően nem fecsegte végig az étkezést. Ő egyszerű élettani szükségletnek tekintette az evést, nem pedig társasági eseménynek vagy valamiféle élvezetnek.

Unottan hallgatta végig, ahogy Dumbledore érdeklődve eltársalog a kölykökkel, mintha azok a világ legérdekesebb tudományos előadását produkálnák éppen. Sosem értette, miért kell bárkinek is ilyesmire pocsékolnia az idejét. Beszélni a semmiről, hogy arra válasz érkezzen, amire válaszolhatunk, csak hogy még többet beszélhessünk... Üresfejű emberek szórakozása. Tudta, hogy Dumbledore nem üresfejű, és soha sem tudta megérteni, hogy képes lealacsonyodni olyanok szintjére, akik nála ostobábbak. Ez jellemző Dumbledore-ra, húzta el a száját. Soha nem veszíti el a joviális maszkját, szeret mindenkivel jóban lenni! Piton persze belátta, hogy ez rengetegszer hasznos is tud lenni, de ő erre nem volt és nem is akart képes lenni. Dumbledore a világ legnagyobb színésze. Erre mindig ad! Még most is, amikor pedig jól tudja, hogy ő Malfoyéktól hoz híreket. Eszerint ennyire nem érdekli a mondandója. Gúnyos félmosollyal gondolt ezredszer is arra, vajon milyen hatást keltene, ha ő egyszer csak fogná magát és kisétálna a Roxfortból. Valószínűleg semmilyet. Hogy aztán egy nap múlva sírva rimánkodjanak neki, hogy térjen vissza.

Pitonnak nem voltak illúziói a saját népszerűségét illetően. Tudta, hogy tanítványai nemigen kedvelik, és kollégái közül is csak kevéssel tud szót érteni. Mindezt száraz tényként vette tudomásul, érzelem nélkül, egyáltalán nem számított neki, kedvelik-e vagy sem. Rendelkezett annyi önismerettel, hogy tudja, neki sem lenne türelme ennél több vagy bizalmasabb viszony fenntartásához, úgyhogy a helyzet, úgy gondolta, számára tökéletesen megfelel. Azt viszont elvárta, hogy tevékenységét elismerjék. A semmibevételnél kevés dolgot talált sértőbbnek. Márpedig jelen állás szerint ő végzi a legveszélyesebb munkát a Rendnek, ehhez képest Dumbledore olyan nyugodtan falatozik, mintha nem tudná, hogy az ő idejét pocsékolja!

Észre sem vette, hogy türelmetlenül dobolni kezd a szék karfáján, sem azt, hogy ajkait késpenge vékonyságúra préselve mered az igazgatóra. Aki nem kifejezetten őt figyelte, annak fel sem tűnt volna a belőle áradó feszültség. De Sirius Black figyelte. Amikor találkozott a pillantásuk, Black pimaszul felemelt szemöldökkel, arcán gúnyos kifejezéssel nézett rá. Piton abbahagyta a dobolást, Sirius pedig harsányan nevetve bekapcsolódott az asztal körüli locsogásba.

