Halványuló Jegyek

(Gilda)

XXI.

Piton dermedten nézett a halálsápadttá váló Keren Dangorra. Voldemort viszont, úgy tűnt, jól szórakozik.
- Keren, barátom, azt hittem, megtiszteltetésnek fogod venni, hogy ilyen történelmi jelentőségű tettben a segítségemre lehetsz!
Dangor levegő után kapkodott.
- Kezdem azt gondolni, hogy nem szeretnél nekem segíteni! - folytatta Voldemort eltúlzott szomorúsággal. - Pedig az nagy kár lenne.
- De-dehogynem, uram... - nyögte ki a számtalan forradástól tarkított férfi. Piton még jól emlékezett, hogy miért is mérte rá a Sötét Nagyúr alig fél éve büntetésként a híresen szép külseje elvesztését. - Persze... de...
- Akkor nincs semmi baj, igaz? - húzta a száját Voldemort önelégült mosolyra. - Nemsokára eljön a te időd. A lányodat szántam erre a feladatra, ő jobb közvetítő lett volna, de miután a nevelésed csődöt mondott, és elárult engem, kénytelen vagyok őt veled helyettesíteni. - Egy pillanatig némán méregette az alig láthatóan remegő Dangort, majd folytatta. - Azért döntöttem úgy, hogy már most szólok neked, mert fel kell készülnöd a szertartásra. Piton és Malfoy fognak neked segíteni.
- Nagyuram... nekem van a legnagyobb egységem a híveid közül - hadarta egy szuszra Dangor. Láthatóan nem bízott abban, hogy képes lesz folytatni, ha megáll levegőt venni. - Ki fogja őket vezetni, ha én...?
- Megható az aggódásod - bólintott komolyan Voldemort. - De megnyugodhatsz. Lucius fogja átvenni az embereid irányítását.
Malfoy nem tűnt különösebben boldognak a hír hallatán. Óvatosan Pitonra lesett, aki feszülten figyelt.
- Így tehát, kedves barátom, semmi akadálya nem lehet, hogy bebizonyítsd irántam való hűségedet. Jutalmad nem marad el.
Dangor arca egy pillanatra különös, vicsorgásszerű grimaszba torzult, aztán lehajtotta a fejét. Voldemort hideg hangon felnevetett.
- Úgy látom, semmire sem értékeled a halálod után rád váró dicsőséget. Nagyon sajnálom - tette hozzá gúnyosan. - Pedig te leszel a leghíresebb kísértet.
Miután Dangor láthatóan nem volt hajlandó többé felemelni a fejét, Voldemort elunta a játékot.
- Megparancsolom, hogy kezdj el készülni a feladatra. El kell tudnod hagyni a testedet bármikor, amikor akarom. Lucius egykor szakértő volt a témában, majd ő segít neked. Ami Pitont illeti, el fog neked készíteni néhány bájitalt az utasításomra. - Voldemort felállt és az előtte álló, enyhén reszkető Dangorhoz lépett. - Azt pedig, ugye, nem kell mondanom, hogy nem hagyhatod el a tábort? - kérdezte szelíden.
Úgy tűnt, a férfi a világ minden kincséért sem emelné fel a fejét többé. Voldemort elégedettnek tűnt, mikor visszaült a helyére, és gyengéden cirógatni kezdte az ölébe sikló Nagini fejét.
- Ó, majd elfelejtettem! - susogta. Pálcájának intésére Dangor karján mély seb támadt. A férfi fájdalomkiáltása visszhangot vert a teremben, és mire feleszmélt, Voldemort már a kezében tartotta a fiolát, amibe a kicsorduló vérét fogta fel. - Erre szükségünk lesz - mondta, de Piton nem volt benne biztos, hogy jól értette Dangor hangos zihálása mellett.
- Nagyuram - szólalt meg. - Mennyi időnk van felkészülni?
A vöröslő szemek az arcára siklottak, és Piton engedte, hogy elborítsa a félelem.
- Örülök, hogy átérzed a feladat súlyát - húzta a száját torz mosolyra Voldemort. - Néhány hetetek van. Ne okozzatok csalódást.
Hosszú ujjaival elbocsátóan intett, és a három férfi szinte kimenekült a teremből.

*

Piton alighogy hoppanált a roxforti birtok széléhez, előreküldte patrónusát Dumbledore-hoz. Legszívesebben futott volna az igazgató dolgozószobájáig, de a park tele volt diákokkal, és láttukra nyugalmat erőltetett magára. Teljesen felesleges húsz másodpercnyi előny miatt egy napra való beszédtémát adni a nyavalyás kölyköknek, gondolta komor mosollyal.

