Halványuló Jegyek

(Gilda)

XVII.

- Piton professzor, álljon már meg! - kiabálta McGalagony a mellette elviharzó férfi után.
A bájitaltan tanárnak esze ágában sem volt megállni. Megveszekedett vágy űzte, hogy a szobája mélyén a torkába öntsön egy nagy pohár whiskyt. McGalagony kiabálására ügyet sem vetve tűnt el a sarkon, magára hagyva a felháborodottan utána meredő tanárnőt.
- Minerva? - jelent meg a folyosón Dumbledore. - Perselus jött meg?
- Az nem kifejezés - hápogott McGalagony. - Úgy láttam, a szokásosnál is harapósabb kedvében van!
- És Miss Dangor? Ő nem volt vele? - kérdezte aggodalmasan az igazgató.
- Miss Dangor, kérem, hasonló bevonulást produkált két perccel korábban. Mintha összebeszéltek volna! - felelte a tanárnő rosszallóan. - Csak ő megállt annyi időre, hogy a kezembe nyomja ezt. Azt mondta, adjam magának.
Dumbledore mohón nyúlt a pergamendarab után, és arca diadalittas kifejezést öltött, ahogy elolvasta.
- Hát megcsinálták!
- Tényleg? De hát akkor miért nem jöttek elmondani, mit végeztek? - ráncolta a homlokát a tanárnő.
- Gondolom, némi zökkenők adódhattak az út során. De ne aggódjon, Perselust azonnal az irodámba fogom hívni, és mindent megtudunk.
- Gondolja, hogy most oda fog menni? - nézett rá szkeptikusan McGalagony. - Ahogy itt elrohant az előbb...
- Jönni fog - nyugtatta meg mosolyogva az igazgató. - Perselus tudja a kötelességét.

*

Piton összeszorította a szemét, ahogy a méregerős ital végigfolyt a nyelőcsövén. Másodpercek múltán már érezte is a tagjaiban szétáradó meleget. A pohár nagyot koppanva került vissza a polcra, Piton pedig a fotelba vágódott. Lábát messzire előrenyújtva, félig már szinte fekve meredt a plafonra.

Egyszerűen nem tudta felfogni, ami az imént az erdőben történt.

Lefeküdt Rania Dangorral! Hogy veszíthette el ennyire a fejét, hogy ez lett a vége? Hisz pár perccel korábban még artikulálatlanul üvöltöztek egymással, aztán a következő pillanatban... Ilyen még soha nem fordult elő vele. Ha lefeküdt egy nővel, mindig tudatosan, tiszta fejjel tette. Most meg nekiesett, mint egy állat, az erdőben, fényes nappal! És ő sem tiltakozott. Vevő volt rá, ezt akarta, gyakorlatilag a karjaiba hullott! Mindketten állatokként viselkedtek!

Piton felpattant és újabb pohár whiskyt töltött magának. Hogy süllyedhetett idáig? Nem lett volna szabad bedőlni neki... A homlokához kapott. Bedőlni Lucius Malfoy szeretőjének, atyaúristen! Ahogy utána otthagyta őt a fánál, mint valami balfácánt, abból teljesen egyértelmű volt, hogy kész, kipipálta, elvette, amit akart, jóllakott, ennyi! Ahelyett, hogy ő hagyta volna ott előbb a nőt. Ha nincs az az átokverte kentaur, most nem érezné magát úgy, mint egy szájtáti idióta!

A tükörhöz lépett, és keményen rámeredt a tükörképére. A hiúsága iszonyatos harcot vívott benne, az apró démon még nem döntötte el, melyik irányba húzza őt: köpje szemen magát, amiért egy nő, miután megkapta, amit akart, csak úgy otthagyta, vagy pedig legyen elégedett magával, amiért láthatóan hatással volt Raniára, hiszen a nő képes volt magáról megfeledkezve átadni magát neki. Egy nő, aki Malfoyhoz van szokva, nyilván nem pont egy hozzád hasonlóra vágyik, súgta gonoszul a démon, és Piton dühödten elfordult.

Halk pendülés hallatszott, és körül se kellett néznie, hogy tudja, Dumbledore üzent érte a főnixével. Hogy miért nem hagyják egy percre sem békén?! A komódra vágta a poharat, majd mély lélegzetet véve lecsillapította háborgó gondolatait. Fegyelem, kötelesség. A saját érzései semmit nem számítanak. Ő egy építőelem Dumbledore várában, és más nem fontos. Azzal a szilárd elhatározással lépett a kandalló lángjai közé, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy egy gondolatot is pazarolt a Raniával történt kisiklásra.

*

Dumbledore összeráncolt homlokkal meredt a bájitaltan tanárra, aki befejezvén beszámolóját a Durmstrangban történtekről, mozdulatlan arccal bámult ki az ablakon.
- Eszerint felesleges volt az aggodalmunk Miss Dangorral kapcsolatban. De miért vállalt ekkora kockázatot? - kérdezte az igazgató.
Piton csak egy gúnyos szusszanást adott válaszként, és karba fonta a kezét.
- A lényeg, hogy a Nagyúr és az emberei vélhetően az orosz Mágiaügyi Minisztériumban találják majd magukat, ha meg akarják támadni a Durmstrangot - mondta közönyösen.
- Briliáns ötlet volt, Perselus, írok is mindjárt az oroszoknak. De vajon mit fog szólni mindehhez Voldemort? - nézett rá vesébe látó pillantással Dumbledore.
- Nyilván előveszi Malfoyt, aki majd előadja neki, hogy az egész az én hibám - rántotta meg a vállát Piton.
- Perselus, annyira sajnálom - mondta halkan Dumbledore. Tényleg sajnálta. - Valamit kitalálok majd.
- Van még valami? - fordult oda türelmetlenül a bájitaltan tanár. Idegesítette, ha Dumbeldore sajnálkozott rajta. Mert annyira azért nem sajnálja, hogy ne vegye igénybe a szolgálatait minden lehetséges alkalommal!
- Nem, menjen, pihenjen. Majd én tájékoztatom a Rendet - felelte az igazgató, és szomorkás arccal nézett a lobogó talárral kivonuló férfi után. Vajon meddig fogja bírni ezt az igénybevételt? Az ő tűrőképessége sem lehet végtelen. De Piton az egyetlen kapocs Voldemorthoz, és ezt ő is tudja. Nem fog összeomlani. Dumbledore küldött egy néma fohászt a gondolat után, majd rövid üzenetet firkantott egy pergamendarabra, és a kandallón át a Grimmauld térre küldte. Aztán visszaült az íróasztalához. Most eggyel sürgősebb dolga is van, amire koncentrálnia kell, méghozzá Harry Potter ügye a Minisztériumban, ami két nap múlva esedékes. Homlokát ráncolva mélyedt el újra az előtte fekvő papírokban.

*

Rania azt sem tudta, hol jár. Miután megszabadult Muharulidze írásától, egyenesen a szobájába rohant, de öt perc után már vágtázott is kifelé az iskolából. Nem akarta, hogy Darius vagy bárki faggatni kezdje a Durmstrangról, márpedig ezt nem tudná elkerülni, ha az épületben maradna. Sőt, az egész Roxfort birtok területén sem. Viszont leszedték róla a bilincsbűbájt. Szabad az út! Pánikszerűen rohant ki a birtok kapuján, egyetlen célja volt: el innen. Hoppanált, és a következő pillanatban egy zöld mező közepén találta magát. Ekkor ocsúdott csak fel. Körülnézett, és azonnal felismerte a helyet. Llandudnóban van, a nagyszülei városában, Walesben! Nem is gondolt már rá rég... Lábai önkéntelenül indultak el az unalomig ismert, ám időtlen idők óta nem taposott ösvényen. Közel és távol egy lelket sem látott, de emlékezett rá, hogy a kisváros egyáltalán nincs messze. Micsoda nyugalom van itt!

Tudta, hogy a nagyanyjáék házához nem mehet. El is adták már régen, de amúgy sem lenne biztonságos arra járkálni. Valahol mégis lennie kellett, és most egyetlen porcikája sem kívánta, hogy az a valahol a Roxfortban legyen.

Mert ott van benne Piton is.

