Halványuló Jegyek

(Gilda)

XIV.

- Rania, nyisd ki, Nedda vagyok! - hallatszott az ajtó mögül.
Rania a fülére szorította a kezét.
- Ha nem nyitod ki, kinyitom én! - kiabálta Nedda aggodalmasan.
Rania meg sem moccant, de tudta, mi következik, ismerte már a lányt annyira. Mi a bánatért nem tud valami mással foglalkozni?

Egy másodperc múlva az ajtó felpattant, és Nedda óvakodott be rajta. Becsukta maga mögött az ajtót és bocsánatkérő arckifejezéssel kuporodott Rania mellé az ágyra.
- Ne haragudj, hogy rád törtem, de... nem akartalak egyedül hagyni!
- Pedig épp erre akartalak kérni - felelte Rania rekedten.
- Nem megyek, csak ha látom, hogy...
- Mit? - ejtette az ölébe a kezét Rania. - Hogy nem öltem meg magam? Látod, élek, virulok! - fejezte be egy röpke erőltetett mosollyal.
- Nem gondoltam, hogy megölnéd magad, csak... Darius nem akart megbántani! De az ilyen témákkal kapcsolatban akkora gyerek, hogy...
- Nem kell védened - szakította félbe Rania, és iszonyú fáradtnak érezte magát. - Tulajdonképpen jót tett velem. Felnyitotta a szememet.
- Szóval akkor...? - Nedda nem fejezte be. Fekete szemei a nő sápadt arcát pásztázták.
- Én képtelen vagyok változni - szakadt ki Raniából. - Már megint ugyanaz történik, és mindig, és újra...
Nedda összeráncolt homlokkal nézett rá, de ő folytatta, mint akiből áradat tör elő.
- Körbe-körbe járkálok ahelyett, hogy legalább előre is vánszorognék valamit, de nem, én mindig visszatérek ugyanoda...
- Nem értem, miről...
- Olyan megalázó ez, érted? - nézett rá vadul Rania, de Nedda biztos volt benne, hogy valójában nem is látja. - Mindig rájövök ilyenkor, mekkora rakás szerencsétlenség vagyok... Tökmindegy, ki az, én rögtön rávetem magam, és mindenféle nem létező dolgot mögé képzelek, a gesztusai mögé, hogy aztán mindig rájöjjek, hogy már megint fölöslegesen csináltam hülyét magamból...
Neddának derengeni kezdett valami. De nem akart hinni a fülének.
- Ugye nem azt akarod most mondani, hogy...
- De igen! - kiáltotta a nő dühös tűzzel a szemében. - Malfoy után megfogadtam, hogy még egyszer nem hozom magam ilyen helyzetbe! Hogy mint egy szédült liba kóválygok egy álomkép után csak azért, mert az illető két jó szót szólt hozzám! Ez annyira szánalmas! - hajába túrva hajtotta térdére a fejét.
Nedda nem tudta, mit mondjon. A Malfoyra tett utalás nem lepte meg különösképpen, sohasem képzelte, hogy a Halálfalók szent életet élnek. De abban biztos volt, hogy Rania teljesen tévúton van, és láthatóan szalmaszálként kapaszkodik az elméletbe, amit felépített. Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Rania azonban nem is várt választ. Szemei vörösek voltak, pedig könnyet nem ejtett, ez látszott rajta, tekintete mégis valami megszállott eltökéltségtől égett.
- Luciusba teljesen bele voltam zúgva, pedig pontosan úgy viselkedett velem, mint az apám. Pont ezért - folytatta konokul. - És ez most teljesen ugyanaz. Piton... - elvörösödött, ahogy kimondta a nevét. - Szóval egyértelmű... Ugyanolyan fölényes, gúnyos, képes egy szavával összetiporni, aztán leereszkedik két jó szóra, én meg már ájultan heverek... Ha ez nem agylágyulás, akkor semmi... Mint egy koldus az odavetett alamizsnával...
- Na állj le - fordította az arcát maga felé Nedda az állánál fogva. - Szerintem ki vagy borulva és össze-vissza beszélsz. Egy: nem hiszem, hogy ájultan hevertél volna Piton minden szavára. Kettő: a mostani esetnek ahogy én láttam, semmi köze nem lehet a korábbiakhoz. Három: Malfoyhoz meg pláne nem. Nem értem, hogy jut eszedbe egy lapon említeni a két pasit?! Lucius Malfoy egy féreg, Piton azért...
Rania közbevágott, mint aki nem is hallotta, mit mondott Nedda.
- Muszáj ennek véget vetnem, különben még hetven éves koromban is ugyanilyen szánalmasan fogom lesni, hogy kibe tudok belekapaszkodni...
- Rania. Figyelj rám - mondta Nedda tagoltan. - Aludj egyet és hagyd abba az önostorozást. Holnapra rá fogsz jönni, hogy abszolút rossz nyomon jársz. Piton nem hasonlít sem az apádra, sem Malfoyra. És Pitonnal már ezernyi dolgot véghezvittetek közösen, kezdve a gyógyításommal. Nem, most ne mondj semmit, csak tartsd észben. Én most inkább megyek, és tényleg hagyd abba a tépelődést, mert csak kikészíted magad.

Nedda felállt, és egy utolsó búcsúpillantás után otthagyta a szája szélét rágcsáló Raniát. Odakint megállt és égre emelt szemmel rázta a fejét. Dariusnak ezért ki fogja tekerni a nyakát. Bár lehet, hogy jobb is így. Talán tényleg felnyitotta Rania szemét, ha nem is egészen olyan tekintetben, ahogy azt a nő gondolta. Nagyon remélte, hogy Rania nem tölti az egész éjszakát újabb elméletek kiagyalásával, de nem fűzött ehhez igazán sok reményt. Megrázta a fejét, és elindult megkeresni Dariust.

*

Rania leugrott Urian hátáról és kimerülten nekitámaszkodott. Több órát száguldozott vele fel-alá, de még a heves szél sem volt képes kisöpörni agyából a gondolatokat. Miután Nedda elment, a sirókának köszönhetően hamar álomba merült, de ébredés után azonnal folytatódott minden. Bár meg tudná zabolázni a gondolatait, kívánta már ezredszer, de erről megint csak Piton jutott eszébe. Tőle megtanulhatná... de nincs az a pénz, hogy erre megkérje. Valószínűleg kinevetné, és egyáltalán...

Gyötrődve hunyta be a szemét. Szinte szünet nélkül a férfira gondolt, és hiába volt benne teljesen biztos, hogy ez megint ugyanaz a kelepce, mint amit már jó pár férfival átélt, ez sem segített. Képzeletében keveredtek egymással a már megtörtént találkozásaik és az elképzeltek. Hogy némult volna meg Darius! Akkor még most sem ismerte volna fel magán a teljes agylágyulás tüneteit... És a remény... Gyűlölte a reményt. Csak arra jó, hogy minél tovább fájjon... de mégis, képtelen volt száműzni. Akkor ott az erdőben, ha az a bagoly nem jön... Mintha évekkel ezelőtt történt volna. Forró hullám öntötte el a gondolatra, vajon milyen lehetett volna Pitonnal csókolózni, egy másodperccel később azonban dühösen söpörte félre - immár vagy századszorra - a képet. Nem! Ezúttal uralkodik magán.

