Halványuló Jegyek

(Gilda)

XX.

- Miss Dangor továbbra is eszméletlen - fogta meg az igazgató az ablaknál álló Piton könyökét, de azonnal vissza is húzta a kezét. - Poppy úgy tűnik, nem tehet érte semmit.
- Sajnálom, igazgató úr - mondta a javasasszony, akinek hangján még mindig érződött a rémület. - Fogalmunk sincs, mennyi vért vesztett, és ilyen harapással még soha életemben nem találkoztam. Olyan, mintha felhasította volna a karját, aztán meg a sebbe harapott volna. Így viszont azt sem tudom, miket tartalmazhat a támadó nyála, netán valamiféle véralvadásgátlót vagy effélét... Talán ha beecsetelném a sebet patymalaglével, akkor láthatnánk, de így sem biztos.
- Köszönöm, Poppy - felelte fáradtan Dumbledore. - Ha megtenné, hogy elkészíti... Mi addig Perselusszal itt maradunk mellette.

A gyógyító kisietett, és Dumbledore az ágyon fekvő halálsápadt alak felé fordult. Nem csodálkozott Madam Pomfrey rémületén, az ő szíve is kihagyott egy pillanatra, mikor meglátta az ájult nőt. A javasasszony előtt természetesen készségesen bólogatott Piton odavetett magyarázatára, miszerint Raniát a Tiltott Rengetegnél támadta meg valamilyen lény, de szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy valójában maga Piton harapta meg a nőt. Ha a Rengeteget védő bűbájok hatékonyságába vetett bizalma nem is lett volna megfelelő mértékű, akkor is elegendő lett volna ránéznie a bájitaltan tanárra, akinek sápadt, szobormerev arca ugyan semmiféle érzelmet nem árult el, de a szeméből sugárzó megrendültség egyértelmű volt.
- Tudnom kellene, mi történt pontosan - fordult a még mindig háttal álló férfihoz, aki azonban egy szót sem szólt. - Perselus, ha nem segít, kénytelen leszek a kisasszonyt azonnal a Szent Mungóba szállíttatni. Ki tudja, ezzel nem késtünk-e el máris.
Piton hirtelen feléje fordult, és az igazgató szinte megrettent az arckifejezésétől.
- Fogalmam sincs, mi történt. Nyilvánvalóan én tettem, ezt tudja maga is - mondta a férfi ijesztő nyugalommal. - Ha gondolja, vitesse a Szent Mungóba, és Pomfreynak is mondja el, hogy mi történt, nem számít. Nem tudnak segíteni rajta, meghal.
- Perselus...
- Tudom, mit beszélek. Láttam már ilyet, tudja?
- Akkor hogyan élhet még mindig? - Dumbledore most már felemelte kissé a hangját. Pontosan értette Piton reakcióját, de azt is látta, hogy Rania egyelőre még életben van, ha alig dobog is már a szíve, és nem akarta feladni a reményt. Csak azért nem vitette azonnal a Szent Mungóba, mert nagyon jól tudta, hogy az az ember, aki mindenkinél többet tudhat a vámpírharapásokról és a gyógymódjairól, itt áll előtte. Muszáj volt valahogy kirántania ebből a passzív, közönyös fagyból, ami most foglyul ejtette. - Kérem, gondolkozzon! Hisz én csak annyit láttam, hogy errefelé rohan Miss Dangorral a karjában!
Piton az ágyon fekvő Raniára nézett és megrázta a fejét. Az egyetlen, amire emlékezett, az a soha nem érzett rémület volt, ami akkor fogta el, mikor a ripityára zúzott laborjában magához térve észrevette a földön heverő, viaszfehér bőrű nőt, akinek gyakorlatilag szétmarcangolt ereiből zubogott a vér. Azonnal felismerte magán a tizenhat éve nem érzett utóhatásokat is, és száját megnyalva már egy pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy Raniát megharapta, sőt, valószínűleg megölte.

Aztán rájött, hogy a nő még él, ha alig is. A karján lévő sebeket gyorsan el tudta annyira látni, hogy a vérzés jelentősen csökkenjen, aztán a könyökénél szoros kötést tekert a karjára. Nem tudta, mennyi vért veszthetett a nő, de azt tudta, hogy valószínűleg menthetetlen, és ezt ő okozta. A gondolat erőtlen nyílvesszőként pattant vissza vastagon elbarikádozott belsejéről. Ez itt egy orvosi eset, egy beteg ember, akin segíteni kell. Nem több.

A betegápoláshoz azonban ő maga nem sokat értett. Felnyalábolta az ájult nőt - csak egy pillanatra lepődött meg azon, hogy szinte pehelykönnyűnek érzi, önmagát pedig olyan erősnek, mint már régen nem -, és a gyengélkedő felé sietett vele. Pomfrey tudni fogja, mit kell csinálni vele.

Most azonban már egyre inkább látta, hogy a javasasszony nem fog tudni segíteni a nőn, és a Szent Mungóban sem fogják tudni, mit kell vele tenni, hisz élve maradt vámpírharapásos ápolt olyan ritka, mint a fehér bicegóc. Ha egyáltalán lehet valamit tenni, akkor azt neki kell kitalálnia.
- Rendben... Elvileg az összes vért kiszívja a... a vámpír az áldozatából - fordult Dumbledore felé. - Ez a halál elsődleges oka. Valahonnan elsősorban vért kellene kapnia, utána pedig meg kell próbálni közömbösíteni a harapás hatásait, hogy életben maradjon.
- Jó. Tehát vérre van szükségünk. - Az igazgató a kandallóhoz sietett, és az irodájából magához hívta Rania aktáját. - A vércsoportja AB negatív.
Piton csak bólintott.
- Épp most akartam utánrendelni! - sápítozott az éppen visszatérő Madam Pomfrey, kezében egy sárgás folyadékkal teli kémcsővel. - Igazgató úr, abból a vércsoportból nincsen tartalékom! Mást nem mernék neki adni amíg azt se tudjuk, hogyan sérült meg!
Dumbledore arca csak egy pillanatra borult el.
- A legkézenfekvőbb forrás az öccse, tőle kaphatna azonnal pótlást, utána jöhet a kórház, ahonnan kérhetünk még - döntött villámsebesen, és már a kezében volt Darius aktája. - Igen, azonos vércsoport. Fel kell ébresztenünk Dariust.
"És mit akar mondani neki?" - akarta kérdezni Piton, de hallgatott
- Úristen, de mi lesz a támadóval? - kapta fel a fejét a javasasszony, miközben a kémcsőben lévő patymalaglét a Rania karján lévő, még mindig szivárgó sebre csöpögtette egy pipettával. - A gyerekek közelében szabadon járkál egy szörnyeteg!
- Már jelentettem a megfelelő helyen - nyugtatta meg az igazgató a férfit nézve. Ismerte a sebes észjárását. Talán már ugyanúgy rádöbbent, mint ő, hogy elkerülhetetlen. Nem lehet megakadályozni, hogy kiderüljön, mi történt. Hacsak nem hagyják Raniát meghalni. - Ne vesztegessük az időt. Idehívom Dariust. Maga addig találja ki, mit tehetünk utána.

Dumbledore kisietett, és Piton visszafordult az ablakhoz. Mögötte a javasasszony sebes mozdulatokkal készítette elő a szükséges felszerelést. Rania ágya mellé nagy robajjal csúszott oda a közelben lévő másik ágy, Piton pedig továbbra is mozdulatlanul állt az ablaknál. Szörnyeteg, szörnyeteg, zakatolt a fejében egyre csak Madam Pomfrey iménti megállapítása. Mintha elzsibbadt volna az agya, nem volt képes másra gondolni.

Az ajtó kivágódott, és Darius rontott be rajta pizsamában.
- Rania! - rohant oda a halottfehér bőrű nővéréhez. - Mondja már meg valaki, mi történt! - kiabálta magán kívül. - Dumbledore csak annyit mondott, hogy...
- Csak maga segíthet - lépett oda Madam Pomfrey. - A nővére rengeteg vért vesztett. Szüksége van a maga vérére, különben hamarosan meghal!
Dumbledore és mögötte kissé lemaradva Nedda lépett be a gyengélkedőre. A lány rémülten meredt az ágyban fekvő nőre.
- Mi az, hogy vért vesztett?! Valaki meg akarta ölni?! - Darius ádáz tekintettel nézett a gyógyítóra.
- Professzor - fordult felé az eddig háttal álló Piton. - Ha mesedélutánt óhajt, ám legyen, amíg Miss Dangor meghal, mindent el is mesélhetünk magának. - Tekintete találkozott Dumbledore-éval, és olvasott az öreg szemében. Tényleg feltételezte róla, hogy akár a nő halálát is kívánná csak azért, hogy a titka titok maradjon.
- Mit kell tennem? - nézett könyörgően Darius az igazgatóra.
- Feküdjön le ide - mutatott Madam Pomfrey a Raniáé melletti ágyra, és felemelte a pálcáját. - Nyújtsa a bal karját, és engedje el magát.