Olyan élesen csaptak belé az alig fél órával korábbi emlékek, hogy elakadt a lélegzete. Képtelenségnek tetszett, hogy megtörtént, és mégis tudta, hogy nem álmodott. Úristen! Most mi van? Mi lesz? És egyáltalán, mi volt ez?! Amit az erdőben átélt... Az egész öt percig se tarthatott... Durvák voltak egymással, mint két küzdő fél, mintha ellenségek lennének... Rania hirtelen érezni kezdte sajgó bőrét, duzzadt ajkának lüktetését. Soha nem hitte volna, hogy a férfi képes ilyesmire. Saját magával kapcsolatban nem voltak illúziói, régen nem látott már logikát a saját tetteiben, ám az, hogy Piton képes volt ugyanúgy elveszíteni a fejét, mint ő, teljesen letaglózta. Az idegkimerültség, biztosan az idegkimerültség lehetett az oka, hisz egyébként Pitonnak biztosan nem jutott volna eszébe... Vagy lehet, hogy mégis...? Lehet, hogy érez valamit iránta? Raniát elöntötte a forróság. Talán, talán, talán - zakatolt benne a gondolat. Nem, ez képtelenség. Erre gondolnia sem szabad... de miért is gondolna? Hisz ő sem érez semmit, semmi komolyat... Az imént is mindketten csak egyetlen egyet akartak. Azokban a pillanatokban semmiféle romantikus ábránd nem érdekelte, mintha mindent elfújtak volna, amit korábban beképzelt magának, egyes egyedül a férfi szája, keze, bőre érdekelte.

Megint hőhullám öntötte el, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, másodpercről másodpercre felidézte magában, ami a fánál történt. Mire a végére ért, szinte már úgy kapkodta a levegőt, mint akkor. Légy már észnél, szorította a kezét a homlokára. Ennek semmi értelme, el kell felejtenie, ami történt, ezt az ostoba, reménykedő kis hangocskát el kell taposnia, különben önmagát teszi tönkre! Józanul kell nézni a helyzetet, márpedig az teljesen kizárt, hogy Piton bármit is akart volna tőle, ha nem... ha nem mi? Ha nem veszekszenek előtte?

Rania hirtelen lerogyott a fűbe. Mit gondolhat most róla a férfi? Hogy pontosan olyan olcsó, mint amilyennek valószínűleg mindig is tartotta? Nem értette önmagát, nem értette, hogy viselkedhetett így, Piton gyakorlatilag azt csinált vele, amit akart, sőt, ő kínálkozott fel a férfinak! Ennyire ki lenne éhezve?

Rania végül az egész napot a mezőn töltötte, szinte percenként esve az eufóriából a teljes letargiába, fejében összevissza száguldozó gondolatokkal, és mire besötétedett, kimerültebbnek és zavarodottabbnak érezte magát, mint valaha. Végül úgy döntött, hogy ostobaság önmarcangolással tetéznie a saját terheit, mikor a durmstrangi akció fáradalmait sem heverte még ki. Aludni pedig csak a Roxfortban tud... Már biztosan keresik... Talpra ugrott. Dariust és a többieket nem hagyhatja abban a hitben, hogy csak úgy otthagyta őket. Vissza kell mennie. Ha pedig találkozik Pitonnal... Erőnek erejével söpörte ki a fejéből a bevillanó képet, amint a férfi hozzá lép, átöleli és hevesen megcsókolja. Nem. Ha találkozik Pitonnal, úgy fog csinálni, mintha semmi nem történt volna. Nem alázkodik meg előtte azzal, hogy azt a gyanút kelti benne, hogy neki igenis jelentett valamit az a röpke pár perc. Arról pedig tenni fog, hogy a dolog tényleg mihamarabb a jelentőségét veszítse.

*

Piton másnap hasogató fejfájással ébredt. Nem volt nehéz kitalálnia, miért, a földön álló whiskysüvegből szemmel látható mennyiség hiányzott. Be nem rúgott ugyan, de mivel nem szokott inni, így is a másnaposság kellemetlen ízét érezte a szájában. Magában szitkozódva ment a fürdőszobába, ahol jéghideg vizet folyatva magára próbálta visszanyerni emberi mivoltának érzetét. Fél liter víz megivása után fogait vagy tíz percig sikálta, az erjedt alkohol íze azonban csak nem akart távozni a szájából, fejfájása pedig csak erősödött. Végül feladta a küzdelmet, és a bájitalos szekrényhez lépett. Tudta, hogy a másnaposság elleni bájitalnak igen kellemetlen mellékhatásai is lehetnek, de semmiképpen sem hagyhatta, hogy látszódjon rajta, hogy ivott. Még mit nem!

Háromszor megrázta a bájitalos üveget, majd a vizespoharába öntött belőle néhány cseppet. Önkéntelenül nagy levegőt vett, mielőtt a torkába zúdította volna a förtelmes ízű vizet, de másodperceken belül érezte, hogy a szer hatásos. Várt egy ideig, hogy a fejfájása teljesen elmúljon, és tekintete elkalandozott a bájitalos szekrény számtalan üvegcséi között. Aztán megakadt a szeme egy apró üvegen, amely egészen hátul volt. Lassan nyúlt érte, és kissé üres tekintettel bámulta. És ha nem adná oda neki? Magától biztos nem kérné. Talán eszébe se jut. Vajon lehet, hogy akkor...? Na nem, ez nevetséges! Zsebre vágta az üveget és a Nagyterembe indult.

A terembe lépve azonnal meglátta. Az öccsével ült a Hugrabug asztalánál, és komoly arccal magyarázott valamit. Beléptére fel se pillantott, Pitonnak mégis az az érzése támadt, hogy nagyon is észrevette. Elszakította tekintetét a nőről, és a tanári asztal felé indult. Jó kis fricska lenne Darius előtt átadni neki... Vajon melyikük szégyenkezne jobban, ha kiderülne, mi történt?
- Perselus - ereszkedett mellé Lupin, mikor még épp csak leült. - Dumbledore mondta, milyen briliánsan megoldottátok Raniával az ügyet.
Piton oda sem nézett. Biztos volt benne, hogy Lupin nem azért jött oda hozzá, hogy barátian megdicsérje. Ha valamit akar, akkor majd kinyögi. Közönyösen töltött magának a kávéból, és ahogy volt, üresen felhajtotta.
- Nagyon kíváncsi lennék, milyen a Durmstrang - hallotta, - de Rania senkinek nem mesélt. Hátha te...
Piton erre már gúnyosan felhorkant. Lupinnak elment az esze, ha azt hiszi, hogy majd ő fog neki mesedélutánt tartani. Asztaltársa azonban nem tágított.
- Valami gond volt az akció során? Csak abból gondolom, hogy Rania úgy elrohant tegnap...
Piton mereven Lupinra nézett.
- Egyszerűen eltűnt, nem tudtad? - kérdezte az őszes férfi. - Pedig Dumbledore nagyon akart vele beszélni, és azt mondta, hogy megnézi nálad is...
Nála?! Ez meg hogy jutott az eszükbe?! Lehet, hogy képes volt szanaszét kürtölni az iskolában, hogy lefeküdt vele?! A bájitaltan tanár fenyegető arckifejezése láttán Lupin zavartan hebegni kezdett.
- Mármint... csak hogy hátha... Sehol nem találtuk, na! Valahol lennie kellett!
- Amint látom, előkerült - mordult fel Piton, fejével a még mindig elmélyülten beszélgető testvérpár felé intve.
- Igen - mondta elgondolkozva Lupin. - De nem mondta meg, hol volt. Mindegy, csak aggódtunk, tudod, hogy hátha...
Piton már nem figyelt oda. Rania egyszerűen kisétált a Roxfortból? Hogy merészelte? Piton hirtelen egészen biztos volt benne, hogy Rania Lucius Malfoyjal találkozott. A fejét tette volna rá.
Lupin észrevehetett valamit az arcán, mert kissé rémülten állt fel.
- Mennem kell, sajnálom, hogy zavartalak... - Egy pillanattal sem akart tovább maradni Piton közelében, mert a bájitaltan tanár olyan arcot vágott, mint aki ketté készül harapni a torkát. Biztos távolságból aztán visszanézett rá, és megcsóválta a fejét. Ez hihetetlen, hogy lehet valakiben ennyi indulat?! És mi történt a híres arcizommerevségével? Soha nem fogja megérteni ezt az embert.