Elhatározása azonnal semmivé lett, ahogy a tó mellé érve megpillantotta gondjai okozóját.

Piton az üvegházból tartott éppen visszafelé. Mivel az utóbbi időben alig tartózkodott a Roxfortban, romlandó bájitalai erősen megfogyatkoztak. Dumbledore délutánra hívott össze tanácskozást, addig pedig ez volt a leghasznosabb, amit tehetett. A bájitalfőzés, bár teljes koncentrációt kívánt, mégis tökéletesen kikapcsolta. És erre szüksége is volt. Bruig na Boinnék látogatása ugyan az igazgató szerint sikeres volt, de még több kérdést vetett fel, mint amennyi annak előtte a fejekben kavargott. Piton nem volt benne biztos, vajon Dumbledore mindent értett-e, amit a vén druida mondott. Ő a maga részéről soha nem volt ráhangolódva az efféle rejtelmes szövegekre. Jobban kedvelte az egyenes beszédet, de a druidáktól ilyet hiába is várna. Trelawney extázisba esett volna a gyönyörűségtől, ha hallja őket.

A druida azonban tett még valamit, és ezzel sikerült megzavarnia Pitont.

Ekkor látta meg a zavar tárgyát: Raniát. A nő sápadtan közeledett felé. Piton nem tudta mire vélni; úgy festett, mint aki nem tudja, jobbra menjen-e, vagy balra. A maga részéről nem bánta volna, ha az ellenkező irányba megy.
- Jó reggelt - köszönt Rania, és ahogy tekintetük összekapcsolódott, zavartan kapta el a fejét.
- Jó reggelt - válaszolta kelletlenül Piton.
Kellemetlen csönd telepedett közéjük. Rania egyre kétségbeesettebben érezte, hogy nem kellett volna erre jönnie. Most mit mondjon? Beszéljen a park szépségeiről, netán az időjárásról? A nyelve teljesen megbénult, arca egyre vörösebben lángolt.

Végül Piton törte meg a csendet.
- McGalagony professzor meggyógyult - mondta közönyösen, holott egy perccel ezelőtt még esze ágában sem volt elmondani neki.
Rania megdöbbent.
- Hogyhogy? De... a sebei... Mr. Shinawatra azt mondta...
- A tegnap esti vendégünk - bizonyára emlékszik még rá, - meggyógyította. A professzor teljesen egészséges. Éppen örömtáncot járnak körülötte - fűzte hozzá gunyorosan, ahogy eszébe jutott az a sikongatás, amit az azonnal a Roxfortba érkező Bimba és Hooch csaptak McGalagony körül. Hála az égnek Trelawneynak nem szóltak.
Rania némán nézett rá. Semmi nem jutott eszébe, amit mondhatott volna. A csend egyre nyomasztóbb volt közöttük. A nő lába már mozdult volna, hogy a kastély felé induljon, ekkor azonban Piton fájdalmasan felkiáltott. Rania már látta is, miért. A férfi hajába rücskös, ökölnyi nagyságú karmos lény gabalyodott. Mellette a fáról vagy tucatnyian pottyantak a földre, és iszkoltak el a tó irányába, ez az egy azonban rossz helyre esett. Hosszú, ágszerű kezeivel vadul cibálta a fekete tincseket, ahogy szabadulni próbált, de ettől csak még jobban belegabalyodott. Piton bosszúsan kapott hátra, de a lényt nem tudta megfogni. Villámgyorsan előhúzta a pálcáját, és hátrafele irányította.
- Várjon, hiszen ez mozog! És ha magát találja el?! - kiáltott rá Rania.
- Talán várjam meg, amíg kitépi a hajam?! Az ördögbe is! - szitkozódott a férfi, amikor a karmos lény újra megrántott egy marékra való hajat.
- Maradjon nyugton, kiszedem! - Azzal Rania választ sem várva a férfi mögé lépett, és megragadta a lényt a nyakánál fogva, amely azonnal mozdulatlanná dermedt. - Ez csak egy krill. Ártalmatlan.
- Vettem észre - morogta Piton. Különös érzés volt, ahogy a nő a hajában matat. Furcsán idegesítő. És furcsán kellemes. - Siessen már! - mordult fel.
- Már kész is van. - Azzal Rania a földre dobta a krillt, amely azonnal a tó felé vetette magát.
Pitonra nézett, de egészen zavarba jött a pillantásától. Lehajtotta a fejét, és a kezét bámulta. Aztán hitetlenkedve emelte fel, és egészen közelről kezdte vizsgálni. Enyhén csillogott a tenyere. Értetlenül nézett Pitonra.
- Valami volt a haján... - hangja elhalt a férfi elboruló tekintetét látva.
- Biztos a krill - morogta Piton összeszorított szájjal. Hogy az a...
- A krillnek száraz, pikkelyes bőre van, és nincs szaga - mondta Rania határozottan. - Ez viszont... olaj!
Piton ádáz pillantást vetett rá.
- Maradjunk az iskolai pletykánál. Nem szoktam hajat mosni!
Ott akarta hagyni a nőt, de a hangja megállította.
- Ne vicceljen, ennek egész enyhe gyógynövényillata van! - Rania maga sem tudta, miért erősködik, de valamiért fontosnak érezte a dolgot. Még hogy nem mos hajat?! A gondolatot is nevetségesnek találta. El sem tudta képzelni a férfiről, hogy ne ügyelne kínosan a tisztaságra. Ez márpedig olaj. Vajon miért keni olajjal a haját? Biztos, hogy nem szépítkezési célból...

Nem fog leszállni rólam, gondolta Piton hirtelen gyűlölettel. De van mivel elterelni a figyelmét!
- Az apja nagyon hiányolta szerdán - mondta halk, vészjósló hangon. Azonnal látta, hogy Raniát sikerült kizökkentenie. - Sajnálhatja, hogy kihagyta a bulit. Magának való kis mulatság volt - folytatta, és szeme tőrként fúródott Raniáéba. A nő immár nyílt rémülettel nézett rá. Piton ettől csak még dühösebb lett. - A sok muglikölyök meggyalázott teste bizonyára tetszett volna magának is!
Rania hátratántorodott. Az utóbbi időben egészen elfeledkezett arról, hogy odakint a Sötét Nagyúr és az apja egyre erősödik; eszébe sem jutott, hogy nem ülnek ölbe tett kézzel, pedig ismerte az apját, milyen régóta várja, hogy szabad legyen a vásár... Nem, nézett rá Pitonra, nem akarja hallani...
- Igen, újabb óvoda... - folytatta Piton könyörtelenül. - Emlékszik még a kis akciójukra? - pillantott a nőre, akinek arcán iszonyat áradt szét. - A két óvónő jutott Dangornak - mondta szenvtelenül, mintha órát tartana. Egyáltalán nem érdekelte, hogy Rania úgy néz ki, mint aki menten elájul. Félig elfordulva folytatta. - Valószínű, hogy a kínlódás hatására bizonyos izmok intenzívebben húzódnak össze, ami neki nagyobb örömet okoz. - A nő irányából jövő hangok hatására abbahagyta és felé fordult. Rania térdre esve, gyomrára szorított kézzel szabadult meg reggelijétől, vacsorájától, ebédjétől, és illúziója maradékától is. Nem tudott védekezni a fejébe kúszó képek ellen. Piton szavai úgy keltek életre a szeme előtt, mintha maga is jelen lett volna. Újabb görcsös összehúzódást érzett a gyomrában, de már nem volt mit kiadnia magából. Nem igaz, nem igaz! - sikítozta magában, de tudta, hogy igaz. És mindig is igaz volt. Ő is részese volt ennek. A szégyen, az iszonyat, az önutálat mintha mind egyszerre robbant volna fel benne, ahogy négykézláb térdelve, remegve próbált úrrá lenni magán... Agyát elborította valami köd, és nem tudta, hogy pár másodperc vagy több év telt el, mire valaki talpra rántotta...

