Halványuló Jegyek

(Gilda)

XVI.

Rania eltökélten fordult a Durmstrang felé. Magán érezte a mögötte álló két férfi pillantását, de igyekezett nem törődni vele.
- Ha meglátják az iskolát, akkor már indulhatnak is - mondta látszólag higgadtan. - Nem tudom, meddig fog tartani. Ha valami közbejön, tudják, a fekete szikláról hoppanálhatnak.

Próbált nem gondolni a vállalkozás kockázatára, arra meg különösen nem, hogy most azt várják tőle, bizonyítson. Tudta, ettől menthetetlenül begörcsölne. Újra beléhasított az a kettős érzés, ami elfogta, mikor megtudta, hogy Piton is részt vesz a küldetésben. Egyszerre lett úrrá rajta a pánik és a biztonságérzet. Bízott Pitonban, de nem bízott önmagában. Kezdte megérteni, miről beszélt Tonks, mikor arról panaszkodott, hogy Lupin jelenlétében micsoda idiótának érzi magát. Persze amit ő érez Piton iránt, az csak futó fellángolás, kapaszkodni vágyás meg hasonlók; ugyanolyan hamar elmúlik majd, mint a többi, de abban kétségtelenül megegyeztek a tüneteik Tonksszal, hogy a fellángolás tárgyának jelenlétében mintha nem is önmaga lenne. Egészen biztos volt abban, hogy most, amikor a férfinak kifejezetten feladata, hogy le se vegye róla a szemét, kapitális barmot csinál majd magából. A gondolatoknak teremtő erejük van, mondta mindig a nagyanyja, és ő számtalanszor megtapasztalta már, hogy ez mennyire így van. Csakhogy a negatív gondolatokon nem olyan könnyű úrrá lenni, főleg ha azért akar úrrá lenni rajtuk, hogy ne következzenek be... Ne gondolj a fehér elefántra, és kinyílik az ajtó, jutott eszébe az indiai népmese paradoxona. A gondolatra elhúzta a száját és hirtelen hátrafordult.
- A lenyomatára is szükségem van az engedélyhez - mondta, és Pitonra fogta a pálcáját. Egy pillanatig eszébe jutottak saját szavai: "Luciusszal együtt könnyen ártalmatlanná tehetjük, ettől nem fél?" Piton arcára nézve biztos volt benne, hogy a férfinak is ugyanez jár az eszében. Egy töredék másodpercig farkasszemet néztek, majd Piton türelmetlenül felmordult.
- Mire vár, hogy fogadóbizottság jöjjön értünk?!
Rania nem válaszolt. Pálcájával apró kört írt le a férfi arca előtt, akit erre sárga fénynyaláb font körbe furcsa elegyét alkotva a középkori festmények fénylő glóriájú szentjeinek és a fenyegető, fekete Végzetnek. Aztán a sárga fény szemcsékre szóródva beáramlott Rania pálcájába. A nő megismételte a mozdulatot Luciusszal is, aki egész idő alatt furcsa félmosollyal pásztázta az arcát.
- Vigyázz majd ezzel az Elizé Meatloaffal - mondta hirtelen a férfi halkan.
- Elzeria Metcalf - javította ki Rania automatikusan. - És mondtam már, hogy vak. - Lucius, amint aggódik érte? A gondolat túlságosan hihetetlennek tűnt ahhoz, hogy komolyan vegye. Az arcán átsuhanó mosolykezdemény azonban nem kerülte el Lucius éles pillantását. A szürke szemek immár nem árasztottak jégszilánkokat, sokkal inkább forró lávát. Valószínűleg már úgy született, hogy pontosan tudta, mivel veheti le a nőket a lábukról: ilyenkor, mikor olyan volt, mint egy éhes macska, a nők bódultan ájultak a karjaiba, és ez alól annak idején Rania sem volt kivétel. A nő most is érezte, hogy egy pillanatra megroggyan a térde. Ilyen hülye lennék még mindig? - villant belé, és Pitonra siklott a tekintete. A férfi azonban közönyösen nézett el a feje felett, mint aki semmit nem vett észre.

Szándékosan egy pillantást sem vetve többé egyik férfira sem, sietősen elindult a Durmstrang felé.

Piton továbbra is szobormereven állt, de szeme sarkából a távolodó nőt figyelte. Rettentő rossz érzése volt az egész akcióval kapcsolatban.
- Ha elkapják, neki annyi - szólalt meg mellette Malfoy, és ő legszívesebben orrba vágta volna azért, mert a saját gondolatait visszhangozta.
- És nekünk is - egészítette ki a szőke varázsló mondatát zordan. Hogy a nővel mi lesz, az a legkevésbé sem érdekli, nem. Szükséges áldozat lehet egy háborúban. A háborúk már csak ilyenek.
Érezte, hogy a feszültségtől minden idegszála vigyázzban áll. A következő pillanatban egy pukkanással eltűnt. Lucius sietősen követte.

*

Raniában hirtelen csaptak fel az emlékek. Tulajdonképpen szeretett a Durmstrangba járni. Ha nem lett volna annyira távol az otthonától, semmi baja nem lett volna vele. Voltak barátai, hétpecsétes kis titkai, titkos útjai; ugyanolyan volt, mint a többiek. A látomásai eleinte nem, csak az itteni tanulmányai végén jöttek elő, és a roxforti időkben hatalmasodtak el rajta először. A legtöbb tárgy iránt nem tanúsított különösebb érdeklődést a legendás lények gondozása és felhasználása, a varázsirodalom, na meg a repülés kivételével. Ettől függetlenül meglehetősen jó eredményeket ért el általános fekete mágiából, gyógynövénytanból és rúnatanból is, szánalmasan teljesített viszont az ötödikben bevezetett levitációban, hipnotizálásban és legilimenciában - senki sem értette, miért, ha egyszer az alapozó fekete mágiában képes volt kiemelkedőt nyújtani. Ő viszont haladó szinten még egy egyszerű rontó erőteret sem volt képes maga köré varázsolni, ezek az új tárgyak pedig a fekete mágia legerősebb koncentrációját kívánták volna meg.

Mást sem hallott a tanáraitól, mint hogy a Cruciatus tanulásánál menthetetlenül ki fog hullani, ha nem kapja össze magát - a főbenjáró átkokat és a legnehezebb sötét varázslatokat végül tényleg az apja tanította meg neki jóval később. Addig azonban egyszer még maga Karkarov, az igazgató is behívatta, pedig őróla köztudomású volt, hogy nemigen érintkezik a diákokkal. Megborzongott, ahogy eszébe jutott a férfi átható pillantása, miközben a gondolatait pásztázta, ő meg csak állt ott tehetetlenül, kiszolgáltatottan... Karkarov végül elengedte és közölte vele, hogy ha szándékosan nem akarja használni a benne lévő képességeket, akkor semmi keresnivalója sincs a Durmstrangban. Ő pedig éveken át nem értette, mit akart ezzel mondani az igazgató, mikor pedig annyira keményen próbálkozott... Vajon mi történt volna, ha nem megy át hatodikban a Roxfortba?

Milyen átkozottul kegyetlen fintora a sorsnak, ha a történelem megismétli önmagát! Mikor először került a Roxfortba, ugyanúgy elhúzódtak tőle, ugyanúgy megbélyegzettnek tekintették azért, ahonnan jött, mint mikor másodszor találta magát Dumbledore patyolatfehér intézményében. És mindkét alkalommal egyedül Darius volt az, akinek a kedvéért elviselte a helyzetet. Persze első alkalommal vétlen volt. De másodszorra...