Az igazgató végre befejezte az evést és elégedetten hátradőlt.
- Molly, ez fenséges volt! Egy jelentős gasztronómiai élménnyel lettem volna szegényebb, ha nem ízlelhetem meg ezt a pompás sültet!
Mrs. Weasley egészen belepirult a dicséretbe, Dumbledore pedig Ronra kacsintott, aki visszavigyorgott rá. Az anyját ismét sikerült kenyérre kenni - állapította meg Piton. A nők elképesztően ostobák. Egy bók, és már az ember lábai előtt hevernek. Persze nem mintha ő akár egyszer is élt volna ezzel a módszerrel, de számtalanszor volt alkalma megfigyelni.
- Egy kis pudingot, igazgató úr? - kínálgatta Mrs. Weasley még mindig fülig pirosan.
- Nem, nem, köszönöm. Azt hiszem, nem volna szerencsés további ételmennyiséggel kockára tennem az éjszakai nyugalmamat.
- Akkor hát, fiúk, lányok, indulás lefeküdni! - adta ki a parancsot Arthur.
Pitonnak nem okozott nagy meglepetést az ezután következő műsor. Olyan Weasleyt még nem hordott a hátán a föld, amelyik fegyelmezetten megtette volna azt, amire kérik! Afelől sem volt kétsége, hogy a kizavart kölykök odakint hallgatózni fognak. De ez legyen Dumbledore meg Weasley gondja.
- Nos, Perselus, kíváncsian várjuk a híreit - fordult felé az igazgató.
Piton lenyelte a nyelve hegyén lévő epés megjegyzést és röviden elmesélte, amit Malfoytól megtudott. Hallgatósága dermedt csendben ülte végig a beszámolóját.
- Ezt hogy a csudába fogjuk megoldani...? - motyogta félhangosan Mrs. Weasley.
- Gondolom, Piton nem akarja bejuttatni Malfoyt a Durmstrangba! - rázta a fejét Sirius.
- Talán süket vagy, Black? - nézett rá lekicsinylően Piton. - Most mondtam, hogy a Nagyúr éppen ezt a feladatot adta.
- Jó, tegyük fel, hogy valahogy segít Malfoynak - szólt közbe gyorsan Arthur, - de ezzel éppen hogy a Durmstrangot sodorja veszélybe, hisz a kezükbe adjuk a kulcsot a támadáshoz!
- Éppen ez aggaszt engem is - simogatta a szakállát Dumbledore. - Eszerint Voldemort hamarosan be akar hatolni a Durmstrangba.
- Nem feltétlenül, Malfoy szerint Mardekár Malazár feltámasztásához még mindig nincs együtt minden - felelte Piton.
- Nem kellene most már szólni valakinek? - vetette közbe Remus. - Úgy értem, a Minisztériumnak.
- Megpróbálok beszélni Caramellel, de ezzel legfeljebb a saját lelkiismeretemet nyugtathatom meg, mást nem fogok vele elérni - rázta a fejét az igazgató. - Sőt, még képes és megtiltja a további szimatolást.
- Ez egy idióta! - fakadt ki Sirius. - Már rég le kellett volna váltani!
- Ez nem vitás, de ezen fölösleges rágódni - mondta Dumbledore. - Egyetlen dolgot tehetünk: felkészülünk a támadásra. Elvégre nem hiába dolgoztunk annyit az utóbbi időben; támogatóink száma szépen nő.
- Nyílt csatába akar bocsátkozni Tudjukkivel? - kérdezte rémülten Mrs. Weasley. - Nem lehetne inkább Malfoyt félrevezetni valahogy?
- Lehetni éppen lehet, csakhogy akkor a Nagyúr azonnal rájön, hogy az én kezem van a dologban - válaszolta Piton.
- Így van - szögezte le Dumbledore - Ez még csak az első próbálkozása. Bejut, mi viszont nem fogunk tudni róla, mert elveszítjük az egyetlen információforrásunkat, Perselust.
- Azért nagy kár lenne - morogta Sirius az orra alatt.
Lupin láthatóan nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy rosszallóan nézzen.
- Jó, tehát bejuttatjuk valahogy Malfoyt, és ezzel egy időben Perselus szerez nekünk is ugyanolyan belépőt a Durmstrangba, mint Malfoynak, ugye, jól értem?
- Mást nem tehetünk - nézett mentegetőzve az igazgató Pitonra. - Perselus, sajnálom...
Piton türelmetlenül legyintett. Kezdettől fogva erre számított, és ha Lupin nem jön elő vele, maga javasolta volna. Jobb, ha ő is ott van, és rajta tartja a szemét Malfoyon.
- Rendben, de mi hogy jutunk be? - tette fel a legfontosabb kérdést.
A társaság hallgatásba burkolózott. Szinte hallani lehetett a fogaskerekek csikorgását, ahogy mindenki elmélyülten törte a fejét. Piton tudta, mi lesz az igazgató javaslata, hisz beszéltek már róla korábban. Más megoldás tényleg nem volt, ezt belátta. Rania Dangor lehet az egyetlen kulcs. Mivel a Durmstrangban nem zárultak le a tanulmányai hivatalosan, nagyon valószínű, hogy akadálytalanul bejuthatna, de legalábbis valamilyen módon segíthetne, hogy ők bejussanak. Csakhogy akar-e segíteni nekik? Piton egyáltalán nem volt ebben biztos. A nő még nincs felkészülve egy ilyen döntésre. Sokat tűnődött rajta, bárhogy próbált megfeledkezni róla. Végül feladta a hiábavaló küzdelmet, és elemző agya tárgyilagosan számba vette az esélyeket, pontos listát készítve minden egyes mozzanatról, amit megismerkedésük óta tapasztalt, és arra jutott, hogy Rania valószínűleg rendelkezik annyi tartalékkal, hogy végigmenjen azon az úton, amin elindult. Csakhogy nem most fog a végére érni.
- Nem látok más megoldást, mint hogy Miss Dangor segítségét próbáljuk igénybe venni - mondta végül az igazgató. - Több időt akartam adni neki, de...
- Ezt ugye, nem gondolja komolyan?! - pattant fel Sirius. - Hisz az egy Halálfaló! Meg akar benne bízni?!
- Szerintem sem túl jó ötlet, Dumbledore professzor - csatlakozott Molly Weasley.
Piton egy szót sem szólt, de hasonló gondolatok jártak a fejében. Még ha valahogy rá is vennék, hogy segítsen, mi a biztosíték rá, hogy közben nem inog majd meg? Különösen, ha megtudja, hogy Malfoy is benne van a dologban... A gondolatra elsötétült a tekintete. Az ügynek ez a vonatkozása eddig eszébe se jutott.
- Nincs más választásunk, meg kell próbálni. Majd... - Dumbledore egy pillanatig tűnődve Pitonra nézett - majd beszélek az öccsével.
Piton szóra nyitotta a száját, de ekkor a konyha ablaka felől őrült kopogás hangzott fel. Lupin felpattant, és szinte még ki sem nyitotta az ablakot, máris bevágódott rajta egy teljesen kimerült bagoly. A madár egyenesen Dumbledore-hoz szállt, aki leoldozta a lábáról a tekercset. Ahogy átfutotta a szöveget, egészen elsápadt.
- Mundungus küldte - pattant fel a helyéről. - Harryt és az unokatestvérét dementorok támadták meg az utcán.

*

Darius Dangor tétovázva állt meg nővére ajtaja előtt. Hirtelen nem is volt már benne olyan biztos, hogy be akar menni. Amikor távol volt tőle, tisztában volt vele, hogy nem odázhatja el tovább a beszélgetést. De most, hogy itt volt az alkalom...

Darius egy ideje már tudta, hogy kár hazudnia magának, Raniához most is ugyanúgy ragaszkodik, ahogy gyerekkorában. A Remusszal folytatott beszélgetés nyitotta fel a szemét. Semmi, amit a nővére tett, nem nyomhatta el ezt az érzést. Néha elgondolkozott azon, miért nem érez ugyanígy az apja iránt. Őiránta ugyanis a megvetésen és gyűlöleten kívül semmit nem érzett. Rania viszont más. A szíve azt súgta, a testvére csak a körülmények néma áldozata. Mindeközben pedig haragudott rá azért, mert amikor kellett volna, nem volt erősebb.

Darius büszke volt arra, hogy családi örökségével szembefordulva az egyik legtehetségesebb varázsló vált belőle, aki a Halálfalók ellen harcolt. És nem mellékesen a Roxfort legfiatalabb tanára az iskola történetében. A második legfiatalabb Piton volt. Ő vette el tőle az elsőséget. Nyilván ezért néz rá Piton úgy, mint valami féregre. De Dariust ez nem zavarta különösebben, már kiskorában megtanulta, hogy senki véleménye ne érdekelje. Ha nem teszi, már rég összeroppant volna a felé sugárzott ezernyi előítélet alatt, amelyet az apja, később pedig a tanításhoz egyesek szerint túl fiatal kora miatt elszenvedett.

Nagy levegőt vett és bekopogott. Annyira sokáig nem érkezett válasz, hogy már épp úgy döntött, visszajön később. Az ajtó ekkor azonban kinyílt, és Darius szembetalálta magát Rania meglepett, boldog-ijedt arcával.