Piton döntött. Nincs itt mit finomkodni. Felállt, és Rania hátára szegezett pillantással feléjük indult. A nő váratlanul úgy dermedt meg, mint aki kést kapott a lapockái közé, de mire Piton odaért, már csak udvarias, közönyös arcot látott. Az asztal alatt ökölbe szorított kézen húsba vájó körmöket már nem látta.
- Ezt nem ártana meginnia - csapta elé a kis üveget, és felöltötte leggunyorosabb arckifejezését. Nem is tudta, mire számított ettől a nőtől. Epedező pillantásra ugyan nem, de úgy tervezte, ő lesz a közönyösen bántó. Rania elhappolta a szerepét, és ez egy cseppet sem tetszett neki. Azt viszont látta, hogy sikerült alaposan meglepnie. Jellemző, hogy ennyire könnyelmű. De érdekes, összefogta a haját, eddig mindig bozontos hajjal járt mindenfelé... így viszont legalább látszik, ahogy vörösödik. A fülénél kezd vörösödni. Ez is milyen furcsa... Még nem is látta soha a fülét... A nő hangja hallatán azonban elvékonyodó ajkakkal visszafókuszált a szemére.
- Mi ez? - találta meg a hangját Rania, és nem mert Dariusra nézni. Úgy érezte, menten elsüllyed. Nem számított rá, hogy Piton idejön hozzá, de a röpke reménysugarat, hogy a férfi majd valami kedveset mond, bármit, akármit, ami jelzi, hogy köztük van valami, porrá zúzta ez az asztalra csapott apró üveg. A hetedik érzéke azt súgta, Piton szándékosan akarja az öccse előtt megalázni. A szívverése is elállt, mikor a férfi lehajolt hozzá. Egy másodperc alatt újra felvillantak benne az erdőben történtek képei, és a fülét csiklandozó forró lehelettől alig bírta felfogni, amit hallott.
- Gondolom, nem engem választana ideális apának... Én mindenesetre nem kérnék a megtiszteltetésből - súgta a gyűlölt-imádott hang, és Rania szinte összerándult, ahogy felfogta, miről beszél a férfi. A megaláztatástól égni kezdett az arca, és a tehetetlenségtől némán meredt az üvegre. Egyszerre szeretett volna tíz körömmel nekiesni a gúnyosan mosolygó arcnak, a földhöz vágni az üveget, és a fejét a falba verni, amiért Pitonnak megint igaza van. Mert egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy az erdőbéli eseményeknek következményei is lehetnek. Pedig nem volt már tapasztalatlan szűzlány, akire a természet törvényei meglepetésként hatnak, és soha nem is feledkezett meg az óvatosságról, hisz azoktól a férfiaktól ugyan hiába is várta volna a gondoskodást. Most meg... Egek, Piton gyermekét hordani? A gondolattól hirtelen szédülni kezdett, és mereven az asztalra szegezett pillantással várta, hogy Piton végre odébbálljon.

A férfi pár másodperc múlva megfontolt, kimért léptekkel elhagyta a Nagytermet. Ezt az aprócska győzelmet végtelenül élvezte. Ajkai körül elégedett, mégis keserű mosoly játszott.

*

- Gondolkoztál már azon, mihez kezdesz? - kérdezte Tonks, miután élveteg arccal kanalazni kezdte Nedda csokipudingját. A két lány tíz perce állított be egy nagy tálcával Rania szobájába banyaszeánszra, ahogy ők nevezték. A szoba tulajdonosának lagymatag tiltakozásával nem törődve kényelembe helyezték magukat a fotelekben, és rávetették magukat az édességre.
- Mihez kéne kezdenem? - nézett rá megadóan Rania. A legrosszabbkor jöttek. Épp harmadszor mosta le a szeméről a Tonkstól kölcsönkért szemfestéket, amit aznap délután már háromszor feltett. E pillanatban gondolatban sátáni kacajjal szánakozott önmagán, amiért ilyen nevetségesen viselkedik. Ez így ment, amióta a Durmstrangból visszaérkezett.
- Hát nemsokára kezdődik a tanítás - felelte Tonks olyan hangon, mintha az egyszeregyet magyarázná.
Rania rámeredt. Ez eddig eszébe se jutott.
- Halvány fogalmam sincs - vonta meg a vállát végül. - Dumbledore nyilván erre is gondolt, mikor ide hurcolt.
- És ha megkérdezi tőled, mit szeretnél? - nézett rá Nedda komolyan. - Szerintem nem fog most már a sorsodról nélküled dönteni. Bizonyítottál.
- Na persze - morogta Rania, és kedvetlenül belenyomta a kanalát az érintetlen pudingjába. Dumbledore délelőtt már hosszasan faggatta a Durmstrangban történtekről, leginkább Muharulidzéről és Jegorovról, de semmi jelét nem mutatta, hogy az ő jövője is érdekelné.
- Nem szeretnél itt maradni? - kérdezte Tonks, miután látta, hogy válaszra hiába vár.
- Legyek gondnokhelyettes Frics mellett, vagy mire gondolsz? - próbálta tréfával elütni a kérdést Rania. Nedda és Tonks összenéztek. Tudták, hogy Rania nem szerezte meg a RAVASZ-t, így valóban nem sok munkalehetőség volt számára a falakon belül, még ha Dumbledore egyébként bele is egyezne, hogy itt dolgozzon... A Roxfortot elhagynia azonban egyenlő lett volna a saját halálos ítéletével.
- Hát, korábban apám üzleti ügyeit vittem - szólalt meg egy perc múlva Rania tétován. - De az főleg... - elharapta a mondatot. Valahogy nem akarta elárulni, hogy azok főleg illegális kereskedelemből és pénzmosásból álltak. - Kizárt dolog, hogy munkát találjak - mondta végül, és lerakta a pudingos kelyhet. Most döbbent csak rá, hogy milyen reménytelen a helyzete. Haragja hirtelen újra feltámadt Dumbledore ellen.
Nedda óvatosan megszólalt.
- És ha tanulnál?
Rania egy pillanatig rámeredt, majd erőltetetten felnevetett.
- Ja. Biztos visszaülök a tizenévesek közé a padba. Kösz - mondta végtelen gúnnyal.
- Nem úgy gondoltam - visszakozott Nedda. - Hanem amolyan magántanulóként.
- Igen, a tanárok biztos segítenének neked - tette hozzá Tonks felvillanyozódva. - És én is segítenék!
- Nem ejthetnénk a témát?! - fortyant fel Rania türelmetlenül. Haragudott a két lányra, amiért a hiányosságaira emlékeztetik. Esze ágában sincs bárkinek is felfedni, hogy már elsős szinten sincs a tantárgyakból. Sőt. Pitonnak igaza volt. Gondolnia kellett volna arra a lényre a durmstrangi szekrényben...
- Simán le tudnád tenni a RAVASZ-t - erősködött Tonks mintegy kitalálva a gondolatait. - Szerintem túlzottan alábecsülöd magad.
- Neked fogalmad sincs semmiről - pattant fel zaklatottan Rania. - Könnyű nektek itt okoskodni, de gőzötök sincs róla, milyen lenne ennyi idősen ott égni egy rakás tanár előtt, úgyhogy köszönöm, a kedves jótanácsaitokból elég volt!
Nedda felhúzott szemöldökkel nézett rá, Tonks viszont zavartan lehajtotta a fejét.
- Nem hiszem, hogy ránk kéne támadnod - mondta megfontoltan a fekete lány, és az elszontyolodva ülő, zöld fürtöcskés Tonksra nézett. - Ő csak segíteni akart. Ha ennyire meg vagy zakkanva, akkor mi inkább megyünk. Mondhattad volna, hogy épp rajtad van az öt perc. - Nedda komolyan haragudott Raniára. Dariusnál is nehezen viselte a hisztit, ritkán hagyta szó nélkül, és ő pedig még csak nem is Darius.
- Mondtam - morogta Rania, és szótlanul nézte, amint a két lány elhagyja a szobát.

*

- Ez óriási! - nézett körül Lupin elégedetten a Grimmauld téri konyhában, és nagyot harapott az almás pitéből. - Harry biztos nagyon megkönnyebbült!
- Azt gondolhatod - bólogatott Arthur Weasley széles mosollyal. - Próbálta nem mutatni, de halálra aggódta magát.
- Szegénykém - mondta részvéttel Molly Weasley, és szipogott egyet. - Nem is bírt vacsorázni sem, reggelizni sem... Bezzeg mikor visszajöttek a minisztériumból, úgy esett az ételnek, mint egy kiéhezett farkas. Jaj, bocsáss meg, Remus, nem úgy értettem...
- Ugyan már, Molly - legyintett Lupin. Az egyik sarokból azonban halk szusszantást hallott, és oda se kellett néznie, hogy tudja, Piton nagyon szórakoztatónak tartotta Molly hasonlatát. - Mire is várunk most? - kérdezte gyorsan.
- Dumbledore-ra - mondta Kingsley Shacklebolt. Mintegy végszóra felpattant az ajtó, és Dumbledore lépett be rajta. Arca szokatlanul komor volt.
- Remek, mindannyian megkapták az üzenetemet - bólintott feléjük. - Gyorsan mondom, mert nem tudom, mennyi időnk van - nézett a sarokban, a félhomályba húzódva ülő Pitonra, aki az igazgató tekintetéből hirtelen megsejtette, mi történt.
- A Halálfalók megpróbáltak bejutni a Durmstrangba - mondta Dumbledore. A helyiségben mindenki visszafojtott lélegzettel várt. Tudták, van még valami. - Hála Miss Dangornak és Perselusnak az orosz Mágiaügyi Minisztériumban találták magukat.
- Tudjukki feltűnt az orosz minisztériumban? - hördült fel Mordon. - Nem arról volt szó, hogy még nem akar támadni? És akkor hogyhogy nincs még világraszóló botrány?
- Sajnos Voldemortnak megvan a magához való esze. Vagy talán nem bízik annyira Lucius Malfoyban, mindenesetre elküldött pár embert, hogy próbálják ki a titokgazda levelét. Úgyhogy mindössze három Halálfaló került orosz kézre.
A helyiségben szinte hallani lehetett az agytekervények lázas kattogását. Piton meredten nézett maga elé. Igen, valami ilyesmire lehetett számítani. Nyilvánvaló volt, hogy a Sötét Nagyúr nem fog csak úgy megbízni egy kétes eredetű pergamendarabban. Akkor viszont...