- Stupor! - kiáltotta mellette egy hang, és csak azért nem találta el a füle mellett elzúgó átok, mert egy tizedmásodperccel korábban reflexszerűen félrekapta a fejét. A szívverése is elállt az ijedtségtől, mikor hófehér szemeiről felismerte Elzeria Metcalfot, a vak gondnoknőt. Önkéntelenül mozdulatlanná dermedt, ahogy a porcelánsima bőrű, teljesen ősz gondnoknő felé közeledett. Tudta, hogy menekülni semmi esélye - nem is akart -, a nő a szeme világa nélkül is tökéletesen érzékelt mindent. Ezért is volt alkalmas a gondnoki munkára. No meg azért, mert az a hír járta róla, hogy jó pár évtizeddel ezelőtt maga a Sötét Nagyúr tüntette ki kegyeivel. A suttogások szerint az általános vélekedés az iskola tanári karában régóta az volt, hogy a két szeme világa igazán csekély ár egy ilyen kitüntetésért.
- Maga nem diák - állapította meg a nő, mikor odaérkezett. Aszott kezével Rania bal karja felé kapott, ő pedig tudta, mit keres. Pontosan erre építette Piton a kockázatos terv első lépését. Továbbra is szó nélkül állva várta, beválik-e a férfi sejtése.
Bevált.
- A Nagyúr küldte tehát - állapította meg Elzeria halkan, furcsán elnyújtott hangon, és úgy engedte el Rania karját, mintha a Sötét Jegy még a ruhán keresztül is égetné a tenyerét. - Számítottam rá, csak arra nem, hogy ilyen hamar megtalálják a módját. Jól tették. A múltkor valóban kissé kényelmetlen volt egy ilyen fontos megbeszélést a durtmarschi kocsmában folytatni. De a legrosszabbkor jön, a Minisztérium felügyelőbizottságot küldött a nyakunkra. Épp az üvegházakat szedik ízekre.
- Pont most? - találta meg a hangját Rania. Igyekezett olyan magabiztosnak tűnni, ahogy az a Nagyúr küldöttjeitől elvárható. - Kissé furcsa egybeesés.
- Igen - helyeselt a gondnoknő, és láthatólag megnyugodott a váratlan vendéget illetően. - Sajnos bármi lehetséges. Már a múltkor is elmondtam a társnőjének, hogy korántsem igaz a vélekedés, hogy az egész iskola a sötét varázslatok híve. Talán három vagy négy tanárt tudok, akik szívükből támogatnák a Nagyurat, ha tehetnék, és ebbe nem számoltam bele Eduard Muharulidzét.
Bellatrixról beszél, jött rá Rania. Piton mesélte neki, hogy a Nagyúrnak Bellatrix vitte először a hírt Mardekár Malazár állítólagos sírjáról. Őt várta ez a nő? Eszerint Bellatrix értesülései Elzeriától származtak. Megint eszébe jutott Piton, aki mestere a közönyös álarcnak. Számtalanszor megfigyelhette már a mutatványt, ideje hasznosítani a látottakat.
- És a diákok? - kérdezte unottan.
- Ezt magának kell kikémlelnie, ahogy a társnőjének is mondtam a múltkor. Ezért jött, nem? - fordult felé az ősz hajú nő, és világtalan szemét gyanakodva húzta össze.
- De igen - vágta rá Rania. - A Nagyúrnak szüksége van a friss erőre. A kijelölt igazgatóval is találkoznom kéne.
- Rendben - fordította felé hófehér tekintetét a gondnoknő kíváncsian. - Nem kérdezem, mit terveltek ki, a Nagyúr bizonyára jól döntött, mint mindig. Kövessen.

Raniát elöntötte a megkönnyebbülés hulláma. Nem is tudta hirtelen, minek örült volna eredetileg jobban: ha rögtön az elején kudarcot vall, és így elkerüli a további mesterkedésben való részvételt, amelytől a benne folyamatosan lüktető balsejtelem miatt minden porcikája irtózott, vagy ha minden a tervnek megfelelően zajlik, és hősként térhet vissza a Roxfortba... Nem, nem szabad most erre gondolnia. Mindig a következő lépésre koncentráljon, mondta neki Piton, mielőtt elindultak volna. De őrá sem szabad most gondolnia. Mi is a következő lépés? Az igazgató. Ha vele boldogul, sínen van.

Természetesen ez is Pitonnak jutott eszébe. Karkarov eltűnése után nyilván nem kezdődhetett el az iskolaév igazgató nélkül, és az orosz mágiaügyi minisztérium sebtében új vezetőt küldött az iskola élére. Borisz Jegorov ízig-vérig bürokrata, aminek megvan az az előnye, mesélte Piton, hogy a szabályokat mániákusan szereti betartani. A sötét varázslatok oktatásának szabadsága, mely Karkarov regnálása alatt szinte határtalan volt az iskolában, immár szűk keretek közé szorítottá vált. De ennél is nagyobb előnye, hogy egészen biztosan nem ismeri Rania Dangort.

Elzeria megállt a kapuban.
- A pálcáját, legyen szíves - nyújtotta a kezét felé, mintha látná.
- Miért? - kérdezte Rania, holott pontosan tudta. Emlékezett rá.
Az öregasszony nem válaszolt. Rania pálcáját a kapu mellett álló ódon totemoszlop egyik csillag alakú résébe dugta. Az oszlop felizzott. Rania visszafojtott lélegzettel várt.
- Furcsa - szólalt meg hirtelen a vak nő. - Nem szokott ez ennyi ideig gondolkozni.
Rania keresztbe tett ujjakkal állt. Tisztában volt vele, hogy az oszlopnak azért tart ennyi ideig az azonosítás, mert három ember lenyomatát őrzi a pálca.
Végül az izzás megszűnt, és Elzeria visszaadta a pálcáját. Raniának mégis az volt az érzése, hogy gyanút keltett benne. Vagy már mindenhol baljós jeleket lát? Már maga sem tudta.

Némán követte a gondnoknőt, ahogy a feltárult kapun bevezette az iskolába. Nem lepődött meg rajta, hogy a nő három szinten keresztül vezeti le a mélységbe. Tudta, hogy ott van az igazgatói iroda, és nem esett nehezére a közöny. A folyosók, csigalépcsők meglepetései sem terelték el a figyelmét.
- Nemsokára szünet lesz - szólalt meg hirtelen Elzeria. - De nyugodtan beszélhet az igazgatóval. Azért ne feledje, ő a minisztérium embere. Igor nagyon hiányzik - tette hozzá halkan.
Rania szó nélkül bólintott. A gondnoknő ekkor megállt egy tátott szájú kígyó kőszobra előtt, és kezével gyors mozdulatot tett. A kígyó arrébb siklott, Rania pedig belépett a mögötte feltáruló lyukon.

Borisz Jegorov az íróasztala mögött ült és vadul diktált valamit a pennája végébe. Rania jöttére elengedte a pennát - ami jegyzetelni kezdte a belé diktáltakat -, és végigmérte a nőt.
- Metcalf asszony engedte be, gondolom. Megtanulhatná már, hogy bejelentés nélkül utálok látogatókat fogadni. Az engedélyét ugye, megnézte?
Rania bólintott és komolyan viszonozta a pillantását. Jegorov középtermetű, szőke, ötven körüli ember volt testén az eltunyulás kezdődő jeleivel. Élénk, kék szeme folyamatosan mozgott, és az egész ember valami furcsa idegességet árasztott magából. Rania gyorsan előadta jövetele célját, amit Pitonnal töviről hegyire végigrágtak.
Jegorov döbbenten nézte.
- Ezt komolyan gondolja? Hát... én nem is tudom, volt-e már példa ilyesmire az iskolában...
- Könnyen elintézhető, utánanéztem. A RAVASZra bárki jelentkezhet, aki még nem próbálkozott a vizsgákkal. Nincs életkorhoz kötve - felelte Rania, és még csak nem is hazudott. Egyszer már évekkel korábban valóban utánanézett. Aztán nem tett semmit.
- De maga részt is akar venni a felkészítő órákon, ha jól értem - ráncolta a homlokát az igazgató, és kezével idegesen markolászta talárja szélét. - Na és mi lesz a hatodikos tananyaggal? A Roxfortban kissé más a tanterv, nem igaz? - kérdezte megvetően.
- Igen, tudom. Ezért mondtam, hogy egyelőre csak egy próbát szeretnék tenni, hogy hogy bírom az órákat.
- Másról nem is lehet szó - vágta rá Jegorov. - Hm... Bár a szabályzat kötelezően előírja, hogy aki jelentkezik, annak a felvételét meg kell fontolni, de a felügyelőbizottság véleményét ki kell kérnem, az pedig napokba telhet. Ha akarnám, sem vehetném fel most a hozzájárulásuk nélkül - hadarta a férfi. - De az iskolai szabályzat 456. pontja szerint igazgatói engedéllyel már felvétele előtt látogathatja az órákat. Ezt én most megadom önnek.
- Köszönöm - hajtotta meg a fejét Rania. - Na és a szállásom?
- Ó... igen... azt mondja, aranyvérű... Hát igen, az első szint... de nem hinném, hogy okos dolog lenne a tizenhat éves lányokkal egy hálóterembe szállásolni - jött rá a férfi, és Raniában szétömlött a megkönnyebbülés. Mégis neki volt igaza. Piton ugyanis nem hitte el, hogy Jegorov nem fogja a többiekkel együtt elhelyezni. "Én ugyan nem törődnék ilyen dolgokkal" - mondta. "Azt gondoltam" - vágta rá akkor Rania, de Piton eljegesedő pillantásától valahogy rosszul érezte magát.
Hirtelen halk pukkanás hallatszott, és Jegorov mellett egy házimanó tűnt fel. Rania csodálkozva jött rá, hogy soha nem gondolt arra, hogy a Durmstrangban is vannak házimanók.
- Uram - cincogta a manó. - Sürgős bagoly érkezett a tanáriba. Reinhardt professzor küldött a levéllel!
Jegorov szó nélkül kikapta a levelet a manó kezéből és átfutotta. Öntelt arccal fordult Rania felé.
- Most el kell mennem. Fontos ügyben keresnek a minisztériumból. Ha visszajöttem, mindent megbeszélünk.
- Tehát ideiglenesen felvesz? - kérdezte Rania és elállta az igazgató útját. Szüksége volt még valamire.
- Hogyne - kapott észbe Jegorov és pálcájával megérintette Rania homlokát. - Rendben, a szabályok ezt megengedik, mostantól az iskolához tartozik, mivel mégsem engedhetem, hogy itt szobrozzon, míg visszaérkezem. Keresse meg Muharulidze professzort! Ő az egyes szint vezetője, lyukasórája van, maga odáig most szabadon el tud majd menni. Majd ő megadja a teljes szabad mozgási engedélyt és dönt az elhelyezéséről, nekem most sürgősebb dolgom van - fejezte be hadarva, és köszönés nélkül lépett a kandallója lángjai közé.
Rania egy pillanat múlva már egyedül állt a szoba közepén. Igyekezett mielőbb kívül kerülni a helyiségen. Jól tudta, hogy az összes festmény és még ki tudja mi minden fog pontosan beszámolni az igazgatónak, hány másodpercig maradt egyedül a szobában.