A javasasszony gyors mozdulatokkal dolgozott, és pár pillanat múlva a testvéreket összekötő vékony csövecskén áramolni kezdett a vér Rania karjába. Piton figyelte, ahogy a vörös szín, mintha ceruzával húznák a vonalat, kitölti az áttetsző csövet. Hirtelen nem bírta tovább nézni.
- Addig összeszedem, amire még szükség lehet - vetette oda a többieknek és elhagyta a szobát.

Gépiesen, semerre se nézve ment el egészen a lakrészéig. A laborja helyén lévő romhalmaz láttán aztán kissé magához tért. Lehet, hogy semmiféle alapanyag nem áll a rendelkezésére, hisz láthatóan mindent összetört... Néhány gyors pálcamozdulat után a szoba berendezése visszanyerte eredeti formáját, a padlót borító üvegcserepek újra fiolákká, tégelyekké álltak össze, de a teljesen összekeveredett, sistergő-füstölgő bájitalokat képtelenség lett volna újra a helyükre kényszeríteni. Még szerencse, hogy nem robbant fel a labor, futott át rajta. A sarokban terjengő vérfolt láttán egy pillanatra megjelent előtte az eszméletlen Rania képe, de aztán újra a feladatra koncentrált.

Egy Evaporesszel tisztára varázsolta a padlót, és alaposan végignézte a polcokat, minden maradék alapanyagot és bájitalt a munkaasztalra hordva. Mikor egy datolyához hasonló puha, zöldes gyümölcs akadt a kezébe, egy pillanatra behunyta a szemét. Azt hitte, ebből nincs már egyetlen szem sem... Ha tudta volna... Megint koncentrálni próbált. Nem is annyira rossz a helyzet, ami a lehetőségeket illeti, de sok alapanyagot így is lehetetlen lesz pótolnia. Az egyszerűbb hozzávalók persze megtalálhatók a bájitaltan terem szertárában is, és nyilván Madam Pomfreynál is található jó pár hasznos dolog.

Homlokát ráncolva meredt az asztalra hordott tégelyekre, zsákokra, üvegcsékre. Annak idején Dumbledore segítségével jutott a bájitalához, aztán elkészült a hozzá tartozó olajjal, és heteken, hónapokon át kísérletezett a vámpírkórral kapcsolatos lehetséges gyógymódokkal, tünetenyhítőkkel és ellenszerekkel. Végül be kellett látnia, hogy a vámpírt nem tudja elpusztítani, csak ha vele együtt Perselus Piton is megsemmisül. A bájital rendszeres használatával azonban legalább biztosítani tudta, hogy a rém ne győzhesse le az embert. Egészen mostanáig...

E pillanatban emlékezni kezdett. Tegnap nem vette be a bájitalát. Rania kilökte a kezéből, és neki nem volt tartaléka. Szabad préda volt a vámpírnak tehát. És a nő magának köszönheti, ami történt... Igen... De akkor is, hogy a csudába került a laborjába? És mi történt a karjával? Összeszorított szemmel gyötörte az agyát. Igen, a nő utána jött a laborba... de ő mondta neki, hogy tűnjön el... aztán... aztán csak a köd... ennek semmi értelme. Ha a nő ott volt, amikor átalakult, és ő megharapta, nem élhetett volna széttépett vénával egészen addig, amíg ő magához tért egy óra múlva... valami történt közben...

A sarokban álló homokóra, mely csodálatos módon ép maradt, ekkor surrogva megfordult, és Piton észbe kapott. Még a saját bájitalát is pótolnia kell! Nem beszélve az átkozott Lupinéról! Az asztalán álló fiolákra, tégelyekre meredve gondolkozott, majd sietve munkához látott.

*

- Magához tér! - kiáltotta Nedda izgatottan.
Dumbledore az ágyhoz sietett.
- Miss Dangor, hall engem? - kérdezte.
Rania szeme megrebbent, és nehéz sóhaj szakadt ki a mellkasából.
- Rania, nézz rám! - ült fel aggódva Darius, miközben karjából még mindig lassan csordogált a vér nővére ereibe.
- Feküdjön vissza! - ugrott oda Madam Pomfrey és visszanyomta a párnára, majd a szomszéd ágyon fekvő nőt kezdte vizsgálni. - Ki tudja nyitni a szemét?
Rania szemhéja remegve felemelkedett, de egy másodperc múlva újra becsukódott.
- Nem tudom - nézett tanácstalanul a gyógyító Dumbledore-ra, miután végzett Rania vizsgálatával. - Egyelőre semmit nem mondhatok... És a patymalag sem színeződött el, pedig a nyálmaradványoktól mindenképp el kellett volna...
- Miféle nyálmaradványoktól?! - kiáltott fel Darius, és újra fel akart ülni.
- Ennyi elég lesz - lépett oda Madam Pomfrey és kihúzta a karjából a csövet, pálcájával azonnal beforrasztva a kis sebet. - Most viszont pihenésre van szüksége, és nyugalomra. Ezt igya meg - nyújtott oda neki egy poharat.
- Miféle nyálmaradványoktól? - ismételte meg Darius és szomjasan kiitta a folyadékot.
- Most aludni fog - felelte Madam Pomfrey, és betege tiltakozása ellenére behúzta körülötte a függönyt. Tudta, hogy Darius pillanatokon belül mélyen fog aludni. - Nedda, maga menjen vissza a szobájukba, szólok majd, ha történik valami - tessékelte ki az ajtón a fázósan toporgó lányt. - Igazgató úr, arra gondoltam, megpróbálkozhatnánk a csalántövises hurmincpakolással...
- Ezt teljes mértékig magára bízom. Piton professzor is azonnal itt lesz, beszéljék meg egymással.
- Akkor addig is előkészítem. - Madam Pomfrey a szobájába sietett, Dumbledore pedig Rania fölé hajolt.
- Miss Dangor - mondta halkan. - Ha hall engem, nagyon fontos, hogy tudjam...
A nő feje megrándult, de egyébként semmi jelét nem adta, hogy érzékelné a külvilágot. Dumbledore aggódva figyelte. Az eszméletlenség valami másnak a jele is lehet, ezt jól tudta, és nem volt kizárva, hogy erre Piton is rájött már. Ha visszatér, meg kell kérdeznie... Megfogta a nő kezét. Kitapintotta a pulzusát, majd mutatóujjával lassan végigsimított a kékesen játszó vénán. Érezte a szapora lüktetést az ujjhegyével, de ez lehetett normális is... Még följebb haladt, aztán lélegzetvisszafojtva nézett arra a pontra, ahova az ujja mutatott.
- Hoztam... - szólalt meg az ajtón belépő Piton, de Dumbledore félbeszakította.
- Jöjjön ide, gyorsan! Perselus...
Piton összeráncolt homlokkal vizsgálta Raniát, aztán már ő is látta, mitől lett az igazgató szinte magán kívül az izgalomtól. Az öreg kéz reszketett, ahogy a nő hófehér karjára mutatott, amelyen a bőr makulátlanul tiszta volt.
- Ez képtelenség - szakadt ki Pitonból. Tekintete a másik karra siklott, nem tévedés-e, nem a másik karjára mutat-e az igazgató, de nem. A nő karján nem volt ott a Sötét Jegy.
- A magáé...? - kapta fel a fejét Dumbledore, és Piton fekete ruhaujjára meredt, de a férfi megrázta a fejét.
- Egy perccel ezelőtt öltöztem át, akkor még a helyén volt - mondta halkan. Túl szép, túl egyszerű lett volna, ha egy csapásra az övé is semmivé foszlik, ahogy az történt tizenöt évvel ezelőtt is, mikor a Sötét Nagyúr hirtelen eltűnt...
- De hát ez lehetetlen! - Dumbledore döbbenten nézte az eszméletlen nő arcát. - Nem lehet, hogy elengedte... Miért tette volna...? Máshogy viszont...
Piton némán meredt a Jegy hűlt helyére. Tudomása szerint a Jegy nem tűnhet el, soha, sehogyan sem. Aztán valami eszébe jutott.
- Pár nappal ezelőtt szólt nekem - mondta, és elborult az arca, ahogy felidézte a beszélgetésüket. - Észrevette, hogy halványodott a karján a Jegy. Meg is mutatta, és tényleg mintha kissé elmosódott lett volna.
- Ezt nekem miért nem mondták? - kérdezte izgatottan Dumbledore. - Ez fontos lehet!
Piton megrázta a fejét. Eszébe sem jutott akkor, hogy szólni kéne róla az igazgatónak. Mással voltak elfoglalva mindketten... A hirtelen rátörő gyomorszorító érzést gyorsan sikerült elűznie, és kényszerítette magát, hogy gondolkozzon.
- Nem tűnhet el - mondta végül. - Ez a Nagyúrhoz tartozik. Az ő része. Csak vele együtt tűnhet el.
- Remélem, mielőbb magához tér, hogy megkérdezhessük - meredt Dumbledore az eszméletlen nőre, mintha a tekintetével akarná rávenni, hogy magyarázza meg ezt a képtelenséget.
Piton jól értette, miért annyira izgatott az öreg. A Jegy eltűnése túlságosan is egyedülálló esemény volt, ami bármire utalhatott Voldemorttal kapcsolatban.
- Poppy már kigondolt valamit - nézett fel Dumbledore. - Csalános hurmincpakolást emlegetett. Maga mire jutott?
- Berkenyefőzetre gondoltam - felelte Piton egy pillanatnyi csönd után. Nehezére esett elszakítania a tekintetét a hófehér karról. - Tíz perc múlva készen is van. A... khm... vámpírnyál valóban tartalmaz véralvadásgátlót, de ez majd közömbösíti. A hurminccal nem ütik egymást, akár segíthet is. - Röpke elismerésféle suhant át rajta. Madam Pomfrey nagyon értette a dolgát. - És egy bagoly már úton van Londonba néhány egyéb összetevőért. - Azt nem tette hozzá, hogy csak a Zsebpiszok közben hajlandóak akár az éjszaka közepén is ilyen bájitalcsomagokat összeállítani neki. - Ha sikerül fölerősíteni, életben maradhat. Azok a régi varázslatok azonban... Időre van szükségem, hogy fel tudjam idézni őket - rázta meg a fejét tehetetlenül.
- Ó - döbbent meg Dumbledore. - Ezek szerint...
- Nem kizárt - vágott a szavába Piton. Nem akarta hallani, ahogy az öreg elismétli, ami a legrosszabb rémálmaiban következne be. - Igen, ellenőriztem. Sok rajtam a sérülés.
A igazgatót szíven ütötte a férfi kőmerev arcán is átsütő megrendültség. Úgy volt, ahogy gyanította, Rania mély eszméletlensége akár annak a jele is lehetett, hogy megfertőződött a vámpírkórral. Ilyesmi rendkívül ritkán következett be, csakis akkor, ha az áldozat vére keveredett a vámpíréval. Most pedig Piton azt mondja, hogy ez akár elő is fordulhatott... Mit fog tenni, ha kiderül, hogy tényleg megfertőzött egy másik embert?
- Ha gondolja, használhatja a merengőmet, hátha úgy könnyebben fog emlékezni. - Tudta, mennyire fontos lenne, hogy Piton fel tudja idézni azokat a varázslatokat, amiket még tizenhat évvel ezelőtt kísérletezett ki, és amikkel végre sarokba tudták szorítani a benne tomboló rémséget annyira, hogy a bájitallal végül sikerüljön teljesen láncra verni. A vámpírkór ugyanis legalább annyira volt átok, amennyire fertőzés, és ebben a minőségében majdhogynem egyedülálló volt a kórságok között. - Adja Merlin, hogy ne legyen rá szükség! Addig is, véleményem szerint magához kell térítenünk. Tudja, ahogy a Sötét Jeggyel felébresztették Remusékat is.
Piton arcára ráfagyott a merev maszk.
- Jobb lenne előbb a kezelést végigcsinálni.
- Egyetértek! - sietett oda Madam Pomfrey kezében egy tálka zöldes, nyálkás anyaggal. - Nem lehet tudni, hogy fog reagálni, ha magához tér. Akár egy roham is rátörhet.
- Pedig beszélnünk kellene vele - rázta a fejét Dumbledore, és komoran nézte az ágyon fekvő nőt. - Rendben - döntött végül. - Kezdjék el. Perselus, szóljon, ha küldjem a merengőt. Üzenjenek, ha magához tér - tette még hozzá, és elhagyta a szobát.
- Csalántövises hurmincpakolást kevertem neki - fordult Madam Pomfrey a gondolataiba merült Pitonhoz. - Mi a véleménye?
- Én berkenyefőzetet készítek, a kettő jól kiegészíti egymást - felelte a bájitaltan tanár, a javasasszony pedig jóváhagyóan bólintott. - Már készen is kell lennie. A maga készleteiből pedig szükségem van két uncia sellőpikkelyre, bubógumógennyre és egy tégely mandragóraszőrre. Holdlilioma(*) van?
- Nekem? Merlinre, de jó is lenne! De a többiből szolgálja ki magát - intett Madam Pomfrey a kis laborja felé egy kíváncsi pillantás után, de szerencsére nem kérdezett semmit. - Akkor addig fel is rakom a pakolást - szólt a kisiető férfi után, de ő már nem hallotta.

