Halványuló Jegyek

(Gilda)

XIX.

Rania verítékben úszva riadt fel. Már az idejét sem tudta, mikor volt utoljára rémálma, de ezek a képek halálra rémítették. Pontosan emlékezett, álmában mit érzett: rettenetes félelmet, hogy elveszít két embert. Dariust és Pitont. Látta mindkettőjüket, amint páni rémülettel néznek rá, és ő álmában tudta, hogy hajszálon múlik az életük. Fogalma sem volt, miként és hogyan, vagy hogy egyáltalán mikor következik be ez a helyzet, de valamiért úgy érezte, nagyon hamar. És az a nyugtalanító érzés kiabált benne, hogy a helyzetet ő fogja előidézni.

Kapkodva nyúlt az éjjeliszekrényén álló pohár után, és nagyot kortyolt a vízből. Próbált megnyugodni. A nyáron minden fellelhető könyvet elolvasott Roxfortban a látomásokról, bár a könyvtár készlete jóslástan témában meglepően szegényes volt. Hogy Trelawneytól kérjen kölcsön könyvet, vagy akár tanácsért forduljon hozzá, az teljesen ki volt zárva, a tanárnőből áradó ellenszenv és elutasítás félreérthetetlen volt. A könyvtári könyvekből azonban arra a megállapításra jutott, hogy a látomások gyakorisága nagyban függ a lelkiállapottól, és hogy meg lehet tanulni azt is, hogyan tudja az ember a látomások számára megnyitni a tudatát. Rania azonban a legkevésbé sem akarta megnyitni a tudatát - azt elképzelni sem tudta, hogy a jövőben akár egyszer is szándékosan akarja megint használni ezt a szörnyű átkot, ami rajta ül, - őt inkább az érdekelte, hogyan lehetne örökre megszabadulni a démonaitól, és a könyvek olvasása közben még inkább örült, hogy a látomások talán tényleg elmúltak.

Belegondolva úgy tűnt számára, hogy a zaklatott lelkiállapota, amelyben roxforti tartózkodása elején oly gyakran törtek rá azok a szörnyű rohamok, kissé talán nyugodtabbá vált. Eltekintve a Perselus Pitonhoz fűződő zavaros kapcsolatától, most már nem gyötri az agyát egyszerre tíz-húsz másik problémán is - pontosabban szólva agyának egy sötét zugába száműzte azokat, - és valószínűleg, ahogy a könyvekből is kitűnik, nyugodtabb lelkiállapotban kevésbé válik áldozatává saját irányíthatatlan agysejtjeinek.

Gondolkodj, mondta magának, és visszadőlt a párnájára. Piton valószínűleg állandóan halálos veszélyben van, valahányszor a Sötét Nagyúr hívatja. A páni félelmet a férfi valószínűleg minden alkalommal átéli, így a mostani álmában látott dermedt arckifejezés biztos nem jelenthet semmi különöset. Egészen biztosan nem. Behunyta a szemét, és nem akarta a gondolatot folytatni arról, hogy Piton miken mehet újra és újra keresztül, inkább Dariusra gondolt. Darius egyszerűen nem kerülhet ilyen helyzetbe. Most, hogy Neddának alig pár hónapja maradt hátra a gyermekük születéséig, Dariust már nem érdekelte semmi, ami a Renddel vagy Voldemorttal volt kapcsolatos. Látszott rajta, mennyire igyekszik, hogy a hivatásában és a családfő szerepében nyújthassa a legtöbbet. Darius tehát kizárt, hogy veszélyes helyzetbe keveredjen, Nedda sem engedné, és ő sem... Nem, az álom egészen biztosan tévedett. Nem minden álma vált valóra régen sem, nem igaz?!

Nem tudott azonban elaludni. Felvette az éjjeliszekrényről az este félbehagyott gyógynövénytan tanulnivalót, és olvasni próbált, de nem boldogult vele. Azon kapta magát, hogy folyton arra gondol, bármit megadna azért, hogy Pitonnak többé ne kelljen a Nagyúrhoz mennie. A következő percben pedig már vadul korholta magát, amiért Pitonért látszólag jobban aggódik, mint Dariusért. Te eszeveszett liba, mondta magának, az egyetlen öcséddel foglalkozz, ne a szeretőddel!

Szerető... Fájdalmas volt a gondolat. Miért nincs erre egy másik, szalonképes szó? A szerető elvileg azt jelenti szó szerint, hogy valaki szereti őt, márpedig Piton...

Rania úgy érezte, hogy egyre közelebb táncol ahhoz a ponthoz, ahol már nem lesz képes kordában tartani a férfi iránti érzelmeit, és "túlfontosodik" a számára. Azt már nem tagadhatta le önmaga előtt, hogy ennek a veszélye mennyire közeli, és azt is felismerte, hogy régóta ez ellen küzd már mindenáron, ezen pedig nem is akart változtatni, mert valószínűleg ez a küzdés óvta meg eddig is a szakadékba zuhanástól. Biztos volt benne, hogy ha Piton rájön az ő gyengeségére - mert ez egyértelműen gyengeségnek tűnt számára, - akkor azt a férfi könyörtelenül kihasználja majd. Vagy esetleg épp ellenkezőleg, megszakítja a kapcsolatukat. Mindkét véglet rémisztőnek tűnt számára. Tett ugyan ő maga is pár elhaló kísérletet arra, hogy távol tartsa magát a férfitől, hogy jelét adja annak, mennyire erős, de minden alkalommal, mikor Pitont nem engedte magához, olyan szörnyen hiányzott neki, és annyira bánta a döntését, hogy fél óra múlva legszívesebben ő maga szaladt volna le a férfi hálószobájába. Szerencsére soha nem tette meg, de halovány kísérletei csak még inkább rádöbbentették saját kiszolgáltatottságára. Holott nagyon jól tudta, mit kellene tennie önmaga és a lelke nyugalma érdekében. Csakhogy láthatóan képtelen volt rá.

E pillanatban erőteljes kopogtatás hallatszott az ajtó irányából, és Rania összerezzent a hirtelen hangtól. Lehet, hogy Piton? Ilyenkor? Képtelenség. De hátha mégis... A múltkor sem engedte be... Kiugrott az ágyából, és pálcáját a biztonság kedvéért előreszegezve résnyire nyitotta az ajtót, bár maga sem tudta, mitől fél. Egy másodperccel később azonban már sarkig tárta az ajtót, és zsibbadtan figyelte a bizonytalan léptekkel befelé tartó bájitaltan tanárt.

