Halványuló Jegyek

(Gilda)

XVIII.

- Hahó, ébresztő! - kiabálta Darius Rania fülébe, és megrázta a vállát.
- Ööö... - nyögte a nővére és elkínzottan ránézett. - Hagyjuk abba, ezt nem lehet kibírni!
- Ez nem így megy - közölte Darius rosszallóan. - És te választottad. Mondtam, hogy rémes!
- Mert érdekelt. Azt nem mondtad, hogy Enigma prof(*) egy szadista! Cryptex sokkal jobb volt. - Rania lemondóan becsukta a könyvet és felállt. - Hülyeség volt ebbe belekezdeni. Megmondom Dumblinak, hogy meggondoltam magam.
- Dumbledore! Ne beszélj róla úgy, mintha egy durcás tízéves lennél, csak mert nem borult a nyakadba örömében! - csattant fel Darius. Ő mélyen tisztelte és szerette az igazgatót, és nagyon idegesítette, amikor a nővére szándékosan tiszteletlenül beszélt róla.
Rania gyűlölködve nézett rá, de nem szólt semmit. Tudta, hogy Dariusnak valahol igaza van. Alig három hete történt, hogy Dumbledore hunyorogva végigmérte az igazgatói irodában, és ő abban a pillanatban megbánta a döntését. Az igazgató derűs kék szemének pillantása hihetetlenül felbőszítette.
- Szóval nem engedélyezi? - kérdezte kihívóan.
- Dehogyisnem - felelte jóindulatúan Dumbledore. - Csak azon tűnődtem, minek köszönhető a feltámadt lelkesedése. Aminek egyébként őszintén örülök.
Rania úgy érezte, bármit mond, azzal csak hülyét csinál magából. Hosszú csönd után közönyös hangon szólalt meg.
- Meg akarom próbálni. Aztán ha nem megy, nem megy.
- Okos döntés - bólintott az igazgató. - Akkor nézzük az aktáját! - Egy pálcasuhintására feltűnt előtte Rania régi roxfortos aktája. - Sötét varázslatok kivédése, hm... - Szemüvege fölött vizsgálódva nézett Raniára, majd bólintott. - Rendben. Átváltoztatástan. Minervának nem lesz ellene kifogása. Legendás lények gondozása... Hagrid felől nem aggódom...
- Köszönöm, ezt kihagynám - vágott közbe Rania faarccal.
- Felteszem, Hagrid ellen van kifogása, mert egyébként kiválót ért el a tantárgyban. Pedig őfelőle vagyok a legbiztosabb, hogy szívesen felkészítené magántanáraként.
Rania nem válaszolt, csak megrántotta a vállát. Nem igazán vonzotta a kilátás, hogy Hagrid társaságában szerencsétlenkedjen hetente kétszer. De azt is tudta, hogy ha ezt például Dariusnak megmondja, megkapja a magáét. Úgyhogy a félemberek iránti viszolygását általában közönnyel palástolta, és megpróbálta minél távolabb tartani magát tőlük. Végül is nincs megszabva, hogy hány tárgyból kell RAVASZ-t tenni, nem igaz?
Dumbledore, miután nem kapott választ, kissé távolságtartóbban folytatta.
- Rúnatan, gyógynövénytan szerintem rendben lesz. Megbeszélem a kollégákkal. Más egyéb, amit meg szeretne próbálni? Bűbájtan, bájitaltan esetleg?
Rania elképzelte magát, ahogy bájitaltan órán már az első alkalommal belefullad a saját üstjébe, és hevesen megrázta a fejét.
- Nem, ez a négy bőven elég lesz.
Dumbledore, ígéretéhez híven elintézte, hogy Enigma, McGalagony és Bimba professzorok hetente kétszer foglalkozzanak Raniával, Umbridge azonban mereven elzárkózott attól, hogy magántanulókra pazarolja az idejét. Azóta persze Rania áldotta az összes szellemet, hogy megóvta a némbertől, akinek rövid idő alatt iszonyatos hírneve lett az iskolában. Ráadásul huzamosabb időt tölve Raniával előbb-utóbb rájött volna, honnan jön, és annak beláthatatlan következményei lehettek volna - a kockázat persze így is fennállt.

A tandíjra Darius vett fel nagyobb összegű kölcsönt a Gringottsban, és Rania kénytelen volt elfogadni, hogy más megoldás nincs. Arról szó sem lehetett, hogy ösztöndíjat kapjon. Hogy miből fogja ezt neki visszafizetni, egyáltalán mikor lesz bármennyi pénze is, hogy kölcsönöket törleszthessen, arról fogalma sem volt, de ezzel igyekezett nem törődni. A tanév kezdetekor eldöntötte, hogy nem rágódik a jövőn. A Roxfortban akart maradni, és ehhez a legegyszerűbb út a diákstátusz volt. Meg a leghasznosabb is. Sőt, még büszke is volt rá, hogy elhatározta magát, most döbbent csak rá, hogy mennyire nyomasztotta őt az itteniek között, hogy olyan alacsony végzettségű. Így az első magánórákon még némi izgatott lelkesedést is érzett.

Hamar rájött azonban, hogy a hetedév korántsem sétagalopp. Emellett a három professzor ugyan vérbeli profi volt, és arcuk egyetlen rezdülésén sem látszott, hogy bármi problémájuk van a ténnyel, hogy Raniát tanítaniuk kell - onnantól kezdve, hogy a diákjuk lett, ő is egy lett a többiből -, de ő érezte, hogy a lelkesedés egyáltalán nem veti szét őket. A tanári kar többi tagjával igyekezett nem foglalkozni, pedig Trelawney egyszer sem mulasztotta el, hogy sejtelmes megjegyzéseket tegyen rá a jelenlétében, és voltak más tanárok is, akik nem igazán próbálták megvető arckifejezésüket leplezni, ha találkoztak. Az volt csak a szerencse, hogy a tanári kar minden tagja egyforma igyekezettel tért ki Umbridge útjából, és Darius kizártnak tartotta, hogy bármelyikük is a némberhez rohanjon csak azért, hogy felhívja a figyelmét Raniára.