A folyosón aztán megállt egy percre. Muharulidzéhez küldték. Ez volt a terv, Piton erre épített mindent. Most majd szabadon mozoghat az iskolában, elvégre durmstrangos diák lett.

Muharulidze. Szinte alig tudott róla valamit, holott száz éve tanít az iskolában. De azon túl, hogy ridegségét és kegyetlen módszereit még az egyik legjobbként is a saját bőrén érezte, csak annyit tudott róla, hogy a sötét varázslatokat gyakorlatilag senki nem ismeri nála jobban. Talán még maga a Nagyúr sem. De arra, hogy Muharulidze együttműködött volna Voldemorttal, semmi bizonyíték nem volt. Emlékezett rá, hogy még az apja is csak találgatásokra tudott hagyatkozni ezzel kapcsolatban. Logikus lett volna, hogy igen, de egyáltalán nem szükségszerű. Másik oldalról viszont rendkívül furcsa lett volna, ha kiderül, hogy Voldemort meg sem környékezte.

Muharulidze irodája felé vette az irányt. Csodálkozva jött rá, hogy még csak nem is tétovázik, merre kell mennie. Létezik, hogy több mint tíz éve nem járt erre? Hirtelen megélénkültek a folyosók. A termekből diákok özönlöttek elő. Rania meglepve látta, hogy az egyenruha megváltozott, mióta ide járt. Azelőtt a diákok öltözékén a sötét színek, súlyos, merev anyagok domináltak, most viszont ízléses, némileg vidámabb és láthatóan sokkal kényelmesebb ruhát viseltek a gyerekek. Valószínűleg az új igazgató hatása, jött rá Rania.

Mielőtt Muharulidze folyosójára kanyarodott volna, megállt. Előhúzta a Pitontól kapott másik fiolát, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Emlékezett rá, milyen arckifejezéssel nézte Dumbledore a bájitaltan tanárt, mikor az üvegcsét a kezébe nyomta, és emlékezett Piton kőmerev arcára, ahogy az igazgató pillantását viszonozta. Rania biztos volt benne, hogy Pitonnak a fekete mágia mélyére kellett nyúlnia, hogy ezt a bájitalt elkészítse számára - ő ugyan egyáltalán nem értett a bájitalokhoz, azt azonban tudta, hogy elméletileg nem létezik semmilyen módszer, ami az okklumencia ideiglenes pótlására alkalmas. Piton azonban mégis elkészítette ezt a bájitalt, bár ezzel szemmel láthatóan kivívta Dumbledore erőteljes nemtetszését. "Valóban úgy gondolják, hogy Miss Dangor nem boldogulna enélkül?" - kérdezte homlokráncolva az igazgató, és szemében soha nem látott keménység ült. Rania habozás nélkül nyúlt a kis fiola után. Nem fog e nélkül boldogulni, főleg Muharulidze előtt állva, ezt tudta, és Piton is nyilvánvalóan tisztában volt vele. "Meg kellene tanítania rendes módszerrel" - mondta Dumbledore, és Rania Pitonra nézve saját érzéseit látta viszont az arcán. Még mit nem, gondolták mindketten. Raniát a hideg is kirázta a gondolatra, hogy Piton tanítsa okklumenciára. Hogy az ő agyába próbáljon újra és újra behatolni, és szabadon kiolvasson belőle mindent... mindent. Már a gondolatra is a talpáig elvörösödött akkor, és Dumbledore szemmel láthatóan észrevette ezt, mert nem erőltette a témát. Hogy Piton is észrevette-e...?

Rania olyan hirtelen tért vissza a valóságba, hogy összerezdült. Muharulidze szobájának irányából két alak tűnt fel, egyiküket Rania azonnal felismerte. Maga Eduard Muharulidze állt előtte. Mellette egy görbe orrú, kissé hajlott tartású fiú, vagyis inkább fiatalember állt, aki összevont, szénfekete szemöldöke alól szúrós, gyanakvó pillantással nézett rá. Bizonyára nem sűrűn tűnnek fel idegenek az iskola folyosóján. A fekete mágia tanár azonban csak egy pillantásra méltatta Raniát, máris a görbe fiúhoz fordult.
- Nos, Viktor, remélem, most már megértetted, amit kértem tőled. A jövőben ne kelljen még egyszer elmagyaráznom - mondta nyájasan, Rania mégis kihallotta hangjának fenyegető élét. Mit csinálhatott ez a Viktor nevű fiú? - Nem ezért engedélyezték, hogy itt maradj, tudod jól.
- Igen, uram - felelte Viktor, és egyenesen, félelem nélkül nézett a tanár szemébe, Raniának pedig a tekintete láttán az az érzése támadt, hogy ismeri ezt a fiút.
- Akkor menj - bocsátotta el Muharulidze szinte királyi mozdulattal, majd hirtelen Raniához fordult. - Micsoda meglepetés, Miss Dangor.
Rania meghökkenése csak egy másodpercig tartott; számított rá, hogy a tanár emlékezni fog rá. Hisz annyira sokat azért nem változott. A férfi azonban még annyit sem. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint tíz évvel ezelőtt, és mint ahogy száz évvel ezelőtt... egy harmincéves férfi arca nézett Raniára. Egy férfié, aki több mint száz éve tanít az iskolában, és aki a ki tudja, miféle sötét varázslatoknak köszönhetően szemmel láthatóan nem öregszik. Beszélték, nem halhatatlanság ez, de - bár hosszú életkorára azért akadt példa a varázslók történelmében -, fiatalos vonásainak változatlansága, testének kiválóan karbantartott formája mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a fekete mágiának valami igen magas szintű használatáról van szó.
- Muharulidze professzor - bólintott udvariasan, de kerülte a tanár tekintetét. Nem mert bízni abban, hogy Piton főzete működik, hiába tudta, hogy most már amúgy sem tehetne semmit.
- Látom, visszatért közénk - hallotta a tanár hangját, és erre már muszáj volt ránéznie.
- Igen, uram, szeretném befejezni a tanulmányaimat - mondta, és egész magabiztosnak hangzott. Muharulidze sötétzöld szeme ekkor az övébe mélyedt, és Raniát soha nem tapasztalt érzés fogta el. Érezte az agyában kutató ujjakat, de ugyanakkor azt is érezte, hogy azok egyetlen gondolatát sem tudják megérinteni. Mintha egy eleven, gondolati kisülésekből épített fal venné körül az érzékeny részeket. Fantasztikus érzés volt. Mintha valaki még a gondolataira is vigyázna.
Muharulidze végül gúnyos félmosolyt villantott fel.
- Örülök, hogy bepótolta a lemaradását, Miss Dangor. Annak idején egy kopot nem adtam volna, hogy magából valaha is rendes boszorkány lesz.
Rania belekapaszkodott a gondolatai köré épült falba és kifejezéstelen arccal viszonozta a tanár pillantását.
- Jegorov igazgató úr engedélyezte, hogy látogathassam az órákat addig is, amíg a felügyelőbizottság engedélyt ad, hogy hivatalosan is felvegyen. Magához küldött, hogy megbeszéljük az elhelyezésemet. - És főleg a látogatási engedélyt, tette hozzá gondolatban. Most már meg merte tenni.
A férfi röviden biccentett és szó nélkül elindult az irodája felé. Rania ezt úgy értelmezte, hogy ott fogják folytatni a megbeszélést, ezért a nyomába eredt. Ám így is jócskán lemaradt a tanár után, akinek öles lépteivel futás nélkül képtelen lett volna lépést tartani.