Piton igyekezett szálfaegyenesen menni, és remélte, hogy feltűnés nélkül sikerült a nyitott ablaktáblában megkapaszkodnia. Még mindig nem hitte el, hogy túlélte a találkozást Voldemort legújabb kedvencével, Greybackkel. Régen nem félt már ennyire. A vérfarkas ugyanis nem megölni akarta áldozatait, csupán megfertőzni, és Piton számára a kilátás, hogy elkapja a vérfarkaskórt, szinte minden másnál rémisztőbb volt. Mindennek a tetejébe még vérfarkasnak is lenni... A Sötét Nagyúr minden bizonnyal roppant jól szórakozott azon, hogy hívei fejvesztve menekülnek a szabadon eresztett, átalakult vérfarkas elől, akinek az átalakulását ő maga idézte elő afféle ajándékként, ki tudja, miféle sötét varázslatokkal - sőt, kedvencét előzőleg még hatékony pajzsbűbájokkal is felszerelte, nehogy a Halálfalók kárt tehessenek benne. Valószínűleg ez is valami alku része lehetett közte és Greyback között, de ez Pitont a legkevésbé sem érdekelte, mikor a vérfarkas rájuk támadt. A Nagyúr még mindig képes volt meglepni, holott azok után, amiket például vele tett annak idején, egyáltalán nem kellett volna csodálkoznia azon, hogy az emberei élete és hogyléte egy fikarcnyit sem számít neki. Azért volt ő a Sötét Nagyúr, hogy senki és semmi ne akadályozhassa meg abban, hogy azt tegye, amihez kedve szottyan. Holmi gátlások meg végképp nem. Úgyhogy a Nagyúr legújabb szórakozása a halálra rémített Halálfalókon teljesen beleillett a képbe. Olyan volt már néha, mint egy dementor, szinte fürdött mások félelmében és a saját sérthetetlensége feletti örömében.

Piton Raniára nézett, aki meredten figyelte. Nem mer idejönni hozzá, pedig tudja, hogy valami baj van, ez egyértelmű... Remek. Tehát pontosan tudja a határokat, sikerült vele megértetni, hogy egyvalamire tart tőle igényt, és semmi másra nem. Helyes. Ezt akarta, pontosan így, gondolta, és visszafordult az ablak felé.

De akkor ő meg minek jött most ide? Testi gerjedelmei jelen pillanatban egészen biztosan nincsenek. Ahelyett, hogy inkább bevette volna az egyik altatóját, és már rég aludna... Elment az esze, hogy bekopogott hozzá! Már mozdult a lába, hogy az ajtó felé vigye, de ekkor Rania egy pálcasuhintással két pohárka aranyló folyadékot varázsolt a komód tetejére, és az egyiket felé nyújtotta. Piton rövid tétovázás utána elvette, vigyázva, hogy ujjaik ne érhessenek egymáshoz.
- Konyak - mondta a nő, és felvette a másik poharat. Pont ez kell most, gondolta a férfi, és egy hajtásra kiitta. A tüzes nedű égette a nyelőcsövét, de kétségtelenül jólesett. Jó lenne most elterülni ebben a fotelban, és nem gondolni semmire. Sőt, ha Rania megmasszírozná a halántékát... Alig láthatóan megrázta a fejét, hogy lesöpörje magáról az efféle gondolatokat, Rania azonban ekkor tétován a fotel felé intett, és a férfi gyanakodva ránézett. Talán megint meghallotta a gondolatait, mint ahogy régebben előfordult néhányszor?
- Inkább megyek - mondta kifejezéstelen hangon a nőnek, és letette a poharat. Az ajtónál azonban megállította Rania hangja.
- Perselus... - hallotta és megdermedt. Még soha nem szólította a keresztnevén... Azaz volt már rá példa, méghozzá éppen ebben a szobában, de általában egészen más körülmények között. Milyen furcsán hangzik a neve a szájából. A kettejük között történtek fényében idétlen lenne a Piton professzorozás és a Miss Dangorozás, ez tény, de a keresztnevek... Ő sem szólította soha Raniának. Leginkább sehogy nem szólította. Valamiért úgy érezte, hogy ha a keresztnevét kimondja, azzal egy centivel mélyebbre ássa a saját sírját. Szó nélkül megfordult, és várakozóan nézett a nőre. Rania szinte kétségbeesettnek tűnt, majd eltökélten felé indult.
- Mutatni szeretnék valamit - mondta a férfinak, és villámgyorsan leoldotta a bal alkarjára kötött fehér kendőt, amit soha senki előtt nem vett volna le, sőt, lehetőleg éjjel-nappal magán tartotta.
Piton meredten nézte a hófehér bőrön sötétlő Jegyet. Sötétlő? Ez a Jegy határozottan életlen volt, halványabb, elmosódottabb, mint amilyennek lennie kellett volna. Tisztán kivehető volt most is, de... Pislogott párat, és hirtelen feltámadt szenvtelen érdeklődéssel megmarkolva Rania karját közelebb hajolt hozzá. Az ő Jegye még a Nagyúr eltűnése utáni tíz évben sem halványodott el teljesen, inkább csak nem érezte, és nem foglalkozott vele. Most pedig a Nagyúr élt, sőt, már majdnem elérte a régi erejét. A Sötét Jegy minden Halálfaló karján ott feketélett-vöröslött teljes pompájában. Kérdő tekintetére tanácstalan pillantás volt a válasz.
- Nem tudom, nem szoktam nézegetni - mondta Rania halkan. - Csak ha fürdés közben lecsúszik, vagy másikat kötök rá. Ezt csak ma vettem észre, hogy ilyen... Mitől lehet? Lehet, hogy elenged?
- Ugyan már - horkant fel a bájitaltan tanár, és szinte ellökte a nő karját. - A Nagyúr soha senkit nem enged el. - Karba font kézzel hátralépett, és komoran méregette Raniát. - Az én tudomásom szerint ez itt - intett a karja felé - nem fordulhat elő. A Jegy örök.
- Na és a... - most a nő intett az ő karja felé. - Ugyanolyan?
- Pár órával ezelőtt még tökéletesen működött - felelte száraz gúnnyal Piton. Hirtelen rettenetesen abszurdnak érezte a helyzetet, hogy a Sötét Jegyeiket hasonlítgatják össze. A két nyomorult. Valójában csak a közös nyomorúság sodorta őket egymás útjába, erről nem feledkezhet meg. Egyikük sem érdemel jobbat, hisz elkárhoztak már rég. Kirántotta Rania kezéből a fehér kendőt, és durván a bal karjára csavarta. A nő felszisszent, ahogy erősen meghúzta a csomót, de Pitont nem érdekelte. Rombolni volt kedve, fájdalmat okozni, ütni... A hirtelen düh úgy fortyogott benne, mint a láva. Erőnek erejével gyűrte le a vöröslő késztetést, hogy indulatát az előtte álló nő vagy önmaga ellen fordítsa, és hatalmas lépésekkel elhagyta a szobát.