Piton egy automatikus pálcamozdulattal megszabadította Rania arcát és ruháját rosszulléte nyomaitól, és lecsillapodva nézett rá. Tudta, hogy messzire ment. Ilyen reakcióra nem számított, és a szándéka sem ez volt.
- Háború van - mondta halkan. - Akkor is, ha maga itt ül biztonságban, és egyetlen dolga, hogy a családi kapcsolatait építgesse. Nyugodtan folytathatja, nem kell semmivel sem törődnie. Mi tesszük a dolgunkat - tette még hozzá, mielőtt elsietett volna az iskola irányába. Bár érezte, hogy ez kissé patetikus volt, de kikívánkozott belőle. Ha sejtette volna, hogy Raniában milyen gondolatfolyamot indít el ezzel, megveregette volna a saját vállát.

*

- Minerva, elmondhatatlanul örülök, hogy meggyógyult - mondta Dumbledore, és melegen nézett a tanáriban az előtte ülő megviselt, sápadt, de ragyogó szemű tanárnőre.
McGalagony már mindent tudott sebesülése körülményeiről, és az eszméletlensége óta eltelt jó pár hét történéseiről is. Minden fáradtsága ellenére aggódva nézett az igazgatóra.
- Albus, ez szörnyű... Hogy lehet, hogy még ezek után sem vesz tudomást a Minisztérium a történtekről?
- A mugli rendőrség a helyszínen elfogott három férfit. Bűnösnek vallották magukat. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Imperius alatt állnak, de Caramelnek ennyi elég, hogy továbbra is homokba dugja a fejét. Azt mondja, a Halálfalók soha nem műveltek hasonlót, és badarságot beszélek.
McGalagony felhorkant.
- Hihetetlen, hogy még mindig ő ül abban a székben... Albus, ha maga annak idején nem...
- Nem - szakította félbe Dumbledore. - És ezt zárjuk is le. Magának most pihennie kell. Bruig na Boinn szerint könnyen visszaeshet, ha nem pihen még néhány hetet. Ha kell, elkobzom a pálcáját, és bezárom a szobájába - tette hozzá fenyegetőnek szánt hangon, de a szeme hunyorítása enyhítette szavainak súlyát.
McGalagony sóhajtott. Tudta, hogy az igazgatóból a féltés beszél, de a tudat, hogy milyen hosszú ideig feküdt tétlenül, miközben a Rendnek szüksége lett volna rá, dühítette. Szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy vörös hajú fiatal nő viharzott be rajta.

A tanárnő azonnal tudta, ki áll előtte. Emlékezett rá. A nő úgy festett, mint akit démonok űznek, szeme lázasan csillogott, arca hihetetlen zaklatottságot tükrözött, McGalagony láttán pedig nyilvánvalóan még inkább kizökkent. A professzorasszony felállt és Dumbledore-hoz fordult.
- Azt hiszem, a beszélgetésünket később kell folytatnunk. Egyelőre követem a tanácsát. Ma még - tette hozzá nyomatékosan, és Raniára egy pillantást sem vetve elhagyta a szobát.

Dumbledore várakozóan nézett az előtte álló nőre. Nyilvánvaló volt számára, mi következik. Azt nem tudta, mi vitte rá Raniát, hogy megtegye ezt a lépést, de a kérdést elnapolta későbbre. Most minden idegszálával a nőre koncentrált, aki láthatóan az összeomlás határán állva alighanem egy életét fenekestül felforgató lépést készült megtenni.
- Maga ölte meg az anyámat? - szakadt ki Raniából a kérdés.
Dumbledore hátradőlt és összefűzött ujjakkal, némán nézett rá.
- Maga volt? - kiáltott rá Rania. - Mondja meg!
- Tényleg tudni akarja? - kérdezte az igazgató. Amikor a nő azonnal válaszolni akart, kezével intett és folytatta. - Egészen biztos benne? - kérdezte nyomatékosan. Azt akarta, Rania legyen tisztában vele, mit vállal. Ne kereshessen kibúvókat saját magának.
Rania azonban már túl volt ezen a ponton. Hallani akarta, amit mindig is tudott. Piton az imént odakint brutálisan kirántotta a valóságba, és ezt nem lehetett visszacsinálni.
- Igen - mondta eltökélten.
Dumbledore nem kérdezett többet. Felállt, az ablakhoz ment, intett a pálcájával, és egy nagy tállal a kezében tért vissza. Rania azonnal tudta, mi az, bár még sohasem látott ilyet. Egy merengő. Ahogy tudatosult benne, hogy az igazgató közben pálcáját a halántékához érintve vékony ezüstcsíkok formájában a merengőbe pakolja emlékeit, tompa borzadály futott át rajta. Azt akarja, hogy végignézze... Nem pátyolgatja, nem meséli el neki finomkodva, mi történt. A nyers valóság várja. Ezt akarta elvégre. Már nem volt visszaút. Mikor az igazgató várakozóan ránézett, tétovázás nélkül a tálhoz lépett és arcát a kavargó felszínbe hajtva elmerült Dumbledore emlékeiben.

A következő pillanatban a szíve kihagyott egy pillanatra. Mellette az anyja állt. Rania révülten kinyújtotta a kezét, szólt hozzá, de a szőke nő nem hallhatta. Rania nem létezett ott, abban a pillanatban.
- El kell vinnie Dariust - hallotta anyja kétségbeesett hangját. - Hányszor mondjam még?! A férjem olyan dolgokra tanítja... Darius még gyerek, minden érdekli, fogékony, én nem akarom, hogy Keren nyomdokaiba lépjen!
- Asszonyom, ha igaz, amit a fiáról elmondott, szégyellem, hogy eddig nem vettem észre a kivételes képességeit - mondta a tíz évvel fiatalabb Dumbledore, aki pontosan úgy nézett ki, mint most. - De azzal tisztában kell lennie, hogy a gyermekrablás súlyosan büntetendő.
- A férjem nem fogja feljelenteni - nevetett fel hisztérikusan a szőke nő, Rania pedig sóbálvánnyá dermedve állt. Az anyja hiánya olyan hirtelen hasított belé, hogy az jobban fájt, mint korábban bármikor. - Vigye el Dariust, kérem! - nézett anyja esdeklően Dumbledore-ra.
- Na és a lánya? Vele mi lesz? - kérdezte az igazgató és szúrós tekintettel nézett az előtte álló nőre, Raniában pedig mocorogni kezdett a sejtés, hogy Dumbledore pontosan tudta, mi lesz a válasz...
- Rania már menthetetlen, vele kár foglalkozni - felelte kis tétovázás után az anyja. - Túlságosan is az apja vére, és rossz hatással van Dariusra; a kicsi úgy csüng rajta, mintha nem is én lennék az anyja, hanem ő!
A szavak mind felértek egy-egy ostorcsapással Rania számára. Mindig is tisztában volt azzal, hogy az anyjának szinte csak Darius számított, de hallani így is szörnyű volt. Azt hitte, ez már régen nem bánthatja meg, de most legszívesebben egyszerre borult volna anyja nyakába, kezdett volna el ordítani vele, ütötte volna meg, és kezdett volna neki könyörögni, hogy ölelje át... Nem volt azonban egy tizedmásodperce sem dönteni, máris új helyszínen találta magát.

