Halványuló Jegyek

(Gilda)

XV.

- Majd én megkeresem - állt fel Remus, miután Piton továbbra is némán állt. - Mindjárt visszajövök.
- Rendben, addig összehívom a többieket is - felelte Dumbledore.
- Minek? - robbant ki Pitonból, miután Lupin kiment. - Semmivel sem fog jobban beleegyezni, ha egyszerre huszan bámulják! - Magában pedig arra gondolt, adja az ég, hogy Rania ne egyezzen bele. Ekkora őrültséget még soha nem hallott, mint amit az igazgató az imént elmondott.
- Talán éppen hogy emiatt fogja elfogadni - hunyorgott Dumbledore, és Piton megértette, hogy ez is egyike az igazgató kis manipulációinak.

Lupin eközben a thesztrálok istállója felé vette az irányt. Miután Raniát nem találta a szobájában, eszébe jutott, hogy Darius szerint szívesen tölti az időt a szörnylovak mellett. Ha igaz, amit Piton elmondott... Lupin, aki egész életében azért küzdött, hogy az előítéleteket feledtesse a környezetével, és elfogadtassa magát, szentül meg volt győződve róla, hogy a nő ugyanúgy megérdemli, hogy a körülményeitől függetlenül ítéljék meg. Nem tette volna persze, ha nem gondolja úgy, hogy Rania többször tanújelét adta már, hogy sosem volt igazán Halálfaló. Az, hogy vannak belérögzült tanok, reakciók, amiktől nehezen szabadul, Lupin szerint érthető volt, és nem zavarta jobban, mint általában a varázsvilág hozzáállása a vérfarkasokhoz. A nő sem tökéletes. Nagyszerű. Tonks tökéletessége már régóta kifejezetten frusztrálta.

Nymphadora... szerette gondolatban így hívni, akkor is, ha a lány valamiért utálta a nevét. Őszerinte viszont illett hozzá, mert tényleg egy kis nimfa. Lupinnak fájón hiányzott. Régóta rájött már, hogy számára Tonks testesíti meg mindazt, amire vágyik. Tonks az ő szemében tökéletes volt, az időnként rátörő kétbalkezességén csak mosolygott. És ugyan hogy jön ő ahhoz, hogy egy ilyen teremtményt akár gondolatban is megszentségtelenítsen? Ő, a koldus, a vérfarkas... ráadásul annyival öregebb is nála... Nem. El kell egymástól szakadniuk. Persze nem teljesen, azt nem bírná ki. A lány az utóbbi időben úgyis olyan távolságtartó lett vele szemben. Remus nem értette az okát, de elfogadta. Úgy érezte, nincs joga olyasmit hiányolni, ami addig is csupán futó fénysugárként volt az övé, amelyet nem birtokolhat senki, csak élvezheti, amíg tart... Most mindenesetre legalább látja majd.

A thesztrálok istállójához érve már tudta, hogy nem tévedett. Rania ott ült és mozdulatlanul meredt a halállovakra, akiket nyilván pontosan olyan tisztán látott, mint a férfi maga.
- Rania - szólította meg Lupin halkan. A nő felkapta a fejét és rámeredt. A keresztnevén szólítja? Mióta vannak ennyire jóban? Arcán rosszalló kifejezéssel fordult vissza a szellemlovak felé.
- Dumbledore kért meg rá, hogy keressem meg - folytatta Lupin, immár jóval visszafogottabban. Miután Rania még mindig meredten nézte a lovakat, hozzátette: - Perselus beszámolt a beszélgetésükről.
Rania rosszindulatú pillantást lövellt felé.
- Gondoltam, hogy rögtön mindenkinek szétkürtöli! - A hangsúlyból világos volt, hogy a mindenki alatt ez esetben Lupint érti.
- Nem kürtölte szét - felelte higgadtan a férfi. Lepergett róla a nő gyerekes szúrása. - Dumbledore éppen ezért szeretné, ha maga személyesen mondaná el.
Rania még mindig égő szemekkel nézett rá, és Lupin megértette, hogy fél. Pitonnak elmondani, amit tud, egy dolog. De kiállni mindenki elé, az valami végérvényes. Valami visszavonhatatlan.
- Hisz' már döntött, amikor elmondta neki - próbálkozott. - Bizonyára tudta, hogy Perselus beszámol róla az igazgató úrnak.
Rania összeszorított szájjal fordult el. Lupinnak igaza volt. Nem csinálhat úgy, mint aki nem tudta, hogy Piton Dumbledore-hoz fog menni. Dehogynem tudta. Az információt ennek tudatában adta át neki. Ostobaság lenne most már visszakozni. Lupinra nézett, és a borostyánszín szempárban csak mélységes együttérzést és bíztatást látott. Ez pedig felébresztette a büszkeségét. Egy vérfarkas rajta ne sajnálkozzon! Felpattant.
- Mehetünk - mondta, és Lupint meg sem várva a kastély felé indult.

A férfi lassú léptekkel követte.

*

- Harry halálra aggódja magát - mondta vádlón Sirius az igazgatónak. - Nem mondja, de látom rajta. Miért nem beszél vele?! Hisz' még azt sem tudja, hogy maga ott lesz!
- Ne is mondja el neki, kérem. Megvan mindenre a jó okom. - Dumbledore-on látszott, hogy ennél többet nem kíván mondani.
Sirius dühöngve fordult el. Boldog volt, hogy Harry az ő házában lakott, és titkon az volt minden vágya, bárcsak keresztfiának sose kellene visszajönnie az iskolába. Nemegyszer kapta magát azon, hogy azt kívánja, bár csapnák ki Harryt a tárgyaláson, ahová a dementorok elkergetése miatt idézték. De volt annyi józanság benne, hogy nem próbálta lebeszélni Dumbledore-t, amikor megtudta, hogy védeni kívánja Harryt a Wizengamot előtt. Tisztában volt vele, hogy saját nyomorult szintjéről állítana ki ezzel bizonyítványt. Az ember nem teszi a T-ktől hemzsegő bizonyítványát a kirakatba. Tehát úgy csinált, mint aki örül, hogy Dumbledore védeni fogja Harryt, azt viszont már nem tudta lenyelni, hogy az öreg nem próbálja megnyugtatni a szerencsétlen kölyköt.

Körülnézett, de Lupint nem látta sehol. Rendbéli társai, akik még nem látták a felgyógyult McGalagonyt, most izgatottan tolongtak a tanárnő körül, akinek láthatóan roppant jólesett a rá irányuló figyelem, még ha vitézül próbálta is magán tartani a szigorú álarcát.
- Nem értem, miért kellett idejönnünk - fordult vissza Dumbledore-hoz. - Nem szeretem, hogy Harryék egyedül vannak a házban azzal az őrült manóval!
- Nincsenek egyedül - felelte az ősz mágus. - Moise és Frau Himmel figyelik a házat. Nem lehet gond.
- De akkor sem értem, hogy miért...
- Már félsz kijönni a házból, Black? - szúrta oda Piton, aki időközben, megunva a kullancsként rátapadó Doris Diggle locsogását, inkább Dumbledore társaságát választotta. - Érdekes. De nem meglepő. Mindig tudtam, hogy igazából jól érzed magad te ott bent. - Piton nem bírta ki, hogy ne szóljon be Sirius Blacknek. Gyűlölete túlságosan mélyről fakadt ahhoz, hogy ne okozzon rosszindulatú élvezetet minden egyes mondat, amivel belérúghat. Sötét elégedettséget érzett a férfi elboruló arca láttán, és nem törődött Dumbledore rosszalló tekintetével.
Sirius válaszra nyitotta a száját, de ekkor belépett Lupin, nyomában Raniával.

A szobában síri csönd lett.