A szobájába érve behunyta a szemét. Dumbledore-t nyilván a Sötét Jegy eltűnése izgatta elsősorban, őt azonban e pillanatban ez egyáltalán nem érdekelte. Szörnyeteg... Lehet, hogy most már két szörnyeteg van az iskolában... Soha életében nem fertőzött meg senkit. Nem volt célja, ugyanúgy, ahogy a többi vámpírnak sem abban a vérgőzös, emberi mivoltából kivetkőzött állapotában... Semmire nem emlékezett utána, soha. Csak a kivérzett holttestet látta...

Szeme előtt megjelentek a hosszú évek óta nem látott képek, melyeket csak a sirókafőzete segítségével sikerült többé-kevésbé kiűznie az álmaiból. A siróka, amit Raniának is adott a rémálmai ellen... Rania, aki lehet, hogy maga is vámpírrá lett... A szeretője... Szeme előtt vörös pontok kezdtek ugrálni, miközben gondolatai őrült táncot jártak. Mi történik vajon, ha két vámpír együtt tölti az éjszakát? Megtámadják egymást? Vagy együtt mennek vadászni? Ki kellene próbálni... Vagy inkább hagynia kellene, hogy meghaljon... Két vámpír, két szörnyeteg... az ő teremtménye... Egy pillanatig szinte kívánta, hogy így legyen. Annyi mindenben volt hasonló a sorsuk, miért is ne lehetne az ebben is? Akkor igazán egyenlők lehetnének végre...

A szoba közepén álló kisebb üstből gőzfelhő tört elő, és Piton tekintete megkapaszkodott benne, az egyetlen szilárd pontban a tébolyultan forgó helyiségben. Meg kellene ölnie... Ha felébred... ha felébred... nem lesz hálás az átokért, amit tőle kapott... és örökre összeforr a sorsuk, hisz ezentúl függeni fog a bájitalától és az olajtól... Kábán lépett a sarokban álló, méretes ónüsthöz, beleszórta a Madam Pomfeytól kért sellőpikkelyt, de csak harmadjára sikerült alágyújtania. A tűzre irányított önoltó bűbája is csak sokadszorra sikerült. Kétszer annyit készített, mint amennyit saját magának kellett volna... Gondolatai szédítő sebességgel rajzottak tovább, szíve őrülten zakatolt a mellkasában. A haja elveszíti majd azt a megfejthetetlen illatát, nem lesz többé fényes és puha, amibe beletemetheti az arcát, hanem gyógynövényillatú lesz és zsíros, mint az övé...

Káprázó szemekkel mert tele egy lombikot a berkenyefőzettel, és egy pillanatig tétovázott, mielőtt bedugaszolta volna. Csak pár csepp gránics... olyan egyszerű lenne, és itt van előtte az asztalon... A sors keze, hogy pont épen maradt ez is... Most már szédült. Észre sem vette, hogy a reszkető kezével feldönti a gránicsos üveg körül lévő fiolákat, ahogy utána nyúl. Jót tenne vele... talán maga is ezt kérné, ha rájön, mit tett vele... Jobb lett volna, ha vár még pár percet, míg elvérzik a földön... Ezt kellett volna tenned, mondták a viaszfehér bőrű, kivérzett holttestek, és vádlón néztek rá élettelen szemükkel. Nem, nem, nem... Jó lenne elmerülni az örvényben, és nem gondolkodni... Kábán nyúlt az asztalon lévő egyetlen szem wyxgyümölcs után, és mohón a szájába tömte. Időtlen idők óta nem érezte ezt az ízt... Bedugaszolta a berkenyés lombikot, és a kandallón át a gyengélkedőre küldte. Arrébb lépni már nem volt ereje, ott, a kandalló előtt rogyott le a földre és kuporodott össze, mint egy gyerek. Fogai megcsikordultak az erőfeszítéstől, hogy a kitörni készülő nyögés ne találhasson utat magának, de pár másodperc múlva elernyedt, és ijesztő, éteri mosollyal nézte a szeme előtt villódzó mesés képeket.

*

Dumbledore magába roskadva ült Rania ágya mellett. Madam Pomfrey pakolásának és Piton főzetének köszönhetően a nő arcába visszatért a szín, a karján tátongó sebek begyógyultak, a vérzés elállt, ennek ellenére még mindig nem tért magához. Időről időre úgy tűnt, visszanyeri az eszméletét, néha már az volt az érzése, a zöldesbarna szemek őt nézik valami megfejthetetlen, ősöreg tekintettel, de aztán a nő újra visszasüppedt az eszméletlenségbe, és Dumbledore nem volt biztos benne, nem ő maga akar-e minél tovább a jótékony semmi hullámain lebegni. Addig azonban nem tudhatja meg, nem kapta-e el Rania is a vámpírkórt, és ami még fontosabb, nem tudhat meg semmilyen részletet a Sötét Jegy eltűnésével kapcsolatban sem.