A családi házukban.

Az emlékek elöntötték az agyát, és úgy érezte, ezt már nem bírja tovább...

- Dumbledore, csakhogy! - sietett elő az anyja és kézen fogva vonszolta maga után Dariust. - Menjenek már, Keren meg Rania mindjárt itt lesznek!
- Búcsúzzanak el - mondta gyorsan az igazgató, és szánakozva nézett a kisfiúra. Rania szíve összefacsarodott, ahogy a tizenegy éves gyerekre nézett. Milyen imádnivaló volt és mit kellett átélnie... Bár ott lehetett volna, hogy támogassa...
- Anya, mi van?! - sikította Darius, aki nem értette, anyja miért ölelgeti zokogva, hogy majd' összeroppannak a csontjai.
Az ajtónál álló, álarcos nő felkiáltott - Rania rájött, hogy McGalagony az:
- Itt van!
Kivágódott az ajtó, és Keren Dangor rontott be rajta. Arcán gyilkos düh tükröződött, Rania pedig tudta, hogy alig egy perccel később ő maga is be fog rontani azon az ajtón.
- Betör a házamba, Dumbledore?! - üvöltötte az apja. - Takarodjon innen, vagy megbánja!
- Már megyünk is, de a fiút magunkkal visszük - mondta Dumbledore, és Dariust szinte kitépve anyja kezei közül a háta mögé tolta. Semmivel sem látszott kevésbé fenyegetőnek, mint ellenfele.
Apja ekkor a feleségére nézett, és ahogy tudatosult benne, hogy az asszony nem tiltakozik, hanem az izgő-mozgó, mindenáron kikukucskálni próbáló Dariusra szegezett pillantással suttog maga elé - "szeretlek", vélte hallani Rania, - a felismerés hatására arca szinte démoni kifejezést öltött.
- Te hívtad őket?! - kérdezte vészjósló, halk hangon, de a felesége arca mindent elárult. - Te rohadt kurva, hogy merészeltél elárulni?! - sziszegte, és mielőtt bárki közbeléphetett volna, előrántotta pálcáját, és a következő pillanatban az asszony holtan rogyott össze.
Rania iszonyodva hunyta be a szemét. Hallotta, hogy Dumbledore kiabál, Darius sikoltozik, apja tébolyultan üvölt, McGalagony pedig Dariust próbálja a házból kivonszolni, de a tudatáig már alig jutottak el a hangok. A folytatást ismerte, végignéznie sem kellett, álmában vagy milliószor látta már.

Berohant a házba. A látványtól meghűlt ereiben a vér. Anyja üveges szemmel a padlón feküdt. Apja és egy hosszú, ősz szakállú varázsló hihetetlen sebességgel átkokat szórt egymásra. Úristen, ez Dumbledore professzor, hasított belé a felismerés. A sarokban pedig egy maszkos nő Dariust próbálta félrerángatni az összevissza cikázó átkok elől.
- Engedje el! - sikoltotta és a nő felé rohant.
- Rania - hallotta az öreg varázsló hangját, - jót akarunk nektek. Velünk kell jönnöd!
- Rania, menj innen! - hallotta apja hangját.
Dumbledore kihasználta a figyelemelterelést.
- Capitulatus! - Apja pálcája máris az öreg kezében volt.
A látvány végre magához térítette. Habozás nélkül kivonta a pálcáját, és apja mellé állt. Dumbledore intett, mire a maszkos nő kifelé kezdte terelni Dariust, aki láthatóan nem értette, mi történik.
- Rania, apád tönkretesz benneteket! Ne akard az ő útját követni! - szólt ismét az öreg varázsló.
- Utoljára mondom, hozza vissza a fiamat, Dumbledore! Ne akarja, hogy én hozzam vissza! - Még soha nem hallotta apja hangját ilyen fenyegetőnek.
- Capitulatus! - sikoltott fel, de Dumbledore könnyűszerrel hárította a bűbájt. Magán érezte az öreg tekintetét. Szánalmat olvasott ki belőle.
- Még találkozunk, Rania - mondta, és egy pukkanással eltűnt.

Szemét még mindig szorosan lehunyva tartotta; nem akarta tíz évvel ezelőtti önmagát látni. Észre sem vette, hogy már a saját emlékeit idézi...
Kirohantak a házból, de a maszkos varázslónak, a nőnek és Dariusnak már csak hűlt helyét találták. Zokogva rohant vissza a szobába, ahol anyja feküdt holtan.
- Dumbledore megölte - mondta az apja, - te pedig már megint mindent elrontottál. - Azzal hatalmas pofont kevert le neki.

Csak azt érezte, hogy hirtelen hátrafelé kirepül a házból, ki az illúziókból a fényre, amely olyan hirtelen vakította el, hogy a szeme még csukva tartva is könnybe lábadt tőle.

Dumbledore lenyomta a székbe és a kezébe erőszakolt egy pohár gőzölgő italt.
- Ezt igya meg - mondta halk, részvétteli hangon, de Rania egy pillanattal sem bírt tovább a közelében maradni. Felállt, észre sem véve, hogy az ital jó részét kiborította, és az ajtó felé indult. Mindjárt egyedül leszel, mindjárt - mondogatta magának. Az ajtó azonban kitárult, és Piton lépett be rajta. A nő láttán láthatóan megdöbbent, de szó nélkül félreállt. Rania elment mellette, és az ajtót nyitva hagyva merev léptekkel elhagyta a szobát.