- Öööö - nyögte ki Darius.
- Gyere be - ragadta meg Rania a karját, és behúzta a szobába. Az ajtót gondosan becsukta mögötte, mintha félne, hogy mindjárt kimenekül. - Ülj le! Kérsz valamit? Jól vagy? Aggódtam... - Rania kissé elpirult, amikor rájött, hogy úgy viselkedik, mintha Darius anyukája lenne. Pontosan ugyanúgy, mint azelőtt.
- Minden rendben. Ne aggódj értem - mondta Darius kicsit élesebben, mint ahogy akarta. Rania érzékeny szenzorai azonnal működésbe léptek, és az arca kissé elborult. Darius gyorsan folytatta. - Köszönöm, hogy annyit törődsz Neddával. Azt mondja, nélküled már beleőrült volna a bezártságba.
- Ó, ezt ne köszönd, nélküle már én is rég becsavarodtam volna, úgyhogy kvittek vagyunk - felelte Rania és elmosolyodott. - Nagyon szerencsés vagy, Nedda fantasztikus lány, tényleg!
- Aha, szerintem is. - Darius apró mosolyt villantott fel, majd hallgatásba burkolózott. Nem tudta, hogy fogjon hozzá a mondanivalójához. Leült, körülnézett, és szeme megakadt az asztal közepén lévő memorosán. A növény tölcséréből éles, mozdulatlan kép sugárzott. - Látom, kedvedre való Remus ajándéka! - folytatta és kissé kihívóan nézett Raniára.
A nő értette. A vérfarkas ajándéka jó neki, csak ő maga nem. Valóban undorítóan hangzik. Csakhogy ez már korántsem volt így igaz. És hirtelen nagyon akarta, hogy ezt Darius is tudja. És ne képzelje, hogy neki ez a helyzet olyan könnyű.
- Tudod - kezdte, - én már rájöttem, hogy Lupin igazából nem... alantasabb, mint én... és Hagrid sem... De közben úgy érzem, képtelenség, hogy ennyien tévedjenek, ez az egész...
- Pedig tévednek - szúrta közbe Darius szárazon. - Ideje lenne végre belátnod!
Raniát roppantul idegesítette a kioktató hang.
- Mégis mit?! Hogy az egész életem egy nagy hazugság?! - fakadt ki, de rögtön meg is bánta. Ezt a gondolatát még magának sem merte soha megfogalmazni. Az ablakhoz sétált és kibámult rajta.
Darius a memorosa mozdulatlan képét bámulta. Szíven ütötte, amit Rania mondott. Eddig bele sem gondolt, mit vár Raniától. Ha néha át is futott az agyán, úgy képzelte, ez mindössze egy egyszerű döntés kérdése. Nővére szavainak hatására azonban hirtelen belévillant, min mehet keresztül. Ha a félemberek alsóbbrendűségének elvét megtagadja, nincs megállás. Mindent meg kell tagadnia, amiben nevelkedett, amiben eddig hitt. És értelmét veszti az élete elmúlt tíz éve.

Felemelkedett, hogy odamenjen hozzá, és valahogy a tudtára adja, hogy érti, amit mond, de félúton visszaereszkedett a fotelbe. Szégyellte a mozdulatot. Az az átkozott tíz év falat emelt közéjük, amit nem lehetett egy röpke öleléssel áttörni.

- Rania - szólalt meg végül hosszú hallgatás után. - Igazad van, és hülye voltam, hogy ebbe nem gondoltam bele eddig. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen elégedettnek kellene lennem, és nem türelmetlennek. De... ez talán megbocsátható egy testvérnek, nem?
Rania lassan megfordult. Nem volt benne biztos, hogy jól értette.
- Elégedettnek? Mivel? - kérdezte.
- Azzal, amit elértél. Amin keresztülmentél. Meg hogy egyáltalán itt vagy - fejezte be sután Darius.
- Amit elértem? - húzta fel a szemöldökét Rania. - Nagyon vicces. Itt ülök egy szobában egy örökkévalóság óta, összezárva egy memorosával meg egy rakás könyvvel. Tényleg, milyen rengeteg mindent elértem!
- Szerintem nagyon sokat. Nedda meg Tonks teljesen odavannak érted. Hagrid is ódákat zengett rólad, amiért elvállaltad a táltosát. Sőt, Remus is nagyra becsül, bármilyen hihetetlen is!
- Akkor gyógykezeltetniük kellene magukat - mondta szárazon Rania és elfordult.
Darius felnevetett. Eszébe jutott, hogy már annak idején, zsenge kamaszlány korában is ilyen szarkasztikus volt Rania stílusa. Sokakat idegesít az ilyesmi, ezt tudta, de ő már akkor is élvezte. Újra őrült sebességgel tolultak a szeme elé az elmúlt hetekben sorra feltörő emlékek.
- Miért őrizted meg a hajamat? - kérdezte hirtelen, gombóccal a torkában.
Rania hitetlenkedő arccal fordult felé.
- Ezt most komolyan kérdezed?
- Igen. Nem értem. Hiszen én... tulajdonképpen elárultalak titeket, nem? Gondolom, Ő ezt azóta napjában százszor is elmondta neked...
Darius arcán furcsa bizonytalanság látszott, és Rania megértette, hogy öccse évekig hihette, hogy mindketten gyűlölik őt. Hogy a saját családja kivetette magából. Milyen érzés lehetett ez egy kamaszgyereknek?
- Ez nem számít - mondta hevesen, - soha nem számított! Őnála talán... - Ő sem mondta ki, hogy az apja, ahogy Darius sem. A puszta szó közéjük furakodott volna. - Én... soha nem haragudtam rád, ezt tudnod kell! Rettenetesen hiányoztál... - Elhallgatott, mert nem akart az öccse előtt bőgni. Darius hasonlóképpen lehetett ezzel, mert szívott egyet az orrán, és az ablak felé fordult. Felindultságáról azonban világosan tanúskodott folyamatos jobbra-balra hintázása.
- De akkor - szólalt meg Darius kis idő múltán - akkor miért nem jöttél utánam? Hónapokig minden nap azt vártam, hogy majd betoppansz! Egyszer még Dumbledore-t is rugdosni kezdtem, amikor megpróbálta elmagyarázni, hogy nem fogsz jönni. Nem hittem el...
- Dumbledore! - fakadt ki Rania. - Darius, nem értem, hogy vagy képes vele egy oldalon állni?! Nem értem, nem értelek! Miért nem ölted meg már rég?!
- Megbolondultál? - meredt rá Darius, de Rania beléfojtotta a szót.
- Ha van valami, ami miatt haragudtam rád, az ő! Azt hittem, az első adandó alkalommal bosszút állsz az anyánkért, erre te kiskutya módjára vakon követed őt a kezdetektől fogva! - Rania egészen közel állt Dariushoz, miközben megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el. Darius nagy levegőt véve szólalt meg, egészen lassan.
- Szóval te tényleg azt hiszed, hogy Dumbledore-on kellene bosszút állni Anya haláláért. Nem akartam neki elhinni...
- Miért, ki máson?! - kiáltott fel Rania. Agya leghátsó zugába száműzte a kényelmetlen érzést, amely tulajdonképpen mindig elfogta, akárhányszor az az este az eszébe jutott.
- Dumbledore nem ölte meg Anyát, Rania - mondta Darius szemét le nem véve nővére arcáról, amelyen világosan látszott minden. A rettegés attól, amit mondani akar neki. A könyörgés, hogy ne mondja. A bizonyosság, hogy mégsem azt fogja hallani. És a megingathatatlan eltökéltség. Darius ebben a pillanatban soha nem tapasztalt mértékben gyűlölte az apját.
- Szóval öngyilkos lett, mi?! - Rania hangja elcsuklott. Iszonyúan szerette volna, ha Darius azonnal köddé válik, és neki nem kell folytatnia ezt a beszélgetést, aminek, biztosan tudta, hogy csakis valami szörnyűség lehet a kimenetele.
Darius keményen megragadta két oldalról a vállát, és a szemébe nézett.
- Szerintem te pontosan tudod, mi történt. Nem lett öngyilkos, és Dumbledore sem ölte meg. Sőt, nevetni fogsz, McGalagony és Piton sem. Na, akkor mi lehet a megoldás? Talán én?!
Rania kitépte magát Darius szorításából.
- Menj innen! Most! Kifelé! - kiabálta magán kívül.
Darius az ajtóhoz lépett.
- Nem dughatod a fejed örökké a homokba. Nőj már fel végre! - mondta. - Ha tudni akarod az igazat, Dumbledore szíves örömest elmondja neked!