Már érezte is. Megfeszülő testtel próbálta visszafojtani kikívánkozó kiáltását, de hirtelen lélegzetvételét Dumbledore meghallotta. Valószínűleg szándékosan figyelte kezdettől fogva.
- Perselus... - szólalt meg aggódva. Piton összeszorított szájjal bólintott. A karja úgy sajgott, mintha le akarna szakadni a helyéből. Nem mert megszólalni, mert attól tartott, akkor ordítani fog. Mereven felállt, a többiek mind úgy néztek rá, mintha kísértetet látnának.
- Nem kellene odamennie... - mondta Arthur, de nem fejezte be a mondatot.
- Mit fog neki mondani? - kérdezte Kingsley.
- Azt bízza rám - felelte Piton alig mozduló szájjal, és elhagyta a házat.

*

Rania úgy lapátolta magába a vacsorát, mint aki három napja nem evett.
- Éhes vagy? - pillantott rá faarccal Darius.
- Ühüm - morogta a nővére teli szájjal.
- Amennyi cuccot hazahoztatok, nem is csodálom. Az összes létező üzletet kifosztottátok? - vigyorgott az öccse a makarónija fölött.
- De nem értem, hogy miért nem vetted fel egyik szerzeményedet sem - tette fel a kérdést Nedda, és Rania elpirult.
- Nem... Majd fogom... - mondta teljes zavarban, és újra a tányérjára hajolt. Nem akarta bevallani, hogy az összes új ruháját a szekrény mélyére süllyesztette, hogy ne is lássa őket. Amilyen hévvel rohant reggel Neddához elnézést kérni és kikönyörögni, hogy menjen ki vele Roxmortsba ruhákat venni - Dariustól kellett kölcsönkérnie, mert ő az apja engedélye nélkül nem férhetett hozzá a számlájához -, annyira érezte most szánalmasnak magát a hirtelen támadt öltözködési rohamával. Saját maga számára is nyilvánvaló volt, hogy mi, jobban mondva ki állt a háttérben, és ettől rettentően szégyenkezett önmaga előtt. Nevetséges, hogy Piton előtt akarja illegetni magát mindenféle göncben meg kifestett szempillákkal, nevetséges! Hát nem elhatározta vagy százszor, hogy nem történt köztük semmi? A ruhákat és a kencéket szépen mind Neddának fogja ajándékozni. Vagy kidobja a szemétbe. Ha eddig jók voltak a vendégszobai szekrény ruhái, ezután is jók lesznek.

Nedda biztos volt benne, honnan fúj a szél. Sejtette, hogy valami történhetett Piton és Rania között, ami ennyire felkavarta a nőt, mert eddig úgy tűnt, a legcsekélyebb mértékben sem izgatja, hogy hogy néz ki. Más kérdés, hogy valóban nincs itt a célszemély, jutott eszébe, és újra elfogta az egész nap palástolt aggodalom.
- Pedig kíváncsi lennék, miket szedtetek össze - kacsintott Darius.
- Csupa gyönyörűséget. Egy rakás pénzt otthagytunk, de hát Raniának komplett ruhatár kellett - magyarázta Nedda komolyan. - Rá sem fogsz ismerni.
- Tényleg egész jókat vettünk, Nedda sokat segített - mondta Rania, és újra átélte a zavart, amit a lány egész napi kritikus mustrálása alatt érzett. Sosem tartotta magát különösképpen csinosnak, és a tökéletes alakú fekete lány mellett kifejezetten kényelmetlenül érezte magát.
- Neddának nagyon jó ízlése van - nézett Darius gyengéd mosollyal a menyasszonyára.
Rania egy pillanatig nézte az egymásba feledkezett párt, majd úgy tett, mint aki csakis az evésre koncentrál. Micsoda ember ő, hogy a saját testvérére irigykedik? Nem tudta azonban kiverni a fejéből a képet, hogy Piton és ő néznek egymásra ugyanígy. Mekkora hülyeség, Piton biztos nem is tud így nézni, meg egyébként is...
- Mennem kell - rezzent fel Darius, és megtörölte a száját. - Az oroszokkal még lesz egy kis gondunk ma.
- Oroszokkal? - kapta fel a fejét Rania. Darius nem vette észre Nedda figyelmeztető pillantását, vagy ha észre is vette, nem törődött vele. A maga részéről úgy gondolta, a nővére a Durmstrang-akció során bebizonyította, hogy ezek után igazán meg lehet osztani vele néhány információt.
- A minisztériumukból. Dumbledore rá akarja venni őket, hogy álljanak ki a nyilvánosság elé a betoppant Halálfalókkal kapcsolatban.
Rania hátán végigfutott a hideg.
- A Halálfalók feltűntek az orosz minisztériumban?! Akkor felhasználták a papíromat! És ezt nekem miért nem mondtátok?! Mikor volt ez?!
Darius segélykérően pillantott Neddára, aki "látod, ezt jól megcsináltad" pillantással a fejét csóválta.
- Hát izé... én azt hittem, tudod... - nyögte Darius.
- Honnan tudtam volna, ha nem mondta senki?! - csapta le az eddig marokra szorított kését Rania.
- Nem akartunk felidegesíteni, hisz alig érkeztél vissza - csitította Nedda.
- Elmondaná valaki, mi történt? - nézett rá nyomatékosan Rania, és érezte, hogy a szíve hatalmasakat dobban.
- Tegnap délben három Halálfaló tűnt fel az orosz Mágiaügyi Minisztériumban a miniszteri tanácskozás kellős közepén - magyarázta Darius komoran. - Ami annyit jelent, hogy Tudodki amolyan felderítőnek küldte őket előre, hogy kipróbálják a papírt, amit szereztél neki. Az eset nem került nyilvánosságra, és Dumbledore most...
- Szóval a Nagyúr most tudja, hogy a papír csapda volt - szakította félbe Rania, és Neddára meredt. Nem merte megkérdezni.
- Piton már egy napja elment - válaszolta Nedda megadóan a ki nem mondott kérdésre.
Rania rettenetes erőfeszítéssel próbálta palástolni rémületét.
- De... miért?! A Nagyúr megöli! - nyögte ki nagy nehezen.
- Kockáztat. Mint mindig. Le akarták beszélni róla, de nem lehetett - mondta Darius, és hitetlenkedve csóválta a fejét. - Teljesen fanatikus. Képes volt önszántából odamenni!
- Nem egészen önszántából - rázta a fejét Nedda szomorúan. - Én nem tudom, hogy működik az a szörnyű jegy, de... Te nem éreztél semmit, ugye?
Rania nem is válaszolva felpattant a helyéről, és szinte futva hagyta el a Nagytermet. Darius és Nedda tehetetlenül néztek egymásra.
- Nagyon remélem, hogy az a denevér visszajön - motyogta Darius, és egy hajtásra kiitta a maradék borát. - Különben még ezért is magát fogja hibáztatni.
- Az a legkevesebb - válaszolta Nedda, és Darius szemébe nézett. - Szerintem van valami köztük.
- Ugyan már! - nevetett fel erőltetetten a vőlegénye. - Még hogy Piton egy nővel? Na ne! Jó, én is látom, hogy régóta van ott valami érdeklődés, na de hogy tényleg... az kizárt! - Darius rettentő bizarrnak érezte a gondolatot. Hogy az ő nővére és az érzéketlen, félelmetes Piton! Az nem létezik. Nem létezhet!
- Kívánom, hogy igazad legyen, mert ha nem jön vissza... - Nedda nem fejezte be.