Közben Muharulidze hátra sem nézve belépett az irodába, és Rania követte. Megtorpant a szoba közepén, de a férfi nem vett róla tudomást. Magában motyogva kutatni kezdett az egyik iratokkal teli ládában, így Rania kihasználhatta az alkalmat, hogy körülnézzen. A szobának határozottan nyomasztó hangulata volt, és bár cikázó pillantásával semmi gyanúsat nem tudott felfedezni, érzékei mégis növekvő erővel jeleztek valamit. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, és egy perc csönd elteltével már határozottan szorongott. Ez az érzés... jó pár hete nem volt semmiféle látomása, sem rohama, és a lehetőség, hogy esetleg pont most tör ki rajta, több volt, mint rémisztő. A gondolatok teremtő ereje... Még csak az kéne, hogy azért legyen rosszul, mert attól fél, hogy rosszul lesz!

Muharulidze még mindig az iratai között kotorászott, és Rania feltűnés nélkül próbált mélyeket lélegezni, hogy elűzze agyából a kezdődő félelmet. Eszébe villant, mit mondott neki az öreg druida - lehetséges, hogy azóta csak néhány hét telt el? - arról, hogy a félelem a sötétség kapuja. A szobában a fekete mágia erős jelenléte nem volt meglepő, fel is készült rá - diákkorából jól emlékezett rá, hogy ebből az irodából milyen állapotban kerültek elő a beinvitált diákok. Józan eszével gyanította, hogy pontosan ilyen okokból hagyja most is várakozni őt a tanár, amin megint csak nem kellene meglepődnie, ezt tudta. Hát nem a félelem volt mindig is a legfontosabb fegyver a feketemágusok kezében? A lassan mocorgó felismerés erőt adott neki. Agya mélyén változatlanul ott volt a bájitalnak köszönhető fal, és Rania újra belekapaszkodott. A félelmet le fogja győzni. Le tudja. A félelmei nem uralkodhatnak el rajta, most nem.

Érezte, hogy kezd megnyugodni. Az agyát elborítani készülő hullámokat teljes erőből próbálta lecsitítani, és ugyan érezte, hogy lépésről lépésre haladva valóban sikerül, de a tudat, hogy ezt Piton bájitala nélkül soha nem tudná megtenni, cseppet sem volt segítségére.

Muharulidze ebben a pillanatban váratlanul felegyenesedett, két hatalmas lépéssel a nő előtt termett és pálcáját a homlokának szegezte. Raniát olyan váratlanul érte a támadás, hogy megmozdulni sem volt ideje. Átkozta magát, amiért a nyomorult démonai annyira lekötötték a figyelmét, hogy még a legalapvetőbb óvatosságról is megfeledkezett. Arról pedig fogalma sem volt, mi keltette fel a tanár gyanúját. A férfi sötétzöld szemeiből hipnotikus erejű düh áradt, ahogy Rania arcába hajolt.
- Miss Dangor, most pedig szépen elmeséli nekem, mi a fenét is akar itt valójában! - vicsorogta.
Rania érezte, hogy fejében a feszültség hihetetlen erővel robban szét. Az eddig kezében tartott gyeplők kivágódtak a szorításából, és a féken tartott vadállatok tébolyult vágtával áradtak szét agyában. Feje hátracsuklott, de öntudata utolsó villanásával megérezte, hogy Muharulidze mindebből semmit nem vett észre.
- Imperio Basta! - hallotta a vérfagyasztó suttogást, és az idő hirtelen lelassult.

A jégkék sugár, mely a férfi pálcájából tört elő, milliméterenként haladt az arca felé.

Rania szívverése őrült száguldásba kezdett, szemei előtt képek kezdtek villódzni, hirtelen egyszerre látta a múltat, a jelent és a jövőt, látta a valaha megjelent összes rémálmát, látomását, látta a családját, a Roxfortot, Pitont, és a bájitalnak köszönhető fal milliónyi szilánkra esve roppant össze.

Pontosan abban a pillanatban, amikor a kék sugár eltalálta a homlokát.

Az okklumens falból felszabaduló hullámok összecsaptak az átokkal, ami úgy vágódott vissza Muharulidzéra, mintha pajzsnak ütközött volna. Rania tudata pedig hirtelen kitisztult, bár az Imperiustól üveges tekintetű tanár láttán nem volt benne biztos, nem hallucinál-e még mindig. A férfi a saját, még egy sárkányt is ledönteni képes átkától támolyogva bárgyún vigyorgott. Rania szíve még mindig őrületes tempóban vert, és fuldokolva kapkodott levegő után. Fogalma sem volt, mi történhetett, csak azt gyanította, hogy a bájital és az ő rohama együttes hatására az átok visszapattant a feladóhoz. Elhinni alig merte.
- Mr. Muharulidze? - kérdezte óvatosan, pálcáját végre előszedve a zsebéből.
- Igen? - felelte készségesen a tanár.
- Menjen az ajtóhoz - mondta próbaképp Rania, és mikor Muharulidze teljesítette az utasítását, újabb próbát tett. - Álljon kézen - parancsolta immár határozottabban, és a tanár ezt is megtette.
Raniának a szájára kellett szorítania a kezét, hogy ne törjön ki hisztérikus nevetésben. A feszültségtől még mindig remegve kiáltotta: - Indiánszökdelés! - Hogy miért éppen ez jutott eszébe, fogalma sem volt, de a körbe-körbe szökdécselő férfi láttán a legabszurdabb ötletek egész sora nyílt meg előtte, amit legszívesebben mind megcsináltatott volna Muharulidzéval. Milyen régen nem nyúlt Imperiushoz... és most büntetlenül kihasználhatja, hisz még csak nem is ő küldte rá az átkot! A rettegett fekete mágia tanár, a diákok életének megkeserítője...

Hirtelen kijózanodott. Nem értette, mi üthetett belé, hogy ilyesmire pazarolja az időt, amikor azt sem tudhatja, mennyi ideig tart ki az átok a férfin, és ezernyi feladat vár még rá. Talán ennyire hiányzik neki a fekete mágia?
- Üljön az asztalhoz - mondta a még mindig szökdécselő tanárnak halkan. - Írja le a Durmstrang pontos helyét. Úgy írja, hogy aki elolvassa, be tudjon ide lépni! Írja! - kiáltott rá, mikor látta, hogy Muharulidze egy pillanatig tétovázik. Tisztában volt vele, hogy egy mezei Imperius nem lett volna képes legyőzni a férfin lévő Fideliust, és szorongva várta, vajon a tanár saját átka képes lesz-e áthatolni a bűbájon.

Az üveges tekintetű férfi végül vad körmölésbe kezdett, és Rania újonnan támadt bizonyossággal nézte. Most már nem lehet baj, teljesíteni fogja, amiért jött. Aztán el innen, minél előbb. A tanár közben kész lett és várakozóan nézett fel rá. Rania kikapta a kezéből a pergament és átfutotta. Alig merte elhinni, hogy Muharulidze tényleg a kezébe adta a Durmstrang kulcsát. Sikerült! A tudatba szinte beleszédült. Megcsinálta, amire kérték! Mit fog szólni ehhez a roxforti társaság? És legfőképpen Piton? Szeme előtt megjelent a férfi arca. Jól csinálta, gratulálok, mondta a bársonyos hang a képzeletében, és érezte, hogy arca lángra gyúl.