Rania még azután is szorosan lecsukott szemmel állt, mikor a Darius után becsapódó ajtó hangja már rég elhalt.

*

Piton kissé hevesen csukta be maga után az antikvárium ajtaját. Ritkán fordult elő, hogy semmi érdekeset nem talált az üzletben. Bár azt maga is el kellett, hogy ismerje, hogy mindössze tíz perc alatt nehéz is lett volna. Mégsem volt türelme hosszabban bogarászni az egyébként imádott, ismerős polcok között, és a több száz éves, ódon illatú, megfakult kötésű könyvek kézbevétele sem okozott neki örömet. A pultnál szó nélkül felmarkolta az eladott könyvekért járó galleonjait - a megvásárolt, de később érdektelennek bizonyult könyveket a legkisebb sajnálkozás nélkül adta el, ellentétben például McGalagonnyal, aki szerint a könyv annyira szent, hogy ha öt példány van meg valamiből, akkor sem szabad megszabadulni tőle, nem csoda, hogy még a padlót is könyvek borították nála - és köszönés nélkül távozott az üzletből. A Foltozott Üst felé vette az irányt, ahol nyáron hosszabb-rövidebb időre mindig megszállt. A gondolattól is irtózott, hogy a Roxfortban töltse az egész nyarat, mint gyerekkorában, mikor nem volt hová mennie. Mert most már oda megy, ahova akar. Annak viszont nem lett volna értelme, hogy kilenc hónapig fenntartson egy üres lakást, amit aztán három hónapig használ évente. Személyes holmija sem volt annyi, amivel megtölthetett volna egy egész lakást; ami fontos volt számára, az mind a Roxfortban volt. Rokonai nem voltak, a szülői házban már rég idegenek éltek, a legegyszerűbb megoldás az volt, hogy a fogadóban béreljen szobát, amikor éppen nem volt úton valahol.

Hirtelen vöröses villanást vett észre a szeme sarkából. Ösztönösen kapta oda a fejét, de csak egy ismeretlen, vörös hajú nőt látott eltűnni az egyik illatszerüzletben. Komoran folytatta útját. Nem először fordult már elő, hogy hasonló apróságokról Rania Dangor jutott az eszébe. Különösen a hajnali, erdőszéli találkozásuk óta. Lelki szemei előtt állandóan megjelent Rania arca, ahogy szinte hipnotizáltan mered rá. Érzelmei világosan látszottak az arcán, Piton azonban nem tudta hová tenni. Olyan volt az arca, mintha... mintha vágyna rá. Ez azonban képtelenség! Nyilván célja volt vele, nem is kétséges, hogy mi. Csakhogy vele rossz lóra tesz, ha ilyen módon akar információkat gyűjteni az apjának. Ha még találkoznak, márpedig sajnos ez elkerülhetetlen, ezt az értésére is fogja adni! A nő volt olyan arcátlan, hogy mindenkinél mélyebbre hatolt a privát szférájába. Ilyesmit pedig Perselus Piton nem tűrhet el.

Hirtelen ötlettől vezérelve befordult a Zsebpiszok közbe. Hónapok óta nem járt már erre. Piton sejtette, hogy Dumbledore nem olyan naiv, hogy azt képzelje, őt többé nem érdekli a fekete mágia. Már hogyne érdekelte volna. A bájitalfőzésen kívül a legérdekesebb tudományágnak tekintette. Az, hogy már tudta, hová vezet, ha átengedi magát a sötét varázslatoknak, más dolog. Önuralom kérdése. Lemondani arról, hogy mindig az egyszerűbb és az önérzetét táplálóbb utat válassza, mindössze ennyiről szólt az egész. A fekete mágia használatát is meg tudja állni, mint annyi minden mást. De ettől még a sötét varázslatok tudományát továbbra is hihetetlenül érdekesnek találta.

Moriarty boltjának pókhálós kirakata előtt aztán hosszabban elidőzött. Az üvegen át látott, bot végére tűzött fej felkeltette az érdeklődését. A fej teljesen kopasz volt, frissen behegedt sebekkel borítva, még a szemöldöke és a szempillája is hiányzott. Férfifej volt, ez világosan látszott. Piton arra gondolt, hogy ezt az arcot látva bármelyik nő visítva menekült volna. A férfifej ekkor hirtelen kinyitotta a szemét és egyenesen ránézett, majd kacsintott. Piton egy pillanatnyi gondolkodás után belépett az üzletbe.