A nő legnehezebben a rúnatannal boldogult. Annak idején egész könnyen ment neki, szeretett elbíbelődni, elmerülni az első ránézésre értelmetlen krixkraxok tengerében, de amit Enigma professzor követelt tőle, az kikészítette. Pedig az öreg jó kedélyű, vidám ember volt egyébként, számtalanszor volt a Nagyterem az ő nevetésétől hangos, de a tantárgyában nem ismert irgalmat. Rania többet szenvedett ezzel az egy tárggyal, mint a másik hárommal együttvéve.
- Hát elég nehezen tudok neked úgy segíteni, hogy én nem is voltam rúnatanos hetedévben. - Rania felrezzent Darius hangjára. - Ha esetleg hallgattál volna ránk, akiknek van némi fogalmunk a RAVASZról...
- Jaj, hát most már mindegy, nem? - vágta rá Rania, és egy csokibékát dobott Darius felé. A sajátját lassan bontogatva figyelte öccsét, aki a békát minden érdeklődés nélkül ejtette az ölébe, mire az boldogan vartyogva a padlóra ugrott. - Na, mondjad - húzta el a száját, bár tudta, mit fog hallani.
- Sokkal könnyebb dolgod lett volna, ha bevállalod a legendás lények gondozását. Hagrid olyan boldog volt, amikor megírtuk neki, hogy megpróbálkozol a tanulással, szerintem biztos volt benne, hogy járni fogsz hozzá...
- Darius, most őszintén, ezt nem gondolhatta komolyan! - húzta fel a szemöldökét Rania, bár egy kissé kellemetlenül érezte magát.
- Miért ne gondolta volna? - nézett rá az öccse a fejét csóválva. - Tudja, hogy szereted az ő imádottjait, van hozzájuk érzéked, sőt azt is tudja, hogy annak idején jártál arra az órára. - Hosszú csönd után reménytelen arccal folytatta. - Persze nyilvánvaló, hogy miért nem vetted fel a tárgyat. Én azt hittem, megszabadultál már ezektől az agyalágyult előítéletektől.
- Ez nem... Á, hagyjuk már ezt, inkább mesélj az új kurzusodról, hogy megy? - váltott gyorsan témát Rania bízva benne, hogy Dariust most is, mint mindig, elragadja majd annyira a hév, hogy megfeledkezzen minden másról.
- Fantasztikusan - felelte lelkesen Darius, és Rania elmosolyodott. - Én nem értem, miért nem gondoltak itt erre korábban. Szerencsétlen mugli származásúak mit szenvedhettek itt, amíg mindenre maguktól rájöttek, hogy lett volna már elég nekik az a pár hét az új tankönyveikkel, hogy rájöjjenek mindenre?! - Darius egészen tűzbe jött. - Most gondold el, mekkora hátrány egy gyerekközösségben, ha fogalmad sincs, mi az a házimanó, mi az a varázslósakk és mi az a kviddics! Így meg van ez az öt gyerek a csoportomban, szépen végigmegyünk mindenen, halál lelkesek, csak ámulnak és bámulnak! Tudod, milyen jó őket látni? - Darius csillogó szemmel nézett rá, és Rania tudta, hogy az öccse valóban boldog, hogy taníthatja őket. Irigyelte ezért. - Dumbledore most próbálja előrelendíteni a minisztériumnál az új tantervem engedélyeztetését is, tudod, mondtam, hogy ki akarom bővíteni a mugliismeretet, mert elképesztően műveletlenek a gyerekek a mugli irodalomban és történelemben! Szerintem pedig nagyon is fontos tudniuk, hogy Grindelwald uralma alatt a mugliknál világháború volt! És a Shakespeare nevű írójuk a középkorban, tudod, milyen... Na jó - nevette el magát Darius. - Abbahagytam, nem kell így vigyorogni!
- Nem, nem - mosolygott Rania. - Örülök, hogy örülsz! Az utóbbi időben tisztára röpködsz!
- Te is megváltoztál - nézett rá hirtelen Darius vizsgálódva. - Már akartam mondani, hogy valahogy olyan... nem is tudom, milyen lettél. Tök jól nézel ki! Ezek a ruhák, meg minden...
- Köszi - nevetett zavartan Rania. - De szerintem csak azért tűnt fel, mert előtte itt a szobám szekrényéből kapkodtam magamra mindenfélét találomra. De otthon azért nem mackónadrágban töltöttem az elmúlt tíz évet!
Egy pillanatnyi csönd támadt, ahogy mindkettőjüknek eszébe jutott, hol is töltötte Rania azt a tíz évet. Végül Darius szólalt meg sietve.
- Nem csak a ruhákra gondoltam. A... kisugárzásod, igen, az lett más.
- Merlinre, agyadra ment a rúnatan! - vörösödött el Rania és felpattant. - Szerintem hagyjuk abba mára, mert leragad a szemem. Ezt ma már ki van zárva, hogy lefordítsam, majd holnap! És különben sem hal bele Enigma, ha egyszer nincs kész a leckém!
- Nanana - nézett rá jelentőségteljesen Darius, és Rania magában elégedetten nyugtázta, hogy öccse megint úgy vált témát, ahogy azt sugallja neki. - Egy magántanuló nem veheti lazábban a dolgot, mint a többiek, sőt. A házi feladatot meg kell csinálni, azért van.
- Igenis, tanárbácsi - mosolygott Rania, és az ajtóhoz lépett. - Jó éjszakát!
Darius egy hosszú pillanatig rámeredt, majd fejét csóválva kilépett a szobából.

Rania megkönnyebbülten ült vissza a fotelba. Nem akarta, hogy Darius tovább boncolgassa az ő "kisugárzásának" változását. Saját maga számára sem volt újdonság ez a változás, hisz a szobában több tükör is volt. A változás oka pedig még inkább nyilvánvaló volt.