Muharulidze fészkelődni kezdett, és ez visszarántotta Raniát a valóságba.
- Jó. Akkor most írjon még egyet. De úgy, hogy aki ez alapján próbál idejönni, az orosz Mágiaügyi Minisztériumba érkezzen - adta ki az újabb utasítást. A férfi ezt is habozás nélkül megtette.
- Akkor most a szabad mozgási engedély... A pálca két lenyomatot őriz az enyémen kívül, a korábbit regisztrálja - nyújtotta Rania készen arra, hogy a tanár bármelyik gyanús mozdulatára reagálni tudjon. Az engedélyekre igazából már semmi szükség nem volt; megvan, amiért jött, ehhez már nem kell Piton, és el fog tudni tűnni segítség nélkül is, de az ördög soha nem alszik. A férfi lassított felvételként érintette pálcáját Raniáéhoz, és egy érthetetlen varázsigét suttogva lassan elhúzta. Nyomában sárga fénycsík támadt, amit lassan a falhoz vezetve újabb varázsige kíséretében egybeolvasztott a falat alkotó óriási szürke kövekkel. A nőt egy pillanatra áramütésszerű érzés öntötte el, ahogy az épület lüktető, élő része befogadta a lenyomatát. Gyanította, hogy e pillanatban Piton is ugyanezt érzi. Remélte, hogy Lucius nem fog gyanakodni, ő is tudja, hogy az eseményeket nem lehet már előre kiszámítani.

Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. Az ötlet - ebben biztos volt - fantasztikus. Persze nem azért, mert ezzel majd Piton elismerését fogja kivívni, dehogy. Őt magát is érdekli, vajon tényleg Mardekár Malazár sírja van-e az iskolában. Piton azt mondta, Dumbledore nem veszi biztosra, amit Voldemort Bellatrixtól megtudott. Hát most majd kiderül.
- Álljon kézen - kérte újra a biztonság kedvéért a fekete mágia tanártól, és megnyugodva látta, hogy az Imperius hatása töretlen.
- Az igazat mondja. Itt van az iskola területén Mardekár Malazár sírja? - kérdezte és mereven a férfi üveges szemébe nézett.
- Igen - hangzott a vontatott felelet.
- Pontosan hol?
- A fekete mágia szertár alatt.
Rania tétovázott. Az értesülést megszerezte, nincs már további teendője. Piton már látja az iskolát, el fog indulni... Ugyanakkor ahogy kiderült, Bellatrix sem látta a sírt. Ő is csak másod-, sőt harmadkézből tud róla. Mi van, ha nem is Mardekár sírja? Mi van, ha a tanár rosszul tudja, vagy esetleg csak ő tudja, hogyan lehet megközelíteni, netán még az Imperius alatt is félrevezeti? Most megnézhetné a saját szemével... Egy kis hang azt súgta, felesleges kockázatot vállal, de a kísértés túlontúl erős volt. Gyorsan ellenőrzi az információt, mielőtt még Piton ideérne.
- Vezessen oda - mondta Rania határozottan. Muharulidze felállt az asztaltól és mereven az egyik oldalajtó felé indult. Rania tudta, hogy a terem a tanár irodája mellett van, így kizárt, hogy bárkivel is találkozzanak. A tanterembe belépve a férfi egy keskeny oldalajtó felé indult. - Hova vezet ez a lépcső? - kérdezte, mikor az ajtó mögött szűk csigalépcső tárult fel.
- A sötétmágia terem szertárába - koppant a férfi hangja.
A tanár merev léptekkel lefelé indult a lépcsőn, és Rania követte. A szertárban nincs senki, ezt biztosra vehette, mert az iskola egyetlen fekete mágia tanára Muharulidze volt, aki még a kollégáit sem engedte soha a szertár közelébe. Úgy hírlett, régebben még próbáltak második tanárt alkalmazni, ahogy minden más tárgyból is tették, de miután a jelöltek minden alkalommal furcsa körülmények között, felvételük után nem sokkal elhaláloztak, az iskola vezetősége végül belátta, hogy Muharulidze kiválóan el tudja látni a feladatát egyedül is.

A csigalépcsőnek néhány végtelennek tetsző kunkor után hirtelen vége szakadt, és Rania ott találta magát a fekete mágia terem hátborzongató szertárában.
- A sírhoz a szertárból lehet lejutni - mondta vontatottan Muharulidze.
- És hol van a lejárat? - kérdezte a férfitől Rania.
A megbabonázott tanár tétován tett egy lépést, de ekkor hatalmas robajjal kivágódott az egyik szekrény ajtaja, és a legundorítóbb teremtmény lépett ki rajta, amit Rania valaha látott. Úgy nézett ki, mint egy oszlásnak indult orángutántetem, és a szaga sem volt sokkal jobb. A teremtmény ugyan nem lépett közelebb, de Rania rászegezett pálcával a lépcső felé hátrált.
- Parancsolja vissza a szekrénybe - kiáltotta a tanárnak, de ekkor a mellette álló férfi úgy rázkódott össze, mint akit áramütés ért. A szemébe nézve Rania rémülten döbbent rá, hogy az Imperius hatásának már nyoma sincsen. És arra is, hogy elmulasztotta elvenni a férfitől a pálcáját.
- Miss Dangor - indult felé Muharulidze lassan, de a nő nem várta meg, vajon emlékszik-e a történtekre, vagy sem. Egy hatalmas lépéssel a lépcsőnél termett, és az utána küldött átok éppen hogy egy milliméterrel célt tévesztve csapódott falba. Mint az őrült rohant fel a lépcsőn, át a tanterembe vezető ajtón.
- Dissentido! - kiáltotta el az ajtókeret-olvasztó varázsigét az ajtó felé suhintva, de tudta, hogy ez legfeljebb néhány másodpercre tarthatja fel a felbőszült tanárt. A tanterem folyosóra vezető ajtaja elé érve buborékként pattant elő emlékei mélyéről az ajtónyitó varázsige, amit ötödéves korukban tudtak meg a tanár akkori kedvenc tanítványától, Daphne Ellistől. Minden porcikáján engedte áthullámzani a fekete mágiát, és a félelem megsokszorozta erejét. Az ajtó felpattant, és Rania lélekszakadva rohant ki a teremből. Mögötte a szertár ajtaja ezer darabra robbanva engedett utat a tanárnak, és Rania éppen hogy be tudta vágni az orra előtt a terem külső ajtaját. A Dissentidónak köszönhetően azonban újra csak pár másodperc haladékot nyert, ami azért elég volt arra, hogy a folyosón őrületes rohanásba kezdve egy kanyar előnyt szerezhessen. A lépcsőn felfelé futva válogatás nélkül szórta hátrafelé az összes hátráltató átkot, ami eszébe jutott; fehér és fekete mágia teljesen eggyé olvadt számára. Fogalma sem volt, eltalálta-e akár egy is a tanárt, de rohant tovább az életéért. Tisztában volt vele, mi vár rá, ha Muharulidze elkapja.

Az egyik kanyarban kis híján feldöntötte a sarokban álló lovagi páncélt, és csak a vak szerencsének köszönhette, hogy nem borult fel éktelen csörömpöléssel az egész tákolmány. Már az is hihetetlen volt, hogy eddig nem botlott bele senkibe, de a zajra odagyűlő tömegek csöppet sem hiányoztak neki.

Fogalma sem volt, mit tegyen. Lehetetlennek tetszett, hogy gyalogszerrel kijut a szikláig, ahonnan már hoppanálhat. Csak rohant tovább felfelé - nem is emlékezett, hogy ezek a lépcsők ennyire magasak -, aztán hirtelen bevillant neki egy szűk folyosó képe. Tudta, hogy a folyosó végén egy szabadba nyíló kis udvar van, amelyen torzító bűbáj van, amit már több száz éve nem tudnak az iskolai tanárok eltűntetni. Rania remélte, hogy a bűbáj megvan még, mert az megakadályozta, hogy az ablakokból bárki is lelásson az udvarra - valószínűleg egyik középkori elődje - de az is lehet, hogy egy tanár - itt bonyolíthatta iskolai randevúit. Az oda vezető ajtó egy kanyarnyira volt már csak. Minden erejét megfeszítve gyorsított az iramon, és az ajtó elé érve már messziről kiáltotta az Alohomorát. A mögötte becsapódó ajtó keretét szétolvasztva végigszáguldott a szűk folyosón, és egy pillanattal később már kint találta magát az udvaron.

Szemben vele pedig ott állt Elzeria Metcalf rezzenéstelenül rászegezett pálcával.
- Ezen az ajtón át tilos az udvarra lépni - mondta a vak nő. - Jöjjön ide és adja ide a pálcáját!
Rania rájött, hogy a nő nem tudja, ki áll előtte, de biztos volt benne, hogy ha Muharulidze egy másodperc múlva megjelenik mögötte, kettőjük ellen semmi esélye. Bénító bűbáját a nő azonnal hárította, és a hirtelen körülötte kirajzolódó kékes fényből tudta, hogy Elzeria taszító pajzzsal vette körül magát, ami hiába tart csak a következő varázslatig, az már neki késő. Levegő után kapkodva átkozta magát a saját ostobaságáért, hogy nem hagyta el az iskolát, amíg még lehetett. Elrontotta a feladatot, és csak magának köszönheti.