Odabent félhomály uralkodott, és a szagok különös keveréke lengte be a helyiséget. Pitonnak számtalan méreg jutott hirtelen eszébe az illatokról, de biztos volt benne, hogy itt bőven találhat olyasmiket is, amikről még csak nem is hallott. Nemhiába volt viszonylag rendszeres látogatója az üzletnek, az itt beszerzett mérgek és bájitalok analizálásával napokat is el tudott tölteni a legteljesebb elégedettségben.

- Perselus, régen jártál már felénk - hallott hirtelen egy magas férfihangot a háta mögött. Moriarty volt, az üzlet tulajdonosa. Természetesen maga is Halálfaló, a legkegyetlenebb fajtából.
- Moriarty - biccentett Piton. - Érdekelne ez a fej - intett a kirakat felé.
- Á, azt elhiszem - dörzsölte elégedetten a kezét a zömök férfi. - Egyedi darab. Jókor jöttél, mert tegnap hozták.
Piton közelebb lépett a fejhez. Élettel teli, smaragdzöld szemek néztek vissza rá rezzenéstelenül.
- Mit tud? - fordult a tulajdonoshoz.
- Meg tudja állapítani a szándékait annak, akire éppen ránéz...
Piton erre mintegy véletlenül a fej mögé került.
- ... és ha valaki finnyás az Imperius átkot használni, a fej megteszi helyette. A tekintetével bármire rávesz bárkit - fejezte be Moriarty.
- Akkor én nem sok hasznát veszem - mondta egykedvű hangon Piton és a polcokhoz lépett.
A válasz tetszhetett a zömök boltosnak, mert hangosan nevetve Piton vállára csapott.
- Ez a beszéd! Nemsokára titkolnunk sem kell majd, mennyire nem vagyunk finnyásak!
Volt valami Piton tekintetében, ahogy a vállán lévő kézre nézett, amitől a boltos úgy húzta vissza a püffedt, szeplős végtagot, mintha parázs égette volna meg.

Végül különös alakú csomagokkal megrakodva visszaindult a fogadóba. A boltostól néhány igen érdekes információt tudott meg. Moriartynak megvolt az a jó szokása, hogy ha a hallgatósága megfelelően kezelte, rettentően szeretett fecsegni. Pitonnak nem okozott nehézséget a boltos fajtájáról szerzett alapos ismeretek hasznosítása. A férfi az a típus volt, akinek állandó elismerésre van szüksége, és ha nem kapja meg, még kétségbeesettebben kezd küzdeni érte. Úgyhogy Pitonnak mindössze annyit kellett tennie, hogy látványosan nem érdeklődött Moriarty szerteágazó kapcsolatai iránt. Hamarosan dőltek rá a legkülönbözőbb információk, amiket a kereskedőként sok helyre bejáratos férfi egyre dühödtebb büszkeséggel újságolt. Végül Piton egy kelletlen "Ez igen, Moriarty, látom, egymás kezéből kapkodnak ki a fejesek"-kel biztosította a következő látogatása során tanúsítandó szíves fogadtatást, és távozott.

Magában elképzelte, hogy a holmikkal beállít a Roxfortba. Vagy a Grimmauld térre. A gondolattól felhorkant. Eddig sem volt éppen gyakori vendég ott, de most, hogy Szentpottert a Rend odamenekítette, szinte csak késő este járt arra, mikor a kölyköket már remélhetőleg ágyba zavarták. Egek, azt a patáliát, amit a Rend Potter körül csapott! Mint a felbolydult méhkas, olyan volt a Black ház, miután a bagoly a dementortámadásról meghozta a hírt. És ahogy a rendtagok egymás sarkát taposva tülekedtek, hogy ki hozza el Pottert a Dursley-házból, az már egyenesen nevetséges volt.

Pottertől függetlenül azonban a két dementor problémája semmivel sem aggasztotta kevésbé, mint a többieket. Pitonhoz hasonlóan Lupin és Mordon is azon a véleményen voltak, hogy Voldemort magát Caramelt kerítette hatalmába, Dumbledore azonban konokul kitartott amellett, hogy Caramel legfeljebb önnön ostobaságának a foglya. Abban maradtak, hogy mivel Potter jelenleg biztonságban van, Piton nem megy most Voldemorthoz. Túlzottan feltűnő lenne, ha az eset után azonnal megjelenne nála mindenféle hívás vagy mondanivaló nélkül. Jelenleg Weasleyre és Kingsleyre vár, hogy kiderítsék, mi módon küldhette bárki is a Privet Drive-ra a dementorokat.

A fogadóba belépve rögtön észrevette az egyik roxforti baglyot. A madár egyenesen hozzá repült, ahogy meglátta. Piton leoldozta lábáról a pergament, és azonnal felismerte Dumbledore jellegzetes írását.

Bruig na Boinn ma érkezik a Roxfortba. Kérem, legyen jelen Ön is.

Dumbledore

*

Rania belefúrta arcát a mellette álldogáló Urian vöröses szőrébe. A táltos a maga különös hangján felhorkant, de ebben a hangban mintha együttérzés szólt volna. Rania nevezte el Uriannek, és amióta neve is volt, azóta az állat egyenesen rajongott érte. Rania végtelen hálával gondolt Hagridra, amiért elment és ráhagyta a táltos gondozását. Órákat töltött el vele naponta, rendszeresen repültek együtt, gyakran csak úgy simogatta vagy hosszan ült mellette, és szokásává vált hangosan beszélni hozzá. Az önsajnálat csúcsán mindig úgy érezte, ez az egyetlen öröme, amiben fogsága során - különösen, amióta rémálmai és hirtelen rátörő látomásai fokozódtak - része lehet.

Persze nem volt vak és süket, a körülötte zajló eseményekből a nála ostobábbak is könnyen kitalálhatták, hogy valami készül. Biztos volt benne, hogy Dumbledore vezetésével a Roxforthoz tartozó varázslók a Sötét Nagyúr ellen szervezkednek. És abban is biztos volt, hogy még bezárva is könnyűszerrel összeszedhetné a szükséges információkat. Nedda és Tonks, bár előtte nem beszéltek sem Voldemortról, sem bármiféle szervezkedésről, de gyakorlatilag befogadták maguk közé harmadiknak. Tonks ugyan már jóval ritkábban járt a Roxfortba, mint azelőtt, de Rania tudta, hogy Halálfalóként kötelessége lenne ezt a bizalmat kihasználni. Biztos volt benne, hogy az apja ezt várja tőle. Nyilván meg is van győződve róla, hogy szorgalmasan gyűjti számára az információkat, hogy aztán szabadulása pillanatában megossza vele. Csakhogy Raniának a gondolattól is borsózott a háta. Nemcsak azért, mert rájött, az utóbbi tíz évben néhány esetet - például a Malfoyjal való szakítást - kivéve mást sem csinált, mint az apja elvárásainak igyekezett megfelelni, hanem azért is, mert most már szinte semmilyen indokot nem talált, amiért vissza kellene térnie hozzá.