Dumbledore a merengőhöz lépett, és lassan elkezdte az emlékeit visszapakolni a fejébe. Nem szólalt meg, Piton anélkül is azonnal rájött, mi történt.
- Végignézte? - kérdezte összeráncolt homlokkal.
- Máshogy nem hitte volna el - felelte Dumbledore, és hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. - Sajnálom őt, és fogalmam sincs, hogy miért éppen most jött hozzám. Gondolom, druida barátunk keze is benne lehetett a dologban - nézett tűnődve a bájitaltan tanárra, akinek zárkózott arckifejezéséről semmit nem lehetett leolvasni. - Csak remélhetem, hogy nem csalt meg a megérzésem, és erős lesz hozzá, hogy mindezt megeméssze...
- Azon meglepődnék - jegyezte meg Piton. Arról fogalma sem lehetett, mit mondott a druida Raniának, de annak már ő is hallotta hírét, hogyan rohant ki a nő a Nagyteremből, mint valami eszelős. A druida minden bizonnyal nem bánt vele kesztyűs kézzel. Ő erre az imént még rátett egy lapáttal odakint, és most a saját szemével végignézte, hogy az imádott apja megöli az anyját. Kétkedve rázta a fejét. Tudta, hogy sokszor alábecsülte már Raniát, de most nagyon is el tudta képzelni, hogy a nő tényleg összeomlik.
- Én úgy hiszem, erősebb, mint gondoltam - mondta Dumbledore, - különben nem jött volna most hozzám. Sokkal későbbre számítottam. De nem volt választásom, maga is tudja. Mire lett volna jó, ha az időhúzás kedvéért hazudok neki valamit? Ennek most kellett megtörténnie.
Piton kellemetlen érzése ettől csak fokozódott. Ő dobta bele a nőt valamibe, amire még talán nem állt készen... A féltés újra befurakodott az agyába, és immár világosan felismerhető volt. Nem volt kellemes. Soha életében nem féltett senkit.
- Mindazonáltal - folytatta az igazgató, miután választ nem kapott - a Durmstrang-ügyet nem húzhatjuk sokáig. Malfoy hamarosan jelentkezni fog magánál, efelől biztos vagyok. Nagyon remélem, hogy Miss Dangor gyorsan összeszedi magát.
Piton szemöldöke csak egy millimétert húzódott fel e szavak hallatán. Hát persze, Dumbledore számára Rania is csak egy marionett bábu, mint mindannyian. Fölösleges ezen fennakadni, mindig tudta, hogy ő maga is csak ezt testesíti meg a vén bábos számára. Valami miatt mégis zavarta, hogy az igazgató most Raniát is betette a nagy kalapba, mintha csak egy játékszer lenne.
- A tanácskozást holnapra halasztom - állt fel az igazgató. - Addigra talán kiderül, számíthatunk-e rá vagy sem. Ha nem, akkor mást kell kitalálnunk. Holnapig a történtek fényében én is újra átgondolok mindent.
A bájitaltan tanár szó nélkül bólintott és elhagyta a szobát.

*

- Rania, baj van? - lépett a szobába Darius, és az ágyon fekvő nővére láttán aggodalma csak fokozódott.
Rania érezte, hogy öccse jelenléte máris kezdi átmelegíteni jéggé fagyott lelkét. Mindössze egyszer hívta, gondolatban, ahogy régen, és lám, már itt is van. Neki tényleg jelent valamit...
- Mi történt? - ült le mellé Darius. Tudta, hogy valami rendkívüli történt. Érezte.
- Annyira hasonlítasz Anyára - suttogta Rania, ahogy öccse arcát nézte. - A szemetek egyforma... és az orrotok, a szátok is...
- Hogy jutott ez most eszedbe?
Rania a hátára fordult és a plafonra meredt. El akarja neki mondani. Azért hívta ide. De ezt szavakba önteni lehetetlen...
- Láttam... Dumbledore merengőjében... mindent láttam... - Elcsuklott a hangja, képtelen lett volna folytatni. De nem is volt rá szükség, Darius mindent értett. Döbbenten nézett a nővérére, aki teljesen száraz szemekkel, arcán valami ismeretlen kifejezéssel meredt egyre csak a plafon egy pontjára.
- Te kérted? - kérdezte tőle, ahogy egy pillanatra felmerült benne a lehetőség, hogy Dumbledore esetleg kényszerítette, hogy végignézze...
- Én akartam. Tudnom kellett. Darius, igazad volt, mindenben, és én egy átkozott hülye vagyok, hogy téged...
- Nem számít - szakította félbe Darius. És így is gondolta.
- Én... - Raniában mintha egy gát szakadt volna át. Beszélni kezdett, összefüggéstelenül, ahogy a fejét szétrobbantani akaró gondolatok épp utat találtak maguknak a hangszálain keresztül, és Darius szó nélkül hallgatta, órákon át. Rémülettel töltötte el az áradat; képtelen lett volna reagálni. Úgy látta, Raniának erre most nincs is szüksége, de egyre inkább érezte, ő ehhez kevés. Ő nem megfelelő támasz egy ilyen iszonyatos küzdelemhez. Nedda, hol vagy? - kérdezte gondolatban, ahogy önnön tehetetlensége tudatosult benne.

Végül, órákkal később Darius zsibbadt tagokkal állt fel a kimerülten elszenderedő Rania mellől. Fogalma sem volt, most mit tegyen.

*

- Tessék - szólt ki bosszúsan Piton az íróasztala mögül.
- Én vagyok, Minerva - nyitott be McGalagony az irodába, ahol Piton éppen a jövő évi tanmenetet próbálta összeállítani. A dolog kezdett sürgőssé válni; most tudatosult benne, hogy nemsokára megint a nyakába szakad egy halom idióta kölyök.
- Magának nem pihennie kéne? - felelte Piton üdvözlés helyett. Kedvelte a tanárnőt, sokban hasonlított egymásra a természetük. Örült, hogy felgyógyult, de jelen pillanatban az ő társaságát sem kívánta, miként senki másét sem.
- Nem akartam félbeszakítani a munkáját, Piton professzor - mondta McGalagony kissé sértetten.
- Most már mindegy. Miben állhatok szolgálatára? - állt fel a bájitaltan tanár és egy türelmetlen mozdulattal az egyik fotel felé intett. Esze ágában sem volt udvariaskodni, azt viszont nem akarta, hogy a sápadt nő itt ájuljon el az irodájában. McGalagony mégiscsak egy öregasszony.
- Nos - ült le egyenes háttal a tanárnő, - a Dangor lányról van szó. Nemigen örülök, hogy a közelemben kell tudnom. Éppen eleget hallottam róla a sebesülésem előtt, hiába mondja Madam Hooch, hogy szerinte nem veszélyes, a saját bőrömön volt alkalmam ezt megtapasztalni! Dumbledore professzor nem volt hajlandó erről beszélni, mondván, hogy pihenjek! Hah! - tette hozzá felháborodottan. - Úgyhogy ezért jöttem magához. Talán tud magyarázatot adni erre az őrültségre.
- Nem tudok - felelte mereven Piton. - De bizonyára a holnapi tanácskozáson megkapja a választ a kérdéseire.
- A holnapi tanácskozás érinti Miss Dangort? - kérdezte gyanakodva McGalagony. - Úgy hittem, a Rend további teendőit beszéljük meg. Csak nem akarja Albus bevenni a Rendbe?!
- Azt kötve hiszem - vágta rá Piton.
- Akkor? Árulja már el legalább maga, amit tud! - mondta a professzorasszony azon a szigorú hangon, ami a gyerekekkel szemben mindig bevált. Piton szinte elmosolyodott a próbálkozáson. McGalagonynak tényleg nem tett jót a hosszú ágyban fekvés, ha még az emberismeretét is elveszítette!
- Semmi különöset nem tudok - mondta érzelemmentesen. - Viszont nekem sajnos dolgom van. Ha megbocsát. Jobbulást kívánok - tette hozzá a nő kedvéért, akiről tudta, az udvarias szavaival meglepi annyira, hogy nem fog ellenkezni. Piton az udvariassági köröket fölösleges dolognak tartotta, de céljai érdekében megtanulta olykor használni őket.