Rania elfogódottan nézett körül, de gondosan vigyázott rá, hogy arcáról semmit ne lehessen leolvasni.
- Ezért kellett idejönnünk? - köpött ki Sirius, miután világossá váltak számára az összefüggések.
- Miss Dangor hasznos információkkal szolgálhat - mondta Dumbledore határozottan, és a mereven álló nőre nézett.
- Dumbledore, én nem vennék erre mérget - reccsent Mordon hangja, és a vén auror már bicegett is közelebb. Rania undorítónak találta az arcát, és az egyik szeme helyén őrülten forgó mágikus szemtől a hideg is kirázta. Az öreg eléállt és egészen közelről bámult rá, bűzös lehelete az arcába csapott. - Nem, semmiképpen nem megbízható.
Rania mereven a sebhelyekkel borított, ráncos homlok közepébe fókuszált, és a pokolba kívánt minden egyes embert a teremben. Mindenkit.
- Mr. Mordon - lépett elő Darius, és látszott rajta, hogy rettenetesen tiszteli a vén aurort. - Szerintem meg kellene hallgatniuk a nővéremet. Én teljesen biztos vagyok benne, hogy igazat mond.
Rania kifejezéstelen arccal nézett az öccsére, és Darius megrémült a pillantásától.
- Na persze! - jött közelebb Black is. - Minden vágya, hogy az urát legyőzzük, igaz?! Én most megmondom, hogy nem vagyok hajlandó semmiben részt venni, ami ennek a hazugságaira épül! Nem akarok még egy Halálfalót elviselni, és ha rám hallgattok - nézett körül vadul, - ti sem!
Rania még mindig nem szólalt meg. Vitatkozni semmiképp nem akart leállni az őt gyűlölő nagy, nemes és szent mágusokkal. Legszívesebben leköpte volna őket. És megvetette magát is, amiért egy pillanatig arra vágyott, bár adnának neki feloldozást.
- Sirius - emelte fel a hangját Darius figyelmeztetően. - Azt hiszem, kissé túlzásba viszed!
- Én azt mondom, minden segítség jól jön ebben a lehetetlen helyzetben - állt fel a lángvörös hajú Arthur Weasley felesége helytelenítő homlokráncolásától kísérve.
Dumbledore némán figyelte a szóváltást, amelynek nyomán hamarosan jól láthatóan kettészakadt a szobában lévő társaság. Nem szólt közbe. Abban teljesen biztos volt, hogy nincs más megoldás, Raniára kell támaszkodniuk. A nőre nézett, és konok pillantását látva tudta, hogy jól döntött. Meg fogja csinálni. De neki magának kell rájönnie a saját erejére. És ebben Piton - az egyetlen, aki rajta kívül nem kapcsolódott be a vitába - támogatni fogja. Személyesen akarja majd újra bebizonyítani, hogy a halálfalóság, Voldemort ereje legyőzhető. Ő is akarja majd a nő sikerét. Már most is akarja.
- Nos, elég lesz - szólalt meg, mire mindenki azonnal elhallgatott. - Én már döntöttem. Amennyiben Miss Dangor hajlandó néhány információt megosztani velünk, én a magam részéről megbízom azok hitelességében. Ha ez ellen valakinek kifogása van, senkit nem kényszerítek arra, hogy részt vegyen az akcióban. Szabadon távozhat, aki úgy kívánja.

Senki nem mozdult.

- Rendben. Akkor szeretném, ha Miss Dangor megismételné, amit Piton professzornak elmondott.
Néma csönd volt a szobában.

Rania nagy levegőt vett, mint aki egy szikla tetejéről veti magát a feneketlen óceánba, és megismételt mindent, ahogy Dumbledore kívánta: a durmstrang-beli titokgazdát, a hajót, a látogatók bejutásának módját, mindent, amit tudott. Minden erejével igyekezett úrrá lenni hangja remegésén, izgatott hadarásán, de tudta, hogy látszik rajta. Mindenki láthatja, aki nem vak, hogy mennyire ideges. Elhallgatott és nagyot nyelt. A rámeredő tömeg mintha csupa szemből állt volna. Mindenhol ellenségesen, kíváncsian, bizalmatlanul vagy éppen bíztatóan ráfüggesztett szemeket látott, és mindegyikből a saját tükörképét látta visszatükröződni. Látta magát a szemükben, ahogy szánalmasan fülig vörösödve keresi a szavakat, és nem akarta tovább folytatni. Aztán mintha delejes erő vonzaná, tekintete Pitonra tévedt, és elveszett a férfi pillantásában, amely már szinte hipnotikus erőt sugárzott felé. Rania belékapaszkodott, és innentől kezdve csak hozzá beszélt. Sokkal könnyebb volt így. Végtelen nyugalom és biztonságérzet szállta meg, és szemét akkor sem vette le róla, amikor már nem volt több mondanivalója. Hirtelen idegen érzés támadt a fejében, azonnal tudta, hogy nem az övé. Elismerés. És Piton felől áradt. A férfi arca rezzenéstelen volt, de Rania kristálytisztán érezte az elismerését. Az első alkalom volt, hogy Piton nem szavakba öntött gondolatokat küldött felé. Mert hogy szándékosan küldte, azt Raniának eszébe sem jutott kétségbe vonni, pedig ebben tévedett.
- Rendben - törte meg a csendet McGalagony. - Tegyük fel, hogy Muharulidze a titokgazda. Ismerem jól, félelmetes sötét varázsló volt világéletében. Nem tartom kizártnak azt sem, hogy Tudjukki híve. És ha igaz, amit a hölgy elmondott, akkor már a hajóra sem szállhat fel olyan személy, aki nem a titokgazdától személyesen kapott erre invitálást, hacsak nem tanuló vagy tanár az illető. Ez esetben nem vagyunk kinn a vízből. Azt nem tudja eszerint megmondani, földrajzilag pontosan hol van az iskola - nézett Raniára szigorúan.
- A fidelius miatt nem tudom. De ha tudnám is, ott nem találnak semmit. Véletlenül tudom, hogy térösszehúzó bűbájjal is védik a területet. Nem egy elhagyott viskót találnának az iskola helyén, hanem a nagy semmit. Szó szerint. Beszippantaná magukat - válaszolta Rania hidegen. Tudta jól, hogy a Durmstrangot sötét varázslatok tömege védi, amelyektől a Dumbledore-féle társaság nyilvánvalóan úgy irtózik, mint semmi mástól. Hát akkor törjék meg a maguk eszközeivel! Ő majd érdeklődve szemléli, mire mennek az erkölcsös módszereikkel.
- Hát gratulálok! - horkant fel Sirius, aki nem bírta tovább szótlanul. Az, hogy gyakorlatilag fogoly volt a saját házában, és szinte semmilyen ráhatása nem volt az eseményekre, csak még inkább feltüzelte a vágyát, hogy a szavának súlya legyen. Presztízskérdést csinált abból, hogy itt és most egy Halálfalónak ne vegyék több hasznát, mint neki. - Tényleg, nagyon sok értelme volt, hogy most az egész Főnix Rendje felvonult előtte, hogy aztán tökéletesen pontos listát adjon rólunk az urának!
Rania érezte, hogy ez a férfi annyira gyűlöli, amennyire csak ember gyűlölni tudhat, és ez soha nem fog megváltozni. Az eszével értette is. De e pillanatban, kiszolgáltatva a szobában őrült hullámokban felé csapódó ellenszenvnek, csalódottan és egyben tele önmaga iránti megvetéssel a csalódottság miatt, egyetlen vágya volt csak: hogy visszavágjon.
- A Főnix Rendje? - kérdezte tágra nyitott szemmel. - Á, igazán köszönöm, ez értékes információ! Bár átadhatta volna kevésbé feltűnően is, de ha még sokat gyakorolja, bizonyára menni fog!
A tekintetek mintegy vezényszóra fordultak megrovóan a meggondolatlanságáról jól ismert Sirius felé, aki tehetetlenül érezte, hogy elvörösödik. Egy pillanatig úgy tűnt, megüti a nőt. Aztán három hatalmas lépéssel elhagyta a termet, és az ajtót hangosan bevágta maga után. Odakint jutott csak eszébe, hogy újabb esélytől fosztotta meg magát, hogy végre tehessen valamit, de már késő volt.
- Mintha azt mondta volna, Dumbledore - szólalt meg a jól nevelt Dedalus Diggle, aki az angol hidegvérre jellemző módon igyekezett úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, - hogy Miss Dangor konkrét segítséget nyújthat nekünk.
- Nos, igen - felelte az igazgató. - Kénytelen vagyok egyetérteni Minervával abban, hogy a Miss Dangor által elmondott információk ugyan rendkívül hasznosak, de a segítsége nélkül nem jutunk velük semmire.
- Mégis mire gondol? - meredt rá Rania homlokráncolva. - Nyilván nem arra céloz, hogy nekem kellene elintéznem a maguk ügyét a Durmstrangban.
Az igazgató beszédes pillantását látva azonban nemcsak ő, hanem a szobában tartózkodó összes ember dermedten nézett az ősz mágusra. Egyedül Piton arca nem tükrözött érzelmeket, ő azonban elégedetten érzékelte a többiek reakcióját. Forrón remélte, hogy az igazgató javaslatát kellő számban fogják ellenezni ahhoz, hogy Dumbledore letegyen erről a nevetséges ötletéről. Felvont szemöldökkel figyelte, ki fog megszólalni először.
A nyertes a teljesen felháborodott Molly Weasley lett.
- Igazgató úr, ezt nem gondolhatja komolyan! Mégis hogy bízhatnánk meg benne? És mi van, ha...
- Ne aggódjon, Mrs. Weasley - vágott közbe Rania. - Dumbledore professzor nyilván nem kockáztatná meg, hogy pálcát adjon a kezembe és kiengedjen innen.
- Á, igaz is - mosolyodott el Dumbledore, - a legfőbb ideje már, hogy ezt visszaadjam. - Azzal Rania felé nyújtott egy varázspálcát. Az ő pálcáját.