Érezte, hogy valami nagyon fontos dolog történt. Lehet, hogy Raniánál van a kulcs Voldemort legyőzéséhez. És neki várnia kell... Fel kellett volna ébreszteni, amíg még Piton elérhető volt. Mert most...

Dumbledore a kezébe temette az arcát. Azt hitte, a bájitaltan tanár minden erejével azon van, hogy felidézze a régi varázslatokat arra az esetre, ha Raniának valóban szüksége lenne rá. Ehelyett... a Londonból érkező bagoly miután hiába kopogtatott a férfi laborjának ablakán egy órával ezelőtt, őt kereste meg. Egy pillanatig sem döbbent meg azon, hogy a csomag feladója Moriarty, a Zsebpiszok köz hírhedt feketemágia-szaküzletének tulajdonosa volt. Rosszat sejtve indult Piton lakrésze felé, és egy perc múlva már tehetetlen döbbenettel meredt a kába mosollyal, üveges szemmel a semmibe nézve a földön fekvő férfira. Tudta, mi történt. Jól emlékezett rá, és számítania kellett volna erre. Mégsem hitte volna, hogy a férfi megint wyx után nyúlva menekül el a valóság elől, ahogy azt tette tizenhat évvel korábban is mindaddig, amíg nem sikerült megfékezni a benne szabadon terjengő kórságot. Hisz tudnia kellett, mivel jár, ha wyxet fogyaszt, és tudnia kellett azt is, hogy egyedül tőle függhet, mi lesz most Raniával... És mégis, neki, Dumbledore-nak nem lett volna szabad automatikusan azt képzelni, hogy ez az ember mindent kibír.

Azon vette magát észre, hogy fohászkodik, mindkettőjükért.

Amikor egy perc múlva felnézett, Rania tekintetével találta szembe magát. Egy pillanatig némán méregették egymást, aztán Dumbledore halkan megszólalt.
- Hogy érzi magát?
- Rosszul. - Rania hangja elbicsaklott, ezért megismételte, immár tisztábban. - Rosszul. Hányingerem van.
- Ezt igya meg - nyújtott felé egy serlegnyi sűrű, jeges folyadékot az igazgató. - Madam Pomfrey készítette magának, ettől majd jobban lesz. Erjesztett butykadara - tette még hozzá, mikor látta, hogy a nő tétovázik.
Rania ülő helyzetbe tornászta magát és belekortyolt a fagyott sárra emlékeztető italba. Pár másodperc múlva már érezte is, hogy enyhül a rosszulléte. A serleget letette az éjjeliszekrényre, és visszacsúszott a párnájára. Meredten nézett a plafon egy pontjára, mintha Dumbledore ott se lenne.
- Miss Dangor - szólalt meg az igazgató egy perc csönd után. - El tudja mondani, mi történt magával?
Rania ránézett, majd behunyta a szemét.
- Nem tudom. Nem emlékszem semmire.
- Nem is érdekli, miért van itt? - kérdezte Dumbledore kétkedően.
- Biztos rohamom volt, nem? - suttogta a nő.
- Nem. Nem volt rohama. Miss Dangor, kérem, próbáljon még egy percig ébren maradni. Fontos lenne, hogy... - az igazgató abbahagyta. Rania mélyen aludt.

Amikor újból felébredt, Darius ült mellette aggodalmas arccal.
- Dumbledore mondta, hogy magadhoz tértél. Hogy vagy?
- Hányingerem van - mondta rekedten Rania. - Van itt valahol egy...
- Tessék - nyújtotta oda az öccse az éjjeliszekrényen álló kelyhet és figyelte, ahogy kortyonként erőlteti le a torkán. - Szólok Dumbledore-nak.
- Ne! - kapott a keze után Rania. - Várj... előbb... - tekintete ide-oda járt az öccse arcán, mintha olvasni akarna a gondolataiban. - Mi történt? - kérdezte végül és visszahanyatlott a párnájára, ahogy heves légszomj tört rá.
- Tényleg nem emlékszel? Dumbledore mondta, de... mintha nem egészen hitte volna el.
- Nem... kérlek, mondd már! - nézett könyörgően Dariusra.
- Valami megtámadott. Kicsit zavaros az egész, de Piton talált rád, és...
- Tehát él?! - kiáltott fel Rania önkéntelenül.
- Ki, Piton? - meredt rá Darius értetlenül.
- Nem... az a valami... Segítenél felülni? Nagyon fáj a fejem...
- Mégiscsak hívok valakit, nem vagy jól - nyomta vissza aggodalmasan az öccse.
Nyílt az ajtó, és Madam Pomfrey sietett be rajta.
- Akkor jól hallottam, hogy beszélgetnek. Hogy van? - kérdezte, és Rania mellkasára tette a kezét.
- Szerintem kicsit zavart - felelte Darius. - Ez normális?
A javasasszony nem felelt. Homlokán egyre sűrűbbek lettek a ráncok, ahogy a betegét vizsgálta, és néhány bonyolult pálcamozdulat után értetlenül egyenesedett fel.
- Nem értem... olyan, mintha... Tényleg nem emlékszik, mi történt magával?
Rania csak megrázta a fejét a párnán, de a szemét nem nyitotta ki.
- Nagyon szomjas vagyok - mondta.
- Hívom Dumbledore-t - nyújtott felé egy pohár vizet Madam Pomfrey, és szinte szaladt, ahogy elhagyta a szobát.
Kis idő múlva az ősz mágussal együtt tért vissza.
- Szeretnék négyszemközt beszélni Miss Dangorral - nézett Dumbledore Dariusra és Madam Pomfreyra. Azok bólintottak és magukra hagyták őket. - Madam Pomfrey azt mondja, olyanok a tünetei, mint az elvonókúrán lévőknek.
- Kábítószer? - nyitotta ki a szemét Rania. - Én nem...
- Szerintem ezért - vágott a szavába Dumbledore, és a nő bal karja után nyúlt. Ahogy felhúzta a karján a hálóing ujját, Rania kifejezéstelenül meredt a Sötét Jegy hűlt helyére. - Ugye, emlékszik, minek kellene itt lennie?
A nő csak bólintott.
- Van valami fogalma róla, hogy tűnhetett el?
Rania hosszan nézte a karját, és lassan megrázta a fejét.
- Miss Dangor - fogta meg a vállát az igazgató, - szükségem van a segítségére. Tudnom kell, mi történt ma éjjel. Hátha összefüggésben lehet ez a Jegy eltűnésével. Igazán nem emlékszik?
- Mondtam már, hogy nem - húzódott el Rania.
- Van még valami - vett nagy levegőt Dumbledore. - Elképzelhető, hogy az éjjel... hogy is mondjam, életreszóló sérüléseket szenvedett. Egyelőre nem tudunk erről megbizonyosodni, amíg... - Az ősz mágus nehezen találta a szavakat. Egyfelől egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy Rania valóban nem emlékszik semmire - volt egy olyan érzése, hogy a nő titkolni próbál valamit. Másrészt viszont ha igazat mond, nem biztos, hogy ebben az állapotában most rá kell ijeszteni a vámpírkórral. Még az is lehet, hogy végül mégiscsak sikerül titokban tartani Piton tragédiáját.
Rania már ült.
- Úgy érti, semmilyen módszerrel nem lehet kimutatni? Nem hiszem el, hogy Piton professzor... - Dumbledore élénken figyelte, ő pedig hadarva folytatta. - Hogy se Madam Pomfrey, se senki nem rendelkezik itt a szükséges módszerekkel! Miért nem visznek a Szent Mungóba?!
Dumbledore most már biztos volt benne, hogy Rania nagyon is tudja, mi történt vele.
- Nézze, meg akartuk várni, amíg magához tér, és abban reménykedtünk, hogy Piton professzor tud magának segíteni.
- De? - kérdezte Rania és gyorsan ivott egy kortyot a butykadarából.
- Nos... Piton professzor most nincs abban az állapotban, hogy segíteni tudjon, és mivel nem lehetünk biztosak abban, hogy időben... Szóval magam is úgy gondolom, jobb lenne magát az ispotályba szállítani. Természetesen gondoskodnánk a biztonságáról.
Rania lehunyta a szemét. Fejében heves harc dúlt az egészséges életösztön és a Piton iránt érzett aggodalom között. Szédülés tört rá a gondolatra, hogy egész hátralévő életében attól kelljen rettegnie, hogy mikor öl meg valakit. Ha a Szent Mungóba viszik, nemcsak hogy kiderül, mi és ki támadta meg, hanem nyilván az is kiderül, ha ő maga is megfertőződött, és akkor... Kitaszított félemberként élje le a hátralévő életét? Az apja szemen köpné - mielőtt megöli... Ha viszont itt marad, és itt derül ki, hogy megfertőződött, a legnyilvánvalóbb az lenne, ha Piton adna neki a saját bájitalából, csakhogy Dumbledore most mondta, hogy a férfi nincs abban az állapotban... Biztos az utóhatások... És ha bármelyik helyen valóban utat talál benne a rémség, tudnak vajon bármit is csinálni? "Az emberi vért nem helyettesítheti számára semmilyen más faj vére sem, az utóbbi évtizedekben azonban számos kísérlet igazolta a kórházi vérkészítmények sikerességét egyes esetekben" - jutottak eszébe a Tonks könyvében - talán évezredekkel ezelőtt - olvasottak. "A vámpír éjfélkor alakul át, és az átok mindössze egy órán át tart felette. Ez alatt az idő alatt kell éhségét csillapítania. Ha nem teszi, menthetetlenül meghal."
Ő pedig élni akar.
- Igen - bólintott, de nem nyitotta ki a szemét. - Az lesz a legjobb.