*

Piton csukott szemmel feküdt a földön az üres szobában, ahová hajították, agya fokozatosan tisztult ki. Tagjaiban ott lüktetett az elmúlt huszonnégy óra minden kínja. Egyedül a szarvaspáfrányból készült bájitala tartotta még benne a lelket. Ha nem veszi be előrelátóan a szokásos esti bájitalával együtt, mielőtt Voldemorthoz jön, valószínűleg már Longbottomék sorsára jutott volna. A bájitaláról persze senki nem tudott, még Dumbledore sem, pedig jó pár hónapja készen volt vele. Afféle fájdalomcsillapító volt, kifejezetten a Cruciatus ellen. Persze fekete mágiával készült. Csakúgy, mint az átkok, melyeket legyőzni volt hivatott. Piton tudta, hogy Dumbledore nem örülne neki, hogy ilyen bájitalokkal foglalkozik. Már amiatt az egyszerű okklumencia főzet miatt is - amit Rania használt a Durmstrangban - úgy pislogott rá, mintha attól tartana, hogy máris visszaváltozott Halálfalóvá. Dumbledore néha rémesen egysíkúan tudta nézni a dolgokat. Persze nem neki kell nap mint nap szembenéznie Voldemorttal.

A Sötét Nagyúr most akár meg is ölhette volna. Ezt tudta már akkor is, mikor ide indult, de mégis jött. Ott volt a lehetőség, hogy meg fogja úszni, ki tudja magyarázni, és akkor a Rend nem veszít el minden kapcsolatot a Halálfalókkal. Tudta, hogy a Rendben mindenki őrült fanatikusnak tartja, aki nem is ember, inkább valami lélektelen robot, mint amit egyszer Darius Dangor hozott az iskolába, hogy mugliismeret órán megmutassa a diákoknak. Dumbledore még meg is bűvölte neki, hogy működjön a Roxfortban. Az a robot is csak mozgott, tette a dolgát, mikor kikapcsolták, mozdulatlanná dermedt, nem voltak szükségletei, érzelmei, csak energia kellett neki, semmi más.

De Pitont nem érdekelte, mit gondolnak róla a Rendben. Voldemortot akarta elpusztítani. Azért, amit vele tett, amit belőle csinált. És mivel tisztában volt a saját korlátaival, ezért a céljai elérése érdekében Dumbledore-nak nyújtott segédkezet. Tulajdonképpen kölcsönösen kihasználták egymást. Ő arra használta Dumbledore-t, hogy általa lemoshasson magáról valamennyit a rárakódott mocsokból, és hogy közelebb kerüljön a Sötét Nagyúr iránti bosszúvágya beteljesítéséhez, Dumbledore pedig őt használta fel arra, hogy Voldemort legnagyobb ellenségének szerepében tetszelegve megpróbálja megmenteni a világot a Halálfalóktól. Kölcsönösen függtek egymástól, Dumbledore nagyon jól tudta, hogy Piton nélkül az esélyei rögtön töredékükre zsugorodnának, és ő is tudta, hogy az igazgató nélkül nem lenne hogyan törlesztenie a sorsnak és Voldemortnak.

Pitontól távol állt, hogy szívjóságból, hálából, jóindulatból kockáztasson ennyit. Persze, hálás volt Dumbledore-nak akkor, tizenvalahány évvel ezelőtt, mikor segített neki újra lábra állni, de ez a hála önmagában nem lett volna elég újra és újra rávennie magát, hogy szembenézzen a Sötét Nagyúrral. Sokkal inkább számított ez a szolgálat valamiféle vezeklésnek részéről, ezzel maga is tisztában volt. Ezért nem habozott soha egyetlen pillanatig sem, mikor arról volt szó, hogy jöjjön, ha Voldemort hívja. Sőt. Még magának is nehezen vallotta be, de szinte perverz módon örömet is érzett, mikor a Sötét Nagyúr visszatért.

Az, amit annak idején tett Dumbledore szolgálatában, nem javított azon, ahogy saját magára tekintett. Hosszú évekig úgy élt utána, mint egy kísértet, az önmaga iránti undor és önutálat az emberi kapcsolatainak még a csíráit is alapjaiban megrohasztotta, lélektelen gépként tette a dolgát, megfőzette a kölykökkel az aktuális, primitívebbnél primitívebb bájitalokat, nem érdekelte semmi és senki. Sok idő eltelt, mire az aprócska fénysugarakat beengedte a sötét pincéje mélyére. Nem volt különösebb oka rá, hogy ezt tegye, egyszerűen csak eljött az idő az életében, mikor újra észrevette, hogy más is van a világban, mint ő meg a végtelen homály. Úgy látszik, agya megelégelte a folytonos sötétséget, és ingerekért kiáltott. Akárhogy is volt, ekkor fedezte fel a melodum muzsikáját, a nyelveket, a bájitalfőzés valódi mélységeit, a világ távoli tájait és a szajhák nyújtotta röpke örömöket. Mindegyik magányos elfoglaltság volt, amelybe nem fért bele senki. Holmi magasztos érzelmek lehetőségét alapból elvetette rég, már azt is abszurdnak érezte volna, hogy vele kapcsolatban ilyesmi felmerüljön.

Amikor azonban Voldemort visszatért, szinte fanatikus vágy ébredt benne, hogy keresztezze útját. Miközben mindig is úgy gondolta, nincs bocsánat arra, ahogyan a Nagyúr mellett élt, amikben közreműködött, most valami egyre űzte, hajtotta, hogy az ellenkező oldal számára is legalább annyit tegyen. Eleinte nem volt ez tudatos vezeklés a múltjáért, csak annyit akart, pusztuljon el az a féreg mindörökké. Semekkora kockázatot nem érzett túlzásnak elvállalni ezért. Azóta persze rájött, hogy ez vezeklés is egyben, önmaga büntetése, emiatt vállalta el összeszorított foggal újra és újra, hogy a Halálfalók közé jön, és mostanában kezdi csak sejteni, hogy emellett még bizonyítani is akar a tetteivel. Hogy képes ellensúlyozni a régmúltat, ha meg nem történtté tenni nem is. Önmagának, Dumbledore-nak? Vagy másnak? Idáig már nem ment el a gondolkodásban.

Most pedig ideje lenne visszaindulni a Roxfortba. Ha képes lenne felkelni a földről, ahova két újonc Halálfaló dobta. Voldemort figyelmét, hála az égnek, végül elterelte az orosz minisztériumból érkezett embere, és abbahagyta az ő gyötrését. Valószínűleg az utolsó pillanatban. Csak azért nem őt kínozta egész végig, mert az időt meg kellett osztania Malfoy és Keren Dangor között is - ez utóbbi az áruló lánya helyett bűnhődött, miután Piton előadta a történetét. Persze ennyi időn keresztül egy sima, mezei Cruciatus még a Sötét Nagyúr számára is unalmas lett volna, de egy ilyen feladatot továbbadni a többi Halálfalónak nem lett volna eredményes. Tőlük hármójuktól tartanak a többiek, és ezt a Nagyúr is tudta. Így inkább a Hallucinus átkot váltogatta a Cruciatussal, és roppant szórakoztatónak találta, ahogy az agyukban keletkezett képek hatására őrjöngve vakaróznak a nem létező hangyák csípéseitől, vagy éppen cikkcakkban rohanva menekülnek körbe-körbe a teremben az utánuk loholó, rémségesnél rémségesebb teremtmények elől. Lucius Malfoy azt is végignézte, ahogy a Nagyúr élve kizsigereli Dracót, a fiát - ez is csak a szőke varázsló fejében játszódott le, de a jelenlévők minden egyes pillanatot nyomon tudtak követni a varázsló kétségbeesett üvöltéséből. Pitont a hideg is kirázta volna, ha nem fekszik már amúgy is jéggé fagyott tagokkal a Halálfalók gyűrűjében, és most arra gondolt, újabb előnye van annak, hogy ő nem szeret senkit és semmit. Voldemort tudhatott valamit Dangor érzéseiről - vagy inkább azok hiányáról - a lánya iránt, mert vele nem ismételte meg a mutatványt.

Rania. Legalább a Roxfortban biztonságban van. Többé nem térhet vissza ide, az egyszer biztos. Piton maga tett róla, hogy esélye se legyen rá. Ha nem teszi, Voldemort megöli őt. Ez volt az egyetlen lehetősége, és nem habozott élni vele. Hisz úgysem akar már ide visszatérni, gondolta még idefelé jövet. És ha meg is fordulna a fejében, nem árt, ha be van zárva előtte az út. Most Voldemort biztosan tudja, hogy Rania elárulta őt, ellenben Pitont és Malfoyt egyszerűen csak a feladatuk hanyag végrehajtásáért és a három Halálfaló elvesztéséért büntette.

Piton tudta, hogy nem bírta volna ki ép ésszel a Hallucinus ilyen mértékű hatását, ha nem alkalmaz folyamatos okklumenciát közben, ami rettentően kimerítette, ráadásul teljesen nem volt képes megszűntetni az átok hatását sem. Iszonyatos képeket látott, a negatív érzések teljes skáláját végigélte a rettegéstől kezdve a gyomorforgató undorig, és el sem tudta képzelni, Malfoy meg Dangor vajon mennyire őrülhettek ebbe bele. Nem tudott róla, hogy különösen jó okklumensek lettek volna, bár persze ez nem jelentett semmit.