A felismerés megrázó volt számára. Tökéletesen gyökértelennek érezte magát. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a Roxfort és a hozzá tartozó világ megfelelőbb számára. Folyvást úgy érezte, tükröt tartanak elé, még azok is, akik jót akarnak neki. Tudta, hogy a múltja örök bélyeg marad rajta, bármit tesz. Hisz e célt szolgálja a Sötét Jegy, nem?! A Jegyet régóta fehér kendővel körbecsavarva hordta. Még fürdeni is úgy próbált, hogy a kendőt ne kelljen elmozdítania a helyéről. Ha mégis szemébe tűnt a Sötét Jegy, rémült bénaság lett úrrá rajta. Úgy érezte, hogy a Jegy figyeli, hogy a Sötét Nagyúr rajta keresztül érzi minden gondolatát. Igyekezett a rossz érzést félresöpörni, de nem tudott szabadulni tőle. A legszörnyűbbnek azt érezte, hogy már a puszta gondolataival is kezdettől fogva elárulta Voldemort eszméit. A sorsa már akkor megpecsételődött, amikor a Roxfortba került. A gondolat, mikor először hasított belé, rémületes volt. Egy órát ült akkor reszketve a zuhanyfülke kövén. A víz csak zubogott a fejére, ő pedig a bal karját markolva meredt a semmibe. Később meggyőzte magát, hogy ez képtelenség, a Jegy egyszerű bélyeg csupán, ami legfeljebb a Halálfalók hívására szolgál. Hiszen ha nem így volna, Piton sem járhatna szabadon ki-be a Nagyúrhoz, nem igaz?!

Piton. Hetek teltek már el, mióta utoljára találkoztak. Ahányszor csak eszébe jutott legutóbbi találkozásuk, talpig elvörösödve igyekezett azonnal másra gondolni. Nem engedte meg magának, hogy egy pillanatig is eltűnődjön, mi üthetett belé, hogy majdnem...

- Nem! - kiáltott fel hangosan, hogy a táltos összerezdült a hirtelen hangra. Rania megnyugtatóan simogatni kezdte, az állat pedig békésen legelészett tovább. A nő gondolatai pedig újra csak visszatértek Pitonra. Mi történt volna, ha nem jön az a bagoly? Vajon a férfi is...? Bárcsak...

Jaj, hagyd már abba, mondta magának gondolatban, és kétségbeesetten túrt a hajába. Gyakorlatilag azóta képtelen másra gondolni. A férfi bizonyára még amiatt is kigúnyolná, hogy nem bír úrrá lenni a saját gondolatain.

Napokig várta felfokozott izgalommal, hogy újra találkozzanak. A várakozást aztán felváltotta a csalódott szégyen. Hogy fog vele azok után viselkedni?! Biztos volt benne, hogy nem fog tudni a szemébe nézni. Maga előtt látta a fekete szemek gúnyos villanását, a hidegen összeszorított szájat, hallotta hangjának jeges élét... Nem akarta. Ezt nem.

Ettől fogva szorongva várta, hogy mikor jelenik meg Piton a Nagyteremben. Ha tehette volna, soha nem megy arra, de Nedda kinevette, mikor megemlítette neki, hogy - ha már a házimanók erre nem hajlandók - néha felhozhatná neki az ételt a szobájába. Valószínűleg ő is nevetett volna, ha ezt mástól hallja, de most Neddára is dühös lett. És mindez Piton miatt! Őmiatta csinál magából bolondot a lány előtt! Némely pillanatban már szinte gyűlölte a férfit. Ha eszébe jutott, hogy azért, mert őt megvárakoztatja, dühödten vágta rá magának: Nem, nem azért! Hanem azért a megaláztatásért, amiben része lesz, ha újra találkoznak! Azért, hogy őt ilyesmire kényszerítette! Hogy ilyet hoz ki belőle. Kiforgatta önmagából. A legkevesebb, hogy ezért gyűlöli.

De nemcsak Pitontól tartott. Dariustól legalább annyira. Öccse ugyan azóta egy szóval sem említette a beszélgetésüket, de igyekezetével, hogy úgy csináljon, mintha semmi nem történt volna, csak fokozta Rania idegességét. Darius tartotta elé jelenleg a legvakítóbb tükröt, és Raniának kedve lett volna egy óriásit rúgni abba a tükörbe, hogy szilánkokra hulljon. Darius azt várta tőle, hogy nézzen szembe a valósággal. A valóságnál azonban semmi nem tűnt szörnyűbbnek számára. Tudta, hogyne tudta volna, mire célzott Darius. Valahol mindig is tudta. De az sem volt kétséges, hogy ezzel szembenézni egyet jelent a végső elhatározással. Ettől pedig rettegett. Felégetné maga mögött a hidat, miközben odaát a sötét ismeretlen várja. Biztos volt benne, hogy ezzel az ismeretlennel nem lenne képes megbirkózni. Sőt, mozdulni sem bírna benne. A hídnak ezen az oldalán még őrzött valamit a magabiztosságából, még ismerte a játékszabályokat, ismerte az útvonalakat, de odaát semmit nem ismert.

Eszébe jutott, amikor gyerekkorukban Darius rávette, menjenek el korcsolyázni. Darius imádta ezt a mugli időtöltést. Raniának először és utoljára volt a lábán efféle szerkezet. Soha nem felejti el azt a rémült bénultságot, ahogy ott állt a jégen, lábán egy csúszós vaspengével, ami százfelé akart szanaszét siklani, reszketve attól, hogy óriásit esik, vagy beszakad alatta a jég, Darius pedig csak nevetett rajta csengő gyerekhangján... A kisfiú hiába magyarázta neki, hogy nagyon hamar beletanul, és utána már természetes módon fog száguldozni az új terepen, ő többé nem próbálta meg. És most Darius újra erre akarja kényszeríteni. Néha szinte már őt is gyűlölte.