Mögötte kivágódott az ajtó, és Rania hátrapördülve már kiáltotta is a Capitulatust. Tudta, hogy teljesen reménytelen próbálkozás. Itt van a zsebében az irat, amiért küldték, és ő nem fogja tudni visszavinni a Roxfortba.
- Tegye le, Muharulidze - szólalt meg mögötte egy bársonyos hang, és Rania majdnem elájult. Nem volt biztos benne, hogy nem a képzelete játszott vele. Hát persze, hiszen nyilván elindult, ahogy meglátta az iskolát...
Elzeria azonnal reagált, de mozdulata hirtelen felrázta Raniát, aki hamar megbénította az immár pajzsát vesztett vak nőt. Hátrafordulni csak ekkor mert.

Mögötte valóban ott állt Perselus Piton, de a nőre vetett pillantása cseppet sem volt szívélyes. Rania gyanította, hogy ha a férfinak nem kellene a pillanatnyilag mozdulatlanul álló fekete mágia tanárra koncentrálnia, valószínűleg itt helyben darabokra átkozná őt.

Muharulidze azonban olyan hirtelen mozdult meg, hogy nem volt ideje tovább merengeni a problémán. Minden erejét lekötötte a védekezés, mert a tanár hihetetlen erővel kezdte szórni rájuk az átkokat. Rania alig tudta kivédeni az agyrobbantó átkot, máris érkezett a lábszártörő átok, és a nő hamarosan már gondolni sem volt képes ellentámadásra, csak védekezett megállás nélkül Muharulidze őrjítő sebességgel érkező átkai ellen. A férfi egyik átka egy szempillantás alatt elsöprő forgószelet küldött Pitonra, de ő tíz centit sem emelkedett fel a földről, máris hatástalanította az átkot. Muharulidze Pitonban ugyan emberére talált; a férfi láthatóan ugyanannyi sötét varázslatot ismert, mint ellenfele, Rania mégis hamarosan úgy érezte, még ketten sem tudják legyőzni Muharulidzét. A tanár annyira ruganyosan és fürgén mozgott, hogy a nő pár perc múlva már fürdött az izzadtságban. A küzdelem teljesen kiegyenlített volt a felek között, csakhogy Muharulidze egyedül volt, ők pedig ketten. A fekete mágia tanár arcán látszott, hogy tudatában van erejének. Sötétzöld szeme vad kegyetlenséget lövellt feléjük, ahogy egyre inkább kezdett föléjük kerekedni.

Rania iszonyatosan fáradt volt már. Gyanította, hogy Muharulidze valamelyik átka az erejét is folyamatosan csökkenti, de mindenképpen ki akart tartani addig, ameddig Piton. A férfira pillantott, és világosan látta, hogy ő sem fogja sokáig bírni. Szándékosan nem akart arra gondolni, hogy a saját ostobaságával most maga után rántja Pitont is.
- Megszerezte?! - kiáltott rá összeszorított foggal a férfi.
- I-igen - zihálta Rania, és érezte, hogy a haja megpörkölődik Muharulidze egyik átkától.
- Akkor mi a francra vár?! Menjen már! - üvöltötte Piton, és Rania majdnem leeresztette a pálcát meglepetésében.
- Mégis hogyan?! - kiáltotta vissza, és hirtelen a legszívesebben Pitonra küldött volna egy átkot, amiért a férfi cseverészést kezdeményez, mikor egy tébolyultan küzdő, erős ellenféllel néznek farkasszemet.
Piton egy villámgyors mozdulattal mögé került, és miközben két szinte láthatatlan átkot küldött Muharulidzére, hörögte a fülébe:
- A fal tövében van a köpenyem, meg két seprű, tűnjön el! - Majd fojtottan felkiáltott. Rania látta, hogy arccsontja egy friss ütéstől lilás színt ölt.

Esze ágában sem volt elmenni. Elengedte a füle mellett Piton szavait, és újabb átkokat küldött Muharulidzéra. A tudat, hogy Piton félti őt és el akarja küldeni, újult erővel töltötte meg, és Muharulidze elkomorodó arcából látszott, hogy váratlanul érte a hirtelen erőhullám.
- Mondom, takarodjon innen! - ordított rá Piton, és Rania szinte tapintani tudta a belőle áradó fékevesztett dühöt. - Várják az írást, el akarja veszejteni?! Vigye már, a rohadt életbe!
Rania rájött, hogy Piton a papírt félti, amit Muharulidzétől kapott, nem őt. És igaza van. Az a papír sokkal fontosabb, mint bármelyikük.

Azt azonban tudta, hogy nem lesz képes Pitont csak úgy itt hagyni.
- Fedezzen! - kiáltotta, és a kék taszító pajzs felhúzása után teljes erőből rohanni kezdett a fal felé. Nem volt más választása, mint bízni abban, hogy Piton fedezi, mert két láthatatlan seprűt megtalálni a fal mellett nem látszott könnyű feladatnak.

Aztán mégsem tartott olyan sokáig, mint gondolta. Néhány lépés után érezte, hogy felbukik a seprűkben, és a lendülettől fejjel zuhant előre. A fal szerencséjére nem volt annyira közel, hogy teljes erővel csapódott volna neki, de még így is zúgott a feje az ütéstől. A következő pillanatban már rajta volt a láthatatlanná tévő köpeny, és az egyik seprűre vágva magát, kezében a másikkal máris szinte nyílegyenesen zúgott felfelé. Szája egészen kiszáradt az idegességtől, és fél kézzel kormányozva a seprűt igencsak ingatagnak érezte röptét. Fent megállt egy pillanatra és lenézett. A szívverése kihagyott egy pillanatra, mikor rájött, hogy nem lát odalent semmit. A tértorzító bűbáj, ami az ablakok elől vette el az udvarra való kilátást, rá is hatással volt. Fogalma sem volt, mi történik odalent!

Egy pillanat alatt döntött. Így is meg kell próbálnia, nem hagyja itt Pitont csak úgy. Ha elrontja, mindkettőjüknek vége lehet, és a férfi tizedmásodpercig sem lesz hálás érte. Ám ha sikerül...

A köpenyt meglazítva olyan hirtelen kezdett zuhanórepülésbe, hogy a gyomra szinte a bokájáig süllyedt. Nem vagyok normális, gondolta teljes pánikban, ahogy váratlanul előtűnt alatta az udvar képe. Muharulidze és Piton is több sebből véreztek, ám a fekete mágia tanár teljesen egyértelműen a másik férfi fölé kerekedett. Rania merőlegesen zuhant Piton felé, és vagy háromembernyi magasságban hirtelen letépve magáról a köpenyt, egy Muharulidzéra küldött átok kíséretében Piton felé hajította a varázsköpenyt. Vad cikázása közepette szinte lefordult a seprűről, ahogy egyik kezével egyszerre mind a két seprű nyelét markolva próbálta a másikban tartott pálcával a köpenyt a bájitaltan tanárra irányítani.

A férfi arca szobormerevvé dermedt, ahogy a puha anyag teljesen váratlanul beburkolta. Azonnal rájött, mi az. Villámgyorsan helyet változtatva felnézett és meglátta Raniát, ahogy teljesen védtelenül fölötte cikázik. Mindez egy tizedmásodperc alatt zajlott le, a következő pillanatban már zuhant is felé a seprűje. Piton biztosan tudta, hogy ha élve megússzák, ő fogja megölni a nőt.

Muharulidze pillanatok alatt felfogta, mi történik. Előbb a zuhanó seprűre, majd az észvesztő sebességgel körbe-körbeszáguldó Raniára indított pusztító átkokat, és csak Piton láthatatlanságának és gyors ellenátkainak volt köszönhető, hogy egyiknek sem esett baja. A bájitaltan tanár egy pillanat múlva már a seprűn volt, és egy utolsó hátráltató ártás kíséretében elrúgta magát a földtől. Rania mellett elszáguldva tisztán látta a nő arcán a rémületet, ahogy teljes erejéből az udvart kémleli, és egy pillanatra az az őrült gondolata támadt, hogy itt hagyja a fenébe.
- Jöjjön már! - ordította mégis, és csak másodpercek múlva fordult vissza, hogy lássa, Rania tényleg jön-e.