Felugrott és a fürdőszobába sietett. Hátha ma... Lehet, hogy ma meglátogatja a változás oka... Haját néhány gyors mozdulattal feltűzte úgy, hogy néhány tincs az arca körül maradjon. Úgy vette észre, ez kifejezetten a kedvére való... Megborzongott a gondolatra, hogyan szokta azt a bizonyos férfiszájat a fülén, nyakán, hátán érezni, és elemi erővel támadt rá a férfi hiánya. Már vagy három nap eltelt a legutolsó látogatása óta, és ijedten döbbent rá, hogy az utóbbi pár hét alatt mennyire a lételemévé váltak a találkozásaik.

Jó néhány hete járt már be hozzá Piton, de mintha az örökkévalóság telt volna el azóta, hogy első alkalommal kopogtatott be a szobájába, és ő szinte a karjaiba omlott. A férfi azóta teljesen kiszámíthatatlanul, a legváratlanabb pillanatokban jelent meg az ajtajában, nemegyszer akkor, amikor ő már aludt. A fekete szemek pillantásától azonban, bármennyire is fáradt volt egy perccel korábban, azonnal kiröppent az álom a szeméből. Piton sosem kérdezte, mi a véleménye az alkalmankénti látogatásairól, és ő sem kérdezte a férfit, miért jár be hozzá. Egyszerűen ki akarta élvezni az együtt töltött röpke órák mámorát úgy, ahogy vannak, zavartalanul, ösztönösen. A férfi soha nem maradt egy óránál tovább, és bár Rania néha elábrándozott azon, vajon milyen lenne mellette ébredni, inkább a nyelvét harapta volna le, mint hogy megkérje Pitont, aludjon vele. A kapcsolatuk nem erről szólt.

A bájitaltan tanár első látogatása után még napokig álmodozott arról, hogy a férfinak mégis jelent valamit. Biztos volt benne, hogy Pitonban nem múlt el nyomtalanul az erdőbéli extázis, amelyet együtt éltek át a Durmstrang-akció után, és a férfi megjelenése a hálószobája ajtajában pár nappal később annyira elvarázsolta, hogy napokig másra sem bírt gondolni, mint arra, hogy Piton ugyanúgy érez iránta, mint ő a férfi iránt. Ami ugyan persze csak fellángolás, de az legalább ugyanolyan.

Aztán meg kellett tapasztalnia, milyen az, amikor a férfi valakit levegőnek néz. Rania remélte, hogy találnak lehetőséget arra, hogy beszéljenek a történtekről, aztán már csak annyit kért a sorstól, legalább a tekintetük találkozzon, hogy ő kiolvashasson valamit a férfi szeméből, de még erre sem nyílt alkalom. Piton következetesen került mindenféle szem- és egyéb kontaktust, Rania pedig három nappal később már olyan nyomorultul érezte magát, hogy legszívesebben világgá ment volna. Eleinte ugyan még felmerült benne a gondolat, hogy Pitont hirtelen sarokba szorítva felteszi neki a kérdést, miszerint "most akkor mi van?", de az idő előrehaladtával párhuzamosan csökkent az eltökéltsége is. Tisztában volt vele, hogy fél attól, amit esetleg a férfi mondhat. És nem tudta azt sem, mi lenne erre a kérdésre saját maga számára a válasza.

Aztán a negyedik napon Piton hirtelen újra ott állt az ajtajában, és Rania annyira meglepődött, hogy az előtte ezerszer elképzelt, gondolatban számtalanszor eljátszott jégkirálynő szerep tökéletesen kiment a fejéből, és ugyanúgy adta át magát a férfi vad vágyának, mint pár nappal korábban. Minden sértettsége, ellenállása úgy olvadt szét, akár a vaj a tűző napon, ahogy Piton féktelenül birtokba vette a testét. Raniát egyszerűen elsöpörte a férfi szenvedélye, és azóta is, minden egyes alkalommal úgy érezte, a mennyországban jár.

A másnapok, harmadnapok azonban már korántsem voltak ennyire mámorosak. Ilyenkor már azzal is tisztában volt, hogy Piton nem éppen egy figyelmes szerető. Nem egyszer okozott fájdalmat, nem szándékosan, hanem egyszerűen figyelmetlenségből, vagy ki tudja, miért, és Raniának gyakran kellett a férfit visszafognia, amikor az túl sietve akarta magáévá tenni. A nő egy idő után rájött, hogy Pitonnak minden valószínűség szerint egyszerűen fogalma sincs, hogy mik egy nő igényei, és letaglózta a felismerés, hogy a férfi egyrészt mennyire önző, másrészt micsoda szeretői lehettek eddig, hogy ennyire nem képes - vagy nem akar? - partnerként tekinteni rá. A saját partnereire sem volt éppen büszke, de azért volt köztük olyan, aki féltékenyen őrizte a jó szerető hírnevét, és mindent megtett azért, hogy őbenne is ez a kép alakuljon ki róla.

És mégis, legyen bár Lucius Malfoy ezerszer tapasztaltabb szerető, semmiért nem cserélte volna el azt az időt, amit Perselus Piton karjaiban tölthetett. Ilyenkor úgy érezte, soha többé nem akar senki máshoz ennyire közel kerülni, mint őhozzá, és a lelkében lobogó örömtűz elhalványított minden kétséget, hogy mit is akarna valójában. Eleinte fenntartás nélkül fogadott el mindent, amit a férfi késznek látszott adni, és csak a sokadik alkalommal tudott annyira megkapaszkodni a lelkében lobogó lángokban, melyet a férfi puszta jelenléte és ölelése kiváltott, hogy finoman irányítani próbálja Pitont. Rettegett attól, hogy a férfi nem lesz vevő rá, hogy egyszerűen csak annyira uralni akarja a helyzetet, hogy valóban egyedül van abban az ágyban. De Piton egy végtelenül hosszú pillantás után, melybe beleveszve Rania mintha évszázadokat látott volna leperegni, engedte, hogy a nő átvegye az irányítást. A következő találkozásukkor meg is lett ennek a böjtje, mert Piton minden addiginál gyorsabban és durvábban tette magáévá, szinte már dühödten, és Rania jó néhány napig komolyan elhatározta, hogy a kettőjük között folyó viszonynak örökre véget vet. Soha nem ismert idegennek érezte akkor.