A táltos hirtelen megmozdult, és Rania ettől magához tért. Meglepve látta, hogy egészen besötétedett már. Megsimogatta az állat fejét és sóhajtva elindult a kastély irányába.

*

- Nem érkeztek még meg? - kérdezte Piton a Nagyterembe lépve Dumbledore-tól. Teljesen fölöslegesen, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem.
- Már itt kellene lenniük - aggodalmaskodott Dedalus Diggle. - Egyáltalán hogy jönnek ide?
- Fogalmam sincs, de emiatt nem aggódom - válaszolta derűsen az igazgató.
- Jó - mondta Piton. - Néhány érdekes dolog jutott ma a fülembe. A Pottert megtámadó dementorokkal kapcsolatban. Állítólag a Halálfalók körében nagy meglepetést keltett az ügy. A Nagyúr ellenben roppant elégedettnek tűnt. Szerintem új szövetségesei lehetnek a Minisztériumban, akikről a Halálfalók még nem tudnak.
- De hát kicsodák? - pislogott Dedalus.
- Arthurék kiderítették, hogy az Azkaban nyilvántartásában nyoma sincsen eltávozott dementoroknak - mondta Dumbledore. - A Minisztérium elvileg szigorúan nyilvántartja őket. Legalább ennyi eszük van, ha már velük őriztetik az Azkabant - tette hozzá sötéten.
- Van még valami - folytatta Piton. - Érdemes lenne a mugliktól beszerezni az eltűnt személyek listáját.
- Naponta kapom a friss listát - felelte Dumbledore. - Hasznunkra lehet ez most?
- Talán. A mugli-elrablások nagy valószínűséggel a Nagyúr parancsára szaporodtak meg az utóbbi pár hétben. Az informátorom szerint számos eltűnéskor eleinte hibáztak az emberrablók. Nem gondoskodtak arról, hogy senki ne legyen a közelben. Szemtanú ugyan nincs, de a közelben tartózkodók a rendőrségnek azt vallották, hogy hirtelen depressziót és rettentő hideget véltek érezni.
- Dementorok? - vonta össze a szemöldökét Dumbledore. - Dementorokkal raboltatja el a muglikat? De hát miért? Azok rögtön kiszippantják a lelküket. Mire megy Voldemort egy csomó lélektelen testtel?
- Talán megparancsolta nekik, hogy hagyják őket békén - vetette fel Dedalus, de Dumbledore csak a fejét ingatta.

Rania szíve óriásit dobbant, ahogy a Nagyterembe lépve meglátta a magas, fekete alakot. Piton háttal állt neki, és elmélyülten beszélgetett az igazgatóval meg egy apró öregúrral. Egy hosszú perc múlva felocsúdva dermedtségéből Rania észrevette Dariusékat, akiknek az asztala, pechjére, viszonylag közel esett Pitonékhoz. Nedda integetni kezdett neki, és ő merev léptekkel indult feléjük. Legszívesebben kiszaladt volna a teremből.
- Már megint rossz kedved van? - kérdezte az öccse köszönés helyett.
- Nem - morogta Rania és kedvetlenül nyúlt a húsos tál felé.
- Rania, mi van veled? - hajolt közelebb Nedda. - Mostanában hozzád sem lehet szólni! Attól félek mindig, hogy a fejemet harapod le! Mint most is - tette hozzá a lány egy pillanatnyi szünet után.
- Semmi bajom - erőltetett mosolyt magára Rania, eltűntetve arcáról a sötét kifejezést.
- Azt látom - méregette Nedda kétkedve.
- Miért vannak itt ennyien? - terelte el a szót Rania. Valóban, a teremben szokatlan módon legalább harminc ember beszélgetett csoportokba verődve.
- Nem tudom - vonta meg a vállát Darius, de Raniát nem tévesztette meg a túlzottan közömbös hang.
- Aha, most biztos itt nyaral mindenki, ugye? - kérdezte csöpögő gúnnyal. Az önsajnálat újra elöntötte, és hirtelen iszonyú megalázónak érezte, ahogy itt tartják, dupla ketrecben: az egyik maga a Roxfort, a másik a kirekesztettség.
Nedda felháborodott arccal nyitotta válaszra a száját, de ekkor furcsa zúgás támadt a teremben. Mindenki felkapta a fejét, és kereste a hang eredetét. A Nagyterem padlójából hirtelen alakok nőttek ki. Rania sóbálvánnyá dermedt az ijedtségtől, de azt észrevette, hogy Dariusék arcán inkább meglepett érdeklődés látszott. A teremben lévők arckifejezése szintén nem tükrözött veszélyt. Világos volt, hogy várták az érkezőket.
- Üdvözöllek, Bruig na Boinn - hajolt meg szertartásosan az igazgató.
A három újonnan érkezett vezére szótlanul meghajolt, majd mikor észrevette Pitont, őfelé is ugyanígy tett, bár érezhetően jóval kevésbé mélyen. Piton viszonozta a gesztust és nyugodtan állta a druida tekintetét. Számára nem okozott már meglepetést a vén druida világos, már-már fehérbe hajló szeme, amely, tudta, jóval többet lát, mint egy átlagos szem.
A druida ekkor megszólalt. Hangja olyan mély volt, hogy szinte már nem is volt emberi.
- Perselus Piton kért, hogy segítsek nektek a gonosz ellen - mondta Dumbledore felé fordulva. - Meghallgatom, amit mondani akarsz, mert Perselus Piton a segítségemre volt.
- Köszönöm - bólintott Dumbledore, majd Raniáék felé tévedt a tekintete. A nő dermedten figyelte őket. - Ha megfelel, menjünk inkább az irodámba. Utána, ha kívánod, megismerkedhetsz mindenkivel.
A druida figyelmét nem kerülte el az igazgató pillantása. Követte tekintetét, és Rania úgy érezte, forró sugarak kereszttüzébe került. Fel akart állni, de a lába nem engedelmeskedett. Bruig na Boinn elindult felé. Piton ugrásra készen figyelte. E pillanatban eszébe sem jutott, hogy éppen ő akarta eltaposni a nőt, ehelyett furcsa aggodalom áradt szét benne, amely csak erősödött, ahogy Rania enyhén szenvedést tükröző arcára nézett. Nem kellett volna engedni, hogy találkozzanak... Tudta, hogy ezzel a néppel óvatosnak kell lenni. Hatalmasak és elveszik, amire szükségük van. Dumbledore-ra pillantott, aki enyhén megrázta a fejét. Eszerint pontosan tudja, mire gondol, és nem aggódik. Sőt, talán pont a szándékai szerint történik minden. Piton rezzenéstelen, közönyös arccal fordult vissza Rania felé, aki előtt, kezét a nő arca elé tartva már ott állt a druida.
- Vak vagy - hallotta a fejében a hangot Rania. Furcsamód megnyugodott tőle, és már nem akart elmenekülni. Minden idegszálával figyelni kezdett.
- A hályogot a szemed elé magad raktad. Amikor leveszed, a fény el fog vakítani. De a fény jó. - Bruig na Boinn hangja visszhangot vert a fejében. - Lelked másik fele segít elviselni.
- Darius - lehelte Rania.
- A csatornák mind nyitva állnak előtted. Ha a hályog eltűnik, nem fogsz többé vak módjára bolyongani bennük.
- Be akarom zárni őket - mondta Rania, bár szája nem mozdult.
- A félelem a legfőbb ellenséged - felelte a hang. - A félelem szüli a dühöt, a düh gyermeke pedig a gyűlölet. Aki gyűlöl, könnyű préda a sötétségnek.
Rania moccanni sem mert. Tudta, hogy a druida előtt olyan csupasz, akár egy újszülött csecsemő.
- A Jelek segíteni akarnak neked. Aki küzd a segítség ellen, önmaga ellen küzd.
E szavakkal a druida hátralépett és leengedte a kezét. Többé egy pillantásra sem méltatta Raniát, aki sápadtan nézte a távolodó, hófehérbe öltözött alakot.