Piton kinyitotta a szemét, és fókuszálni próbált. A legjobban a szeme világának elvesztésétől rettegett, mert azt semmilyen módon nem lehetett meggyógyítani. Füle újra csengeni kezdett, és erről eszébe jutott az a rettenetesen sok robbanás, amelyet a Nagyúr a füle mellett idézett elő. Akkor bele is szakadt a dobhártyája. Persze rájött, hogy ez is a Hallucinus által keltett érzés volt, de azt a robbanást nem tudta kiverni a fejéből.

Nagy nehezen felült és körülnézett. Egy teljesen üres szobában feküdt a padlón. Ujjával csettintett egyet, és mikor érzékelte, hogy a hallásával semmi baj nincs, megkönnyebbült. A törött lába az más kérdés, azt Voldemort akkor törte el, amikor a nem létező rettenet elől menekült a teremben körbe-körbe a Halálfalók nagy örömére. Hirtelen minden eddiginél erősebben érezte a lábába hasító fájdalmat. Valahogy el kell jutnia a Roxfortba. Kínlódva négykézlábra emelkedett, és a kezébe akadt a pálcája. Ez volt az elbocsátó üzenet. Csakhogy innen hoppanálni sem tud, valahogy ki kell jutnia a védővonal szélére. A falig elmászva iszonyú erővel szorította össze a fogát, hogy fel tudjon állni, de a fájdalomtól felordított. Igyekezett a benne lévő gyűlöletre koncentrálni, és a fájdalomnak köszönhetően ez egyáltalán nem esett nehezére.
- Leviteum - zihálta, és a padló felé suhintott a pálcájával, mire elemelkedett a földtől, és a fájdalom enyhülni kezdett. A falnak támasztott fejjel várt egy pillanatig, és igyekezett másra gondolni. Dumbledore-nak ezt sem fogja az orrára kötni. Valószínűleg még ilyen esetben is megengedhetetlennek tartaná, hogy a fekete mágiát használta csak azért, hogy levitációval eljuthasson oda, ahonnan már hoppanálhat. Dumbledore! Elkínzottan felnevetett. Vajon az öregnek ki kellett állnia valaha is ehhez hasonlókat? Nem valószínű.

Végül viszonylag egyenes tartással eljutott a tisztásra, ahonnan hoppanálni szoktak, és mivel késő éjszaka volt már, nem találkozott egy lélekkel sem. Őrökre nem volt szükség, a Nagyúr bízott a védővarázslataiban.

Egy pillanattal később már a Roxfort kapujában találta magát. Még mindig levitálva jutott el az épület bejáratáig, onnan pedig a szobájáig. Az ott posztoló, szemlátomást rá váró házimanóra ráförmedve utasítást adott, hogy senki ne merje zavarni, nincs semmi baja, majd bevágta maga után az ajtót, és az ágyra zuhant. Már arra sem lett volna ereje, hogy a bájitalos szekrényben válogasson, Invitóval hívta magához a legfontosabb főzeteket. Majd holnap reggel ellátja magát rendesen. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt álomtalan álomba merült volna.

*

Rania egy szemhunyásnyit sem aludt egész éjjel. Mikor éjféltájt Nedda halk kopogására felrántotta az ajtót, és megtudta, hogy Piton biztonságban visszaérkezett és állítólag semmi baja, csak bólintott a hírre, és összegömbölyödve visszafeküdt az ágyába. Legszívesebben saját szemével győződött volna meg róla, hogy Pitonnak tényleg semmi baja nincs, de persze nem mozdult. Teljesen biztos volt benne, hogy nem mondott igazat. Ő ugyan sokat nem élt szerencsére Voldemort közelében, de annyit azért tudott róla, hogy nem bocsátaná meg egy egyszerű ejnyebejnyével, ha tőrbe akarják csalni.

Vajon mit tett volna ővele a Nagyúr, ha a kezei közé kaparintja? Rania összerázkódott és magához ölelte a párnáját. Eszébe jutott az első találkozása Voldemorttal. Azzal a Cruciatusszal azóta is álmodott néha. A Nagyúré sokkal erősebb volt, mint bármelyik, amit azelőtt kapott, pedig már az iskolában is meg kellett átkozniuk egymást, hogy tudják, milyen érzés. Ő ugyan senkit nem tudott megátkozni akkor még, de kapni kapott épp eleget.

Akkor még nem tudta, hogy nemsokára többszörösen is bepótolja a lemaradását... Hirtelen felült az ágyban. Napok óta eszébe sem jutott az apja, a múltja! Egy röpke összeborulás miatt megfeledkezett arról, hogy hová is akart ő tartozni... A térdére támasztotta az állát, és úgy bámult a sötétbe. Röpke összeborulás... Lám, már most is, hogy csak eszébe villant, máris kiesik minden más a fejéből, rögtön véráram gyűlik a hasába, és legszívesebben azonnal rohanna Pitonhoz, hogy tegyék meg újra... Hát micsoda nő lett belőle? Az lenne csak a kegyetlenség a sorstól, ha most válna igazán olyanná, mint az a néhány Halálfaló nő, akit ismert. Akiket az ösztöneiken kívül semmi nem érdekel.

Nem. Érezte, hogy nem így van, és ettől még jobban összezavarodott. A Piton iránti vágyát el kell felejtenie úgy, ahogy van. Miért is vágyódna olyasmi után, ami elérhetetlen? Nem akar semmit érezni iránta, ez nyilvánvaló. De nem akarna csak úgy lefeküdni sem vele, ez is biztos. Akkor tehát ki kell vernie a fejéből. Nem, dörömbölt egy hang a fülében. Erre nem lesz képes. A csókja...

Hátrahanyatlott a párnán, és néhány röpke pillanatig újra átélte, ahogy vadul csókolják egymást a fa alatt. Milyen jó lenne, ha újra érezhetné... de ez képtelenség. A férfinak egész biztos eszébe sem jut ilyesmi. Hogy pont őt, egy Halálfalót... volt Halálfalót... A Sors nem fog ilyen ajándékot adni neki, gondolta, és szinte elzsibbadtak a tagjai a rémülettől. Miért is érdemelne ő meg akár tizedannyi örömet, mint például Nedda? Amit tett, amiben a Halálfalóknak segédkezni akart, azt nem lehet ilyen könnyen elfelejteni, kitörölni, sőt, az sem lenne túlzott büntetés az élettől, ha többé semmilyen öröm nem érhetné. Halványan sejtette ugyan, hogy most meg átesett a ló túlsó oldalára, de a lelkében lévő fekete folt egyre nőtt és nőtt, mígnem teljesen elnyelte az utolsó józan gondolatát is. Hirtelen eluralkodott rajta a vágy, hogy véget vessen ennek az egésznek, hogy egyszerűen csak kiugorjon az ablakon, és kész. Az ablak felé nézett, de ott hirtelen embereket látott. Vérző, meggyalázott muglikat, akik mind kaján mosollyal mutatták neki, hogy erre aztán nem vezet út. Rettegve szorította össze a szemét, de a képek nem tűntek el, és végül csak a siróka utolsó cseppjei segítségével nyugodott meg annyira, hogy az éjszaka hátralévő részét ne egész testében remegve kelljen töltenie.