*

Tonks törökülésben ült a széles kanapén, és nagy műgonddal pingálta a lábai közé támasztott óriási rózsaszín lufit. Kinyúlt tréningruhájában és filctoll-foltos pólójában érdekes kontrasztot alkotott a mellette ülő Sapphyre-rel, aki hófehér, csillogó miniruhában és művészi, merész sminkben pompázott.
- Inhobbok, két bével? - kérdezte Sapphyre-t, aki bólintott, és közben mélyen koncentrálva hindi írásjeleket írt az előtte lévő pergamendarabok egyikére.
- Hum tamhe piar karta hun, ezt így kell ejteni - nyújtotta oda a pergament Tonksnak. - Szerintem írd oda a kínai alá, ott jól fog kinézni.
A lufi már félig be volt borítva különböző idegen írásjelekkel, de számos latin betűs, ám annál érthetetlenebb kifejezés is sorakozott rajta. Nedda, aki fél perccel azelőtt érkezett a lakásba a kandallón át Raniával, nem bírta tovább.
- Mondjátok meg, mit csináltok, mert nem tudok rájönni!
Tonks egy pillanat alatt bozontos, arcába hulló szőke hajat növesztett, de nyakának vöröse elárulta, hogy hirtelen eltitkolni valója akadt.
- Semmit - mondta, és egy pálcasuhintással ökölnyivé zsugorította a lufit.
- Ácsi, nem szégyen ez, sőt, légy rá büszke! - vonta fel a szemöldökét mosolyogva Sapphyre. - És aki ilyet kap...
- Nedda, képzeld el, kivel találkoztam ma a Minisztériumban - vágott közbe Tonks.
Rania és Nedda értetlenül néztek egyikről a másikra.
- Jól vagytok? - kérdezte Nedda.
- Persze - felelte Sapphyre, mielőtt Tonks válaszolhatott volna. - Csak segítettem neki egy kis ajándék elkészítésében. Vagy... ők nem is tudják, hogy te...?
- Miféle ajándék? - kérdezte Rania.
- Sapphyre... - mondta Tonks ugyanebben a pillanatban.
- Csak nem Remusnak? Neki lesz szülinapja nemsokára - eszmélt fel Nedda.
- Na jó - mondta megadóan a borzas hajú lány. - Igen, neki csinálok valamit.
- Ez egy isteni jó ötlet, és a te Remusod a csilláron fog hintázni örömében - tette hozzá a tanárnő anyáskodva.
- Ezt a lufit akarom telefesteni... - Tonks megakadt. - Szerintem ez mégsem jó ötlet, Sapphyre...
- Rá akarja festeni a lehető legtöbb nyelven, hogy "szeretlek".
Rania és Nedda meghökkenve néztek rájuk.
- Komolyan szerelmet akarsz neki vallani? - kérdezte Rania hitetlenkedve. Ez nagyon nem vallott Tonksra, és el nem tudta képzelni, Lupin hogyan reagálhat erre.
- Nem, inkább nem adom oda, ez hülyeség. - Tonks bizonytalanul nézett rájuk. - Vagy nem?
- Hát én nem tudom... - felelte Nedda homlokráncolva. - De éppenséggel, ha úgy érzed...
- Szerintem ebben az ügyben kezdeményezni kell - mondta határozottan Sapphyre. - Tonks szívem, ha nem lépsz, ez a férfi ugyan sosem fogja megtudni, hogy esélyes nálad... Őszintén szólva én annak a híve vagyok, hogy a férfi küzdjön meg a nőért, legalábbis nekem soha nem kellett összetörnöm magam egyikért sem, de ha a kiszemelt férfi ennyire félénk, mint ez a kedves Remus... - tárta szét a karját mosolyogva.
Rania nagyon is el tudta képzelni, hogy Sapphyre-nek nem kellett magát törnie a férfiakért, de nem volt benne biztos, hogy ezt Tonksnak feltétlenül meg kellett volna most mondania.
- Ti mit gondoltok? - nézett rájuk Tonks. - Odaadjam neki?
Nedda és Rania egymásra néztek, majd a fekete lány lassan megszólalt.
- Nem tudom, nekem nem jutott volna eszembe, de... Lehet, hogy tényleg érdemes megpróbálni, igaza van Sapphyre-nek.
- Persze, hogy érdemes! Ha meg sem próbálod, drága, akkor egész biztosan nem fog sikerülni - fogta meg a kanapén ücsörgő lány karját Sapphyre.
- És szerinted? - nézett Tonks most Raniára, aki tanácstalanul húzta fel a vállát. Nem akart vitába bocsátkozni a határozott Sapphyre-rel, aki pedig láthatóan biztos volt a dolgában.
- Én erről nem nagyon tudok véleményt mondani... - felelte zavartan. Rettentő idétlennek érezte, hogy ő adjon tanácsot Remus Lupin, a vérfarkas meghódításában. Ebbe a szituációba képtelen lett volna beleélni magát, bár azt már rég elfogadta, hogy Tonks odáig van a férfiért. Ő maga nem látta Lupint már időtlen idők óta, és nem is hiányzott neki túlságosan.
- Ja persze - mondta vádlón Tonks. - Mindig elfelejtem a te kényszerképzeteidet.
- Mindjárt jönnek a többiek is, nem? - kérdezte gyorsan Rania, és vigyázott, hogy ne nézzen Sapphyre-re vagy Neddára. - Úgy tudtam, segíteni jöttünk.
- Jó, mindegy, ezt a lufit most elrakom, majd még meggondolom, mi legyen vele. Úgyis ideje átöltöznöm - állt fel Tonks és rázogatni kezdte elzsibbadt lábát. - Neked viszont akartam adni egy könyvet - állította meg Raniát, mikor a másik két nő elindult a konyha felé. Egy nem túl nagy, meglehetősen viseletes, vékony könyvet nyújtott felé. "Elátkozottak" - olvasta Rania a címoldalon.
- Mi ez? - kérdezte óvatosan.
- Szeretném, ha elolvasnád. Így talán jobban megérted majd Remust. Nemcsak a vérfarkasokról van benne szó, de szerintem nagyon jól leírja, hogy ők hogyan élik meg az állapotukat, hogy a társadalom mennyire kitaszítja őket, és mekkora szenvedés nekik az átalakulás... Ugye, belenézel majd?
Rania lassan pörgette a lapokat, majd bólintott. Ennyit igazán megígérhet a lánynak, ha ennyire szeretné. Legfeljebb rögtön be is csukja.
- Szuper! - mosolygott rá szélesen Tonks. - Vigyázz rá, elég ritka példány! Na, akkor álljunk neki a pakolásnak! Olyan jó, hogy itt vagytok, különben biztos egy romhalmaz fogadná a vendégeket, aztán avathatnák a lakást azok tetején!
- Kik jönnek? - tért vissza Nedda a konyhából, és időközben magára kapott kötényében gyors pálcasuhintásokkal nekiállt rendbe szedni a szobát.
- Nem leszünk sokan, jön ugye Darius, Remus, Tamara, jön Sapphyre férje, Sid, aztán jön Noelle unokatesóm a barátjával, jön Anthony és Stefan a minisztériumból, és egy gyerekkori barátnőm, Amanda. Siriusnak kereken megtiltottam, hogy eljöjjön, nem is tud bejönni a kandallón, még ha akarna sem.
Rania ennek őszintén örült, bár Nedda elmondta már neki korábban is, tudván, hogy egyébként ő biztosan nem jött volna el Tonks új lakásának avatására - amit egyébként nagyon sajnálhatott volna, mert a kis lakás rendkívül ízlésesen és ugyanakkor néhol extrém mód ötletesen volt berendezve, és híven tükrözte lakójának egyéniségét. A lány eddig barátnőjével, Amandával osztozott egy kis londoni garzonon, és most rettenetesen büszke volt arra, hogy saját erejéből - igaz, a Minisztérium által biztosított kölcsönt is felhasználva - végre lakást vehetett magának. Rania ezt teljes mértékben meg is értette. Ő maga álmodni sem mert erről, sőt, egyelőre még azon sem nagyon akart gondolkozni, mihez kezd, ha végre-valahára leteszi majd a RAVASZ-t. Ha mégis megtette, a fejében sorakozó milliónyi kérdőjel észlelésekor végül mindig gyorsan abbahagyta a töprengést.