A szobában többen is felkiáltottak, Mordon és még néhányan pálcát rántottak.

Rania egy töredék-másodpercnyi meglepetés után szó nélkül, villámgyorsan elvette a pálcát. Nem és nem fogja engedni, hogy holmi megilletődés látszódjon rajta olyasmiért, ami, most újra úgy érezte, alapvetően jár minden varázslónak és boszorkánynak. Igazság szerint nem is lett volna szabad engednie, hogy valaha megfosszák a pálcájától! Ezt a megaláztatást nem bocsátja meg soha a vén hülyének...
Dumbledore-ra nézve azonban biztos volt benne, hogy az ősz mágus pontosan tudja, mi jár a fejében.
- Nézze, Miss Dangor - hunyorított Dumbledore. - Mindannyian tudjuk, hogy egyikünk sem juthat az iskola közelébe. Egyedül maga. Igen, Molly, egyedül ő. Ha bárkinek van jobb ötlete, az mondja, de higgyék el, minden lehetőséget végiggondoltam. Ez az egy esély maradt. És az idő sürget minket.
- Dumbledore - recsegte Mordon, egy millimétert sem mozdítva kivont pálcáján, mellyel Raniára mutatott. - Néha kételkedem a józan eszében!
- Egyetértek - szólalt meg Sturgis Podmore is, és pálcájával a kezében közelebb lépett. - Mit képzel, Dumbledore, nem fogja az első adandó alkalmat kihasználni, hogy visszamenjen az övéihez?!
- Esze ágában sincs visszamenni - kiáltott fel Darius. - Ugye? - nézett a nővérére megerősítést várva.
- Maga nagyon naiv, Dangor professzor - jelentette ki Podmore.
Rania némán állt. Szerette volna Piton fejéhez vágni, hogy ennyit a számlája hátoldaláról, de képtelen volt ránézni. Hogyan is gondolhatta egy percig is, hogy majd hisznek neki? Hogy azért, mert ő meghozott egy döntést, majd engedik is neki bebizonyítani? Márpedig nem fog könyörögni, hogy adjanak neki egy lehetőséget, oldják meg maguk a problémájukat, ahogy akarják.
- Leengedhetik a pálcát - mondta Dumbledore. - A kisasszony nem tudna kárt tenni magukban.
Mordon egy pillanatig összehúzott szemmel nézte az igazgatót, fontolgatva, hogy is kell érteni az elhangzottakat, majd bólintott, és leengedte a fegyvert. A többiek követték a példáját.
- Szerintem hallgassuk meg, mit javasol az igazgató úr, és azután mondjunk csak véleményt - szólalt meg Tonks halkan.
- Köszönöm, Nymphadora - bólintott felé Dumbledore. - Mint mondtam, meglátásom szerint Miss Dangor konkrét segítsége nélkül esélyünk sincs a Durmstrangba bejutni...
- Tényleg nem hiszem, hogy komolyan beszél - tört ki Rania. - Eltekintve attól, hogy azt sem tudom, mit akarnak tőlem, mégis hogy képzeli? Sétáljak be a Durmstrangba, mondjam, hogy "Helló, épp erre jártam"? Engem ott ismernek, és azt is tudják, hogy... - nem fejezte be a mondatot.
Piton tudta, mi következik, és rezzenéstelen arccal figyelte a nő arcát.
- Nem, nem a saját alakjában menne - felelte Dumbledore, majd szünetet tartott és félhold alakú szemüvege fölött fürkészve nézett Raniára. - Piton professzor alakját venné fel százfűlé főzet segítségével.
A hallgatóság újfent dermedten nézett az igazgatóra, Raniából viszont kissé hisztérikus nevetés tört ki.
- Mit beszél?! Ez... na ne...! Hogy...? Maga megőrült!
Piton tökéletesen egyetértett vele, és azt is tudta, már a gondolatát is utálja, hogy bárki is az ő alakját, az ő ruháit vegye fel.
- Határozottan ellenzem, Dumbledore professzor. A kisasszony nem jeleskedik színészi képességekben. Az első pillanatban elárulná magát - mondta, kissé hevesebben, mint szándékában állt.
- Igazán?! Köszönöm szépen! - felelte Rania még mindig kissé hisztérikusan.
- Ne haragudjon, igazgató úr, de ez képtelenség - szólt közbe Darius. - Eszem ágában sincs hagyni, hogy a vesztébe küldjék!
Piton elhúzta a száját. Sosem bírta elviselni az álerélyességet. Dariust egy puhány alaknak tartotta, aki bármely nála erősebb akaratnak engedni tud, ha valódi tettekre kerül a sor. Ilyenkor bezzeg, amikor csak beszélni kell, azonnal lelkesen demonstrálja, hogy milyen kemény is ő... Közben újabb hangzavar bontakozott ki. Rania oda sem tudott figyelni. Agyában egymást kergették a gondolatok. Dumbledore odaküldené őt? Ennyire nem lenne semmi más lehetősége, hogy pont őrá akar bízni egy fontos küldetést? Mennyire ki vannak neki szolgáltatva... Képtelenség, ilyen felelősséget ő nem is bírna el... Pitonra tévedt a tekintete, de a férfi merev arccal nézett el a vitatkozók feje fölött. Szóval neki sincs ínyére a dolog... Hisz' mondta is, nem bízik a színészi képességeiben... talán őbenne magában sem...
- Mi szükség van erre a százfűlé-dologra? - kérdezte hirtelen, és Piton arcán látta, hogy sikerült kellemetlen kérdést feltennie.
Dumbledore professzor mintha kereste volna a szavakat, ekkor azonban a semmiből Dobby, a házimanó termett előtte.
- Dumlidor professzor - visította. - A vendég ácsorog a kapuban!
- Oh... meg is feledkeztem róla. Későbbre vártam ugyan... Dobby, mondd meg neki, hogy azonnal jövök. - A manó boldogan hajlongva eltűnt. - Elnézésüket kérem, de meg kell szakítanom a megbeszélésünket egy rövid időre. Arra szeretném önöket kérni, hogy menjenek a szobájukba. A vendégünket ugyanis körbe kell vezetnem.
- Mi, bújjunk el? - kérdezte gyanakodva Mordon. - Dumbledore, csak nem valami minisztériumi ellenőr szabadult a nyakába?
- Ugyan, mindössze óvatos vagyok. Az illető hölgyet ugyanis még nem ismerem, és sajnos ragaszkodott hozzá, hogy csak a mai napon tud a rendelkezésemre állni. Nem akarom, hogy feltűnjön neki ez a tanácskozás itt szünidőben. A megbeszélést egy óra múlva folytatjuk. Addig is, Piton professzor, kérem, mondjon el mindent Miss Dangornak. Tonks, kérem, jöjjön velem, érdekesnek fogja találni a vendégünket - szólt a hervadtan álldogáló lányhoz, majd McGalagonnyal a nyomukban kisiettek a teremből.
Piton magában szitkozódva követte a tekintetével. Ez jellemző rá. Mindig rábízza a kellemetlen feladatokat. Bármi mást szívesebben tett volna, mint hogy Lucius Malfoyról csevegjen Raniával.