*

- Holnap kiengedik - újságolta lelkesen Darius a Grimmauld téri ház konyhájában. Szavait nem követte egyöntetű ováció, de most mindenki tekintettel volt a nővére miatt napok óta aggódó férfira, és a legtöbben csak bólintottak.
- Ez remek hír - mosolygott rá Lupin. - Kiderült már, mi vagy ki támadta meg?
Darius megrázta a fejét.
- Nem tudták azonosítani a harapásnyomot, mert mire a Szent Mungóba került, Madam Pomfrey és Piton professzor már begyógyították a sebeket és közömbösítették a hatásait is.
- De Dumbledore mit gondol? - kérdezte aggodalmasan Molly Weasley.
- Azt mondja, a megfelelő helyről kijöttek a megfelelő szakemberek - idézte Darius. - Úgyhogy nem kell aggódnia, Mrs. Weasley, amikor Ronék legközelebb a Rengetegben csatangolnak, nem fognak semmi veszélyessel találkozni.
Sirius felnevetett.
- Hát Harry azért mesélt már egy s mást...
Az ajtó hirtelen felpattant, és Piton lépett be rajta. Köszönését csak sejteni lehetett.
- Dumbledore mikor jön? - kérdezte halkan.
- Már elindult - felelte Dedalus Diggle. - Jól érzi magát? - kérdezte udvarias aggodalommal. A bájitaltan tanár a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, és mintha soványabb is lett volna a megszokottnál.
- Remekül - hangzott a válasz, és senkinek sem volt kedve további kérdezősködéshez. Jól tudta mindenki, honnan jön éppen.
Rövid, zavart csönd után Darius folytatta.
- Szóval teljesen rendbejött. Valami maradandó sérüléstől féltek nála, de állítólag makkegészséges, bár szerintem kissé le van lassulva.
- Igen, én is úgy láttam - bólogatott Elphias Doge. - Tegnap én voltam őrségben - tette hozzá magyarázatként.
- Nem próbálta meg senki odabent megtámadni, ugye? - kérdezte Lupin.
- Nem, bár ahány védővarázslatot Dumbledore a szobájára szórt, szerintem maga Tudjukki is nehezen hatolhatott volna át rajta. Nem mondom, hogy nem volt indokolt, persze...
- Főleg, hogy Piton nyilván leadta neki a drótot - szúrta közbe Sirius a bájitaltan tanár felé intve.
- Nyilván - köpte oda Piton, de rögtön megbánta, hogy egyáltalán reagált. Persze, hogy elárulta Voldemortnak, hogy Rania a Szent Mungóban van. Úgyis megtudta volna máshonnan órákon belül. Minden addiginál üresebbnek érezte magát azonban, miután megtette. Akkor még azt sem tudhatták biztosan, Rania nem válik-e éjfélkor vámpírrá. És ő a wyx okozta kábulatból alig téve magához azonnal Voldemorthoz sietett ahelyett, hogy... mi helyett? Jobb volt ez így. Újra a feladatára koncentrálhatott. Ez tartotta elvégre mindig is életben, nem igaz?

Amikor magához tért, a gyümölcs hatásának köszönhetően a réges-régi varázslatok olyan élesen ugrottak elő az emlékei mélyéről, mintha csak tegnap használta volna őket utoljára. Nem hiába volt a wyx olyan veszélyes eledel. Aszalt formában, mértékkel fogyasztva csemegeként szolgált, frissen azonban, amellett, hogy fontos bájital alapanyagnak számított, már egy szem is kábítószernek minősült, ahogy az aszalt gyümölcs mohó fogyasztása is. Élvezeti értéke miatt is könnyen a rabjává lehetett válni, az egyik utóhatása viszont, hogy a kábulat múltával az emlékezőtehetség kiélesedik, annyira népszerűvé tette a végzős diákok között, hogy sokan azzal sem törődtek, hogy esetleg egy életre függővé válhatnak. Pedig leszokni róla embertelenül nehéz volt. Gyűlöletes érzés volt függeni tőle, újra és újra emlékezni mindenre, amit el akart felejteni, és ő mégis sokkal tartozott ennek a gyümölcsnek. Paradox módon a józan eszét köszönhette neki.

Annak idején véletlenül jött rá. Már az első éjszaka után úgy érezte, beleőrül a tudatba, hogy egy irányíthatatlan szörnyeteg tör ki belőle ezentúl minden éjjel. Legszívesebben öngyilkos lett volna, csakhogy Voldemort elvágta előle ezt az utat. A fegyverem vagy, mondta neki. Fogadd el. Aztán, mielőtt ép elméje tényleg áldozatul esett volna a történteknek, Nott, aki maga is rendszeres wyxfogyasztó volt, megkínálta egy szem gyümölccsel, és ő élt vele. Soha nem felejti el azt a jóleső, szivárványszínű bódulatot, ami elfogta. És amikor a köd oszladozni kezdett, és rátört a valóság, újabb szemet kért Nott-tól. Reggel pedig arra eszmélt, hogy eltelt egy éjszaka, és sem ő, sem a szobájába hajított, megkötözött mugli nem halt meg a benne lakozó szörny keze által.

A muglit persze meg kellett ölnie. A Nagyúr nem jöhetett rá, hogy a wyx le tudja tompítani az átalakulást. Eléállt, nem nézve a vöröslő szemekbe, és fejet hajtva várta a parancsait. Voldemort pedig feladatot bízott rá, amit persze már esze ágában sem volt teljesíteni. Helyette egyenesen Dumbledore-hoz ment, ahogy azt már egy ideje komolyan tervezte. Az öreg pedig befogadta a roncsot.

Éjjel-nappal a kábító gyümölcs hatása alatt volt. Éjjel azért, hogy a vámpír senkiben ne tehessen kárt, nappal azért, mert az örvény egyre inkább beszippantotta, és mert szabad akaratából is azonnal újabb szemért nyúlt, ahogy a szivárványszín köd oszladozni kezdett, és rátörtek a szörnyűbbnél szörnyűbb emlékek. Csakhogy ennyi erővel akár öngyilkos is lehetett volna. Ez nem volt élet. Meg is tette volna.

De Dumbledore - pedig ezernyi, sokkal fontosabb dolga is volt ennél - mindent megtett, hogy kirángassa a pocsolyából. Elérte, hogy meg akarja találni az ellenszert - csakhogy az állandó kábult állapotában képtelen volt komolyan koncentrálni bármire is. Így aztán az öreg a barátjához, Nicolas Flamelhez fordult, aki életének hatszáz éve alatt az egyik legzseniálisabb varázsló volt. Flamel készítette el számára a bájitalt, ami az általa ismert legbonyolultabb főzet volt. Természetesen megadta a receptjét is, és a segítségére volt a szükséges varázslatok kikísérletezésében is. A meglehetősen fájdalmas mellékhatások kiküszöbölésére aztán már Piton maga fejlesztette ki az olajat, amelynek alig érezhető párlatát állandóan be kellett lélegeznie - miután a külsejével kapcsolatban egyébként sem voltak illúziói, a legegyszerűbb mód az volt, hogy a vállig érő hajára kenje. Ezt fedezte fel Rania vagy ezer évvel ezelőtt, mikor valami karmos lényt szedett ki a hajából...