A vendégek közben sorban megérkeztek, és a lakást hamarosan lüktető zeneszó és fel-felharsanó nevetés töltötte be. Nedda hangosan nevetve táncolt Dariusszal, Sapphyre pedig a férjével, egy komoly, ötvenes, szikár férfival, akit ránézésre senkinek se jutott volna eszébe Sapphyre-rel összehozni. Pedig biztos összeillenek, Sapphyre elbeszélései alapján odáig vannak egymásért. Tonks önfeledten beszélgetett a sarokban Remus Lupinnal, aki bár a szokásosnál is megviseltebbnek tűnt, mégis olyan melegséggel nézett a lányra, hogy Raniában hirtelen kétségek támadtak, nincs-e mégis Sapphyre-nek igaza, és nem lehet-e, hogy Lupint valóban csak át kellene lökni a kezdeti szerencsétlenkedésen. De hogy Tonksnak tényleg jó lenne-e, ha egy vérfarkassal kötné össze az életét, az más kérdés... Ilyen társsal élni nyilván rettenetes áldozatokkal, szegénységgel és folyamatos borzongással jár, de a lányt ez láthatóan nem érdekelte. Rania pedig még mindig képtelen volt leküzdeni azt az önkéntelen viszolygást - ő inkább távolságtartásnak nevezte -, ami Lupin vagy Hagrid kapcsán elfogta, holott az eszével tudta nagyon jól, hogy amit érez, az csak a halálfaló-neveltetésének terhes öröksége, amely agyának mélyére fúrta be magát, és ugyanúgy meg kéne tőle szabadulni, mint a többi, a Nagyúrtól eredő téves rögeszmétől. Ilyenkor pedig, ha a többiek hatására valamiféle lelkifurdalása támadt emiatt, dacosan gondolt arra, hogy teljes agymosást azért már mégse várjanak el tőle ennyi idő alatt.

Végül nem volt módjában tovább figyelni a párt, mert Anthony, Tonks minisztériumi kollégája a rögtönzött tánctérre ráncigálta, és hamarosan már alig érezte a lábait is. Partnere mindent megtett, hogy elkápráztassa, ő pedig hagyta, hisz régen nem volt már része efféle figyelemben...

*

Piton még este is az Umbridge-féle látogatás felett füstölgött. Ennyire rémes napja rég nem volt, és az egészet betetőzte a délutáni órán egy Wang nevű elsőéves balesete, akinek sikerült úgy felrobbantania az üstjét, hogy számos darabja az arcába fúródott, és ő ezek után a délután hátralévő részét Madam Pomfrey kérésére azzal töltötte, hogy bájitalt főzött a szerencsétlen diák számára. Végül sikerült az órai bájitalt közömbösíteni és a hegeket beforrasztani, de Piton számára jelenleg semmiféle sikerélmény nem tudta volna feledtetni a békafejű némber látogatását az ötödéves bájitalórán.

Egyfelől ugyan tisztában volt vele, hogy ez az undorító szipirtyó a maga korlátoltságával nem ér annyit, hogy idegesítse magát, de ahányszor eszébe jutott Potter figyelő tekintete - amely, bár leplezni próbálta, nem kevés kaján örömöt sugárzott, ezt tisztán látta, - legszívesebben darabokra átkozta volna a kölyköt is meg a némbert is. Soha nem tűrte, hogy a tekintélyét bármi is csorbítsa a diákok előtt, és ha véletlenül mégis előfordult ilyen eset, a szemtanúk azt is megbánhatták hamarosan, hogy egyáltalán megszülettek.

Piton számára a tekintély garantálta a megfelelő távolságot a diákoktól, sőt, a kollégáktól is, és biztosította számára azt az érzést, hogy nem érhetnek hozzá. Dumbledore egyszer az egyik szilveszteri vacsorán hiú despotának nevezte nagy kedélyesen, miután egy fél pohár vajsört elfogyasztott - az öreg híres volt arról, hogy annyira bírja az alkoholt, mint a házimanók -, de ő egyáltalán nem gondolta, hogy a hiúságnak ehhez bármiféle köze lenne. Egyszerűen mindenkinek tudnia kell, hogy hol a helye, és kész. Főként a Potter kölyöknek.

Mindenesetre most büntetődolgozatot is kell írnia a kis sztárnak, bár utólag persze eszébe jutott, hogy ez nem volt éppen a legjobb ötlet, hisz csak a saját tennivalóit szaporítja majd a biztosra vehetően értelmetlen dolgok halmazáról szóló firkálmány kijavításával. Potter elképesztően tudta idegesíteni a tantárgy iránt tanúsított nyilvánvaló utálatával és érdektelenségével, és mindent megtett annak érdekében, hogy még véletlenül se maradjon meg a legkisebb esély sem arra, hogy hatodévben viszontlássa a bájitaltan órákon. Már ha csak ránézett, elöntötte az agyát a hideg utálat - a kölyök annyira emlékeztetett az apjára, hogy Piton szerint az lett volna a csoda, ha nem James Potter jut eszébe róla minden egyes nyavalyás órán, amit neki kellett tartania. McGalagony ugyan egyszer egy teljesen elfajuló vita során dühösen azt vágta a fejéhez, hogy perverz elmebetegre vall, hogy Harry Pottert bünteti holmi húsz évvel korábbi sérelmekért, de ő a maga részéről egy pillanatig sem foglalkozott a tanárnő véleményével. Ugyanis bármit is gondoljon róla McGalagony vagy akár Dumbledore, a kölyök eszébe sem jutott a hét egyéb napjain, hacsak nem keresztezte az útját. De ha keresztezte, akkor a puszta létezésével is felingerelte. "Vele, tudod, az a baj, hogy él" - mondta róla James Potter húsz évvel ezelőtt, és ő most pontosan ugyanígy volt annak fiával.

A szobájához érve fehér pergamendarabot vett észre az ajtajára rögzítve. Rosszat sejtve oldotta fel a szöveget rejtő varázslatot, és néhány másodperccel később szitkozódva gyűrte gombóccá a cetlit, melyben Dumbledore sajnálattal tudatta a kollégákkal, hogy a szállítóik, bizonyos koboldok sztrájkot hirdettek a jövő hónapra, ezért a tisztelt professzorok szíveskedjenek az esetleges anyagigényükről szóló listát még a mai napon elkészíteni, mert nagy valószínűséggel utána egy teljes hónapig nem lesz honnan pótolni a diákok által az órákon elhasznált készleteket, hacsak nem óhajtják azt a saját zsebük terhére tenni.

Piton hangulata, ha lehet, még mélyebbre süllyedt ezek után. Hogy ma éjjel semmit nem fog aludni, abban biztos volt. Ha a fél délutánt nem kellett volna a szerencsétlen Wang főzetére pocsékolnia, még akkor sem lett volna elegendő ideje a lista összeállítására, tekintettel arra, hogy a mai napon volt képes Lupin előállni az állítólag kiborult farkasölőfű-főzetének történetével, és ráadásul a mai estére sikerült halogatnia a saját bájitalának elkészítését is. Mert annyi estét töltött el a szobáján kívül... Hiába esküdött meg magának, hogy Rania miatt többé egyetlen feladatát sem hanyagolja el, most még a körülmények is ellene játszanak! Soha nem fordult még elő vele, hogy a létfontosságú bájitalából ennyire az utolsó pillanatra hagyja az utánpótlás elkészítését - bár az értékes főzetet húsz napnál tovább tárolni sem lehetett, - és a mai napnál tovább már semmiképp nem akarta halogatni, mert mindössze háromnapnyi adagja maradt a nála lévő kis fiolában. Amivel még mindig nem lenne semmi baj, ha nem jön Lupin, hogy Wangról és a nyomorult koboldokról már ne is beszéljen... És mintha valami nyavalya is készülne rajta kitörni, remek. Biztos valamelyik átkozott kölyök ragasztotta rá! Trelawney kéjes örömmel ecsetelhetné a mai nap rossz bolygó-együttállásainak káros hatásait. De már csak pár óra és vége.