A szoba kiürült, Rania pedig mereven leült a legközelebbi székbe és a fejét rázva nézett Pitonra.
- Erről nem volt szó. Ez nem volt fair... hogy engem... Maga tudta, ugye?
- Szerintem is abszurd, amit Dumbledore kitalált - felelte Piton, megkerülve a kérdést. - De hogy még jobban hőböröghessen, felvilágosítom magát.
Rania ugyan nem értette, miért okozhatnának neki a részletek még a mostaninál is nagyobb bosszúságot, de Piton elbeszélését hallgatva fokozatosan lett egyre sápadtabb. Aztán pedig azt is megtudta, miért van szükség arra, hogy Piton alakját vegye fel.
- Malfoy? Lucius Malfoy? - kérdezte zúgó fejjel, mikor megértette, hogy a szőke varázslóval együtt kellene a Durmstrangba mennie. - Őt kéne átvernem? Na ne hülyéskedjen!
- Pontosan erre gondoltam - bólintott Piton hidegen. - Úgyhogy ha Dumbledore visszajön, maga megmondja neki, hogy a dolog szóba se jöhet.
- Egy pillanat, talán ezt hadd döntsem el én! - nézett rá Rania felháborodva. Tisztában volt vele, hogy Piton tudja, mi volt közte és Malfoy közt. "Mondja, minden szeretőjét ilyen hamar elfelejti?" - csengett a fülében Piton hangja, amint alig két hónapja az arcába sziszegett, és tehetetlenül érezte, hogy az emlék hatására elvörösödik.
- Parancsoljon. - Piton, arcán leírhatatlanul gúnyos kifejezéssel enyhén meghajtotta magát a nő felé. Természetesen nem kerülte el a figyelmét a fülig vörösödő arc. Nem fogja a volt szeretőjét félrevezetni, ebben biztos volt, a gondolat pedig dühvel töltötte el. Elfordult, és hogy testbeszédével még inkább jelezze, hogy a maga részéről nem kíván részt venni a döntési procedúrában, tüntetően az ablakhoz sétált és mereven kinézett rajta.

Rania értette. Azzal tisztában volt, hogy Pitont egészen biztosan nem a tapintat vezette az ablakfülkébe, de hálás volt neki azért, hogy egyedül emésztheti meg az információt. A feje zsongott, mint egy méhkas. Ez az őrült terv... a Sötét Nagyúr és a Durmstrang... Ki gondolta volna, hogy Mardekár Malazár alapította... Ha a Nagyúr ér oda előbb, a világ ura lehet... Dumbledore megőrült, hogy szembe akar szállni vele... őrültek mindannyian... de Piton a legőrültebb... és az, hogy eredetileg Malfoynak kell megszereznie a titokgazda engedélyét a Sötét Nagyúr számára, ezért ő, Rania színleg a Nagyúrnak dolgozna... Piton azt hiszi, hogy ő Malfoy neve hallatán reszketve összehúzza magát... hát nagyon téved... de még mennyire... És hogy ő Piton alakját felöltve... még sosem tett ilyet... el tudná vajon játszani? Megnézhetné, mi van a ruhája alatt, hasított belé az egyáltalán nem oda illő gondolat, és majdnem felnevetett.

Piton a nő ablaküvegen tükröződő képét figyelte. Nem akarta figyelni, tekintete mégis mindig visszatért rá. Rania arca most, hogy azt hitte, senki nem látja, olyan volt, mintha valamiféle belső monológot adna elő, mintha hevesen vitatkozna valakivel. Piton gyakorlatilag szóról szóra követni tudta, hol tart a gondolatmenetében. Na ezért képtelenség többek között Dumbledore ötlete, gondolta dühösen. Ezzel az arccal akarja, hogy eljátssza őt, Perselus Pitont Malfoynak?! Ennyi erővel a sírját is megáshatná. Ha Malfoyt meglátja... vajon hogy reagálna? Piton összeszorított szájjal meredt még mindig Rania tükörképére. Nem, nem bízhatják rá... Még ha el is határozza magát, éles helyzetben bármikor összeomolhat... Vagy meggondolhatja magát... igaz, ezt már végigbeszélték Dumbledore-ral, és meg is találták a megoldást, de Malfoy is gyenge pont... Ha Rania találkozik vele, nem inog-e majd meg? Nem ront-e el mindent hirtelen támadt lelkesedésében, ami egykori szeretője láttán elkapja?! Az az abszurd kép villant az agyába, ahogy Malfoy rémülten hátrál, amint Perselus Piton - aki valójában Rania - sóvár tekintettel delejezve őt egyre közelít... Észre sem vette, hogy hangosan szusszantott egyet, csak arra eszmélt, hogy Rania mellette áll.
- Megcsinálom - mondta elszántan a nő.
- Hogy mondja?! - kérdezett vissza Piton szinte fenyegetően.
- Mondják el, mit kell tennem, és megteszem. Most mit néz így?! Rám akar ijeszteni? - emelte fel a hangját Rania. - Ezt akarta, nem?!
- Nem tudom, honnan veszi az őrültségeit, és bár teljesen irreleváns, hogy én mit akartam, de elárulom, hogy nem, az semmiképp nem volt még csak ehhez hasonló sem - felelte a férfi hidegen, mint a jég.
- És az a szöveg, hogy "tesszük a dolgunkat"?! Meg hogy mi van a számlám hátulján?! - Rania értetlen haraggal meredt Pitonra. - Tessék, segítek maguknak megakadályozni a Nagyúr terveit, mi a fenét vár még?! - Tudta, hogy eltúlzottan reagál, de vérig volt sértve. Ennek a férfinak semmi sem jó?! Mintha nem tudná, pont ő nem tudná, hogy ezzel ő a végleges döntésének adja tanújelét? Rania hirtelen nevetségesnek találta, hogy azt hitte, Piton majd értékelni fogja a döntését. Mi a bánatért számít még mindig ennyire, hogy mit gondol?!
- Nem hinném, hogy azzal bárkinek is hasznára van, ha nagy könnyelműen túlvállalja magát, aztán hozhatjuk helyre, amit szétrombolt - morogta Piton, és remélte, hogy sikerül annyira megsértenie a nőt, hogy az végre letesz a faggatózásról meg az elmebeteg elhatározásairól is. Mégsem lepődött meg, amikor Rania szinte rárivallt; a lelke mélyén tudta, hogy ennyivel még nem szabadul meg tőle.
- Megmondaná, most épp mi a franc baja van velem?!
- Nos, jó - húzta fel a szemöldökét a férfi, - maga akarta. Azt gondolom, hogy bár hirtelen elhatározta, hogy ez jó alkalom lesz, hogy az apján bosszút álljon, elhatározása hamar semmivé foszlik, ahogy találkozik Malfoy barátjával. Elbizonytalanodik majd és végzetes hibát követ el. Röviden ennyi.
Rania elsápadva nézett rá. Ezt gondolja róla? Hogy mint valami idióta, majd Lucius Malfoyt meglátva azonnal meggondolja magát? Szúró fájdalmat érzett a gondolatra, hogy Piton ennyire kevésre tartja; a gondolat, hogy Piton szavai mögött esetleg más rejlik, meg sem fordult a fejében.
- Talán nem kellett volna Lucius Malfoy hálójába gabalyodni - szólalt meg megvető mosollyal Piton, aki Rania hallgatását egyetértésként értelmezte.
- Na, álljunk meg egy percre, magának aztán semmi köze...
- Valóban - vágott közbe a bájitaltan tanár. - Ahhoz viszont van közöm, ha a kis gerjedelme miatt veszélybe sodorja a Rendet!
- A micsodám miatt?! - kiáltott fel Rania felháborodva. - Ezt a hangot kikérem magamnak, maga rólam nem tud semmit, az égvilágon semmilyen joga nincs megítélni, mit tettem és miért! - El sem tudta képzelni, mi ütött a férfiba, és csak azért nem nevetett a képébe, mert a düh minden maradék energiáját lekötötte.

Piton tudta, hogy nevetségesnek tűnhet a viselkedése. De nagyon is valószínű, épp ezért kockázati tényező, hogy Rania a mai napig Lucius Malfoy után epekedik; a férfi állandó heves érdeklődése Rania után világosan mutatja, hogy a viszonyuknak csak nemrégen lehetett vége. A tudat újra ingerültséget szült benne, eszébe sem jutott, hogy az ő múltja sem épp patyolattiszta ezen a téren.

Aztán a sors egy pillanat alatt emlékeztette erre. Utólag még az is megfordult a fejében, hogy biztosan Rania idézte elő az eseményeket.