McGalagony távozása után azonban a kétkedés újból elárasztotta a gondolatait. Nem biztonságos Raniára építeni a tervet, Dumbledore-nak elment az esze. Még ha mostani állapotában rá is lehet venni, hogy segítsen, nem meggyőződésből fogja tenni. Hanem bosszúvágyból, dacból, meg a jó ég tudja, milyen okból. Veszélyes és ingatag alap! És az sem mellékes, hogy Lucius Malfoy átverésében kellene közreműködnie. A szeretőjéében! Piton elkomorodva állt fel. Valóban őrültség Raniára számítani. Őrültség.

*

Rania kimerülten állt fel az ágyról. Mióta Darius elment, az álom és az ébrenlét határán lebegve élte át újra és újra a Dumbledore merengőjében látottakat. Az egész éjszakát így töltötte, és reggelre teljesen kimerült. Elképzelése sem volt, mit tegyen. Az, hogy Dariusnak kiöntötte a lelkét, cseppet sem használt. A fiú nem tud neki segíteni. Ebben nem.

A fürdőszobába ment, és jéghideg vízzel kezdte locsolni az arcát. Így már a szemeit valamivel frissebbnek érezte, de agyát semmivel sem. Hogy tehette?! Hogy tehette?! - zakatolt az agyában mindegyre a kérdés. A fia szeme láttára megöli a feleségét, és a lányával elhiteti, hogy valaki más volt? Hirtelen iszonyúan szerette volna apjának szegezni a kérdést, még akkor is, ha tudta, fölösleges. Nem akarta elhinni, de el kellett hinnie. A méreggombóc megakadt a torkán és jobban fájt, minthogy sírni tudott volna. Képtelen volt megemészteni, hogy ő egy ilyen ember mellett élte le az utóbbi tíz évét, vágyakozva az elismerésére, mindent elkövetve a szeretetéért... És amit Piton elmondott... A hányinger újra elöntötte a gyomrát, de úrrá lett rajta. Lángba borult arccal jutott eszébe, hogy pont Piton előtt lett rosszul. Szánalmas, szánalmas... és még vele kapcsolatban voltak romantikus gondolatai? Na hiszen. Arca elé kapott kézzel gondolt arra, ő hogyan fogadná, ha valaki az orra előtt hányná el magát. Mint valami szakadt kocsmatöltelék! És amilyen részvétlenül eltüntette róla a nyomokat! Ostoba volt. Nem jelent számára többet, mint egy kísérleti állat.

Piton kegyetlenül elbánt vele. Pontosan olyan, mint az apja. Nem tévedett hát. Piton Halálfaló volt. Az apja is. Lucius is. Az apja megtámadott egy óvodát... Pár napja történt az egész... Mit is csinált ő aznap? Hát persze, Pitonon merengett, mi mást? Gyűlölte és közben eszeveszetten vágyott a társaságára. És ez nem változott, jött rá. Megmagyarázhatatlan, értelmetlen és szánalmas, de most is szeretné, ha itt lenne.

- És mit mondanék neki? - kérdezte magától. - Megkérdezném tőle, tett-e ő is az apámhoz hasonló dolgokat? Nem, nem, nem... Minden porcikája azonnal tiltakozott az ötlet ellen. Pedig tudta, hogy igen, biztosan tett ilyet. Hiszen Halálfaló volt maga is. Meg kell kérdeznie tőle... Piton válaszát szinte hallotta a fejében: "Törődne inkább azzal, hogy maga mit tett!" - felelné. És igaza lenne.

A gondolattól kirázta a hideg, és nem bírta tovább a tükörképét szemlélni. Visszament a szobába és kibámult az ablakon. Odakint gyönyörű napsütésben fürdött a park, de most valamiért azt kívánta, bár szakadna inkább az eső, verné az ablakot a jég.

Semmi joga az apját vagy akár Pitont aljas szörnyetegként látni. Hiszen ő se jobb nálauk. Hányszor segített az apjának a kisebb-nagyobb "mókákban", ahogy ők nevezték? Az apja eszköznek használta, ahogy mindig is, de ez nem menti fel. Nem a csempészüzletben, ahol Rania a végén már lassan egyedül vitte a vállán a boltot, az nem számított. Megélhetési forrás volt csupán, ha nem is törvényes. De sose jutott eszébe megkérdezni, egy-egy kiruccanásuk során mit tettek a férfiak, miután az ő képességeit felhasználva megtisztították az utat. Hányszor tehették ugyanazt, amit Piton szerint a két mugli óvónővel?! Ő is asszisztált ehhez. Ő maga is meggyalázta azokat a nőket, hiába volt mérföldekkel messzebb. Ez puszta véletlen. Akár ott is lehetett volna. Akár állhatott is volna az ajtó előtt homokba dugott fejjel, várva, hogy azok elégedetten kijöjjenek...

Az undor önmaga iránt iszonyatos erővel vágott belé. A látomásai ugyan már hetek óta nem jelentkeztek, de most újult erővel törtek rá. Bárhová nézett, megkínzott alakokat látott. Sikolyokat hallott. Első reakcióként halálra rémült, ahogy mindig. - A Jelek segíteni akarnak neked. Aki küzd a segítség ellen, önmaga ellen küzd - rémlett fel benne hirtelen a rejtelmes öregember hangja, akiről maga is rájött már, hogy a druidákhoz tartozik.
- A csatornák mind nyitva állnak előtted. Ha a hályog eltűnik, nem fogsz többé vak módjára bolyongani bennük - folytatódott az emlékkép.
Ó, igen, még ez is... a druida szavai... Utálta a rejtvényeket, de tudta, hogy a druida nem véletlenül mondta neki, amit mondott. Már régen megfejthette volna a szavakat, ha nincs Piton...

A vágy, hogy azonnal beszéljen vele és a szégyen, amiért a férfi megalázó helyzetben láthatta őrjítő ellentmondást jelentett. Tudni akarta azt is, mit tett Piton évekkel azelőtt, de már előre gyűlölte érte. Tudta, hogy ha megtudja, önmagát is visszavonhatatlanul meggyűlöli. És mégis, valamiért muszáj volt vele beszélnie, valami hajtotta... Hiszen bármi is történik, furcsa kötelék van köztük... Nem véletlenül kísérte végig álmaiban annyi éven keresztül... Lehet, hogy a druida szavai erre is megoldást jelentenek?

Úgy érezte, szétrobban a feje. Tudta, hogy a St. Mungóban külön osztály van azok számára, akiknek az agya hirtelen kettévált. Most úgy érezte, akár be is vonulhatna oda. Legalább a saját lábán menne.

*

- J'envoie votre message a Dumbledore(1) - mondta Piton épp abban a pillanatban, amikor Rania benyitott a tanáriba. A nő azonnal rájött, hogy rosszkor zavarta meg, de a meglepetéstől megállt.
- Nous sommes aussi dans l'angoisse - mondta a nő feje a tűzben. - Mais on ignore les problems dans cet école. C'est un autre pays, vous savez...(2)
Piton ekkor hirtelen hátranézett és meglátta az ajtóban álló Raniát.
- Nous devons terminer maintenant. Au revoir(3) - mondta gyorsan Madame Rocamadournak és felállt.
Rania még mindig furcsán zsibbadtnak érezte magát, ahogy ott állt kezében a kilinccsel. Az imént Piton franciául beszélt a csiricsáré hajú nővel. Piton tud franciául... Miért is van ezen meglepve? Illik hozzá, és az intelligenciáját eddig sem vonta kétségbe...