De Piton újra megjelent nála, és ő valamiért úgy döntött, még egyszer, utoljára érezni akarja perzselő vágyát. A férfi pedig, mintha tudta volna, mit kockáztat, a korábbiakhoz képest szinte már figyelmes lett, és Rania úgy érezte, eszét veszti a boldogságban. Fel sem merült már benne, hogy ennek véget akart vetni egy órával korábban, ehelyett azt kívánta, bár sose lenne vége. Azóta pedig Piton ebben is teljesen kiszámíthatatlannak bizonyult: néha dühödt gyorsasággal vetette rá magát, kezével vörös csíkokat vésve a bőrébe, néha viszont mintha észbe kapott volna, hogy Rania is sóvárog a figyelemre, és a nő szinte látta, hogyan viaskodik a benne lakó több éves, de lehet, hogy évszázados reflexekkel. De még ilyenkor is előfordult, hogy rövid időn belül elveszítette a türelmét, és valamiféle hirtelen dühvel vetett véget a kettőjük közti gyengédségnek, úgyhogy Rania, ha képes lett volna higgadt tárgyilagossággal végiggondolni, tulajdonképpen alig mondhatta volna pár alkalomra azt, hogy teljesen elégedett lehet. Ez azonban nem érdekelte, a Piton iránti sóvárgásába egyre kevesebb észérv hatolhatott már be. Ez a sóvárgás, a találkozásaikból merített energia volt az, amit Nedda és Darius észrevett rajta, ezzel tisztában volt.

Tisztább fejjel végiggondolva nem értette önmagát, nem értette, hogy engedheti, hogy Piton ennyire elvegye az eszét. Azt továbbra is meggyőződéssel vallotta önmagának, hogy amit érez, az fellángolás, igaz, erősebb, mint amikben korábban része volt, de ez is elmúlik hamar. Ilyenkor arra gondolt, hogy érzelmeit kontroll alatt tudja tartani annyira, hogy zavartalanul kiélvezhessen mindent, amit a férfi adni tud, többre pedig nem is vágyik. Teljesen biztos volt benne, hogy ha igazán akarná, el tudná küldeni az ajtóban álló férfit bármikor. És csak azért nem teszi, mert nem akarja.

Hogy miért nem akarja, azt nem tudta volna megmondani. Néha megszólalt benne az érzés, hogy nem kellene ennyire kiszolgáltatnia magát Piton kénye-kedvének, de az ilyen gondolatokat hamar kisöpörte a fejéből, és ehelyett arra gondolt, hogy kiszolgáltatás helyett ő most egyszerűen csak elveszi, amit a sors ad neki. Egészséges emberek mindketten elvégre, szükségletekkel, ő pedig el tudja ezt választani azoktól a megfoghatatlan érzésektől, amik Pitonhoz fűzik. Azt, hogy a férfit bajosan lehetne az egészséges női szükségletek beteljesítőjének nevezni, nem volt hajlandó ehhez a gondolathoz kapcsolni. Neki ezért van szüksége Pitonra, és kész.

Minden akarata ellenére mégis egyre gyakrabban kúsztak elé olyan ábrándképek, amikor a férfi komolyan jelét adja az iránta való érzelmeinek, és ő hangulatától függően merült el ezekben a fantáziaképekben, vagy űzte el azokat villámgyorsan. De bárhogy is sikerült, lassanként nem tagadhatta le önmaga előtt azt a mély vágyát, hogy a férfi szeresse őt. Bármennyire is képtelennek és nevetségesnek hangzott, de szíve mélyén erre vágyott mindennél jobban. A hirtelen szellemi igénybevételtől, a sok tanulástól szerencsére jóval kevesebb szabad agykapacitása maradt, mint korábban a nyár folyamán, - a gyűlölt látomások sem vették elő már jó ideje - így mindössze egyetlen egyszer engedte meg magának azt a luxust, hogy e vágya okán elgondolkozzon, és akkor hosszas járkálás után arra jutott, hogy a biztonság iránti sóvárgás lassan elveszi a józan eszét.

Mindeközben Rania lassan már mindenkiről azt képzelte, hogy az utolsó betűig tisztában van az ő helyzetével, de ez nem zavarta, sokkal inkább kíváncsi lett volna arra, Piton mit gondol minderről. Ezt megtudni azonban nem sok esélye mutatkozott mostanában. Korábban nem egy alkalommal megtapasztalhatta, hogy a férfival, ha ő is akarja, alapjában véve megértik egymást. Piton sohasem volt egy nagy társalkodó, de Rania mindig úgy gondolt rá, mint olyan emberre, akivel szívesen beszélget, kivált azóta, hogy a férfi visszavett az állandó megvető-gunyoros szurkálódásból. Azt ugyan már nem tudta megmondani, ezt vajon az utóbbi hetek bódulata hiteti-e el vele, vagy valóban ez volt az igazság, de annyi bizonyos volt, hogy mindenféle beszélgetésnek teljesen vége szakadt, amint győzött felettük a testi vágy. Ez pedig rettenetesen bántotta a nőt. Eltekintve a kezdeti néhány naptól, amikor a férfi szándékosan nézte levegőnek, sokáig a puszta véletlen művének tudta be, hogy szinte alig akad alkalom arra, hogy pár szót váltsanak az ő szobáján kívül is, és csak mostanában kezdett valóban gyanakodni arra, hogy a bájitaltan tanár kifejezetten kerüli őt. Nem akarta elhinni róla, hogy ezt teszi, de ilyenkor, mikor viszonylag tiszta fejjel tudta végiggondolni az elmúlt hetek eseményeit, kénytelen volt tudatába engedni azt a lehetőséget, hogy Piton tényleg nem akar tőle semmi mást, csak a testi gyönyört. Hisz még az együttléteik alatt sem szólt hozzá. Mintha csak egy lélektelen testen töltené a vágyát.

A megalázottság érzése most is elemi erővel öntötte el. Pontosan olyan ribancnak használja a férfi, aminek mindig is tartotta... Ő pedig hetek óta azt bizonyítja, hogy igaza van, tényleg az... Raniát hirtelen elfogta a hányinger. Most, e pillanatban nem találta csodálatosnak, ami történt köztük, hanem éppen ellenkezőleg. Undorodott saját magától és a férfitól is. Hogy bánhat így vele, és hogy bánthat ő így saját magával?