Kinyílt az ajtó, és belépett - pontosabban szólva beugrált - rajta Tonks, nyomában pedig egy káprázatos külsejű, fekete hajú nő, aki után a rendkívül elégedettnek tűnő Dumbledore, McGalagony és a láthatóan épp csak most csatlakozó Remus Lupin következett. Rania tekintete egy futó pillanatra találkozott a nőével, akinek a figyelmét, mintha ott sem lett volna, mindössze egy röpke pillanatra sikerült lekötnie, mert a következő másodpercben a nő már a bájitaltan tanárra koncentrált. Arckifejezését Rania nem tudta megfejteni, egyszerre volt benne kihívás, gúny és szívélyesség. Pitonra nézett, de az ő arcáról végképp nem lehetett semmit leolvasni. Rania maga sem tudta, miért, mégis biztos volt benne, hogy ismerik egymást. Észrevette, hogy Lupin viszont annál érdeklődőbb pillantásokkal méregeti a nőt a maga visszafogott módján, és ezen nem is csodálkozott. A jövevénynek minden porcikája tökéletes volt. Magas, sudár alakja, olajbarna bőre volt, óriási, szinte aranyszín szeme, szabályos, mégis erőteljes vonású arca, hollófekete hajzuhataga láttán pedig Raniát elöntötte a sárga irigység. A nőnek még a ruházata is láthatóan úgy volt összeválogatva, hogy a lehető legelőnyösebben emelje ki alakja vonalát. Rania a vendégszobája szekrényéből találomra előkapkodott ruháiban hirtelen borzasztó jelentéktelennek érezte magát.
- Mrs. Estorsi - szólalt meg joviálisan Dumbledore. - Hadd mutassam be iskolánk bájitaltan tanárát, Perselus Pitont.
- Ismerjük egymást - szólalt meg a nő rekedtes hangon.
- Valóban? - lepődött meg az igazgató.
- Igen. Piton professzorról rendkívül kellemes emlékeket őrzök - hangzott a válasz, és a nő tökéletes fogsorát kivillantva fordult Piton felé. Rania pedig, bár a férfi továbbra is rezzenéstelen arccal nézett a nőre, immár biztos volt benne, mik lehetnek azok a kellemes emlékek. A gondolat fájdalommal töltötte el, pedig Piton egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akinek hasonlóan kellemes emlékei támadtak a nő láttán.
- Ez az úr itt Remus Lupin - folytatta Dumbledore, miután a bájitaltan tanártól hiába is várt bármiféle reakcióra, - korábban a Sötét Varázslatok Kivédését oktatta a diákjainknak, ő pedig Rania Dangor, kedves vendégünk. Önöknek pedig bemutatom Sapphyre Estorsit, aki legnagyobb örömömre vállalta, hogy tanári karunkat gyarapítja tehetségével.
- Örvendek - mosolygott Lupin udvariasan. - Csak nem az SVK-t fogja megkapni? - kérdezte, és nem állta meg, hogy ne nézzen Pitonra.
- Nem - felelte a nő helyett Dumbledore. - Mrs. Estorsi nyelvtanár lesz.
- Képzeld, Remus, Sapphyre linguamágus! - lelkendezett Tonks. - Ez még ritkább, mint a metamorfmágia! Ha jól tudom, mindössze százan vannak a világon, és ebből hárman Sapphyre férje és a két fiuk!
- Igen, nagy megtiszteltetés ezért, hogy elvállalta a tanári állást, mert a nyelvoktatás eddig nem volt éppen az erősségünk - magyarázta McGalagony komolyan. - Most viszont a diákjaink bármilyen nyelvet választhatnak, mert Mrs. Estorsi az összeset beszéli, ami létezik.
- Ez még nem jelenti azt, hogy tanítani is képes őket - szólalt meg az eddig néma csöndben álló Piton. Rania a mondat meglehetősen bántó voltán már nem akadt volna fenn, számtalanszor volt alkalma megtapasztalni, hogy Pitonnak alapállásban ilyen a stílusa, de most furcsa mellékzöngét vélt hallani a hangjában. Mintha szándékosan szúrna egyet az idegen nőbe. E pillanatban eszeveszetten szeretett volna belelátni a férfi fejébe.
- Bízom benne, hogy igen - felelte a nő. - De hallottam már olyat, hogy mindenféle tanári gyakorlat és kipróbálás nélkül vettek fel embereket tanárnak pusztán azért, mert jók voltak az adott tárgyból, hogy egyéb kockázatokat ne is említsek.
A visszaszúrás talált. Piton még az eddigieknél is hidegebben nézett a nőre, aki továbbra is mintha szándékosan provokálni akarná, úgy mélyesztette pillantását az övébe. A fene ette volna meg ott, ahol volt... Mintha követné...
- De természetesen - nézett körül Sapphyre ragyogó mosollyal - bármelyiküknek rendelkezésére állok, ha idegen nyelven kívánnak társalogni, vagy elmélyíteni a tudásukat, tényleg, nekem is öröm, bár én nem felejtem el egyiket sem, de...
- Ó, én lehet, hogy élek majd az ajánlatával, időtlen idők óta nem beszéltem gaelül senkivel... - mélázott el egy pillanatra McGalagony. - De Piton professzor is bizonyára szívesen kap majd a lehetőségen - nézett apró mosollyal a férfira, akiről nagyon jól tudta, hogy előbb harapná le a nyelvét, mint hogy nyelvgyakorlás céljából cseverésző órákat vegyen bárkitől is. - Ő négy nyelvet tanult meg magánszorgalomból, amióta a Roxfortban van.
Rania igyekezett nem mutatni a döbbenetét. Négyet? Nagyon is el tudta róla képzelni, de a tény mégis mellbe vágta. Elképesztő agya lehet... Ő meg szinte azonnal elfelejtett mindent, ahogy elhagyta a Durmstrangot...
Piton olyan arccal nézett McGalagonyra, hogy bárki más rémülten menekült volna. A tanárnő azonban derűsen nézett vissza a férfira. Pontosan tudta, meddig mehetett el Pitonnál, és addig a pontig rendszeresen el is ment, ha tehette, és amit mondott, az a külső szemlélők számára persze őszinte dicséretnek tűnhetett. Most azonban félrevezette McGalagonyt a megérzése; Piton legszívesebben tényleg megátkozta volna.
- Tényleg? - hallatszott Tonks tiszteletteljes hangja. - És melyikeket?
Piton szúrósan nézett rá, mire Tonks zavartan félrefordította a fejét. Pitonnak esze ágában sem volt nekiállni magyarázkodni, hogy a latinnak a régi bájitalreceptek felkutatásakor veszi jó hasznát, a kínaiban meg a több ezer éves mérgek mellett a nyelv elképesztő nehézsége is izgatta...
- Perselus nem szeret az érdemeivel dicsekedni - szólalt meg kedélyesen Dumbledore. - De talán nem veszi a fejemet, ha azt mondom, mindig is meg voltam róla győződve, hogy akinek ilyen jó a füle, annak zenével is érdemes lenne foglalkoznia. Jómagam is próbálkoztam annak idején a harsonával, de a környezetem erélyes tiltakozására letettem róla. De az igazán nagy kár, hogy Perselusnak nincsen ilyen irányú érdeklődése.
A többiek helyeslő bólogatását látva Rania csodálkozva nézett Pitonra. A férfi tekintete egy hosszú pillanatig az övébe mélyedt, és a nő megértette, hogy ő az egyetlen ember, aki tud a melodumról. És ő is úgy szerezte meg ezt a tudást, hogy nem volt joga hozzá. Pitonnak nem állt szándékában életének egy ennyire intim részébe beengedni őt, ő leste ki. Raniának hirtelen lelkiismeretfurdalása támadt. Mintha ellopott volna valamit.

Mivel Pitonnak láthatóan nem állt szándékában a témán lovagolni, Sapphyre iránt pedig a legkevésbé sem mutatott érdeklődést, Dumbledore elérkezettnek látta az időt, hogy vendégét továbbkalauzolja.
- Nemsokára visszajövök, ha kikísértem Mrs. Estorsit - szólt még vissza a háta mögött, mielőtt becsukódott volna az ajtó.

Rania kissé félrehajtott fejjel, enyhén gunyoros arckifejezéssel nézett Pitonra. Sapphyre a szeretője lehetett, efelől semmi kétsége nem volt. A nő viselkedése, a célzása a kellemes emlékekre egyértelmű volt. Más számára talán semmi jelentősége nem lett volna az iménti jelenetnek, de az ő érzékei Piton irányában már extrém módon felfokozottá váltak. Viszonya volt a nővel. Hiába is nézett rá úgy, mint aki a háta közepére sem kívánja. Ez lényegtelen. Viszonya volt vele. Milyen jogon kéri rajta számon, hogy neki meg Malfoyhoz volt köze?!