Rania egész testében remegve száguldott a szikla felé. Nem volt kétsége afelől, hogy Muharulidze már fellármázta az iskolát, esetleg ki tudja, milyen varázslatokkal próbálja feltartani őket. A seprűt olyan sebességre ösztönözte, amellyel soha életében nem mert még próbálkozni, de a rettegés, hogy az iskola körüli pajzs esetleg bezárul előttük, minden más félelmét eltörpítette.

A fekete sziklához érkezve kis híján ledöntötte a lábáról Luciust, aki magasba tartott pálcával, a feszültségtől szinte szikrázva állt a szikla tetején. Rania rájött, hogy a férfi feladata volt a menekülési útjuk biztosítása a szikláig. Valószínűleg enélkül nem értek volna biztonságban ki az iskola bűvköréből. Lucius szinte letépte Raniát a seprűről.
- Nem sok hiányzott, hogy lelépjek - mondta, és magához rántotta. - Megvan?!
Rania szó nélkül a markába vágta a számára készített papírlapot, és egy cseppnyi meglepetést sem érzett amiatt, hogy Luciust is egyedül a küldetés sikere érdekli.
- Ügyes - villantotta rá Lucius legszebb pillantását. - Mehetünk?
- Várj... Piton... - lehelte Rania és megpróbálta kiszabadítani magát Lucius öleléséből.
- Nagyon megható - hallotta maga mellett a dühtől szinte remegő sziszegést, majd Piton lehúzta a csuklyáját, és előtűnt a vicsorgásba torzult arca. - Most még a búcsúztatóbizottságot is meg akarja várni?!
A következő másodpercben egy pukkanással eltűnt. Rania egy pillanatnyi dermedtség után követte.

A Roxfort kapujába érve legszívesebben a földre rogyott volna a megkönnyebbüléstől. Túlélték, sikerült... Egy kíméletlen kéz azonban kirántotta a ködből. Piton közvetlen közelről üvöltött az arcába.
- Mi a büdös francot csinált, maga istenverte tyúk?! Teljesen elment az a maradék esze is?!
- Megszereztem, amit kértek - nézett rá Rania égő szemekkel. Számított rá, hogy Piton dühös lesz, mert kockáztatta a papír biztonságát, de arra nem, hogy ennyire. A szinte izzásig hevült tekintetű férfi kifejezetten ijesztő volt.
- Megszerezte?! Gratulálok! Meg ahhoz is, hogy kétszer is kockára tette! Mondja, nem bírja felfogni, hogy miről van szó?! - rázta meg Piton a nőt. - Megvan a papír, kész, eltűnik! Nem kezd el hősködni, nem kezd el összevissza bolyongani az iskolában, hanem viszi a helyére! Mi a fenének kellett pont a legveszélyesebb varázslóval sétálgatnia a Durmstrangban?! Mondja már meg, mit művelt!
- Honnan tudja? - kiáltott fel Rania, és megpróbálta kiszabadítani magát Piton vasmarkából. A férfi elengedte a füle mellett a kérdést.
- Ne játsszon a türelmemmel - hördült fel.
- Meg akartam nézni Mardekár sírját, ha tudni akarja! - Most már Rania is kiabált. - Miért, ez is fontos volt, nem?! Maga mondta, hogy még nem is biztosak benne, hogy tényleg ott van!
Piton hirtelen elengedte és hátrébb lépett. Arca, ha lehet, még fenyegetőbb kifejezést öltött.
- És a pasas önszántából megmutatta, mi?! Akkor hogy került arra az átkozott udvarra, ahol majdnem sikerült mindkettőnket megöletnie?!
- Hagyjon békén! - Rania sarkon fordult és rohanni kezdett az iskola felé. Úgy érezte, ha Piton tovább folytatja a szidalmazását, sikoltozni kezd. A férfi azonban két lépéssel utolérte, és kíméletlenül maga felé fordította.
- Vagy azonnal elmondja, mit művelt, vagy nagyon megbánja - sziszegte. Legszívesebben szétátkozta volna a nőt, aki minden bajának okozója volt. Több száz veszélyes helyzetben volt már része, de egyik sem viselte meg annyira, mint a mai. Folyamatosan, szünet nélkül a halott Raniát látta maga előtt elejétől fogva. Márpedig utált kudarcot vallani. Ha a nő meghal... akkor mi lesz a küldetéssel?!
Rania egyenesen Piton szemébe nézve süvöltötte:
- Mit akar tudni?! Úgy jött ki a lépés, hogy meg tudtam volna nézni a sírt! Nehogy már azt mondja, hogy maga nem használta volna ki az alkalmat!
- Miféle alkalmat?! Hogy aztán ámokfutó libaként menthesse az életét?! - Pitont láthatóan majdnem megütötte a guta.
- Nem állt szándékomban életveszélybe kerülni, elhiheti! Visszapattant rólam az Imperiusa és őt találta el, úgy írta meg azokat a rohadt papírokat, most boldog?! Aztán lementünk a fekete mágia szertárba, és már majdnem megmutatta a sírt, amikor a szekrényből kijött egy...
- Nem mondja komolyan, hogy egy targ miatt... - jött rá azonnal Piton, és eddig sápadt arcán vörös foltok gyúltak. - Hát magának tényleg semmi esze sincs?! Még azt sem tudja, hogy minden fekete mágiával dolgozó helyen tartanak ilyet, hogy semlegesíthesse a fekete mágiát, ha kell?! Ez kész röhej! Hány osztályt végzett maga?! Egy ilyen...
Rania lendületből vágott az arca felé, de Piton még nála is gyorsabb volt. Elkapta a nő csuklóját, és egészen halkan szótagolta:
- Ezt-többé-ne-merészelje!
Raniának ez már sok volt. Egy pillanatig sem volt képes tovább hallgatni Piton vádaskodásait, amelyek, most már úgy érezte, teljesen igazságtalanok. Beküldik oda a negédesen vigyorgó Dumbledore-ral, közlik vele, hogy nagyrészt improvizálnia kell majd, aztán meg amikor ezt teszi, Piton válogatott sértéseket vág a fejéhez. Még egyet nem viselt volna el e pillanatban. Tudta, hogy ha nem akar itt helyben összeomlani, el kell tűnnie. Egy óriási rántással kitépte magát a férfi markából, és eszét vesztve rohant az erdő felé. Egy porcikája sem kívánta, hogy bárkivel is összetalálkozzon a kastélyban. Lehetőleg még egy évszázadig ne.

Piton dermedten bámult utána, de pár pillanattal később utána vetette magát. Nem érdekelte, miért, de olyan fékevesztett düh tombolt benne, annyira vágyott a nő nyakát megszorongatni, hogy sutba vágta a józan mérlegelést. Az ő beleérző képességét már rég meghaladta, hogy fel bírja fogni, amit ez a nő művelt. Soha nem találkozott még senkivel, aki ennyire gondolkodás nélkül, minden józan mérlegelést mellőzve intézi az ügyeit. Amióta ismeri, ezt csinálja. Piton úgy érezte, ezt egy másodperccel sem bírja tovább eltűrni. Azért a lábon kihordott infarktusért, amit ma többször is kapott miatta, fizetnie kell!