- Eltévedt, Miss Dangor? - kérdezte a bársonyos hang minden ellenséges mellékzönge nélkül.
Rania összeszedte magát. Végül is ezt akarta. Találkozni vele. Attól mentse meg az embert az ég, hogy megkapja, amit akar, mondta egyszer az anyja. De hirtelen egészen tisztán érezte, hogy ha most nem beszél Pitonnal, menthetetlenül elmerül az önutálat ragadós mocsarában. Több mocsarat nem akar. Elég volt.
- Elnézést, ha megzavartam - intett a kandalló felé, ahonnan már eltűnt a nő feje, csak a lángok játszottak továbbra is kékes fényben.
Piton nem reagált. Nem akart különösebb magyarázatot adni arra, hogy kivel beszélt, és hazudni sem volt kedve.
- Eszerint magához tért - mondta végül.
Rania elvörösödött.
- Értékelném, ha ezt többet nem hozná elő - mormogta lehajtott fejjel.
Pitonnak kellett pár másodperc, mire rájött, mire céloz a nő. Hát igen, kétségtelenül nem volt szép látvány. Ő maga valószínűleg már megátkozta volna azt, aki most, jelen életében olyan helyzetben látja. Tényleg megalázó szituáció, volt benne része elégszer.
- A merengőre gondoltam - felelte.
- A merengőre - ismételte Rania. Beljebb lépett a tanáriba és a bájitaltan tanárra nézett. - Van egy perce?
Piton felhúzta a szemöldökét. Nem válaszolt azonnal, nyomasztotta a helyzet. Hisz' tulajdonképpen arrafelé kellene terelgetnie a nőt, hogy segítsen nekik, ez a szerep viszont csöppet sem volt ínyére. De bármit is akar tőle, talán sikerül löknie egyet rajta Dumbledore ölelő karjai felé.
- Van - felelte végül kelletlenül.
Rania nem tudta, hogy kezdjen hozzá. Annyi minden volt, amit jólesett volna valakivel megosztania, de valójában fogalma sem volt, Piton hogyan fogadná, hisz' eddig jószerivel mindig veszekedésbe torkolltak a beszélgetéseik. De máris érezte, hogy a férfi jelenléte megnyugtatja. Megint elfogta az a mindig visszatérő érzés, hogy benne megbízhat, akárhányszor is bánta már meg ezt utólag.
- Ennyire azért nem érek rá - szólalt meg Piton egy perc csönd után némileg sürgetően.
Rania összeszedte magát.
- Az apám... képtelen vagyok elhinni, hogy erre képes volt... Ugye, maga mindig is tudta? - nézett Pitonra segélykérően. Reagáljon már...
- Mondtam is. Csak nem hitte el - felelte a férfi röviden.
- Nem tudom elképzelni, hogy lehet ezt megemészteni - szakadt ki a nőből.
Piton már értette. Rania előtt végre világossá vált, miben is vett részt. Most kezdődik csak számára az igazán kemény harc. Végig bírja vajon csinálni?
- Meg lehet. Talán túl könnyen is - mondta, és Rania felkapta a fejét a hangjából áradó végtelen cinizmusra. Meg kell tudnia, ő vajon hogyan csinálta...
- Miért mondja ezt?
- Nem érdekes - felelte nehézkesen a férfi. - Csak maga tudja, mi van a számláján. De egyet mondhatok. A számlája hátoldalát is csak maga fogja ismerni.
Várt egy percet, de Rania csak a levegőt kapkodta. Úgy tűnt, gondolatban mindig belekezd egy mondatba, majd visszanyeli. Most kell kifaggatni, gondolta Piton. Magától jött ide, lehet, hogy könnyen ki lehet szedni belőle, amit tudniuk kell... pár jól irányzott kérdés kell csak... Meg akart szólalni, de Rania megelőzte.
- Azok a látomások... Tudja, mindig voltak ilyen látomásaim... Megint előjöttek... Látom a megkínzott embereket, mindent... Már meg sem tudom különböztetni, mit láttam én és mit a képzeletem... Azt hiszem, lassan megbolondulok, ha nem lesz ennek vége!
- Nem tudja irányítani a gondolatait - mondta Piton rosszallóan. Egyszerűen idegesítette, hogy valaki egy ennyire nyilvánvaló dolgot ne tudjon, különösen ha Halálfaló volt. - Nem értem, hogy akarta így a Nagyurat szolgálni.
- Kösz - fortyant fel Rania, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem akart megint egy perc alatt összeveszni Pitonnal, ha már egyszer végre összeszedte magát annyira, hogy hozzá forduljon! Kissé kétségbeesve folytatta. - Ez más, ezek képek, maguktól jönnek, akár álmomban is... és az a druida a minap... mondott valamit. Azóta sem vagyok benne biztos, jól értem-e...
A férfi hallgatott. Alapvetően nem szeretett senkit kérdezgetni, most pedig Rania magától is el fogja mondani. Ráér utána megpróbálni terelgetni egy kicsit...
- Azt mondta - folytatta Rania, de nem volt benne biztos, hogy Piton figyel rá egyáltalán, - "A Jelek segíteni akarnak neked. Aki küzd a segítség ellen, önmaga ellen küzd". És még azt is, hogy "A csatornák mind nyitva állnak előtted. Ha a hályog eltűnik, nem fogsz többé vak módjára bolyongani bennük." - Várt egy pillanatig, hátha Piton reagál, de a férfi csak kissé lehajtott fejjel nézett valahová a szék lába irányába. Rania elbizonytalanodott.
- Ennyi? - kérdezte hirtelen Piton.
- Nem, de a többit azt hiszem, értem... - Rania úgy döntött, a többi mondatot a szemét elvakító fényről és a lelke másik feléről megtartja magának, valamiért nehezére esett volna ezeket is felidéznie a férfinak. Megint várt egy másodpercet, majd reakció híján folytatta. - De ez a két mondat... Maga szerint a látomásaimról szólnak?
- Ez egyértelmű - állapította meg Piton. - Most a látomások uralkodnak magán, és maga tiltakozik ellenük. Ahelyett, hogy maga uralná és használná őket.
- Hogy tehetném?! Én azt akarom, hogy tűnjenek el, örökre!
- Fölösleges időpocsékolás ezen keseregni - felelte nyersen a férfi. - Nem fognak eltűnni. Magán egyelőre uralkodnak a saját képességei. Ha ez így megfelel magának, az a maga dolga.
Rania zaklatottan nézte. Hát persze, Piton egészen biztosan ura minden egyes rezdülésének, gondolatának, sejtjének; soha nem engedné, hogy olyan dolgok történjenek vele, amit nem ő irányít. De vele, Raniával az utóbbi időben csupa olyan dolog esett meg, amibe még csak beleszólása sem volt! Megint elöntötte az érzés, hogy ők sosem lesznek egyenrangúak. Hiszen a férfi - ebben teljesen biztos volt, - a saját érzelmeit is mértani precizitással irányítja, míg ő csak sodródik hullámhegyről hullámvölgybe, mint egy hányódó csónak a viharban... Az illúziója, hogy irányítása van a saját élete fölött, mindig is megvolt, diagnózisokat remekül állított fel, de ha a gyakorlatra került a sor, a valóság, lám, újra és újra megtiporta.