A kopogtatásra olyan hirtelen rezzent össze, hogy le kellett ülnie. Szájára szorított kézzel, égő szemmel bámulta az ajtót, amelyen kisvártatva megismétlődött a jól ismert kopogás. Rania gyomra öklömnyivé zsugorodott, ahogy kiszáradt szájjal kapkodta a levegőt, de nem mozdult. A kopogtatás pedig többet nem ismétlődött meg.

*

- Ma éjjel táncra perdülnek a kísértetek - susogta Trelawney Bimba professzornak, amihez át kellett hajolnia Piton előtt. A férfi látványosan hátrébb tolta a székét és hátradőlt. A jóslástan tanárnőből már korábban is érzett enyhe sherryszagot áradni, és ez most sem volt másként.
- Halloween még nincs itt - válaszolta szárazon Bimba, és Piton arcán enyhe gúnymosoly futott végig. Trelawney azonban még jobban előrehajolt, szinte már Piton tányérjába könyökölve, és teáscsészéjét izgatottan tolta Bimba orra elé.
- Nem, nem, nézze meg ezt! Piton professzor is láthatja! Tisztán látszik a teafüvekből, hogy ma éjjel valami rejtelmes történik!
- Piton professzort nem érdeklik az efféle praktikák - szólalt meg fölöttük egy rekedtes női hang, és a bájitaltan tanár orrát jellegzetes parfümillat csapta meg. Sapphyre áthajolt fölöttük, hanyag mozdulattal kivette a csészét Trelawney kezéből, majd egy pillanat múlva csordultig töltve nyújtotta vissza. Bimba professzor belenevetett az asztalkendőjébe, majd felállva vidáman rámosolygott a fekete hajú nőre, és átsétált Enigmához.
- Leülhetek? - kérdezte Sapphyre Pitontól.
- Parancsolj - biccentett maga mellé a férfi. Lassú mozdulatokkal, összeráncolt homlokkal kanalazta tovább a gulyáslevest. Cseppet sem volt kedve fecserészni.
- Gyönyörű ez a terem - sóhajtotta mellette a nő, és belekortyolt az eperturmixába. Piton nem felelt. - Perselus - szólalt meg pár pillanat múlva Sapphyre, és Piton érezte a hangján, hogy somolyog. Kifejezéstelen arccal fordult felé. Sapphyre valóban enyhe félmosollyal nézett rá, mintha a gondolataiban olvasna, és a férfinak hirtelen eszébe jutott, hogy évszázadokkal ezelőtt, mikor utoljára találkoztak, mindig fel tudta piszkálni ez a pillantás. Visszafordult a leveséhez. Tisztában volt vele, hogy a nő a pár heti ittléte alatt hány rajongót begyűjtött magának, a tanárok és diákok szinte kivétel nélkül odáig voltak érte, ő azonban sokkal jobban ismerte a tanárnőt, mint bárki más a Roxfortban. Tudta nagyon jól, mi van a felszín alatt.
- Nem is beszélgettünk, mióta itt vagyok - szólalt meg Sapphyre. - Mondd, sikerült már megtanulnod a praeteritum imperfectum indicativi activi igeragozást?
- Igen - felelte szűkszavúan Piton. - De amúgy sem hiszem, hogy több különóra beleférne az időbeosztásodba.
Sapphyre fátyolosan felkacagott.
- Csak nem zavar, hogy ennyi magántanítványom akadt? Perselus, hisz tudod, hogy te elsőbbséget élveznél.
- Mint mondtam, szükségtelen - törölte meg a száját a bájitaltan tanár némileg bosszúsan. Sapphyre most azt képzeli, féltékeny rá, remek. Talán meg kéne mondania neki, hogy nevetségesnek tartja a lába előtt heverő rajongók hadát. A nő azonban valószínűleg olvasott a pillantásából.
- Ó, azért ne képzeld, hogy azt hiszem magamról, én vagyok a világszám - túrta hátra a haját, és kedvesen elmosolyodott. - Láthattad a papírjaimból, hogy a RAVASZon két tárgyból is megbuktam. - Piton nem kérdezte, honnan veszi Sapphyre, hogy ő belenézett a papírjaiba, hisz így volt. - Nekem is bőven van még mit tanulnom. De ha valakinek pont az én tudásomra van szüksége, annak nagyon szívesen átadom.
A bájitaltan tanár futó pillantást vetett rá, de a nő tényleg őszintének látszott.
- De igen, így van - folytatta Sapphyre. - Például itt van Tonks. Hihetetlen ez a metamorfmágia, ha tudnád, hogy irigylem érte! Ő pedig szeretne sellőül megtanulni, hát most kölcsönösen különórákat adunk egymásnak. Olyan drága az a lány, de komolyan, nagyon megszerettem!
- Minek neked a metamorfmágia? - horkant fel Piton.
- Csak úgy - rántotta meg a vállát Sapphyre. - Tudom, tudom, sosem fogom tudni megtanulni igazán, hihetetlenül nehéz dolog, ha az ember nem úgy születik, de...
- Egészségedre - állt fel Piton hirtelen, és a tányérja mellé dobta az asztalkendőjét.
A nő egy pillanat alatt úrrá lett meglepetésén.
- A tiédre is - felelte mosolyogva.