Gyorsan számot vetett a teendőivel. A listát muszáj elkészítenie, ez nem kérdés, Roxfort költségvetéséből csak azt az egyetlen szállítót volt szabad fizetniük, és a saját zsebéből - és idejéből - pótolni hét évfolyam bájital-hozzávalóit túl nagy áldozatnak tűnt számára a tanári pálya oltárán. Akkor hát ezzel kezdi, utána jöhetnek a főzetek, azokhoz úgyis állandó felügyeletre van szükség. Az alvás meg ráér holnap estig.

A szertárban azonban lassabban haladt, mint amire számított. Most már Dumbledore-t is a pokolba kívánta az üzenetével együtt, hirtelen biztos volt már benne, hogy az öreg legalább reggel óta tudott a sztrájkról. Hogy mikor küldte a tanároknak az üzenetet, mellékes. Szólhatott volna! Akkor hamarabb nekiáll, vagy segítségül hívja valamelyik értelmesebb diákját. Például Malfoyt. Nem árt a jó kapcsolatot ápolni a családdal, a kölyök pedig egész jó bájitaltanból amúgy is.

Újabb egy óra elteltével már kifejezetten klausztrofóbiája volt a polcok között, és a munkának jó harmada még mindig hátra volt. Azt pedig egyre határozottabban érezte, hogy valami bujkál benne, egyre jobban borzongott, a keze már jéghideg volt, és ezzel egyidejűleg verejtékezett. Be kell majd erre is vennie valamit, el ne felejtse... Ránézett az órájára. Tizenegy óra volt már. Gyomra hirtelen jelezni kezdte, hogy ma az ebédelést egész egyszerűen elfelejtette, ahogy az gyakorta megesett vele. Így most kénytelen még a vacsorára is időt pazarolni, hisz teljesen üres gyomorra bevenni az esti bájitalát felért egy trollrúgással, és csak akkor kockáztatta meg, ha nem volt más választása.

Megdörzsölte a szemét, a már teleírt tekercseket összecsavarta és a zsebébe lökte. Enni szigorúan tilos volt a tantermekben és a szertárakban, ez alól még a tanárok sem lehettek kivételek, így kénytelen volt a Nagyterem felé venni az irányt, ha már utána úgyis a tanári felé kell mennie, hogy a meglévő tekercseit a megrendeléseket összesítő ládába dobja. Az óriási helyiség szerencsére kongott az ürességtől. Piton gyorsan rendelt magának egy nem sok rágást igénylő rántottát kenyérrel, és oda sem figyelve, mit eszik, igyekezett végiggondolni, mennyi időre van még szüksége. A szertár készleteit felmérni és a szükségleteket összeírni még legalább másfél órába telik, utána pedig inkább Lupin főzetének áll neki, a sajátja, ha minden kötél szakad, ráér holnap estig is, akkor még mindig lesz belőle kétnapnyi adag... Valami azt súgta, nem szabadna ennyire felelőtlennek lennie, hisz akár a Nagyúr is magához rendelheti közben, vagy bármi egyéb közbejöhet, de gyorsan elhessegette. Holnap holdtölte, tehát annak a nyomorultnak kell a főzet előbb, hogy dögölne meg.

A Nagyteremből megtette a kitérőt a tanári felé, majd visszaindult a szertár irányába. Azon gondolkozott, melyik főzete tudná leggyorsabban elmulasztani tompán lüktető fejfájását és végtagjai dermedtségét. A takarodó miatt már rég félhomályos folyosó végén ekkor Rania tűnt fel elmélyült beszélgetésbe merülve az övéhez hasonló tekerccsel élénken gesztikuláló öccsével. Piton agyán egy pillanatig átfutott, hogy mugliismeretből ugyan mi a frász lehet az, ami fogyóeszköz, talán éppen a homokozó lapát vagy a Barbie-baba, de a testvérpár már észrevette őt. Darius tiszteletteljes köszönésére egy mordulással válaszolt gondosan kerülve Rania tekintetét. Ma este nem hiányzik neki, hogy még ő is elterelje a figyelmét.

A folyosó végén befordulva az órájára nézett, és egy pillanatra megtorpant. Annyira tele volt a feje a tennivalóival, hogy majdnem elfelejtette bevenni az esti bájitalát! Tényleg túl sok van már a vállán. Előszedte a zsebéből a kis üveget, és az egyik fáklya derengő fénye felé tartotta. Az üveg az alsó három rovátkáig tele volt még, ez már csak háromnapnyi adagot jelentett. A szájához emelte az üveget, és ekkor valaki hirtelen megrántotta a karját.
- Perselus, most már... - hallotta Rania eltökélt hangját, és már hiába kapott az üveg után. A kis fiola, mely a nő hirtelen rántásától akadálytalanul hullott ki dermedt ujjai közül, finom pengéssel ért földet, és bár törhetetlen bűbáj volt rajta, a benne lévő nedű kifolyását semmi nem akadályozhatta meg.