*

Már vakító világosság volt a szobában, mikor nagy nehezen magához tért. Reggel felé sikerült elszenderednie, de ebben a félkába állapotában minden egyes másodpercben Pitonról álmodott. Aztán erőteljes kopogást hallott az ajtaján, és a szíve őrülten dobogni kezdett. Ez biztosan ő, gondolta azonnal, és elszorult a torka.
- Nedda vagyok, ébren vagy? - kérdezte egy hang kívülről, és Rania behunyta a szemét. Nevetséges, hogy is juthatott egyáltalán eszébe?
- Igen - mondta halkan, mikor újra kopogtak, és kinyitotta az ajtót.
- Jó reggelt - mosolygott rá Nedda. - Ma eljössz velünk kirándulni!
- Micsoda? - pislogott Rania a parancsra.
- Születésnapom van - világosította fel a lány. - És ezt mindannyian odakint fogjuk tölteni. Nekem is elegem van már abból, hogy itt rostokoljak, és szerintem neked is. Úgyhogy elmegyünk csatangolni! Most már szabad neked is.
Rania csak bámult rá. Nem volt biztos benne, mit gondoljon a tervről.
- Kik mennek? - kérdezte, hogy húzza az időt.
- Hát Darius meg én, Tonks, meg Remus - sorolta Nedda, majd összehúzott szemmel rábámult. - Most mi van?
- Nem biztos, hogy Lupinnal akarok tölteni egy egész napot - mormogta Rania kényelmetlenül. Képtelen volt levetkőzni a viszolygását Tonks rongyos szerelmével kapcsolatban, de önmaga számára is meglepő mód egész jól megtanulta ezt leplezni. Ha egyszer nekik ez ennyire fontos... Nedda előtt azonban úgy érezte, nem kell folyton alakoskodnia ebben az ügyben. Sőt, jobb az őszinteség.
- Mikor hagyod már abba ezt a hülyeséget? - forgatta a szemét Nedda. - Remus nem harap, ugyanolyan ember, mint te! - Eközben a szekrényéhez lépett és elborzadva hőkölt hátra.
- Ez mi? - mutatott vádlón a szekrény aljába dobált vadonatúj ruhák halmazára. - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy...? Ne csináld már, akkor minek akartál mindenáron vásárolni menni?! - Nedda ezt már nem bírta követni. Rania néha elképesztő tud lenni, gondolta, és ezt az ilyen pillanatokban már fárasztónak találta. - Na jó. Vedd fel ezt... meg ezt... - Azzal habozás nélkül kikapkodott pár ruhadarabot a gyűrött kupacból, és egy pálcasuhintással simára varázsolta őket. Rania zavart fejrázására csípőre tett kézzel állt meg előtte. - Nekem van szülinapom, és én azt szeretném, ha ezeket felvennéd. És kapsz egy kis Mascarust is. Na, kérlek... - nézett rá hirtelen könyörgően fekete szemeivel, és Rania megadóan bólintott.
- A könyvtárba akartam menni, de...
- Minek? - bámult rá Nedda, majd mosoly derengett fel az arcán. - Azért...
- Nem fontos - szakította félbe Rania gyorsan. - Mindjárt kész leszek.
Gyorsan lezuhanyozott, és húsz perc múlva úgy nézett a tükörképére, mintha egy idegent látna. Nedda kedvtelve nézegette.
- Szuperül nézel ki! Ha ebben meglát... meglátnak a többiek, elájulnak!
Rania érezte, hogy elvörösödik az elharapott szó hallatán. Lehet, hogy tudja...?
- És a hajad is sokkal jobb így, mint szanaszét, miért nem variálod néha? - folytatta Nedda.
- Naaaa - hessegette el a kezét Rania, mikor a lány elkezdett néhány tincset kihúzkodni a rafináltan feltekert hajából. - Ne már, nem nekem van szülinapom - nevetett kényszeredetten. Nem tudta, mit gondoljon a tükörből rá néző nőről. Időtlen idők óta nem látta magát másban, mint a vendégszobai szekrény jellegtelen ruháiban, smink nélkül. Annak ott szemben mintha nagyobb szeme lett volna, mint neki, és ebben a fura szabású öltözékben szinte rácsodálkozott, hogy tetszik neki a látvány. Bizonytalanul nézett Neddára. Végül is most az ő kedvéért öltözött ki, nem máséért, úgyhogy...
- Darius már vár, és még reggeliznünk is kell. Gyere! - húzta maga után a lány. A következő folyosón aztán lelassított, mikor már biztos volt benne, hogy Rania nem fog visszafutni a szobájába. - Szerintem... -
Hirtelen valahova a folyosó vége felé nézett. Rania lába megroggyant, mikor meglátta a lány elcsöndesedésének okát. A folyosó végéből Piton közeledett feléjük. Láthatóan teljesen gondolataiba merült, és arcáról, mozgásából nyilvánvaló volt, hogy nehéz éjszaka áll mögötte. Raniának hirtelen eszelős ingere támadt, hogy elfusson, még mielőtt a férfi észreveszi. Piton azonban ekkor már egészen közel ért, felnézett és egy pillanattal később rájött, ki áll előtte. Önkéntelenül végigmérte Raniát, aki mereven elnézett valahová Piton feje mellett. Nem akarta látni a gúnyt az arcán, nem akarta érezni, milyen szokatlanul fest. Így aztán azt sem vette észre, amikor Piton tekintete megállapodott az arcán. A férfi összeráncolt szemöldökkel nézte. Rania furcsán idegenül nézett ki. Feltűzött haja, és a ruhája széles, csónaknyakú kivágása szinte a válláig látni engedte a nyakát, és Pitonnak újra eszébe jutott az a pár perc, amikor arcát eszeveszetten fúrta ebbe a vállgödörbe, ami most hirtelen itt fehérlik előtte.

Rania nem bírta tovább, rá kellett néznie. Tekintetük egy másodpercre összekapcsolódott, és hirtelen tudta, hogy Pitonnak ugyanúgy az együtt töltött észvesztő percek jutottak eszébe, mint ahogy neki is.
- Darius! - kiáltotta hirtelen Nedda, és eliramodott a folyosó vége felé. Persze nem volt ott egy lélek sem.

Piton közben újra felöltötte legközönyösebb arcát. Végül is kinőtt már abból a korból, hogy ha meglát egy nőből egy nagyobb bőrfelületet, máris száguldjon a vére! Márpedig most sokkal fontosabb dolga is van ennél, a Nagyúr átkainak utóhatásait még mindig nem sikerült mind közömbösítenie, bár az erejét már visszanyerte...
- Neddának van szülinapja, és... - szólalt meg Rania, és meg kellett köszörülnie a torkát, hogy normális hangon tudja folytatni. Valamiért úgy érezte, magyarázkodnia kell. - Dublinba megyünk... - Zavartan végigpillantott magán, aztán hirtelen támadt daccal Pitonra nézett. Ha kineveti, hát kineveti, azért sem fog a fal mellé lapulva közlekedni az iskolában. A férfi arcán azonban nyomát sem látta gúnynak vagy lenézésnek. Újra elvörösödött, ahogy a fekete szemek megint végigsiklottak rajta. Iszonyú zavarban volt, és nem tudta volna megmondani, miért. Talán azért a homályos érzésért, hogy Pitonnak kedvére való, amit lát? Vagy csak olyan nagyon szeretné, ha így lenne? Legszívesebben felpofozta volna magát. Úgy viselkedik, mint egy szűzlány, akit még soha nem nézett meg egy férfi sem! Pedig láttak belőle ennél többet is... Csakhogy akkor nem érdekelte, mit gondolnak róla.

Tépelődését egy rémisztő látvány szakította félbe. A férfi arcán hirtelen nyílt seb tűnt fel, amiből folyni kezdett a vér. Piton láthatóan nem vette észre, de Rania a hirtelen ijedtségtől azt sem tudta, mit tesz. Gondolkodás nélkül előrántott egy zsebkendőt, és odalépve a sebre szorította. Csak egy másodperccel később jutott eszébe egyáltalán körülnézni, hogy ki támadta meg őket. Mivel egy lelket sem látott sehol, összezavarodva nézett fel Pitonra, aki viszont őt nézte megfejthetetlen tekintettel.
- Pálcája nincs? - kérdezte a férfi furcsán érdes hangon, és a zsebkendő után nyúlt gondosan vigyázva, hogy ne érjen a nő kezéhez. Ez a húsz centi távolság kettőjük között zavaróan kevés volt.
Rania úgy lépett hátra, mint akit darázs csípett meg. Megint hülyét csinált magából; zsebkendővel itatgatja a vért Piton arcáról, mint valami mugli szappanoperában!
- Mi történt? - kérdezte gyorsan, hogy elterelje a saját és a férfi figyelmét az árulkodó gesztusról.
A bájitaltan tanár nem felelt. Apró üveget húzott elő a zsebéből, és a tartalmát Rania zsebkendőjére öntve újra a vérző sebhez emelte a kezét. Mivel a nő még mindig látható aggodalommal fürkészte, muszáj volt válaszolnia.
- A Sötét Nagyúr megajándékozott egy Sangrante átokkal(1) - rántotta meg a vállát. Mivel Rania továbbra is értetlenül nézett rá, folytatta. - Vérző sebeket hasít a testen a legváratlanabb pillanatban. Ő találta ki egyébként, így nincs hivatalos ellenszere sem. Vagyis mondhatnám, továbbfejlesztette... - mélázott el egy pillanatra.
- És ez a... - intett Rania a zsebkendő felé tétován. Nem értette, hogy képes Piton az átokról úgy beszélni, mintha valami érdekesség lenne egy katalógusban.
- Fájdalomcsillapító és sebforrasztó - felelte tárgyilagosan Piton. - Okos átok ez. A fájdalom egyre csak erősödne, és az áldozat egy nap után elvérezne vagy belehalna a fájdalomba, ha nem lenne ez a főzet. De az átkot magát nem semlegesíti.
Rania nem is kérdezte, vajon a férfi saját készítménye-e az a bizonyos főzet. Ehelyett szorongva így szólt:
- Mi történt a Sötét Nagyúrnál? - Ahogy kimondta, már meg is bánta. Piton egész biztos nem neki fog mesélni... Meglepő mód a férfi mégis válaszolt, bár előtte mintha tétovázott volna.
- Megbüntette Malfoyt és engem, amiért nem ellenőriztük a papírt, amit... magától kaptunk.
Raniának beletelt pár másodpercben, mire felfogta, amit hallott. Most már egy cseppet sem csodálkozott, hogy Piton válaszra méltatta a kérdését.
- Azt akarja mondani, hogy rám kente az egészet? - kérdezte.
- Miért? - fonta provokatívan karba a kezét a férfi. - Nem maga hozta az írást?
- Ne tettesse hülyének magát - fortyant fel Rania kiérdemelve egy szemöldökfelhúzást a bájitaltan tanártól. - Azt tettem, amit maga kitervelt!
- Eszerint félreértettem, de nem úgy tűnt, hogy maga még vissza akar menni a Nagyúrhoz - mondta Piton maró gúnnyal. - Én viszont igen. Úgyhogy bocsássa meg, hogy nem ölettem meg magam vele!
Még egyszer végigmérte Raniát, immár szándékosan provokatív pillantással, és nagy léptekkel folytatta útját az igazgatói iroda felé.