- Megérkezett Dumbledore professzor - tárta ki az ajtót Mundungus Fletcher.
- Köszönöm, Mundungus, de nincs szükségem bejelentésre - lépett be mögötte az igazgató derűsen, de rögtön elkomorodott, ahogy észrevette Pitont. - Perselus, már aggódtam!
- Muharulidze a Sötét Nagyúr mellé állt - tért a tárgyra rögtön a bájitaltan tanár.
- A Durmstrang fekete mágia tanára? Aki a titokgazdájuk? - kérdezte elszörnyedve Arthur Weasley.
- Merlin óvjon minket! - motyogta maga elé Dedalus Diggle.
- Biztos ebben? - kérdezte Dumbledore.
- Igen. Eljött a Nagyúrhoz. Kissé nehéz volt megmagyaráznom neki, miért akartam megölni menekülés közben - felelte fanyarul Piton. - Fogalmam sincs, miért most döntött úgy, hogy mellé áll. De a lényeg, hogy a Nagyúr kezében van a kulcs a Durmstranghoz. Azzal a hamis papírral, amit neki hoztunk, csak némi haladékot nyertünk.
- Tehát feltételezhetjük, hogy hamarosan a tettek mezejére lép, és tényleg megkísérli feltámasztani Mardekár Malazárt - összegezte Dumbledore komoran. - És fogalmunk sincs, mikor. Ráadásul egy nagyon erős támogatót is kapott.
- Esetleg utána kéne nézni, miféle nevezetes évfordulók vagy ünnepek várhatók a közeljövőben, hátha... - indítványozta szerényen Darius, de az igazgató megrázta a fejét.
- Itt már nem hagyatkozhatunk feltételezésekre. A lehető leghamarabb készenlétben kell állnunk, hogy közbe tudjunk lépni szükség esetén. Azonnal üzenek a támogatóinknak. És most már muszáj kapcsolatba lépnem az igazgatóval is.
- Na és ha első dolga lesz Muharulidzétől magyarázatot kérni? Azt mondták, született bürokrata! - vetette ellen Molly Weasley, és Piton felé pillantott.
- Tudnia kell róla, mi várhat az iskolára - felelte határozottan Dumbledore. - Én is tudni akarnám. Ha úgy látom, hogy fennáll a veszély, amit említett, módosítom a memóriáját.
- Szerintem a legjobb lenne evakuálni az iskolát - reccsent Mordon.
- Az viszont egyértelműen Voldemort tudtára adná, hogy kitudódott a terve - vetette közbe Doge.
- Dumbledore, vegye elő azt a híres Imperiusát, ha Jegorovval találkozik! - nézett Mordon Dumbledore-a keményen, még mágikus szeme is mozdulatlanul meredt az igazgatóra. - Ő elrendelhet szünetet, vagy amit akar.
Dumbledore mereven nézett vissza rá.
- Ha nincs más választásom, meg fogom tenni a diákok érdekében, nyugodt lehet, Alastor.
- De Voldemort egyáltalán meg tudja csinálni, amit eltervezett? Hisz a halottakat nem lehet feltámasztani! - rázta a fejét Sirius Black.
- Igen, tudom, erről már beszéltünk. Nekem még mindig az a véleményem, hogy képes rá. Nem, nem a klasszikus értelemben vett feltámasztásra gondolok. De az inferusokat is életre lehet kelteni fekete mágiával, pontosabban szólva irányítani a testüket. Azt gondolom, lehetséges, hogy Voldemort megtalálta a módját, hogy egy halott lelkét visszaidézze, és meg kell, hogy mondjam, ez meglehetősen ijesztő kilátás...
- És mindenekelőtt Tudjukki úgy gondolja, meg tudja csinálni, különben nem ölt volna ennyi időt és energiát az előkészítésre - fűzte hozzá Dedalus Diggle.
- Alaposan utánanéztem a témának - folytatta komoran az igazgató. - Így most azt mondom, leginkább arra számítok, hogy Voldemort nem Mardekár testét próbálja majd valahogy életre kelteni, ennél sokkal egyszerűbb, ha felhasznál egy gazdatestet, amibe a lélek költözhet. Így egy irányítható, de gondolkodni és varázsolni képes bábot kap.
- A dementorok! - kiáltott fel Arthur Weasley. - Hát persze, erre kellenek neki!
- Bocsánat, azt hiszem, elvesztettem a fonalat - jelentkezett szerényen Elphias Doge.
- Az utóbbi időben megszaporodtak a muglikat ért dementortámadások - magyarázta izgatottan Arthur. - Pár hónapja mondtam is, hogy nem értem, mi szüksége lehet Tudjukkinek egy csomó lélektelen testre. Hát most már tudjuk!
- Igen, ez elképzelhető - bólintott elgondolkozva Dumbledore. - Legalábbis hogy az egyik ilyen testet akarja felhasználni. De ez csak feltételezés...
- De hát ez borzalmas! - kiáltott elszörnyedve Darius.
- Nem fog bekövetkezni - felelte Dumbledore, és máskor mosolygó szeme most olyan kemény volt, mint a kő.

*

- Köszönök mindent - fordult Rania a szobában álló mosolygó nővérhez.
- Ez természetes - felelte Pam. - Vigyázzon magára és kerülje el Albániát!
- Eszemben sincs még egyszer odamenni - forgatta a szemét Rania, és magában bocsánatot kért a szerencsétlen albánoktól, akiknek tovább öregbítette a rossz hírét, ami az erdőiket illeti.
Pam mondani akart még valamit, de a folyosóról kiabálás hallatszott.
- Valaki segítsen! Elájult!
A copfos nővérke kiszaladt a szobából, és Rania egyedül maradt. A fürdőszobába ment összeszedni a maradék holmiját, és a tükörbe bámult. Mintha éveket töltött volna a Szent Mungóban, nem pedig néhány napot. Dumbledore nem hazudtolta meg magát, megkérte régi ismerősét, Richard Westet, az ispotály Varázslények Okozta Sérülések osztályának vezetőjét, hogy tartsa a legnagyobb titokban Rania ottlétének okát - a sérült kedvéért, így mondta. Hogy ha mégis kiderül, hogy megfertőződött, ne tolongjanak nála azonnal az újságírók és a tüntetők százszámra, legyen esélyük együtt kitalálni, hogyan tovább. Egyetlen embert vontak be West javaslatára, Pamelát, a főnővért, aki gyakorlati ideje alatt már látott vámpírharapásos sérültet.

Rania amíg él, nem fogja elfelejteni az első ott töltött éjszakáját. Dumbledore, West és Pam ugrásra készen állták körbe az ágyát, ahogy eljött az éjfél. Bár addigra megkapták Pitontól a szükséges főzetet, és az igazgató emlegetett valami varázslatokat is, de úgy döntöttek, nem használják fel. Hiszen akkor ki sem derülne, vámpírrá vált-e vagy sem. West hosszas gondolkodás után beleegyezett, hogy Rania ott, a Szent Mungo ágyán várhassa ki az éjfélt, miután Dumbledore megesküdött neki, hogy kordában fogja tudni tartani a vámpírt. Kórházi vérkészítményekkel tervezték megkísérelni az esetleges véréhsége csillapítását, de szerencsére erre nem került sor. Nem alakult át, egészséges ember maradt.

A Madam Pomfrey által elvonási tüneteknek nevezett hányingere, légszomja néhány nap alatt elmúlt. A szervezete hozzászokott, hogy eltűnt belőle egy élősködő. Mint akit egy levegőtlen cellából kitettek egy alpesi hegyre, úgy érezte magát, amióta eltűnt róla a Sötét Jegy.

Visszatért a kórterembe, és a táskájába tette a fürdőszobai holmijait. Hamarosan érte jön Darius és visszaviszi a Roxfortba. Dumbledore ugyan gondoskodott számára őrségről - neki magának eszébe sem jutott, pedig logikus volt, hogy a Sötét Nagyúr nem éppen hálatelt szívvel gondol rá az átállása miatt, és nem is szokott megfeledkezni a hozzá hűtlenekről. A Rend tagjai közül valaki mindig volt az ajtaja előtt, - most éppen a szigorú arcú Hestia Jones -, de nekik nem az ő szórakoztatása volt a feladatuk, így napi néhány szónál többet egyikükkel sem váltott.

- Szia! Bocs, hogy késtem - nyitott be Darius mosolyogva. - Mehetünk?
- Igen - állt fel Rania, és pár perccel később már Roxmortsban találták magukat Hestiával együtt, akinek egészen a Roxfort határáig kellett kísérnie őket. Az ég borult volt, és a szél is kezdett feltámadni. Rania szívesen megkérte volna Dariust, hogy üljenek be a kávézóba vagy sétáljanak egyet, de Hestia jelenlétében képtelen lett volna elengedni magát. Pedig mindenképpen halogatni akarta a találkozást Pitonnal. Akkor is, ha tudta, hogy meg kell neki mondania.

Rania számára felfoghatatlan volt mindaz, ami történt, amit átélt. Mióta a gyengélkedőn magához tért, különös kábulatban teltek a napjai, és ezt csak rövid időre szakította meg a megrázó kilátás, hogy maga is vámpír lehet. Aztán elmúlt a veszély, és ő visszatért ebbe a furcsa, lelassult állapotba, ahol mintha mindent valami békesség font volna körül.

A kórházi ágyon jött rá, hogy valóban így is van. Megbékélt, mindennel. Hiszen képes szeretni, az életét akarta adni valakiért, aki fontosabb volt neki, mint önmaga. Biztos volt benne, hogy ezért vetette ki magából a Sötét Jegyet. Ott, a Szent Mungo ágyán állt össze a fejében az egész. A Nagyúr szemébe nevetett azzal, amit tett, hisz egy Halálfaló ilyen érzésekre, tettekre soha nem lenne képes. Persze őrültek, fanatikusok mindig akadnak a világban, de ők sohasem feledkeznek meg a tettük miatt rájuk váró jutalomról, dicsőségről, vagy arról, hogy akiért az áldozatot hozzák, majd milyen büszke és hálás lesz azért, amit tettek. De ez nem ugyanaz.