*

- Ez a rohadt dög már megint! - tört ki Rania, és utálattal meredt a szőrét borzoló sziámi macskára.
- Most mit ijesztgeted? - hajolt le Tonks a macskához és simogatni kezdte.
- Én ijesztgetem?! Amikor kimeresztett karmokkal támad a lábamnak, ha meglát?! - kérdezte Rania felháborodottan.
- Mert érzi, hogy nem szereted. Egyébként a múltkor láttam, hogy oldalba akartad rúgni - húzta fel a szemöldökét vádlón Tonks, aki ezúttal lila csíkos hajjal, és ugyanolyan árnyalatú rúzzsal kifestve pompázott.
- Micsoda? - szólalt meg Nedda, aki gömbölyödő hasával kissé nehézkesen csatlakozott a macskát kényeztető barátnőjéhez. - Belerúgnál egy macskába?
- Csak rúgtam egyet, mert a körmével széttépte a harisnyámat! Ez a macska teljesen agyalágyult! - Rania elképedve nézett a két lányra. Hogy szerethetik ezt az alattomos dögöt?
- Macskát rugdosni, már ne is haragudj...
- Sapphyre nem fog örülni, ha elmondom neki - bólogatott Tonks.
- Minek nem fogok örülni? - hallatszott az ajtóból hirtelen. - Jaj, nálatok van?! Mennyit kerestem! Ulysse, gyere ide! - guggolt le Sapphyre, és a macska a tenyerébe dörgölődzött. - Jól van, jól van, imádlak, na! Szóval, minek nem fogok örülni? - nézett fel.
- Rania nincsen odáig a macskádért - vágta rá Tonks, és az ölébe vette az állatot.
Áruló, gondolta Rania. Hangosan azonban nem mondta ki, ehelyett inkább elfordult.
- Általában nem vagyok odáig a macskákért, sajnos ez van.
- Én azt hittem, szereted az állatokat - nézett rá meglepve Sapphyre.
- Szeretem is. Kivéve a macskákat.
- Darius mesélte, hogy gyerekkorodban megharapott egy veszett macska - mondta Nedda.
- Jaj - szisszent fel Tonks. - Az nagyon rossz lehetett!
- Igen, azóta inkább kölcsönösen ellenszenvezünk egymással - magyarázta Rania.
- Hát, drágám, pedig itt van egy pár, ahogy elnéztem - nevetett Sapphyre. - Egyébként a férjem is utálja a macskákat. És mégis ő vette nekem Ulyssét. Imádom!
- Képes volt macskát venni neked, mikor utálja? Ejha! - nézett rá Tonks elismerően.
- Tudta, hogy örülni fogok, neki az ilyesmi nem gond, ennél különbeket is megtesz a kedvemért! - felelte Sapphyre kis mosollyal. - Tényleg arany ember. A hétvégén hazajön már végre!
- Akkor a szombati óra elmarad, ugye? - kérdezte Tonks.
- Jaj, tényleg, sajnos el! Ne haragudj, kiment a fejemből, annyira tele vagyok a hétvégi tervekkel, már másra sem tudok gondolni!
- Nem baj - biztosította a lila hajú lány. - És szívesen vigyázok addig Ulyssére is, ha akarod, hogy ne zavarjon titeket! - Rania már meg sem lepődött az ajánlaton, a lány szinte rajongott Sapphyre-ért, amióta különórákat adtak egymásnak.
- Komolyan? Jaj, de drága vagy, köszönöm! De tényleg, Rania, hogy bírod itt a többi macskát? Például Mrs. Norrist.
- Az legalább elfut, ha meglát.
- Komolyan? Mrs. Norris, ahogy elfut valaki elől? - hüledezett Nedda. A többiek nevettek.
- Mrs. Norris Piton professzor elől is elfut - mondta hirtelen Sapphyre. - És Perselus Ulyssét sem állhatja.
Rania előrebukó hajjal töltött magának egy pohár narancslevet az asztalon álló kancsóból. Sohasem merte még szóbahozni Sapphyre előtt Pitont, pedig majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy megtudja, tényleg a szeretője volt-e. A kezdeti bizonyossága, hogy igen, azóta átváltozott halvány sejtéssé, a férfi annyira látványosan közömbösen viselkedett a fekete hajú nővel - igaz, azt is tudta, hogy Piton bárkivel képes közömbösen viselkedni, ha akar. A fel-feltörő féltékenységét igyekezett elnyomni, hisz ugyan mi joga lenne neki bármire is féltékenykedni? Sapphyre pedig mindig mindenkivel kedves volt, egyszerűen nem lehetett ellenérzéseket táplálni vele szemben. Ezért aztán erőnek erejével legyűrte a nővel kapcsolatban alkalmanként rátörő kellemetlen érzést, és igyekezett az egész gyanúját elfelejteni.
- Amúgy sem néztem Piton professzort különösebb állatbarátnak soha - mondta Nedda.
- Nem, nem, ő tényleg utálja szegény Ulyssét - bizonygatta Sapphyre. - Rögtön az első nap egymásba futottak, és Perselus nem volt nagyon jókedvében. A cicus a lábához akart dörgölőzni, Perselus meg hirtelen arrébb lépett, Ulysse megijedt, és valahogy beleakadt a karma a fekete nadrágjába. Perselus meg ahogy megpróbálta kiszabadítani a lábát, a cica a másik lába körmeit is beleakasztotta, és végül mikor már jó darabon ki is szakította, kedvenc bájitaltan tanárunk beelégelt, és rúgott egyet a lábával. Szegény Ulysse meg jó egy métert repült. Azóta is leírhatatlan undorral tud ránézni.
A kitörő nevetéshez aztán Sapphyre is csatlakozott.
- Igen, tudom, hogy ez rém viccesen hangzik, de mikor ezt elmesélte nekem Madam Pomfrey, aki az egészet látta, én nagyon kiakadtam, mert Ulysse szívem tényleg órákig remegett aznap este.
- Szegény - mondta Rania vöröslő arccal, pukkadozva. Ahogy elképzelte Pitont a macskával hadakozni, újabb nevetőhullámra késztette. És valahogy az a gondolat is örömet okozott számára, hogy szinte ugyanaz történt mindkettőjükkel a vérszomjas Ulyssével kapcsolatban. Ha néha váltanának is egymással pár szót, elmesélhették volna egymásnak... Bár valószínűleg a férfitől távol áll, hogy ilyenekről meséljen bárkinek is... Pedig jó lenne vele normális kapcsolatban lenni, és együtt szörnyülködni a macskán... Rania elkomorodva nézett a narancsleve mélyére. Normális kapcsolatban Pitonnal? Az milyen? Hogy ők egy pár legyenek? Abszurdum.
- Nekem még tanulnom kell - állt fel hirtelen. Ha esetleg ma meglátogatná a férfi... Legutóbb nem engedte be, de azért... hiányzik, a fene esne belé.
- Nem kell segítség? - kérdezte Sapphyre. - Szívesen bármikor, tudod!
- Nem, köszönöm - intett Rania. Nehezére esett volna a fekete hajú nő segítségét elfogadni. - Jó éjt! - búcsúzott és sebesen a szobája felé indult.