- Mire célzott tegnap, amikor azt mondta, teszik a dolgukat? - kérdezte Rania rövid csönd után, de azonnal rájött, hogy ez nem a legjobb kérdés volt.
- Ezt akarta kérdezni? - nézett rá merően Piton. - Tudhatja, hogy ezt egészen biztosan nem fogom elmondani.
- Nem, nem... nem úgy értettem, hogy pontosan mit... Szóval arra célzott, hogy...
- Én nem céloztam semmire - szakította félbe a férfi. - De ha már szóba hozta, Dumbledore-nak van ötlete, hogy maga mit tehetne.
Rania apró gúnykacajt hallatott.
- Azt mindjárt gondoltam. A maga igazgatójáról nemigen változott meg a véleményem. Sőt.
Pitonra nézett, de a férfi megint csak nem reagált semmit. Pedig Ranián ellenállhatatlan vágy ült, hogy válogatott szitokszavakkal illethesse Dumbledore-t, hogy elmondhassa mindennek azért, ahogy a merengővel elbánt vele, amit abban kellett látnia... Tudta, hogy ez a vágy gyerekes, tudta, hogy ő akarta, de mégis. Dumbledore iránti utálata semmivel sem csökkent.
- Hajlandó elmondani a vén szemétláda ötletét? - kérdezte végül, és szinte vágyott rá, hogy Piton rendreutasítsa. Akkor végre kiengedhetné, ami ki akar jönni...
- Elmondom - felelte a férfi szándékosan figyelmen kívül hagyva a Dumbledore-t illető jelzőt. A megérzése most azt súgta, jobb addig ütni a vasat, amíg meleg. - Az igazgató úr a Durmstrangról szeretne öntől információkat szerezni. Egészen pontosan arról, hogyan lehet oda bejutni, ki a titokgazda, és hogyan lehetne az illetőtől számunkra is elérhetővé tenni az információt úgy, hogy lehetőleg ne legyen nyilvánvaló, hogy az számunkra is elérhető.
Rania döbbenten nézett rá. Erre nem számított. Hogy jön ide a Durmstrang? Azt hitte, a Halálfalókról akarják kifaggatni.
- Nem értem - rázta meg a fejét, és további magyarázatra várva nézett Pitonra, aki azonban nem szólalt meg. - És mi közöm van ehhez nekem? Biztosan van ott egy csomó ember, akivel kapcsolatuk van!
Piton várakozó érdeklődéssel figyelte. Rania megérezte a kihívást és folytatta.
- A Sötét Nagyúrhoz van köze, ugye? - A férfi változatlan hallgatását, úgy döntött, bíztatásnak fogja fel. - Tehát ha a Nagyúr megtudná, hogy maguk a Durmstrang iránt érdeklődnek, rögtön rosszat sejtene, igaz? A Nagyúr paranoiás... - Piton felvont szemöldökkel nézte. Hát igen, gondolta, mindössze egy Cruciatus erejéig találkoztak, nem csoda, ha így mer róla beszélni. - Szóval - folytatta Rania - attól tartanak, a Nagyúr azt hinné, kifejezett oka van a maguk érdeklődésének, ez az ok pedig... valami olyan, amit ő is tud... Emiatt akarnak odamenni, ugye?
Piton még mindig nem szólalt meg, de Raniába rögtön belényilallt a bizonyosság.
- Magától tudja Dumbledore, hogy a Nagyúrnak fontos a Durmstrang! Maga szerzett információkat tőle! - Érezte, hogy elönti a szorongás. Hát persze, ha Voldemort megtudja, hogy Piton elárulta, az a férfi életébe kerül. - És meg akarják előzni, mielőtt sikerül neki, bármi is legyen az...
- Bravó - mondta Piton szárazon. - Most már tudja. Nagyjából.
- De akkor sem értem, mit akar tőlem Dumbledore - nézett rá zavartan a nő.
- Miss Dangor - nézett rá a férfi enyhe gúnnyal. - Szerintem ezt is ki tudná találni, ha akarná. A Durmstrang ugyanúgy rejtve van a kívülállók előtt, mint a Roxfort és a Roxfort Expressz. Akivel nem közli a titokgazda, hogy hol van, az sosem találja meg. Aki kívülálló, az kizárólag meghívás alapján juthat be. A meghívás pedig mindig csak egy alkalomra szól. A kívülállók számára természetesen.
Rania összezavarodva nézett rá. Harmadszor mondja nyomatékosan, hogy kívülálló. De hát ő is az, nem?
- Még mindig nem értem, azért, mert én oda jártam...
- Pontosan. Maga hivatalosan még mindig oda jár. Nem végzett ugyanis. És itt sem - tette hozzá, és futó elégedettséggel látta, hogy Rania a haja tövéig elvörösödik. Miben állt volna egy nyomorult RAVASZ-t szereznie?! Esze van hozzá...
- De azért, mert én oda jártam, attól még maguknak nem lesz szabad bejárásuk - válaszolta Rania logikusan, félresöpörve a Piton megjegyzése nyomán érzett futó szúrást.
- Na jó - döntött Piton. - Nekem kell az iskola titokgazdájától valamiféle papírt, meghívást vagy akármit szereznem. Ehhez pedig oda kell jutnom, ugyanis állítólag a titokgazda az egyik festmény. Én pedig biztos vagyok benne, hogy magától semmi olyat nem tudunk meg, amitől könnyebben teljesítem ezt a feladatot. Dumbledore viszont tenni akar egy próbát, hátha mégis. Erről van szó. - Karba font kézzel nézett Raniára. A teljes igazságot majd elmondja neki Dumbledore. Malfoyt esze ágában sincs szóba hozni neki. Azt az agyalágyult ötletet pedig, hogy Rania maga menjen a Durmstrangba, nemcsak nevetségesnek, de kivitelezhetetlennek is tartotta.

Rania már tisztán látta maga előtt, hogy a Sors megint nem bánik vele kesztyűs kézzel. Nem finomkodik vele, kegyetlenül belenyomja az orrát a valóságba, és még magához sem tér, már a szemébe röhögve választás elé állítja. Tesszük a dolgunkat, mondta a férfi. Nyilvánvaló. Küzdenek a Nagyúr eszméi ellen, az életüket kockáztatva, különösen Piton... ő már mer tükörbe nézni. Rania biztos volt benne, hogy Piton számára a kémkedés a vezeklés része. A számlája hátoldalát is csak maga fogja ismerni - mondta épp az imént. A férfi őrült kockázatot vállal azzal, hogy félrevezeti Voldemortot. Ezt írja a számlája hátoldalára. És ő? Ő mit fog rá írni? Tesszük a dolgunkat. Tesszük...
- A titokgazda nem egy festmény - szólalt meg lassan, és magán érezte Piton vesébe látó pillantását. - Ez ostobaság. A fekete mágia tanár az, ha még él, Muharulidze. Legalább száz éve dolgozik az iskolában. Ő az.

(1) Továbbítom az üzenetét Dumbledore-nak.
(2) Mi is aggódunk. De ebben az iskolában nem veszik komolyan a problémát. Másik országban vagyunk, tudja...
(3) Be kell fejeznünk, viszlát!

Folyt. köv.

Vissza