Elképzelte, mit szólna Dumbledore, ha előállna neki az elméletével a szeretetről, és felnevetett. Az éppen benyitó Elphias Doge alaposan meg is rémült akkor. De nem, nem lett volna képes erről senkinek sem beszélni. Még. Talán majd egyszer. Pedig Dumbledore egyre elszántabban tért vissza nap nap után a Sötét Jegy témájára, mindhiába. Ő tartotta magát ahhoz, hogy nem emlékszik semmire, persze gondosan vigyázva, hogy ne nézzen az öreg szemébe. Egyelőre meg akarta őrizni az érzést magának, meg akarta emészteni. Úgy gondolta, még túl törékeny ez ahhoz, hogy bárkivel is megossza. És akkor sem valószínű, hogy pont Dumbledore-ral szeretné majd. Hisz a Sötét Nagyúr legyőzése szempontjából ennek úgysem lehet jelentősége.

- Bejön, Hestia? - állt meg Darius a Roxfort kapujában.
A szikár hölgy kimérten nemet intett a fejével, és fürkészően nézte Raniát.
- Akkor köszönöm szépen, és viszlát - mondta Rania sután, és arra gondolt, Dumbledore vajon elmondta-e bárkinek is, hogy eltűnt a Sötét Jegye.
Hestia bólintott.
- Viszlát - felelte, kezet nyújtott Dariusnak, és egy pukkanással eltűnt.
- Gyere - ragadta meg Darius a nővére kezét, és húzni kezdte az iskola felé. - Nedda már nagyon vár!
- Várj, nem sétálunk egyet? - kérdezte Rania az erdő felé intve, bár a szél egyre inkább feltámadt.
- Te még bemennél oda ezek után?! - meredt rá Darius.
Rania egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán megvilágosodott előtte, miről beszél az öccse.
- Ja... áh... Dumbledore azt mondta, elintézte, nem? - kérdezett vissza zavartan.
- Persze, csak... Azért ez nagy trauma, ha megtámadják az embert, és... Nem hittem volna, hogy egyhamar be tudnál lépni az erdőbe, ennyi az egész. - Darius a nővérét nézte, majd úgy döntött, felteheti neki a kérdést. - De mondd csak, végül is mi támadott meg?
Rania megrázta a fejét. Volt már ideje bőven mérlegelni, mit feleljen, ha megkérdezik a történtekről, de Dariusnak nagyon nehezére esett volna hazudnia. A teljes igazságot viszont természetesen nem mondhatta el neki.
Hirtelen őrült vágy fogta el, hogy legalább egy részét kibeszélje magából annak, amit átélt.
- Egy vámpír - bökte ki, és félve Dariusra nézett.
Az öccse dermedten nézett vissza rá.
- Most ugye, viccelsz?
- Dumbledore nem akart pánikot kelteni, és... Nem volt biztos, hogy nem fertőzött-e meg engem is, tudod, és...
- Most-ugye-viccelsz?! - szótagolta Darius egyre hangosabban. - Nem akart pánikot kelteni?! Mi a rossebet képzel?!
- Kérlek, ne... Figyelj...! - nézett rá könyörgően Rania.
- Jóságos ég - mondta Darius, és Rania látta rajta, hogy már érti, milyen rettenetes veszély fenyegette őt. Egy pillanattal később az öccse ölelő karjaiban találta magát, és össze kellett szorítania a szemét, hogy ne kezdjen el zokogni. Még egyszer sem ölelték meg egymást, amióta újra találkoztak annyi év után. - Miért nem mondtad el nekem? Akkor nem egyedül kellett volna ezzel megbirkóznod, és... Jó ég, miken mehettél keresztül!
- Már túl vagyok rajta - bontakozott ki Rania az öleléséből. - És ne aggódj, Dumbledore azt mondta, elintézte a vámpírt. Nem fenyegeti a gyerekeket - mondta, és lehajtotta a fejét. Utálta, hogy hazudnia kell az öccsének, de muszáj volt. És ennek tudatában döntött úgy, hogy félig beavatja a titokba, úgyhogy tartania kellett magát.
- Jó, de akkor is... Ha belegondolok, mi történhetett volna veled... És hogy került egyáltalán ide? És mi történt?
- Fogalmam sincs, nem beszélgettem vele - felelte Rania feszengve. - Egyszer csak rám ugrott. Az a szerencsém, hogy a karomat harapta meg, és valami megzavarhatta...
- Ilyenről még sose hallottam, hogy karba is harap a vámpír. Biztos, hogy az volt?
- Én nem tudom, Dumbledore szerint az volt...
- Ja igen, Piton is látta, ő vitt be a gyengélkedőre - motyogta Darius, és látszott rajta, hogy nagyon igyekszik összerakni a történteket. - De nem értem az egészet - mondta végül. - Mit kerestél te egyáltalán éjjel az erdőben?
- Nem az erdőben voltam, hanem a parkban sétáltam. Nem tudtam aludni, és már majdnem telihold volt, tiszta volt az ég, világos volt teljesen - magyarázta Rania az ezerszer végiggondolt mesét. - Akkor ugrott rám, gondolom, az erdőből lesett. De nem is ez a lényeg, hanem... Szóval tényleg akár meg is kaphattam volna a vámpírkórt.
Darius összerázkódott és megfogta Rania kezét.
- Hála az égnek, hogy nem... ugye? - nézett rá hirtelen rosszat sejtve.
- Nem, nem - felelte a nő. - De akár... - lehajtotta a fejét, és nem tudta folytatni. Képtelen volt szavakba önteni, mit érzett, amíg meg nem bizonyosodtak arról, hogy nincs veszélyben. Hogy esetleg az egész hátralévő életét úgy kell leélnie, hogy attól retteg, mikor öl majd meg valakit. Hogy az emberi mivolta egy másik ember - ráadásul Piton - segítségén múljon. Hogy állandóan ott lebegjen a feje felett a veszély, hogy egyszer nem fogja tudni kordában tartani a vámpírt. És hogy egyszer kiderül a titka, és kitaszított lesz. Olyanok által, mint amilyen ő is volt.
Darius megszorította a kezét, és Rania tudta, hogy az öccse érti őt. És végtelenül hálás volt neki, amiért nem használja ki a lehetőséget erkölcsi prédikációkra.
- Mikor jár erre Lupin legközelebb? - kérdezte hirtelen.
- El akarod neki is mondani? - kérdezte Darius, és úgy nézett Raniára, mintha az hirtelen egy métert nőtt volna.
- Lehet, hogy addig meggondolom magam - nevette el magát a nő. - Tudd be annak, hogy még a megrázkódtatás hatása alatt vagyok.
Az eső ekkor eleredt, és ők sietve elindultak az iskola kapuja felé. A metsző szélben bőrig ázni nem lett volna kellemes, Rania mégis megtorpant a kapu előtt.
- Amiket elmondtam, maradjon köztünk, jó? A Szent Mungóban is nagyon rendesek voltak, és titoktartást fogadtak Dumbledore-nak, kár lenne utólag pánikot kelteni, ugye?
Darius egy pillanatig habozott, majd bólintott.
- Neddának azért elmondhatom, ugye?
- Ne, kérlek, ne - rázta a fejét Rania. - Tudod, a gyerek miatt, nehogy felizgassa magát - tette hozzá remélve, hogy Darius ezt az indokot mindenek felett elfogadja majd. Valójában azonban attól tartott, Nedda pengeéles esze és Dariusnál tárgyilagosabb szemléletmódja hamar rést találna meglehetősen ingatag történetén.

- Köszönöm, hogy értem jöttél - állt meg a szobája ajtajában Rania. Mivel éppen tanítás volt, a folyosókon szerencsére egy lélekkel sem találkoztak. - Szerintem most ledőlök, majd találkozunk.
- Szólj, ha segíthetek valamit - mondta Darius, és sután intett a kezével. A helyzet már nem kínálta annyira egyértelműen a testi érintkezést, mint ahogy a parkban. Zavartan hátralépett. - Akkor szia!
Rania halvány mosollyal nézett utána.

*

- Perselus, kérem! - nézett már szinte esdeklően Dumbledore a bájitaltan tanárra. - Én teljesen zátonyra futottam vele. Márpedig meg kell tudnunk, mi történt azzal a nyomorult Jeggyel! Értse meg, ez létfontosságú információ lehet, ha tényleg szembekerülünk Voldemorttal!
Piton szótlanul nézte az igazgatót. Nem volt jellemző az öregre, hogy ennyire felindultan viselkedjen, amikor megkéri valamire. És meg is értette volna, ha akarja. De legszívesebben azt vágta volna oda neki: "Köpök a Jegyre, oldja meg maga!" Csak az igazgató iránti belérögzült udvariasság tartotta vissza ettől.