*

Piton szórakozottan hajtott félre egy éjszakai lepkét a szeme elől, ahogy a sötét parkban lépkedett. Tudta, hogy veszedelmes talajra tévedt. Amikor elhagyta a Roxfortot vacsora után, minden cél nélkül indult el Roxmortsba, csak az iskolától akart lehetőleg távol kerülni. Előbb a Szárnyas Vadkanba tért be egy italra, ami pedig jó, ha évente egyszer fordult vele elő, utána pedig értékes időt vesztegetett el a lámpafény árnyékában álldogálva Madam Schlitz szalonja előtt, ahova egyébként soha nem szokott belépni, mert a kért lány mindig oda jött, ahová ő akarta. Egyfolytában ugyanaz zakatolt a fejében: Rania már két egymást követő alkalommal tartotta előtte bezárva az ajtaját. A gondolat, mint mindig, dühödt ingerültséget szült benne. Ő aztán nem fog ilyesmi miatt rágódni, ha a kisasszony így akarja, neki aztán mindegy! Madam Schlitz lányai pontosan ugyanolyan jól megteszik.

A jól ismert ház előtt azonban újra csak tétovázni kezdett. Végül is lehet, hogy tényleg nem volt a szobájában. Vagy nem hallotta meg a kopogtatását.

Tudta, hogy szánalmas, amit tesz, de visszafordult. Még egyszer, utoljára odamegy, az ördögbe is, aztán ha most sem jön össze, akkor a továbbiakban nem érdekli a téma.

A Roxfort felé haladtában módja volt végiggondolni, mit is csinál tulajdonképpen. Tisztában volt vele, hogy ez a tétovázás egyáltalán nem jellemző rá, és veszélyt szimatolt. Rania elérte, hogy állandó helyet kapjon az agyában, hogy számoljon vele, hogy rendszeresen, sőt szívesen szorítson rá az értékes idejéből. Holott halomban állnak nála a kijavítandó dolgozatok, két szaklap is várja tőle a megrendelt tanulmányokat az átoktörő bájitalokkal kapcsolatban, el kellene mennie Kínába bizonyos ritka bájital-hozzávalókat vásárolni, amire az időeltolódás miatt szintén csak esténként nyílik lehetősége, létfontosságú, mindig nála lévő bájitala is vészesen fogyni kezdett, és a múlt héten először fordult elő vele, hogy nem tudta pár nap alatt visszaadni McGalagonynak a könyvét, amit kölcsönkapott tőle. Ehelyett rendszeresen bejár Rania Dangor szobájába, és bár a viszonyuk elején hozott elhatározásának megfelelően kínosan ügyelt rá, hogy a látogatásai között legalább három nap mindig elteljen, mégis azon kapta magát, hogy egy-egy este átkozódva jön rá, hogy még csak két nap múlt el, mióta nála járt, nem pedig három. Amikor pedig ez történt, akkor biztos lehetett benne, hogy aznap este csak a kevés odafigyelést igényelő elintéznivalóival tud majd haladni. Még szerencse, hogy a Sötét Nagyúrról semmit nem hallott hetek óta. És esze ágában sem volt Dumbledore-nak ötleteket adni, hogy hogyan tudna még jobban a Rend segítségére lenni. Jelen pillanatban úgy érezte, épp itt az ideje, hogy mások is letegyenek valamit az asztalra.

A Sapphyre-rel való rövid beszélgetés felkavarta. Nem a nő miatt, rég elmúltak már azok az idők, amikor még hatni tudott rá. Hanem azért, mert rádöbbent, Rania előtt egyetlen nő volt rá ilyen hatással, és az Sapphyre Estorsi volt. Azt a régi, Roxfort-béli, kamaszkori esetet kivéve, melyre emlékezni sem akart, egyedül a linguamágus nő volt az, aki az agyából rövid időre egészen sikeresen ki tudta szorítani az értelmes és hasznos gondolatokat. Pedig Sapphyre férjnél volt, röpke viszonyuk mindössze három hétig tartott. Férje befolyásos ember volt a Minisztériumban, és Voldemort többek között Pitonra bízta a feladatot, hogy a férfit mielőbb a halálfaló eszmék bűvkörébe vonják. Pitont akkor már régen magába szippantotta Voldemort hatása, a nők testét is megtanulta már használat után eldobandó tárgyként kezelni. A legjobb úton volt afelé, hogy a Nagyúr egyik legfontosabb emberévé váljon, és feltett szándéka volt minden erejét és tudását ennek az ambíciónak áldozni.

Tizenkilenc éves volt akkor, Sapphyre huszonnégy. Egyre inkább beszűkülő tudatában érthetetlen okból feltámadt az érdeklődés a nő iránt, aki az első volt az életében hosszú idő óta, aki képes volt kivívni a... mit is? A tiszteletét? Elismerését? Igen, ő volt az első, akinek nemcsak a használat után eldobandó oldalát vette észre. Sapphyre szeretett az eszével, a képességeivel hódítani, és Piton akkor valahogy éppen fogékony volt erre. Észrevétlenül bámulni kezdte a nő éles elméjét, élénk természetét, és jóval később jött csak rá, hogy Sapphyre-nek lételeme a hódítás, szüksége van arra, hogy felnézzenek rá. Akkor még ezeket nem tudta, de nem is gondolkodott ilyesmin. Rövid viszonyuk alatt azon kapta magát, hogy egyre több gondolata forog a nő körül, egyre jobban várja a találkozásaikat, és egyre inkább elterelődik a figyelme azokról a dolgokról, amik pedig egyébként az életét jelentik.