Piton pontosan értette a tekintetét, és majd' szétvetette a düh. Raniának fogalma sincs semmiről, sejtelme sincs róla, mi volt közte és Sapphyre között, ez teljesen más ügy... Szinte hallotta Rania válaszát: Más ügy, persze...
- Hol is tartottunk? - kérdezte Rania pimasz hangon. Piton tekintetéből jégszilánkok fúródtak a bőre alá.
- Na ide figyeljen, Miss Dangor - lépett közelebb és fenyegetően tornyosult a nő fölé. Nem szokott hozzá, hogy bárki is ilyen hangon beszéljen vele. - Az igazgató terve egy fabatkát sem ér. Maga nagyon jól tudja, hogy nem tud uralkodni magán. Tessék, nézze meg - tette hozzá gúnyosan, és egy pálcasuhintással tükröt varázsolt Rania orra elé, olyan közel, hogy a nő önkéntelenül hátralépett. Mindössze egy pillanatig nézte saját feldúlt arcú mását, majd leküzdve ingerét, hogy a tükröt a férfi fején törje darabokra, mélyet lélegezve arrébb lépett.
- Van jobb ötlete? - kérdezte.

Az ajtó ekkor újra kinyílt, és az igazgató sietett be rajta Rémszem Mordon kíséretében, majd érdeklődő arckifejezéssel vizsgálgatta a lebegő tükröt.
- Mire jutottak? - kérdezte végül.
- Megteszem, amire kérnek - felelte Rania és már esze ágában sem volt Pitonra nézni.
- Remek - mondta elégedetten Dumbledore. - Biztos voltam benne, hogy számíthatunk magára. Hívom a többieket is.
- Felesleges - reccsent Mordon hangja. - Amíg maga idegenvezetősködött, megtárgyaltuk a dolgot.
Dumbledore összeráncolt homlokkal várta a folytatást.
- Mivel magát láthatóan nem lehet eltántorítani ettől az öngyilkos akciótól, ragaszkodunk valami biztosítékhoz.
- Miféle biztosítékhoz?
- Olyanhoz, amitől egészen biztosak lehetünk benne, hogy ez a nő nem árul el minket.
Rania lehunyta a szemét, és elfordult, Piton azonban közelebb lépett.
- Gondolom, már javaslatuk is van - mondta.
- Igen. Halálos átkot javaslok rá, ami mondjuk egy hét múlva öli meg - hacsak nem jön vissza az ellenátokért. Vagy valami olyan mérget, amit csak Piton tud hatástalanítani, tehát a nő kénytelen lesz meghagyni a kémünk inkognitóját Malfoy előtt.
- Alastor - nézett Dumbledore keményen az öreg aurorra. - Ezek Voldemort módszerei. Nem süllyedünk idáig.
- Azt mondja, javasol, tehát volt, aki nem értett egyet a brilliáns ötlettel? - kérdezte Piton némi gúnyos mellékzöngével a hangjában.
- Nos - tétovázott Mordon, - igen, akadtak. Papírkutyák - tette hozzá megvetően.
- Akkor miért is felesleges őket idehívni? - csapott le Dumbledore.
- Ha már a Sötét Nagyúr szóba került - tette hozzá a bájitaltan tanár, - nem gondolja, hogy bármilyen késleltetett átkot könnyen hatástalanít, amit maga rátesz Miss Dangorra, Mordon?
- Nem én tenném rá - morogta az auror. - Dumbledore. De nekem az is megfelel, ha túszként használjuk az öccsét.
- Elég legyen ebből - dörrent rá az igazgató. - A megoldást már megtaláltuk, és tájékoztatni is kívántam róla magukkal együtt Miss Dangort a maga idejében.
- A maga idejében?! - kérdezte Rania, aki erre magához tért dermedtségből, ami elfogta annak hallatán, hogy úgy vitatkoznak a bőréről, mintha egy darab romlott hús lenne a hentesnél.
- Megtaláltuk?! - hördült fel Mordon ugyanabban a pillanatban. - Mégis kivel?! Megint kihagyta a Rendet a játékból?
- Alastor, higgadjon le, kérem! - nézett rá Dumbledore azzal a pillantásával, amitől általában mindenki elszégyelli magát. - A megoldást Perselus kínálta nekem, és én beláttam annak szükségességét. Kérem - intett a bájitaltan tanár felé, - tájékoztassa Miss Dangort és Alastort.
Piton szándékosan nem nézett a nőre, anélkül is meg tudta volna mondani betűről betűre, mi járhat a fejében.
- Nos, az Obstrinxi bűbáj a leghatékonyabb a mi esetünkben. Dumbledore professzor képes elvégezni.
- Obstrinxi? - kérdezte gyanakodva Mordon. - Az már elég elavult, nem? Voldemort nem tudja kijátszani?
- Nem hiszem - felelte Dumbledore. - Ugyanúgy működik, mint a Fidelius, csak egy meghatározott emlékhalmazra vonatkozik. Kétségtelen, hogy kiment a divatból, nem egy könnyű varázslat. Véleményem szerint ennyi elegendő - tette hozzá, és a hangjából félreérthetetlen volt, hogy elhatározása megingathatatlan.
- Legyen - bólintott az öreg auror méltóságteljesen, és kiment a szobából.
Dumbledore a nőre nézett, aki némán maga elé meredve állt.
- Miss Dangor? - kérdezte.
Rania ránézett, és alig láthatóan bólintott.
- Akkor tehát a lehető leghamarabb ki kell dolgoznunk a részleteket - mondta az igazgató. - Perselus majd informálja Lucius Malfoyt, hogy ő maga fogja bejuttatni a Durmstrangba, és Miss Dangor a százfűlé segítségével...
- Ki van zárva - szakította félbe Piton. - Eszemben sincs hagyni, hogy Miss Dangor akár ügyetlenségében leleplezzen, nem kis munkám van abban, hogy a Nagyúr közelében lehetek!
Rania megszólalni sem tudott, a torkában lévő gombóc szinte fojtogatta. Naivan nem számított rá, hogy Piton képes ezt Dumbledore előtt is megismételni, pedig a korábban hallottakhoz képest - hogy Piton mindvégig tartogatott egy biztonsági zárat is a tarsolyában - azt hitte, a csalódottságát már nem is lehetne tovább fokozni.
- Rendben, akkor bizonyára javaslata is van - felelte Dumbledore.
- Természetesen - felelte határozottan Piton. - Hárman megyünk a Durmstrangba. Miss Dangor, Malfoy és én. Majd azt mondom neki, hogy kiszöktettem a Roxfortból, hogy segítsen nekünk. Még mindig jobb, ha rajta tartom a szemem, mintha az én bőrömbe bújva ámokfutást rendezne - tette hozzá magyarázatként Rania felé intve.
Dumbledore egy hosszú percig járatta a szemét kettőjük között. Látta a nő arcán, hogy Piton szavai mennyire rosszul esnek neki, és látta a bájitaltan tanáron a megingathatalan elhatározást. Abban egészen biztos volt, hogy Pitonnak a saját biztonsága a legkevésbé fontos. Erre hivatkozik ugyan, de elképzelhetetlen, hogy ez legyen a valós indok.

Piton látta az igazgatón, hogy az ő indítékain tűnődik. Na persze, a vén hamiskártyás úgy ismeri őt, mint a tenyerét, legalábbis azt hiszi. Rendben, higgyen, amit akar, az indítékai saját maga számára is épp elég összetettek voltak. Azt a megveszekedett vágyát, hogy lássa, hogy viselkedik Rania Lucius Malfoy jelenlétében, nem fogja az igazgató orrára kötni. Be fog bizonyosodni, hogy igaza volt, és megnyugodhat végre, hogy ez a nő sem jobb semmivel, mint például Sapphyre...

- Ha Miss Dangor vállalja, a magam részéről kivitelezhetőnek tartom - mondta végül Dumbledore. - Őszintén szólva megnyugtatóbbnak találom, ha maga is ott van, Perselus.
- Luciusszal együtt könnyen ártalmatlanná tehetjük, ettől nem fél? - kérdezte keserűen Rania. - Egyenesen a Nagyúr színe elé visszük majd. Vagy ez ellen is megvédi az Obstrinxi bűbája?
- Vállalom a kockázatot - vetette oda gúnyosan Piton, és egyetlen további szó nélkül otthagyta őket. Értesítenie kell Malfoyt és fel kell készülnie az akcióra. Ehhez pedig tiszta fej kell és legfőképpen nyugalom.
Rania kifejezéstelen arccal nézett az ellenkező irányba.
- Miss Dangor, félreértett - mondta Dumbledore hosszú csend után. - Én a maga biztonsága érdekében mondtam, hogy megnyugtatóbbnak találom, ha Perselus is magával van. Gondolom, elmondta már, mi a teendő, de nagyrészt improvizálniuk kell majd...
Rania úgy érezte, egy perccel sem bír ki többet Dumbledore jelenlétében.
- Megyek, megkeresem Dariust - morogta, és Pitonhoz hasonló módon otthagyta a tűnődve álló igazgatót.