Nem látta Raniát azóta, hogy a nő a gyengélkedőn feküdt. Persze tudta, hogy végül elkerülte az ő sorsát. És azt is tudta, hogy már napok óta újra a Roxfortban van. Szerencsére időközben eltelt egy hétvége, amikor gyakorlatilag egy percet sem kellett az iskolában töltenie. Korán reggel távozott és késő este tért haza aludni. Rengeteg dolga volt a Roxforton kívül is elvégre!

Persze tisztában volt vele, hogy valójában bujkál. Korábban mindenkit kinevetett volna, ha így viselkedik, ha nem mer valakivel szembenézni. Korábban ő maga is megrántotta a vállát, ha bármi miatt is szégyenkeznie kellett volna, és csak azért is az illető szemébe nézett. Többnyire rá is tett egy lapáttal, még tovább süllyesztve az amúgy is mélységekbe zuhant megítélését. De ez most más volt.

Fogalma sem volt, mit mondjon neki. Hisz hónapok óta nem is nagyon beszélgetett már vele. Egyszerűen csak birtokba vette a testét, amikor kedve támadt, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, odébbállt. Ő akarta így. Körbekerítette magát az érinthetetlenség illúziójával. Rácsokon keresztül biztonságosabb volt viszonyt folytatni vele, mert ő diktálta, mikor juthatnak a rács közelébe, mikor nyúlhatnak át egymáshoz, és mikor kell utána rögtön hátralépni, nehogy a rács túloldaláról végzetes csapás érhesse.

Csakhogy ebbe a viszonyba nem fért bele, hogy feltegye azt a százezernyi kérdést, ami a megrázó események óta a fejében kavargott. Nem volt képes rá, nem tudta, hogy kell. Fogalma sem volt róla, hogyan lehet azt a nyavalyás ketrecet kinyitni. És abban sem volt biztos, hogy akarja.

- Ugye, érti, milyen fontos ez? - kérdezte Dumbledore.
- Ha nem hiszi el neki, hogy nem emlékszik, miért nem használ legilimenciát? - szólalt meg Piton. - Vagy szórjon rá Imperiust! Tudja, a cél szentesíti az eszközt, ugye? Vagy úgy gondolja, nekem már mindegy, hányszor nyúlok ilyen módszerekhez?
Az igazgató komoran nézett a szemébe.
- Nem kell emlékeztetnie, tudom, hogy az én utasításomra tette ezt többször is. De most félreértett, nem legilimenciára utaltam. Úgy vélem, lehetséges, hogy azért nem akarja elmondani, amit a Jegy eltűnéséről tud, mert azt hiszi, nem beszélhet senkivel a... történtekről.
- Szerintem ennél több esze van - vetette oda Piton. - Tudja, hogy maga tudott az állapotomról. És feltételezem, felfogta, hogy miért olyan fontos magának az az átkozott Jegy.
- Nekünk - mondta nyomatékosan Dumbledore. - Nem nekem fontos, értse már meg!
Piton alig láthatóan megvonta a vállát. Dumbledore tehetetlenül nézett vissza rá. Tisztában volt vele, mit kér a férfitól: hogy nézzen a szemébe és kérje a segítségét annak az embernek, akit majdnem egy életre nyomorulttá tett, és akiről mindketten tudják, milyen nézeteket vallott nem is olyan régen - vagy talán azóta is - a félemberekről. Fogalma sem volt azonban, mi mást tehetne. Legvégső megoldásként ott volt persze a legilimencia, vagy akár az Imperius - Pitonnak igaza volt, a cél szentesíti az eszközt. Ezt mégis csak a legvégső megoldásnak tekintette. Elszántan megszólalt:
- Perselus, ha ezt hajlandó megtenni nekem, bármit kérhet tőlem. Érti? Bármit.
Piton mereven nézte.
- Akkor is, ha nem járok sikerrel?
Dumbledore egy pillanatig habozott.
- Sikerrel fog járni, ha hajlandó megpróbálni. Maga mindig megtalálta vele a hangot. Magára hallgat.
Piton elfordult. Úgyse hagyja azóta nyugodni az agyát a kérdés, hogy hogy a csudába került a nő a szobájába szétmarcangolt karral, ezt most talán megtudhatja végre - akkor meg miért ne fogadjon el érte egy ilyen meggondolatlan biankó csekket is, gondolta.
- Jó - mondta végül, és otthagyta a megkönnyebbülten utána néző igazgatót.

*

A megvalósítást estére hagyta. A szobájában töltött meddő órák alatt - melyeket a negyedéves bájitaltan dolgozatok javításával próbált kitölteni - volt ideje beazonosítani magán a gyomorszorító érzést és a heves szívdobogást, ami elfogta, valahányszor eszébe jutott, mire készül. Lámpalázas volt. Úgy szorongott, mint utoljára diákkorában az RBF-ek előtt.

Megvetette magát érte, mégse tehetett semmit. Nyugtató bájitalt nem volt hajlandó bevenni, úgy érezte, azzal beismerné vereségét. Elvégre az égvilágon semmi különös nem fog történni este. Meglátogatja a szeretőjét, ahogy hónapok óta teszi.

Végül alig néhány dolgozattal sikerült végeznie vacsoraidőig. A Nagyterembe érve aztán körül sem nézve ment el a helyéig. A diákok zsibongása monoton zajjá sűrűsödött össze, ahogy végre körbepásztázta a helyiséget. Meg is látta. Az egyik vendégasztalnál ült a terem másik végében az öccsével és Nedda Neferrel. A nő ekkor, mintha megérezte volna, hogy nézi, hirtelen feléje pillantott, majd azonnal visszafordult a tányérjához, és Piton meg mert volna esküdni, hogy szándékosan tette azt az apró fejmozdulatot, amitől előrebukó haja függönyként takarta el az arcát. A nő többet nem nézett föl.

Órákkal később Piton határozottan bekopogott Rania szobájába. Az ajtó azonnal kinyílt, és a férfinak az volt az érzése, hogy Rania az ajtó mögött állva várta, mikor érkezik meg. Belépett a szobába és körbenézett. A nő ágya érintetlen volt, és semmi nyoma nem volt bármiféle félbehagyott tevékenységnek. Rania közben megkerülte őt és megállt a kandalló mellett, de nem nézett rá. Ujjaival szórakozottan piszkálgatta a kőből faragott cirádákat a kandalló peremén, és úgy nézett ki, mint aki valójában ott sincs.

Piton önkéntelenül megköszörülte a torkát, és Rania végre ránézett. A tekintete valami újfajta határozottságot sugárzott, és ez elbizonytalanította a férfit. Meg akart szólalni, de Rania megelőzte.
- Nem tudom, akartál-e mentegetőzni, de semmi szükség rá. Baleset volt, és nem akarok róla többet beszélni.
Piton rá akarta vágni, hogy ő sem, de a nő hadarva folytatta.
- Egyetlen dolgot szeretnék csak mondani. Szeretném befejezni.
Arcán az érzelmek egész tárháza futott végig, ahogy elkapta a tekintetét Pitonról, de azonnal összeszedte magát, és újdonsült határozottságával nézett rá újra. A férfi csak ekkor jött rá, hogy Rania nem a mondatot szeretné befejezni. Hanem a kapcsolatukat.

Úgy lépett önkéntelenül hátra, mint akit megütöttek.

Milyen ostoba volt, hogy erre nem számított! Csak azzal volt elfoglalva, hogy mit tett a nővel, és még mi történhetett volna vele, de eszébe sem jutott, hogy az vajon hogyan reagálhat az ő szörnyű titkára. Pedig számítania kellett volna erre. Kutyából nem lesz szalonna, Halálfalóból nem lesz kedvesnővér soha. És a félember is csak félember marad.

Mozdulatlan arccal bólintott.
- Rendben - mondta és elhagyta a nő szobáját.

Rania végtelen fájdalommal nézett a csukott ajtóra. Fogalma sem volt, mit felelt volna, ha a férfi magyarázatot kér, mégis szívesen vette volna, ha nem ilyen kurtán-furcsán hagyja ott. Persze őt ismerve érthető volt a közönyösnek tűnő reakciója, és neki örülnie kéne, amiért nem kellett valami habogva előadott magyarázkodásba bonyolódnia.

Mert azt semmiképpen nem mondhatta volna el neki, hogy azért akar véget vetni a kapcsolatuknak, mert szereti. Nem mondhatta volna el, hogy többé nem alázza meg magát egy olyan viszonnyal, ahol a másik úgy dobálja kényére-kedvére, mint egy rongybabát. Többre becsüli ezt az újonnan megtalált érzést, minthogy beérje azzal a pár morzsával, amit a férfi hajlandó - és amit képes - adni neki. Tudta, hogy ő ennél többet érdemel. Most már tudta.

Mégsem érzett elégedett megnyugvást.


(*) Severosa banya szellemi tulajdona, köszönet érte!

 

Folyt. köv.

Vissza