Rania legrosszabb rémálma vált valóra, ahogy a bájitaltan tanár arcára nézett. A férfi soha nem látott rémülettel, dermedten nézett a földön pár métert guruló üvegből szétfolyó tócsára. Rania szíve kihagyott egy pillanatra, ahogy felismerte a Piton kezében már látott apró üveget, mely a létfontosságú bájitalát tartalmazta. Nem volt szükség szavakra, tudta, hogy nagyon nagy baj van. Biztos nem érheti varázslat a főzetet, különben egy mozdulattal újra a fiolába gyűjthetné... Egy szót nem bírt kinyögni, csak nézte, ahogy Piton sarkon fordul és rohanni kezd a szobája irányába.
- Jaj, ne - nyögte remegve, de a tanáriból időközben odaérő Darius megfogta a karját.
- Véletlen volt, ő is látta!
- Nem, nem, nem - Rania csak ennyit volt képes ismételgetni. Fogalma sem volt róla, miféle betegségre kell a férfinak ezt a bájitalt szednie, de ha nem tudta volna már Dumbledore-tól is, hogy az élete a tét, Piton arcáról akkor is leolvashatta volna. Merlin, add, hogy legyen még neki a szobájában, fohászkodott. Biztos, hogy van, nem létezik, hogy ne legyen!
- Mi ütött beléd? - kérdezte az öccse és elengedte a karját.
- Meg kell néznem - préselte ki magából Rania alig hallhatóan, és Piton után indult. Tudnia kell, valamit tennie kell, nem hagyhatja, hogy ő legyen az oka...
- Rania! - kiáltott utána Darius, de ő már nem figyelt. Rohanni kezdett a férfi lakrésze felé, ahol eddig mindössze egyszer járt korábban.
Az ajtóhoz érve szinte bevágódott a nappali szobába, és levegő után kapkodva nézett körül. A jobb oldali helyiségből vad csörömpölést hallott, így arrafelé indult. Az ajtót belökve megdermedt az eléje táruló látványtól. A bájital laborban Piton professzor láthatóan válogatás nélkül öntött különböző összetevőket egy üstbe olyan gyorsan dolgozva, hogy szemmel alig lehetett követni. Háttal volt neki, Rania azonban egyértelműen érezte rajta a teljes pánikot, és ez annyira hozzá nem illő volt, hogy a nő most rémült meg csak igazán. A férfi a kiürült üvegeket rá egyáltalán nem jellemző módon a földre söpörte nem törődve azzal, hogy üvegszilánkokon jár, a szükséges ismeretlen varázsszavakat pedig szinte kiáltotta, ahogy pálcájával az üst fortyogó tartalmát bűvölte. Piton félt, ez teljesen nyilvánvaló volt. Nincs neki több abból a bájitalból, jött rá Rania, és a falnak tántorodott. Meg fog halni, ha nem készül el vele, meg fog halni, az ő ostobasága miatt, csak mert pont mára szedte össze a bátorságát, hogy... Nem, kiáltotta valaki az ő hangján, és Piton vadul feléje nézett.
- Takarodj! - ordította a férfi olyan hangon, amilyet Rania még soha nem hallott tőle, és egész testében remegni kezdett.
- Dumbledore - nyögte, de Piton már nem figyelt rá. Egy nagy merőkanalat vett elő, és a fortyogó üstbe merítve felemelte. A kanálból sűrű, világoszöld párafelleg szállt fel.
- Az istenit! - szitkozódott, és visszaejtette az üstbe a kanalat nem törődve azzal, hogy szanaszét loccsan a főzet. Kész kell hogy legyen, muszáj, muszáj! A tekintetét a főzetbe fúrva szinte felperzselte az üstöt, ahogy minden erejével arra koncentrált, hogy forrjon még forróbbra, hevüljön fel a lehetőségek végső határáig az a nyomorult zöld lé! Különben elveszett... Azon vette észre magát, hogy fohászkodni kezd. Nem lehet, hogy annyi év után éppen most, ne...
- Hívok valakit - hallotta hirtelen, és a hang felé kapta a fejét. A halálsápadt, ajtót markolászó nőről rég megfeledkezett. Úristen, nem szabadna itt lennie!
- Menj már innen! - üvöltötte, és odaugorva szinte kilökte az ajtón. - Tűnj el, érted?!
Az üstből ebben a pillanatban szikraeső szállt fel, és tudta, vége. Tudta, hogy nem fog elkészülni, képtelenség lett volna ennyi idő alatt... Képtelenség, le sem mérte, amit beleszórt, csak kétségbeesett próbálkozás volt... Most meg fog fizetni hát mindenért, amit az elmúlt tizenhat év tünetmentessége alatt tett, mondott, vagy akár gondolt... Már nem is emlékezett rá, milyen érzés, de tudta, hogy szörnyű. Iszonyatos. Talán vissza kéne menni a folyosóra, és felnyalni a földről, ami kifolyt, mint egy állat... Mennyi ideje lehet még?

A sarokban álló óra e pillanatban éjfélt ütött, és Piton feje hirtelen hátrafeszült, mintha valami ismeretlen erő rántotta volna meg. Érezte, ahogy tűzforró hullámok öntik el a testét, melyek felperzselik minden sejtjét, kiszívnak belőle mindent, ami Perselus Piton volt... Torkából vad nyögés tört elő, és hangosan zihálni kezdett. Az asztal szélét markoló ujjai karomként begörbülve szorították a peremet, és ő egyre homályosabban, egyszersmind egyre élesebben kezdte érzékelni a külvilágot. Érzékei hirtelen olyan erővel kezdték továbbítani agyának az információkat, hogy felordított a hirtelen fájdalomtól. Zsigerei féregként tekeregtek benne, és gyomrára szorított kézzel előregörnyedt. A Cruciatus semmi volt ehhez képest. A bájitaltan labor már majdnem eltűnt a szeme elé ereszkedett sűrű ködben, és egyetlen gondolat kezdett lüktetni az agyában mindennél élesebben.

Háta mögül ekkor zajt hallott, és megpördült. Az ajtóban álló nő sóbálvánnyá dermedten, leesett állal, sokkos állapotban meredt rá. Piton érezte, hogy a nő csak nyöszörögni képes már, mozdulni nem. Az agyát elöntő újabb tűzhullám azonban már minden gondolatot kisöpört a fejéből. Nem érdekelte már, ki ez a nő, az sem, hogy került ide, már az arcát sem látta, csak egyetlen dolgot látott rajta.
A nyakán vadul lüktető eret.
Éhség.
Halálosan éhes.
Ott van, ami csillapíthatja. A nő nyakán. Kell neki. Most azonnal.

Lassan elindult felé. Homályosan érzékelte, hogy hamarosan szinte ismeretlen élményben lesz része, annyira régen nem ízlelhetett már vért. Elborította az izgalom. Hosszú évek óta vár erre a pillanatra, amit néhány ostoba nem engedett eljönni. Már a nő előtt állt, és két kezébe fogta az arcát, szemét le nem véve a lüktető ütőérről. Már az illatát is érezte. Részegítő volt.

Kissé nyitott szájjal szinte beleharapott a feléje csapó illathullámba. Fantasztikusan csábító volt, a fém íze keveredett az édes kéjjel már magában az illatban is. Kezével szorosan fogva az idegen ember fejét a nyaka felé hajolt, de fölösleges volt az elővigyázatosság, áldozata rongybabaként támasztotta a falat, sőt, feje magától dőlt kissé oldalra, ahogy a szája a nyaka felé közeledett. Már csak két centi, és megízlelheti végre...

Mélyen beszívta a felé csapódó forró illatfelhőt, és... megdermedt. Az illat... fém, vér, de valami más is... Újra mélyet lélegzett. Mi lehet itt még, ami nem vér?! Valami más... A lüktető ütőérre szegezte pillantását, de agyába egy futó másodpercre egy emlékkép villant. Nem tudta, mi az, de azt igen, hogy ez az illat egy emberé, egy másik életéből... Rettentően zavarta ez az illat, mintha eleven, lélegző sorompót alkotott volna a szája előtt. Pillantása pár centivel arrébb siklott a gyönyörűen lüktető vérforrásról, és furcsán ismerős vörös tincseket látott. Innen jön az illat... Nem! Ez itt csak vér, nem lehet más illata, csak vérillata... Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, és hátrahőkölt. Az agyában tomboló vörös lángolás iszonyatos erőfeszítéssel küzdött a késpengeként behatoló, zavaró gondolat ellen. Felnézett és meglátta. E pillanatban most látta a nő arcát. Ismeri. Tudta, hogy ki ez. Éhség, lobbant fel az agyában újra a vörös láng. Itt van előtted, vedd el, vagy meghalsz! Perselus, hallotta hirtelen, és tudta, hogy a hang a nőhöz tartozik. Most kristálytisztán érezte, hogy ki áll előtte. Rania Dangor, a szeretője, aki fontos neki... Vér, üvöltötte a fejében egy hang, de nem törődött vele. Durván megragadta a nő karját, és olyan erővel lökte ki az ajtón, hogy Rania fejjel zuhant a szemközti szekrény ajtajának.
- Dissentido! - üvöltötte Piton, és kiélesedett érzékeivel hirtelen milliméternyi pontossággal lelassítva látta, ahogy az ajtó és a kerete közti távolság egyre csökken. Utolsó erejét összeszedve, borzalmas erőfeszítéssel vágta ki a résen a pálcáját, és a következő pillanatban az ajtó eggyé olvadt a keretével.
Immár nem volt innen kiút. Bezárult az egyetlen kijárat. Most már nem tudott tovább úrrá lenni az agyát beborító vörös lángokon, de nem is volt miért. Perselus Piton eltűnt, és végleg átadta a helyét a szobában tomboló iszonyatnak.