*

Rania karját összefonva álldogált az előcsarnokban. Piton egy órával ezelőtt üzent neki, hogy fél óra múlva álljon készen, ő pedig azóta várta. Elhatározta, hogy nem fogja felidegesíteni magát. Piton nyilván szándékosan váratja meg, ezzel is mutatva, hogy az együttműködésüket semmire nem becsüli. Nedda hiába bizonygatja neki az ellenkezőjét. Az a hadoválása, hogy Piton biztos önmagát akarja meggyőzni erről, Rania számára teljesen értelmetlennek tűnt. Piton egyértelműen kimutatta, mit gondol róla. Ostobaság volt akár egy pillanatig is reménykedni, hogy másként néz rá. Fájt neki, hogy bebizonyosodott, újra besétált a csapdába, nem létező érzéseket és gondolatokat képzelve egy férfi fejébe, de igyekezett ezt most kisöpörni az agyából. A feladat, amit rábíztak, nem lesz egyszerű, Piton ezt nem győzte mondogatni, mikor a Rend tagjaival végre leültek megbeszélni a részletes teendőket. Mintha legalábbis azt várná, hogy most fogja meggondolni magát! Az nyilvánvaló, hogy milyen sok múlik most az ő sikerén. Ő pedig készen állt, hogy bizonyítson. Amióta egyértelműen eldöntötte, hová is akar tartozni, szinte megkönnyebbült. A kétségeket, ha előtörtek is, szándékosan nem engedte eluralkodni magán. Úgy gondolta, innentől már csak a dolog gyakorlati része van hátra, az pedig semmiség. Nem tudta még, mekkorát téved.

Arra riadt, hogy Piton elviharzik mellette. A férfi hátra sem nézve ment ki a kastélyból, mint aki biztos abban, hogy Rania úgyis követi. Igaza volt, a nő nem tehetett mást, a szemét forgatva utána indult. Ez lesz aztán a szórakoztató utazás, gondolta. Ő ugyan elhatározta, hogy úgy viselkedik Pitonnal, mintha semmi nem történt volna, de rájött, egyedül hiába is próbálkozna.

A roxforti birtok egyik külső kapuján keresztülhaladva Piton hirtelen megállt és rosszalló arckifejezéssel várta be a mögötte jócskán lemaradó Raniát.
- Innen már hoppanálhatunk. Malfoy Arhangelszkben vár ránk. Tudja a dolgát - mondta neki és egy pukkanással eltűnt.
Rania mélyet lélegzett. Igyekezett nem gondolni sem a Luciusszal való találkozásra, sem Piton viselkedésére, sem arra, hogy az utóbbi egy napot leszámítva két hónapja nem varázsolt. Összpontosított és egy pillanat múlva már Piton mellett állt a mocskos kikötőben.

Körülnézett és meglepve látta, hogy itt bizony semmi nem változott. A kikötő pontosan olyan volt, mint tizennégy éve, amikor először járt itt. Az orosz köztisztasági állapotok bizony nem javultak azóta sem, a vízen óriási törmelékhalmok, olajfoltok hullámoztak, a járdákon szeméthegyek, néhol még patkányok farka is elővillant belőlük, és mintha még az emberek is ugyanazokban a ruhákban jártak volna.

Hirtelen valaki megfogta a könyökét, és már érezte is a fülét csiklandozó halk suttogást.
- Az eltévedt báránykánk végre ismét a helyén - mondta Lucius, majd hátralépett, alaposan végigmérte a nőt, és jellegzetes, félig leeresztett szemhéjú pillantásával ránézett. Raniának eszébe jutott, hogy annak idején mennyire igézőnek találta ezt a nézést, és közönyösen állapította meg, hogy immár az égvilágon semmi hatással nincs rá. Vajon mit képzel most Lucius, azt várja, hogy a nyakába boruljon? Hirtelen megérezte, hogy Piton figyeli. Na idenézz, gondolta felvillanó szemmel.
- Szervusz, Lucius - mosolyodott el vigyázva, hogy azért ne hasson túl lelkesnek. - Örülök, hogy látlak.
Lucius láthatóan még ennyi udvariasságon is meglepődött.
- Nemigen viselt meg Dumbledore társasága, úgy látom.
- Az agyamra megy az a vénember - felelte azonnal, és válaszában egy szemernyi hazugság sem volt. Ez meggyőzte Luciust.
- Akkor jól sejtem, hogy a kirándulásunk után nem áll szándékodban visszamenni? - vonta fel a szemöldökét a szőke varázsló, és kissé közelebb hajolva mélyen a nő szemébe nézett.
- Meglátjuk, hogy alakul - tért ki a válasz elől Rania. - Elhiheted, hogy nem a szívem vágya a Roxfort!
- Talán indulhatnánk - mordult fel türelmetlenül Piton. - Ezt igya meg - húzott elő egy apró üveget.
- Mi ez? - kérdezte gyanakodva Rania.
- Idiomaszérum - felelte kelletlenül a férfi. - Gondoljon egy orosz szóra. De ha még mindig folyékonyan beszéli, akkor természetesen nem kell - tette hozzá gúnyosan. Biztos volt benne, hogy a nő azóta nem használta a nyelvet, amióta elhagyta a Durmstrangot. A szérum egy napig biztosította a szükséges tudást bármilyen nyelven.
- Nekem is adj! - szólalt meg Malfoy, mialatt Rania zavartan kiitta az üveg tartalmát.
- Nincs több - vetette oda Piton, és türelmetlenül nézett körbe. - Szóval honnan indul az az átkozott hajó?
Rania válasz nélkül elindult az egyik irányba. Ez alkalommal Pitonnak kell őt követnie, gondolta gyerekes elégtétellel. Hallotta, ahogy a férfi néhány szóban elmagyarázza Malfoynak a tervet. A hajót szándékátok(*) védi csakúgy, mint a Roxfort Expresszt. A Durmstrang vezetése nem tartotta szükségesnek magát a járművet blokkolni a behatolók elől, bíztak az iskola helyszíni védelmében. A hajóra így minden olyan személy feljuthatott, aki az iskolához tartozó valakit kísért. Ez főleg a gyerekeiket kikísérő szülők kedvéért volt lehetséges, de Rania egészen biztosan tudta, hogy bárki számára nyitva áll a hajó, akinek a szándéka az iskolához tartozó személy, jelen esetben az ő kísérete. Pitonnak és Malfoynak tehát nem kell mást tennie, mint erre koncentrálni. A szándékuknak kell valóban annak lenni, hogy őt elkísérjék. Nem lett volna mindez persze lehetséges, ha nem ez az igazság - legalábbis nagy részben. Piton terve most erre a kiskapura épült.