Már a fák között érte utol Raniát, aki ágakkal, gallyakkal mit sem törődve rohant befelé az erdőbe. Piton utánanyúlt és a karjánál fogva visszarántotta. Szinte nekilökte a legközelebbi mohos fának és fenyegetően tornyosult fölé.
- Menekülésben aztán szakértő! - mondta gúnyosan. - A fegyelemmel viszont hadilábon áll, ugye?! Nem bírt ellenállni egy kis hősködésnek, mi? Nem volt maga mégis griffendéles?!
- Szemét! - vágta oda Rania és feladta a hiábavaló próbálkozást, hogy kiszabaduljon. Fejét a fának döntve lihegett nem is annyira a futástól, mint inkább az idegi kimerültségtől. Szemét behunyva próbálta visszanyerni a normális pulzusát. A szívét szorító feszültség egyáltalán nem volt kellemes.
Pitont ez a nyilvánvaló megadás újfent felingerelte. Legszívesebben kirázta volna belőle ezt az eszeveszett meggondolatlanságot, amivel majdnem megölte magát.
- Miért, minek nevezi, amit művelt?! Miért nem tűnt el a köpeny alatt, ahogy mondtam?! De nem, maga mit csinál?! Hőst játszik! Száguldozik a seprűn, köpenyekkel dobálódzik, mint valami kviddicsedzésen! - fröcsögte megvetően, és még erősebben szorította meg a nő karját. - Mit várt, hogy Dumbledore majd kitünteti, ha megpróbál kimenteni?! Bebizonyíthatja, hogy milyen jóságos lett hirtelen?! - Piton ereiben a vér szinte száguldott. A nő nélkül nem jutott volna ki, ezt be kellett látnia még akkor is, ha éppen őmiatta került életveszélybe. Hálásnak lenni azonban esze ágában sem volt. A hülye liba ha úgy viselkedett volna, mint egy normális ember, akkor az egész helyzetre nem is lett volna szükség!
- Nem azért mentem vissza magáért, mert hősködni akartam! - rántotta vissza Rania remegő hangja a földre.
- Nem?! - Piton gúnyosan felnevetett, de a nő arcán átvonagló fájdalom láttán önkéntelenül engedett kissé a karját markoló szorításon. - Mégis mi másért?!
Rania nem válaszolt. Fogalma sem volt, mit felelhetne. Hogy egy pillanatig sem lett volna képes azzal a tudattal élni, hogy ő okozta a férfi halálát? Szemét összeszorítva koncentrált, hogy könnyei nehogy utat találjanak kifelé.
- Gondoltam - egyenesedett ki Piton. - Csakhogy nagyon melléfogott, semmit nem ért el vele. Nem hiszem, hogy bárki meg fogja dicsérni azért, hogy mindent kockára téve akrobatamutatványokat végzett ellenséges területen, miközben az egész küldetés értelmét sodorta veszélybe!
- Nem érdekel, ki fog megdicsérni! - tört ki Rania. - Leszarom a maga rohadt küldetését! Meg az egészet úgy, ahogy van! Hagyjanak békén! Mindenki! Elegem volt, elmegyek innen a büdös francba!
- Hisztériázni bezzeg tud - rázta meg Piton vad indulattal. Maga sem értette már, miért tölti itt a drága idejét, miért pazarolja az energiáját a nő meggyőzésére, azt meg még annyira sem tudta, miről is akarja tulajdonképp meggyőzni. A ma történtek után azonban elérkezett arra a pontra, amikor már nem is próbálta az akaratával kordában tartani az indulatát. És jólesett elengednie magát. Olyan ritkán tehette, de most az egész napi feszültség és aggodalom szabad utat talált a zsigereiben. - Csakhogy ez nem olyasmi, amiből egyszer csak kisétál, bogárkám! Már benne van nyakig! Mit gondol, a Nagyúr majd hálás lesz a félrevezető papírért, amit produkált neki?!
- Nem érdekel, szálljon már le rólam! - Rania úgy próbált szabadulni a férfi markából, mint egy eszelős.
- Na mi van, csak nem megbánta, hogy rajtam akarta demonstrálni, milyen hősiesen nagyszerű? - Piton látható élvezettel figyelte a vergődését, miközben szinte már tébolyultan meredtek egymásra. Esze ágában sem volt elengedni áldozatát. E pillanatban semmi más nem érdekelte, mint hogy a nő legalább annyit szenvedjen, mint amennyit neki okozott, és elmerült a kontrollálatlanság édes érzésében.
- Nem demonstráltam semmit, nem bírja felfogni?! - sikoltotta Rania. - Látom, nem, maga nyilván bárkit hagyna maga helyett megdögleni! - Erőnek erejével csukta be a száját, mielőtt még többet mondott volna. Tisztában volt vele, hogy már nem bírja sokáig. A szíve úgy vert, mint még soha, és egész testében remegett. Szinte imádkozott érte, hogy törjön rá egy jótékony roham, ami kimenti a szorongatott helyzetéből.
Piton arca furcsa kifejezést öltött.
- Na ne legyen szentimentális - mondta maró gúnnyal. - Mintha nem tudná pontosan, hogy semmi nem számít, senkinek az élete nem ér semmit, ez háború! Fogja már fel, hogy egyetlen élet sem számít, az enyém meg különösen nem!
Az utolsó szavak visszhangot vertek a fák között, és Rania megmerevedett. Az összes agysejtje egyszerre sikoltotta: De igen, nekem számít! Ez már sok volt neki. Úgy érezte, egy óriási buborék indul felfelé a gyomra tájékáról, és tudta, hogy képtelen visszafojtani. Hirtelen őrült vágy támadt benne, hogy ne is próbálja. Már csak egyetlen dolog számított: hogy végre elengedhesse magát.

Piton azonban egy pillanattal korábban reagált. A nő arcán tisztán látszott, mire gondol, és ez egy pillanat alatt elsöpörte maradék önuralmát is. Szóval azt képzeli, számít neki?! Ő?! Hát majd most nem fog! Féktelen dühvel csapott le Rania ajkára, és szinte odapréselte a fához. Kíméletlenül falta a száját, és csak akkor ocsúdott fel, amikor pár pillanat múlva tudatosult benne, hogy a nő a várt rémült védekezés helyett teljes odaadással viszonozza a csókját. Erőnek erejével elszakította magát tőle, és ránézett. Rania ajka nedvesen fénylett, ahogy levegő után kapkodott, szeme fátyolosan mélyedt az övébe, egyetlen bizonytalan kérdést sugározva felé.

Piton nem volt már képes gondolkodni. Minden józanságát sarokba vágva újra a nő ajkára tapasztotta száját, Rania pedig úgy csókolta vissza, mint akinek az élete múlik rajta. Fuldoklóként kapaszkodott a férfiba, kezével a hajába túrva próbálta még közelebb húzni magához, hogy a fogaik is összekoccantak. Egyetlen ép gondolata sem maradt, nem számított semmi, csak hogy az idők végezetéig tartson a pillanat. Nem érzékelte a hátába nyomódó fakérget, csak a hozzá préselődő férfitest volt fontos, csak a most és itt; minden kétsége köddé vált, csak abban volt egyedül biztos, hogy az övé akar lenni azonnal. Piton pedig szinte azonnal megérezte a teljes odaadást. Vad vágyának már nem is próbált parancsolni, keze féktelen mozdulatokkal markolt a nőbe, ahol érte, és a Raniából kicsapó szenvedély csak még tovább tüzelte. Vörös ködfüggönyön keresztül érzékelte, hogy női körmök mélyednek a nyakába, kezek siklanak végig rajta, bőr ér bőrhöz, száj szájhoz, szakadó szövet hangját hallotta, már nem tudta, melyik kiáltás melyikükből tör elő, csak arra koncentrált, hogy közelebb, még közelebb kerüljön hozzá, amennyire csak lehetséges, arra, hogy mozgásuk ne oltsa ki egymást, hogy összedörzsölődő testükkel minél többet szerezzenek meg egymásból, és mintha maga az erdő robbant volna szét, mikor a közelebb már fokozhatatlan volt, mikor mindent elvettek a másiktól, amit akartak, és izzadtságtól síkos bőrük már nem volt képes tovább hevülni. Aztán Piton lassan leengedte Raniát, fülében ott visszhangzottak az iménti kiáltások, nem tudta, kitől származtak, de nem számított. Arcát egy pillanatra a vörös hajtömegbe temette, és még mindig vadul zihálva szívta be azt az illatot, amelyet mindig is meg akart fejteni. Rania kábultan kapaszkodott bele; valami furcsa tűzfelhőben lebegett, mint mikor először próbálta ki a wyxgyümölcsöt; fogalma sem volt, öt perce állnak ott, vagy egy órája, az átéltek hatására a fejében semmi más nem volt, csak egymást marcangoló szájak, kezek...

Piton hirtelen felkapta a fejét, és akkor már Rania is hallotta. Közelgő patadobogás ütötte meg a fülét, de mintha lassított felvételen keresztül látta volna, hogy a férfi villámgyorsan lehajol a pálcájáért, és két mozdulattal helyrehozva a ruhájukat fordul a hang irányába.
- Ah, Piton professzor - mondta az erdő mélyéről előlépő kentaur. - Hangokat hallottam és azt hittem, gyerekek tévedtek a Tiltott Rengetegbe.
- Nem - szólalt meg Piton, és a hangja olyan volt, mintha valamilyen esszenciát ivott volna.
- Értem - nézte őket meredten a kentaur. - Az Arstesia ma éjjel magasan jár majd, nem árt óvatosnak lenni.
- Köszönjük - mordult rá türelmetlenül Piton, mert tudta, hogy egyébként a kentaur képes őket órákig szóval tartani.
A teremtmény meghajtotta magát, és méltóságteljesen, immár zajtalanul besétált a fák közé. Piton hátrafordult, de mögötte a tér üres volt. Csak a távolodó, sietős léptek zaja bizonyította, hogy egy perccel ezelőtt még ketten álltak a nagy fánál.

 

Folyt. köv.

Vissza