*

Piton letette a melodumot és a fürdőszobába ment. A tükörbe nézve most még a szokásosnál is nyúzottabbnak találta magát. Nem csoda, Dumbledore-nak csak délutánra sikerült semlegesítenie a Sangrantét, miután órákig ezen dolgoztak, most pedig már mindjárt éjfél volt. Talán hamarabb is elkészültek volna vele, ha ő jobban tud koncentrálni. Csakhogy valamiért állandóan elkalandozott a figyelme. Az is előfordult, hogy nem is hallotta, mit mondott neki Dumbledore. Aztán kitisztult a kép, és rájött, hogy a szeme előtt kavargó női karok, lábak, szájak, a fülében visszhangzó sóhajok mind-mind Raniához tartoznak. Napok óta, vagyis inkább az erdőben történtek óta nem bírt megszabadulni a képektől, de a ma reggeli találkozás, úgy tűnt, végleg felszította a gondosan elfojtott vágyait.

Újra érezni akarta azt, amit akkor a fa alatt. Rettentően csodálkozott magán. Hisz ez csak egy test volt, olyan, mint a többi, ugyan mi különös lenne benne? Sőt, gondolta kegyetlen mosollyal, látott ő már jobbakat is. Kicsit több hússal. Bár az a ruha, ami ma reggel rajta volt... Legközelebb valami gömbölyítő bájitalt fog adni neki, érdekes lesz látni, hogy fogadja!

De akkor miért mászik az agyába percenként mégis az ő testének képe?! Halkan szitkozódott. Egy magyarázat lehetséges csak: túl régen volt már Madam Schlitz házában. Egészen pontosan már nem is emlékezett rá. Pedig általában néhány hetente üzen a jóindulatú, lilába hajló hajú hölgynek, aki azonnal tudja, melyik lány lesz a legjobb neki aznap. Dumbledore túlságosan lekötötte feladatokkal, hogy már eszébe sem jutnak a szükségletei. Holnap üzen is Schlitznek, döntötte el. Akkor majd nem fog állandóan Raniáról fantáziálni, mint egy tizenéves. Nem hiányzik neki, hogy valaki - pláne ő - észrevegye és nevetségessé tegye!

A döntéstől megnyugodva állt be a zuhany alá, és hosszan folyatta magára a vizet. A megoldás ekkor úgy csapott belé, mint a villám. Minek menne Madam Schlitzhez, ha egyszer Rania itt van?! Ez is egy ugyanolyan test, mint a többi, nem igaz? Egyszerűen használatba veszi. Rania vonzó nő, mindene megfelelő, sőt... Az előbbi gondolatait a gömbölyítőről már el is felejtette. Mikor a szeme elé kúszó képektől újra felforrt a vére, döntött. Kilépett a zuhany alól és villámgyorsan megszárítkozott. Egyszerűen elveszi, ami kell neki, és akkor megszűnnek végre ezek az átkozott, zavarba ejtő képek, nem fog többé az erdőben történt afférról fantáziálni, nem fog azon merengeni, hogyan ismételhetnék meg... Kihívóan, egyszersmind elégetten nézett tükörképe szemébe. Ha egyszer örömmel fogadta a közeledését, biztos, hogy másodszor is kész lesz rá, elvégre csak egy könnyű nő, aki biztos ugyanúgy ki van éhezve a férfitársaságra... Hát persze, be van zárva ide, nyilván nem szokott hozzá az ilyen elvonókúrákhoz, ezért válaszolt olyan vad hévvel a közeledésére... Remek, legalább segíthetnek egymáson. Minden teljesen logikus, gondolta elégedetten Piton már a folyosón. Rania ajtaja elé érve először elvégzett egy gyors azonosító bűbájt, és mikor látta, hogy a nő egyedül van, határozottan bekopogott.

*

Rania mély álomból ébredt. A mai nap alaposan kifárasztotta. Nedda szülinapi kirándulása Dublinba remekül sikerült, számtalan pubot végigjártak, megnéztek két galériát, kifosztották az üzleteket, mert Dublinban minden olcsóbb volt, mint az Abszol úton. Időtlen idők óta nem nevetett ennyit, Lupin jelenléte sem feszélyezte annyira, mint gondolta, és hetekre elegendő energiát gyűjtött magába, de a teste mégis hamar megrázta a figyelmeztető csengőt. Mivel előző este sem aludt, és mivel következő nap feltett szándéka volt a könyvtárban belenézni néhány tankönyvbe - csak úgy kíváncsiságból -, úgy döntött, hogy visszamegy a Roxfortba egyedül. A többiek nekieredtek az éjszakának, de ő egyáltalán nem bánta, hogy nem ment velük. A szobájába érve épp csak beszaladt a fürdőszobába, hogy aztán az ágyba zuhanhasson. Öt perc múlva már aludt is.

A kopogtatásra hirtelen riadt fel. Egészen tisztán emlékezett rá, hogy egy másodperccel korábban agysejtjei még azt mondták neki, hogy az erdőben van és Pitont öleli, most meg itt van a szobában, egyedül... A képek annyira valóságosak voltak, hogy másodpercekig zavarodottan nézett körbe a férfit keresve. A kopogtatás ekkor megismétlődött, és ettől végképp magához tért. Magára kapta a köpenyét és az ajtóhoz szaladt. Csak mikor már nyitotta ki, jutott eszébe, hogy meg kellett volna kérdeznie, ki az... A látogatót felismerve a lélegzete is elállt, az álmosság egy pillanat alatt kirepült a szeméből. Piton állt az ajtóban, és bár arca árnyékban volt, Rania szinte a bőrén érezte a tekintetét. Eszébe jutott, hogy késő éjszaka lehet, és a gondolattól hőhullám tört rá. Nem mert megszólalni sem, keze önkéntelenül nyitotta szélesebbre az ajtót, így a halovány fényben végre meglátta a férfi arcát. A máskor kifejezéstelen vonások szinte vibráltak a visszafojtott energiától, miközben a fekete szemek az arcát pásztázták. Rania képtelen volt elszakítani tekintetét a férfi szeméről. Az iménti álom után lángoló érzékei újult erővel lobbantak fel, ahogy az álomkép hirtelen a semmiből itt termett az ajtajában, és a váratlan egybeeséstől szinte megbénult. Biztos volt benne, hogy még a kastély túloldalán is hallják a szívverését. Piton tekintete ekkor az övébe kapcsolódott, és Rania szinte transzban érezte, hagyta, hogy a láthatatlan ujjak egy másodpercre végigsimítsák szikrázó agysejtjeit. Még fel sem fogta, mi történt, a férfi már beljebb lépett a szobába, és Rania az ajtó csukódását fényévnyi távolságból hallva veszett el a csókjában.

Fél óra múlva Rania újra egyedül feküdt az ágyában, és zsibbadó testtel a plafont nézte. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, ő mégis mámorosan boldognak érezte magát. Agya kivetett magából minden olyan gondolatot, amely azt súgta, hogy Piton nem bánt vele éppen finoman, figyelmesnek pedig végképp nem lehetett volna nevezni: olyan volt, mintha valami dühös kétségbeesés hajtaná minden mozdulatát, és mintha egyedül lenne az ágyban, nem pedig ketten lennének. Raniát mindez azonban e pillanatban cseppet sem érdekelte. Teste jólesően sajgott az imént átéltektől, és boldog mosollyal aludt el semmi másra nem gondolva, mint hogy Piton eljött hozzá, őt akarta, mégis kell neki. Ő, Rania.

(1) Korali banya szellemi tulajdona, köszönet érte!

 

Folyt. köv.

Vissza