Rania már látta is a hajót. Sokkal kisebb volt, mint ahogy arra emlékezett - aztán egy pillanattal később rájött, hogy miért. A hajó maga is alkalmazkodik az igényekhez, márpedig most nem egy egész gyereksereget kell elszállítania, hanem mindössze három embert. Apró gőzhajó volt, fekete törzsén mély karcolások mutatták hosszú élete emlékeit. Raniának hirtelen eszébe jutott első útja a hajóval, vagyis annak jóval nagyobb másával. Darius és az anyja odalent álltak, apja természetesen nem kísérte ki, neki pedig majd' megszakadt a szíve, hogy el kell őket hagynia. Sokkal jobban örült volna, ha a hazájában maradhat, de az apja ragaszkodott hozzá, hogy tisztességesen tanulja meg a fekete mágiát, márpedig azt a "roxfortbeli idiótáktól" aligha tanulhatja meg, mondta minden alkalommal, amikor győzködni próbálta.
- Na és most? - állt meg mellette Lucius, és hűvös nyugalommal nézett rá. - Felsétálunk a hajóra így, ahogy vagyunk?
- A hajón nincs személyzet - felelte Rania. - Úgyhogy jelenleg senki nem fog kellemetlen kérdéseket feltenni. Amint felszálltunk, el is indul. Nincs kire várnia, a Durmstrangban már rég tanítási idő van.
Pitonra rá sem nézve határozottan felsietett a pallón. A két férfi egy perc múlva már mellette állt a hajó oldalán. Szinte ugyanabban a percben el is indultak, és a kikötő sziluettje szokatlanul hamar eltűnt a szemük elől.
- Még így is vagy három óra az út - szólalt meg Rania a messzeségbe bámulva. Durmstrangos évei villámgyorsan peregtek le a szeme előtt.
- Remek, akkor van elég időnk - állapította meg Lucius. - Mesélj a Durmstrangról!
- Az valóban nem ártana, hátha valamit még nem mondott el - szólalt meg Piton. - Bármely apró információ a hasznunkra lehet, ha hirtelen kell cselekednünk. Minden fontos, kezdve attól, hogy hány szintes az épület, egészen addig, hogy hány láb magas a gondnok.
- Jó - mondta Rania kelletlenül. - Bár szerintem a legtöbb dolgot nélkülem is tudják. Szóval a Durmstrangban nem házakba vannak osztva a diákok, hanem úgynevezett szintekre. A legfelső szint az aranyvérűeké, a második azoké, akiknek maximum az egyik szülője sárvérű, a következő a félvéreké és a legalsó a sárvérűeké.
- Mi, a Durmstrangba járnak sárvérűek? - kérdezte Lucius nem titkolt felháborodással. - Draco azért nyúz évek óta, hogy hadd menjen át oda, mert ott nincsenek sárvérűek!
Piton arra gondolt, Draco Malfoynak kezd az agyára menni a Hermione Granger-komplexus, de a véleményét inkább megtartotta magának.
- Muszáj volt nyitniuk az 1924-es Mágiavédelmi Egyezmény értelmében. A sok hülye állandóan attól reszket, hogy kihalnak a varázslók, ha nincs utánpótlás a sárvérűek közül - mondta Rania.
- És te a legfelső szinten voltál, igaz? - kérdezte apró mosollyal Lucius, majd választ sem várva folytatta. - Szerencséd, hogy Keren oda íratott, ahol normális dolgokat is tanítanak. Ha Narcissa nem ragaszkodna hozzá, hogy Draco nálunk tanuljon, már rég átírattam volna a Durmstrangba.
Raniába hirtelen hasított a gondolat, hogy bár az ő anyja is ragaszkodott volna ahhoz, hogy otthon tanulhasson. Dariusnak kellett végül kihisztiznie, hogy átmehessen a Roxfortba. Azt viszont tudta, hogy Lucius Malfoy igazából soha nem engedné a fiát olyan iskolába, ahol nincsen befolyása. Zavartalanul folytatta.
- Az iskola öt emelet mélyen van a föld alatt, vagyis sokkal több lehet, a barlangrendszert még soha senkinek nem sikerült feltérképezni. A föld feletti rész csak három emelet.

Lucius tovább faggatta Raniát, aki egyre inkább érezte, hogy felkavarodik a gyomra a hullámzástól. Soha nem bírta a vizet. Ezerszer inkább lett volna egy napig a levegőben, mint hogy a vízhez bármi köze legyen. Beszédét mély levegővételekkel megszakítva próbálta elűzni a kellemetlenséget, de a gyomrát szorító érzés egyre erősebb lett. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, egy fiolát tartó férfikezet látott maga előtt. A kéz Pitoné volt, és szempillantásnyi kétsége sem volt arról, hogy a benne lévő ital gyógyír a rosszullétére. Megragadta az üvegcsét, és kiitta.
- Köszönöm - mondta halkan, de nem nézett rá. A bájital szinte azonnal hatott.
- Mi volt az? - hallotta Malfoy meglepett hangját, és arra gondolt, hogy Luciusnak biztosan nem tűnt fel, hogy kis híján leájult a fedélzetről.
- Semmi. Mire vagy még kíváncsi? - kérdezte és belenézett Malfoy szürke szemeibe. Kétségtelenül szépek, gondolta. Ez nem változott, merengett el egy pillanatra.
- Például arra, hogy lehet az, hogy még egy szót sem érdeklődtél az apádról. - Lucius fürkészően viszonozta a pillantását, Rania pedig érezte, ahogy páni rémület önti el. Eddig eszébe sem jutott, hogy az apja után kérdezzen. Vadul törte a fejét valami válasz után, de Piton megelőzte.
- Mindenről informálom Miss Dangort - mondta a bársonyos hang, - és én a magam részéről örülök neki, hogy inkább a feladatra koncentrál, mint hogy fölösleges kérdéseket tegyen fel. - Raniára vetett pillantása azonban félreérthetetlen volt: Ezért vagyok én itt, hogy ne bukj le az első pillanatban.
- Valóban? - pillantott Malfoy a bájitaltan tanárra, így szerencsére nem láthatta, hogy a nő ismét fülig vörösödik. - Ha megengeded, szeretnék Raniával négyszemközt is beszélni.
Piton a következő másodpercben már talpon is volt. Nem tudna magyarázatot adni, miért is ne beszélhetnének négyszemközt. Hát rendben, maradjanak csak édes-kettesben! Védje csak meg magát egyedül. Raniára lövellt tekintete, mielőtt otthagyta volna őket, csöppet sem volt kedvesnek mondható.

A jármű azonban olyan kicsi volt, hogy ha teljesen szem elől akarta volna őket téveszteni, le kellett volna mennie a hajó gyomrába, amihez semmi kedve nem volt. Így hát a fedélzet másik végében állva azon kapta magát, hogy szinte folyamatosan a beszélgető párt figyeli. Látta távolról, ahogy Malfoy közelebb hajol Raniához, látta, ahogy az ujjára tekeri egy hajtincsét, és azt is látta, hogy Rania meglehetősen határozottan szabadítja ki a haját Malfoy kezéből. Látta azt is, hogy a nő többször is felé pillant, de ilyenkor azonnal a tenger felé fordult. Biztos azt figyeli, szabad-e a pálya, szólt benne egy behízelgő hang. Most ugyan nem tesz semmi olyat Malfoyjal, ami alátámasztaná a várakozásaidat, de ha nem lennél itt, ilyen közel hozzájuk...! Akkor vajon mit tennének?! Mégis mi a fenét tennének vajon, kérdezett vissza a józanabbik esze, majd néhány gyors lépéssel visszatért a párhoz.
- Nemsokára megérkezünk, ha jól látom - intett a menetirány felé, ahol már látszottak a partok.
- A kikötőtől elvileg már látszania kell az iskolának - válaszolta Rania és felnézett Pitonra. Arcát kicsípte a szél, de egyébként a hajón lévő bűbájoknak köszönhetően egyikük sem fázott. - De mint mondtam, nem tudom, hogy kísérők esetében ez működik-e.
- Szinte kizárt. Úgyhogy a megbeszéltek szerint kell tennie - felelte Piton szűkszavúan. Aggodalma csak fokozódott, pedig még semmi nem történt. Előérzete nem ígért sok jót.

A hajó lassan siklott a kikötőbe, majd egy döccenéssel megállt. Rania hosszan nézett az iskola irányába, aminek helyén a két férfi egyáltalán semmit nem látott. Ő azonban látta. Azt is látta, ami a falak mögött volt. Szeme előtt megelevenedtek a tantermek, a folyosók, a titkos szobák, amiknek rejtekhelyeiről az egész iskola tudott, és azok is, amelyek pontos helyszínéről csak néhány kiváltságos értesülhetett. Az épület pedig most is ugyanannyira lenyűgözte, mint amikor először pillantotta meg. A Roxfort magas, kastélyszerű, ezertornyú külsejével szemben a Durmstrang inkább egy várszerű erődítményhez hasonlított. Szélesen terült el a hozzá tartozó birtokon, falai olyan vastagok voltak, mintha legalábbis óriások behatolása ellen építették volna - ki tudja, nem így történt-e valójában? Hatalmas, szürke kövekből állt, kapujához pedig egy függőhídon át vezetett az út. Tornyai szabályosak voltak és egyformák; sokkal inkább szélesek, mint magasak, és mindegyikük tetején a Durmstrang zászlaja lengett. Rania tudta, hogy egyedül a kviddicspálya esik a falakon kívülre, minden más oktatási célra használt terület a falak mögött van. A durmstrangosok sokszor beszéltek irigykedve a Roxfort Tiltott Rengetegéről érkező pletykákról, mert itt még csak lehetőség sem volt véletlenségből tiltott területre tévedni. Egyetlen kivétel a folyó volt, amely körbeölelte a falakat, odabent számos szűk járatban szőve csatornahálózatot, amelyek közelébe menni szigorúan tilos volt.

Rania mély lélegzetet véve nézett a két férfira, a szőkére és a feketére, akik olyan hasonlók voltak és mégis olyan különbözők.
- Kezdjünk hozzá - mondta és eltökélten fordult vissza a Durmstrang felé.

(1) Expelliamus szellemi tulajdona, köszönet érte!

Folyt. köv.

Vissza