Rania szeme káprázott az ütéstől, és tudta, hogy hosszú percekre elájult. Aztán hirtelen minden egyszerre ért el a tudatáig, minden, amit odabent átélt, és torkából borzalmas sikoly tört elő.
- Nem! Nem! - sikította, hogy a torka is belefájdult. Istenem, nem, ez nem lehet igaz, add, hogy ne legyen igaz, könyörgött hangosan, és a hideg kövön ülve, a szekrényajtónak lapulva meredt a pontra, ahol korábban a bájitallabor ajtaja volt. A saját sípoló lélegzetvételén kívül semmit nem hallott. Majdnem megölte... Perselus... a betegsége... ez volt hát a titka! Perselus Piton vámpír! A hányinger olyan hirtelen tört rá, hogy csak a fejét elfordítani volt ideje. Öklendezve könnyebbült meg, és szinte részegen tántorogva, a falat markolva állt talpra. Iszonyodva nézett a labor ajtajának hült helyére. Nem létezik, hogy vámpír legyen! Nem létezik!

Reszketni kezdett. Odabent egy vámpír tombol, aki majdnem megölte őt. És számtalanszor megölhette volna már. Hisz több tucatnyi alkalommal volt együtt vele éjfélkor... a gondolattól újra elöntötte a hányinger. A vámpírokat nem véletlenül üldözik. Életveszélyes a közelükben élni... Vajon hány embert harapott már meg? Nem, nem, ez képtelenség... Érezte, hogy agyát újra elborítja az utólagos halálfélelem, a pánik, és bár szinte már jólesett volna elengedni magát és elmerülni benne, erőnek erejével próbálta leküzdeni. Segítenie kell neki! A gondolat hirtelen kólintotta fejbe, és ettől némiképp kitisztult az agya. Ő tehet róla, hogy Piton idáig jutott, hisz egyértelmű, hogy azért szedte a bájitalt, hogy a vámpír ne tudjon kitörni belőle. Beragadt agyával képtelen volt bármit is felidézni a vámpírokról. Valakinek szólnia kell, aki tudja, hogy mi történik most vele odabent!

Dörömbölő szívvel, eszeveszetten vágtázott ki a férfi lakosztályából, és egyenesen Dumbledore szobája felé rohant. A kőszörnyekhez érve kétségbeesetten jött rá, hogy fogalma sincs, hogy kell bejutni.
- Engedjetek be! - rivallt a szörnyekre hisztérikusan, de semmi nem történt. Nem is gondolkodva ököllel verni kezdte az egyik szörnyet. Az igazgató az egyetlen ember, aki tud Piton titkáról, tudnia kell azt is, hogy mit lehet tenni, lehet, hogy elég megvárni, amíg visszaalakul? Hisz az ajtón már nem juthat ki... A vak reménytől újult erővel kezdte ütni a szörnyet. Talán meghallja Dumbledore, valahogy csak megtudja, hogy valaki be akar hatolni... A csuklójába hirtelen éles nyilallás vágott, és rájött, hogy a szörnyeket hiába üti. Dumbledore ma éjjel nincs az iskolában, Darius mondta is, hogy lehet, hogy reggelig vissza sem ér...

Szemével vadul pásztázta a kőszörnyek arcát, mintha azoktól várná a megoldást. Kinek szólhatna? Dumbledore-t lehet, hogy nem érné el idejében a bagoly. Viszont lehetséges, hogy rajta kívül az egész iskolában senki nem tudja, hogy Piton vámpír. Talán McGalagony, ő majd segít, ő benne van a Rendben... Hirtelen nem bírta felidézni, hol van a tanárnő szobája, az agya még mindig mintha kőből lett volna a pániktól. Jobbra, igen... Futni kezdett, de a saroknál megtorpant. Nem jó, nem jó, nem arra van! Le kell nyugodnia. A szobájában van Piton nyugtató főzete, muszáj hozzájutnia, mert így nem segíthet rajta, hisz mindjárt összeroppan.

Pár perccel később már nagyot kortyolt az értékes nedűből, és erővel kellett visszafognia magát, hogy ne igya ki az egészet egy hajtásra. Azonnal érezte, hogy az érverése lecsillapodik, fejében elmozdulnak az eddig dermedten álló fogaskerekek, de ettől függetlenül a kétségbeesése szemernyit sem enyhült. Pillantása ekkor a komódra dobott kis könyvön akadt meg. "Elátkozottak". Tonks könyve. Még ki sem nyitotta, csak amikor a lány a kezébe nyomta. Lassan nyúlt a kis füzet felé, és már tudta, hogy ebben meg fogja találni, veszélyben van-e egyáltalán Piton vagy bárki más, vagy sem. "Elátkozottak", szól a könyv címlapja. Perselus Piton vámpír. Egy könyvben szerepel a vérfarkasokkal, és még ki tudja, milyen teremtményekkel.

Perselus Piton egy félember! Pontosan olyan, mint Lupin vagy Hagrid vagy... Szeme előtt hirtelen Piton dühtől eltorzult arca jelent meg, amikor ő évszázadokkal ezelőtt magához tért a Roxfortban, és e pillanatban olyan élesen hallotta kettőjük hangját, mintha a fülében szólna.
- Maguk megbolondultak?! Egy VÉRFARKAST tartanak az iskolában?
- Remus Lupin kitűnő kolléga és nagyszerű varázsló. A betegsége soha nem akadályozta abban, hogy a tanítást a lehető legfelelősségteljesebben végezze - mondta keményen Dumbledore.
- De... egy VÉRFARKAS? És mellém fektetik?! Miért nem zárják be valahova?! És egyáltalán, hogy taníthat egy ilyen... csökevényes félember?!
Piton elfehéredett. Dumbledore békítően a karjára tette a kezét, de lesöpörte magáról. Rania ágyánál termett, és egészen közel hajolt hozzá.
- Csökevényes félember?! Gratulálok! A kisasszony bebizonyította, hogy hűséges Halálfaló! - ezzel sarkon fordult és kiviharzott a szobából.

Csökevényes félember! Ezeket a szavakat ő mondta! Neki! Úristen, hogy bírt ezek után a férfi akár ránézni is?! Mit gondolhat róla azóta is, minek tarthatja?! Mennyire megbánthatta... Pedig nem számít, Piton micsoda... A felismerés letaglózta. Kit érdekel, ha félember? Hisz ő minden egyes porcikáját szereti, bármi is.

Rania még életében nem állt olyan közel ahhoz, hogy elveszítse a józan eszét, mint most, és tudta, hogy talán csak a nyugtató főzetnek köszönheti, hogy az elmúlt fél óra hatására nem lendült át a határvonalon. Félember - szeretem - félember - szeretem... A két szó mint egy megakadt mugli gramofon zakatolt az agyában. Az elfojtott, régóta tagadott érzés olyan hirtelen öntötte el a sejtjeit, hogy már nem bírt talpon maradni. Az egyik fotelba ereszkedve behunyta a szemét, és valami soha nem érzett boldogság töltötte el. Ez ellen küzdött hát annyira, ezt az érzést tagadta önmaga előtt oly régóta! Fölösleges volt, hiábavaló, és csak magának ártott, hisz ez az érzés gyönyörűséges, és az is, hogy ő képes ilyesmit érezni... A férfit hirtelen egészen földöntúli fényben látta, aki tökéletesebb mindenkinél, akivel valaha is találkozott. Úgy érezte magát, mintha valami tudatmódosító szert ivott volna, legszívesebben hangosan nevetett volna, és már nem értette, hogyan is akarhatta megóvni magát ettől.