Dumbledore és a három druida kifelé indult. Piton egyhelyben maradva Raniát figyelte. Láthatóan nem okozott benne kárt a druidával való társalgás, amit ugyan rajtuk kívül teremtett lélek nem hallott, de ő teljesen biztos volt benne, hogy lezajlott. Piton nem volt kíváncsi fajta, de most rettentően szerette volna tudni, mit mondott Bruig na Boinn a nőnek, aki mozdulatlanul meredt maga elé, csak a szeme mozgása jelezte, hogy tudatánál van. Hirtelen elfogta a vágy, hogy közelről lássa, nincs semmi baja. Elvégre ő hozta ide a druidát, felelősséggel tartozik a következményekért!

- Mi volt ez? - kérdezte Nedda aggodalmasan. - Mit csinált veled?
- Semmit, egyáltalán semmit - felelte Rania alig hallhatóan. Letaglózta a druidával való találkozás. Agya mintha beragadt volna, nem volt képes gondolkozni.
- Ezt úgysem hiszem el, mondott neked valamit? - faggatózott Nedda.
Darius ekkor felszisszent.
- Piton felénk tart. Csak le ne üljön ide!
Rania érezte, hogy elsápad. Egy pillanat alatt kiszállt a fejéből minden, amit az elmúlt percekben hallott, és felszínre bukkant mindaz, amit az elmúlt napokban a férfival kapcsolatban érzett. Tüdejét összeszorította a szorongás. Csak nem Dariusék előtt akarja kigúnyolni? Ó, miért jön ide, miért nem hagyja békén?!

A férfi észrevette ezt, de már nem tudta félúton megállítani a mozdulatot. Kinyújtott kezével Rania elé tartott egy kis üveget, amit egy órával korábban a szobájában vágott zsebre saját maga számára is rejtélyes késztetéstől hajtva.
- Siróka - mondta kényszeredetten.
Rania döbbent arccal meredt az üvegre. Arcszíne a halottsápadtból egy pillanat alatt váltott vérvörösbe. Egy szót sem tudott kinyögni, amikor elvette az üveget. Piton villámgyorsan húzta vissza a kezét és hátralépett. Raniáról egy pillanat alatt eltűnt a bénultság, ahogy a férfi hátat fordított neki. Ne, ezt még egyszer ne...! Hát még mindig egyhelyben toporog és képtelen bármin is változtatni?! A félelem szüli a dühöt, a düh gyermeke pedig a gyűlölet...
- Várjon! - kiáltott fel. - Én... miért?
- Már biztos elfogyott, nem? - Piton arca türelmetlenséget árasztott, ahogy visszafordult, de bársonyos hangja hallatán Rania minden idegszála ellazult.
- De igen. Köszönöm - felelte halkan. Egyszerre lett volna kedve hangosan nevetni, hisztérikus zokogásban kitörni, felugrálni, szégyenkezni és még ezernyi mást tenni, úgyhogy inkább mozdulatlan maradt. Szemét le nem vette a távolodó férfiról.

Megérezte, hogy Nedda és Darius őt nézik. Visszafordult az asztalhoz, de arcát már nem bírta kordában tartani tovább. Bódultan nézte a kezében tartott üveget, és ahogy felidézte a férfi hangját, megborzongott, és arcába újult erővel tódult a vér. Hogy gondolhatta róla...? Esze ágában sem volt megjegyzéseket tenni... Hiszen figyelmes volt, gondolt rá! Ő pedig újra a rosszat feltételezte róla... Neki készítette a sirókát, számon tartotta, hogy elfogyhatott! Akkor mégsem gondol rá megvetéssel, utálattal... Megint segíteni akart... Rania agyában összevissza száguldoztak a gondolatok, és észre sem vette, hogy szemét lehunyva, arcán bódult kifejezéssel ül percek óta. Arra riadt fel, hogy Darius dudorászni kezd mellette. Szeme felpattant, és kérdőn nézett vigyorgó öccsére.
- Óóó, a szerelem, a szerelem, minden bajom elfeledem - énekelte halkan Darius. - Na, mi van?! - kiáltott fel hirtelen felháborodva, és értetlenül nézett Neddára.
A lány azonban elkésett a bokán rúgással. Rania mögött hangos csattanással borult fel a nehéz tölgyfa szék, ahogy az asztaltól felpattant, de láthatólag észre sem vette. Görcsösen az asztalba kapaszkodva meredt Dariusra, mintha kísértetet látna, majd úgy rohant ki a teremből, mint akit ezer ördög kerget.

Folyt. köv.

Vissza