Sapphyre aztán hamarosan továbblibbent soron következő hódítására, láthatóan napok alatt elfelejtve a férfit, akinek előtte pedig tükrözni látszott érzéseit. Piton akkor dühödt csalódottságot érzett, a megaláztatás érzése még évek múltán is ott motoszkált benne, és szentül megfogadta, hogy többé senki emberfiát nem méltat figyelemre, többé senkit nem fog partnereként kezelni. Egyedül a Sötét Nagyúrra hajlandó felnézni.

Azóta persze rengeteg idő telt el, Piton élete fölött is mintha évszázadnyi felhő haladt volna át. Rég nem gondolkodott már ennyire sarkosan az emberekről, de még mindig meg tudta volna egy kezén számolni azokat, akiket méltónak tartott a figyelmére.

Most azonban veszélyesen hasonló helyzetbe látszik kerülni. Raniát a testi vágyaik alkalmankénti kielégítésére tervezte felhasználni, állandó okklumenciát alkalmazva, nehogy a nő véletlenül be találjon pillantani a gondolataiba az ellenőrizetlen képességeivel, de ehelyett azon kapta magát, hogy szinte már erőfeszítésébe kerül nem sűríteni a találkozásaikat, és számtalanszor nehezére esik nem beszélni vele semmiről. Az meg különösen, hogy Raniát szinte tárgyként kezelve még akkor is megtarthassa a három lépés távolságot, ha fizikailag egyetlen milliméternyi sincs köztük. Ezeket a feltételeket saját maga állította fel saját maga számára, és az, hogy már észrevehetően vágyott fellazítani ezeket a szabályokat, a legmagasabb fokozatra állította veszélyérzetét. Pedig ugyan mi a fenéért kéne gyakrabban látnia, vagy bármit is megkérdeznie tőle? És miért is kéne vele gyöngédebben bánnia? Ez másfajta kapcsolat. Csak olyan, mint a többi. Pedig amikor kicsit elengedi magát, akkor valahogy mégis más vele... Vigyázni kell ezzel. Most már túl gyakran enged a kísértésnek, hogy a nő által érezhetően kívánt módon bánjon a testével, ezt pedig nem engedheti meg, különben... mi is lesz különben?

Megállt és megrázta a fejét. Ez az összezavarodottság a fejében nem sok jót ígér. A szokásos esti bájitaláról például megint majdnem megfeledkezett. Halkan szitkozódva vette elő az apró kis üveget, és lenyelte az egy kortynyi adagot. Mélyet lélegzett és továbbindult, még mindig Rania körül járatva a gondolatait.

Azt az egyet el kell ismerni, hogy nem nézte volna ki belőle, hogy nekiáll a tanulásnak. Kíváncsi lett volna, miért határozta el magát, és hogyan boldogul. Váratlanul érte Rania lépése, nem illett bele a róla felállított képébe. Az azonban tökéletesen beleillett - és ez meg is nyugtatta, miután cinikus szemöldökfelhúzással nyugtázta -, hogy Rania nem járt Hagrid tantárgyára, holott hatodévben elkezdte a RAVASZ felkészítőt ebből is. Valószínűleg számított rá, hogy az óriás egyszer azért csak visszatér, hiába helyettesíti egyelőre Suette-Pollts. A tanáriban egyszer hallotta, ahogy kollégái ezen csámcsognak, ő azonban cseppet sem csodálkozott rajta. Hiába van a nő odáig Hagrid szörnyeiért, Hagrid akkor is csak egy alantas félember a számára. Piton komoran megtorpant egy pillanatra. Ez legalább mindig emlékeztetni fogja arra, hogy ne feltételezzen Raniáról többet, mint ami. Bármennyire is igyekszik a tanulással, bármekkora áldozatokat is látszik késznek hozni Dumbledore oldalán, bármennyi alkalommal is érzett röpke bámulatot egy-egy megnyilvánulása fölött, vannak dolgok, amik soha nem változnak meg. Ő már csak tudja.

A kapun belépve felnézett az előcsarnokban álló hatalmas ingaórára. Tizenegy óra elmúlt már. Az egyik oszlop mögül gyanús nyikkantást hallott, de nem érdekelte. Potter és bandája menjen csak ki a Tiltott Rengetegbe megöletni magát. Mert biztos volt benne, hogy róluk van szó. Mindig biztos volt benne. Azért persze úgy haladt el az oszlop mellett, hogy az esetleg ott lapulóknak egészen a falra kelljen passzírozódniuk, ha nem akarják, hogy beléjük ütközzön. Éles füle elégedetten hallotta a hirtelen lélegzet-visszafojtások zaját, de céltudatosan továbbhaladt. Ma éjjel másfajta kielégülésre vágyott, nem ostoba kölykök hajkurászására.

Másnap reggel jutott csak eszébe, hogy vétkes mulasztást követett el. Kötelessége lett volna ellenőrizni, hogy esetleg nem Halálfalók voltak-e az oszlop mellett motoszkálók. A bejárati csarnokba érve néhány bonyolultabb varázslattal feltűnés nélkül ellenőrizte a lenyomatokat. Dumbledore-nak természetesen nem fogja az orrára kötni, hogy miféle varázslatokat használ, ha a szükség úgy hozza. Ezek a bűbájok sötét varázslatok segítségével azonosították be a fekete mágia nyomait, és az igazgató egészen biztosan nem tűrte volna el, hogy az iskolában ilyeneket próbálgasson. Tudnia viszont nem kell róla, hacsak nem... Görcsösen szorított pálcával, de szándékosan lelassított mozdulatokkal végezte el a rég nem használt mozdulatokat. Az oszlop környékén, de az egész előcsarnokban sem volt nyoma fekete mágiának. Csak azért nem dőlt megkönnyebbülten a falnak, mert néhány diák lapos pillantásokkal figyelte, mikor tűnik már el onnan. A Raniával töltött szenvedélyes pillanatok emléke e pillanatban szappanbuborékként pukkant szét a fejében, és a dolgozószobája felé sietve sziklaszilárdan megfogadta, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy elhanyagolta miatta a kötelességét.

(*) Mirax banya szellemi tulajdona, köszönet érte!

 

Folyt. köv.

Vissza