Maga sem tudta, mennyi ideig lebegett ebben a furcsa állapotban, de a szobájában lévő homokóra ekkor halk surrogással megfordult, és Rania szeme felpattant. Kijózanodva egyenesedett fel. Perselus lehet, hogy életveszélyben van, ő pedig itt szálldos a szivárványokon! Az ölében heverő könyvre nézett, és az szinte magától nyílt ki a megfelelő fejezet közepénél. Szemei falni kezdték a sorokat. Átugrotta a vámpírok történetét és az ellenük hozott intézkedéseket, és megállapodott az általános jellemzőiknél, villámsebesen ugrálva a sorok között.

"A vámpírok a világ leginkább elátkozott teremtményei. A mugli hiedelmeknek természetesen nem sok közük van a valósághoz, ahogy nincsen a vérfarkasok, sellők, táltosok, faunok, tündérek és egyéb lények esetében sem. Az igazság az, hogy éjfél beálltával átalakulnak emberből vámpírrá, melynek során a legszörnyűbb szenvedéseken mennek át, (...) Vámpírként nincsenek tisztában emberi mivoltukkal, és utólag semmire nem emlékeznek abból, amit átalakulva tettek. A vámpír nem az embert látja áldozataiban, csakis a vér bőven buzgó forrását. (...) Az emberi vért nem helyettesítheti számára semmilyen más faj vére sem, az utóbbi évtizedekben azonban számos kísérlet igazolta a kórházi vérkészítmények sikerességét egyes esetekben. (...) A betegségnek - melyet sokkal inkább nevezhetünk átoknak - nincsen ellenszere. A vámpír, mikor éjfélkor átalakul, azonnal leküzdhetetlen éhséget érez, vadászösztöne eluralkodik az agyán. Rendszerint beéri egy éjszaka egyetlen áldozattal is, amely azonban minden esetben meghal, mivel a vámpír az utolsó cseppig kiszívja a vérét, akár percek alatt. A vámpír ezért folyamatos gyilkolásra van ítélve. (...) Némely esetben a vámpír vére az áldozat ellenállása következtében kicsordul, és ha az valamilyen módon az áldozat véráramába jut, újabb vámpír születik, túlélve a támadást. Ez azonban meglehetősen ritka, a vámpírt semmiféle vágy nem vezérli arra, hogy áldozatát vámpírrá tegye, mivel az éhségen kívül mást nem érzékel. A vámpírok száma ezért - szerencsére - meglehetősen kicsi. (...) A vámpír éjfélkor alakul át, és az átok mindössze egy órán át tart felette. Ezalatt az idő alatt kell éhségét csillapítania. Ha nem teszi, menthetetlenül meghal."

Rania kezéből kihullott a könyv. Arcát kezébe temetve dőlt hátra. Itt áll hát, fehéren-feketén, hogy mi fog történni. Piton magára zárta az ajtót. Meg fog halni. Nem tehet érte semmit. Alig maradt már ideje, egy órakor vissza kellene alakulnia, és addig már nem jut vérhez.
- De... egy VÉRFARKAS? És mellém fektetik?! Miért nem zárják be valahova?! És egyáltalán, hogy taníthat egy ilyen... csökevényes félember?!

Rania üresen bámult maga elé. El fogja veszíteni a férfit abban a pillanatban, amikor rájött, hogy számára nincsen nála fontosabb ember. Elveszíti, mert nem érdemli meg, hogy megkapja. Csökevényes félember... Most már önmagát látta csökevényesnek. Borzalmas érzés volt, mintha az ég szakadt volna rá hirtelen, ahogy a sors által elétartott gúnytükörbe bámult. Az előző boldogságroham után most mintha fagyos víz csordogált volna az ereiben. Hiszen ő öli most meg Pitont. A férfi nem lenne ilyen helyzetben, ha ő maga nem lenne ilyen... csökevényes. Pedig a férfi őnála ezerszer értékesebb, évekkel korábban túllépett már a téveszméin, sőt, még őt is képes volt valamennyire elfogadni... Őt, aki pedig pontosan ugyanúgy nézett volna rá, ha tudja a titkát, mint ahogy Remus Lupinra nézett.

A megoldás egy pillanat alatt, teljesen magától értetődően kínálkozott fel előtte. Az egyetlen dolog, amit megtehet érte, azért, akit szeret, aki fontos neki, aki mindenki másnál fontosabb... Semmi más nem számít, csak hogy életben maradjon. Lassan, szinte transzban állt fel. Két perc múlva már ott állt a férfi nappalijában. A földön érintetlenül hevert Piton pálcája, amit utolsó erejével kidobott a bevágódó ajtó résén. Rania tudata most már minden mást kirekesztett. Lassított felvételként hajolt le a pálcáért, és a sajátjával együtt a szétolvasztott ajtó helyére irányítva halkan kántálni kezdett. A rég nem használt sötét varázslatok sűrű lökésekben érték el a falat, ahol az ajtó hatalmas villanással került a helyére. Rania továbbra is lassított felvételként mozdulva nyúlt a kilincsért. Furcsán élesnek és fényesnek érzékelt mindent, ahogy halálos nyugalommal, megingás nélkül belépett. Egyszerűen tudta, hogy ezt kell tennie, más nem is lehetséges számára. A férfit az ő vére fogja megmenteni. Teljesen mindegy, hogy ennek mi az ára.

Azt várta, hogy Piton, akiből mostanra már semmi emberi nem maradhatott, kiéhezetten veti majd rá magát, de a szobában semmi nem mozdult. Körülnézett, és lassan a sarokban heverő emberalakhoz lépett. Elkésett... A férfi mozdulatlanul feküdt. De nem létezik, hisz nem lehet még egy óra... A faliórára pillantva jött rá, hogy percei vannak csak a cselekvésre. Letérdelt a férfi mellé, és a hóna alá nyúlva ülő helyzetbe tornázva magához szorította. A nyaka most a férfi szája előtt volt, de nem történt semmi. Rania olyan erősen szorította magához, hogy belefájdult a karja, és összefüggéstelen szavakat motyogva a fülébe egyre csak koncentrált, próbálta a saját erejét átadni a férfinak, hogy az legalább képes legyen megharapni. Mégsem történt semmi. Rania visszaeresztette a földre, és pálcájával hideg nyugalommal suhintva egyet mély sebet ütött a karján. A vér piros forrásként zubogott elő a sérült vénából, melyet most Piton ernyedt szájához szorított.

A férfi szeme hirtelen felpattant, és rugóként ült fel. Két kezével megmarkolta a nő karját, és fogával újabb mély sebet hasítva az amúgy is vérző karon mohón szívni kezdte az életmentő testnedvet. Ujjai mélyen belevájtak a nő bőrébe, aki már semmit nem érzékelt. Lehunyt szemmel, megkönnyebbülten, akadálytalanul hullott alá a semmibe, mintha örvény húzná ki a testéből az életet.

 

Folyt. köv.

Vissza