Dumbledore-ral a második emeleti főfolyosón találkozott össze.
- Perselus, a szívbajt hozta rám a patrónusa - mondta az igazgató, és az irodája irányába intett a kezében tartott újsággal. - A mellékhelyiségben talált meg - tette hozzá Piton furcsálló arckifejezésére.
- Hallgatom - ült le Dumbledore az egyik fotelba, mikor az irodájába értek.
- A Nagyúr néhány hét múlva behatol a Durmstrangba és feltámasztja Mardekár Malazárt - kezdte Piton. - Keren Dangor testét akarja felhasználni. Malfoyjal ketten kell felkészítenünk.
Dumbledore elsápadt.
- A Durmstrangba való behatolásról megtudott valamit?
- Csak annyit, hogy néhány hét múlva kerül rá sor. De Muharulidze segítségével ez nem lesz neki probléma.
Dumbledore pár percig a gondolataiba merülve nézett maga elé, majd felpillantott.
- Pontosan hogyan kell felkészíteniük Dangort? És legfőképpen mire?
- El kell tudnia hagyni a testét egy adott pillanatban. Ezt Lucius űzte annak idején a legsikeresebben. Nekem pedig egy tucat sötét bájitalt kell elkészítenem. Az akció idejére Dangor már tulajdonképpen nem is lesz magánál.
- Dangor tudja? - kérdezte Dumbledore.
- Igen. Ott voltam, mikor megmondta neki. Sőt, a vérét is vette, gondolom, a feltámasztáshoz. Nem fogadta kitörő örömmel a megtiszteltetést.
- Ebben biztos voltam. Talán még Bellatrix Lestrange sem tapsikolt volna ettől. Hisz ez Dangor halálát jelenti, ha jól értem. - Gondolataiba merülve hallgatott egy ideig, majd folytatta. - Én eddig meg voltam róla győződve, hogy a dementorokkal akar próbálkozni.
- Nem. Úgy érzékeltem, hogy kell neki az a lélek is, ami elhagyja a testet. Olyasmire gondolok, hogy az fogja itt tartani Mardekárt, amíg a Nagyúrnak szüksége van rá. A dementor úgy ahogy van, beszippantaná a lelket. És még valami... - Piton egy másodpercig tétovázott, mielőtt folytatta volna. - A Nagyúr eredetileg Miss Dangort szánta erre a feladatra.
Dumbledore elszörnyedve nézett vissza rá.
- Bizonyára a képességei miatt, de... Belegondolni is borzasztó, milyen sorsot szánt neki! Arra kérem, ezt ne említse neki.
Ugyan mikor említeném, gondolta Piton tompán, de csak bólintott.
- Az iskolával mi a terve? - kérdezte az igazgató.
- Erről semmit nem tudok. A legrosszabbra kell számítanunk szerintem.
- Mennyire biztos a dolgában Voldemort? - ráncolta a homlokát Dumbledore.
- Mennyire biztos? Meglehetősen. Vagy hogy érti?
- Azon tűnődöm csak, vajon megéri-e neki frontálisan megtámadni az iskolát és vérengzést csapni, mielőtt elvégzi a varázslatokat, vagy inkább megpróbál titokban behatolni, amíg lehet - magyarázta az igazgató.
- Önbizalomnak sose volt híján a Nagyúr - jegyezte meg Piton.
- Ez igaz. És nem kockáztathatunk. A lehető leghamarabb indulok a Durmstrangba. Ha lenne szíves néhány adag százfűlét felküldeni nekem... Legkésőbb holnapra visszaérek, és haladéktalanul összehívom a Rendet - állt fel Dumbledore. - Vagy vissza kell mennie?
- Ez attól függ, hogy dönt a Rend - felelte pillanatnyi habozás után Piton, az igazgató pedig komoran bólintott. Majd valami eszébe jutott, és a bájitaltan tanár után szólt.
- És Perselus... még egy szóra. Kérem, gondolkozzon el azon, vehetjük-e bármi hasznát annak a ténynek, hogy Miss Dangor karjáról eltűnt a Sötét Jegy. Ezt a többiek előtt nem akarom említeni, jobban mondva Miss Dangor kért meg rá.
Piton visszalépett az ajtóból és összeráncolt homlokkal nézett Dumbledore-ra.
- Kérte? Tehát sikerült szóra bírnia? - Eszébe jutott, hogyan próbálta ő szóra bírni Raniát, aki ehelyett kiadta az útját. A gondolattól futó szúrást érzett.
- Voltaképp ő maga állt elő a magyarázattal. Megelőzött, úgy is mondhatnánk.
- És mi volt az a magyarázat? - kérdezte gyanakodva Piton. Neki persze azonnal az jutott eszébe, hogy Rania biztos csak megelégelte az igazgató állandó ostromát, hogy mondja el, hogyan kapta Pitontól a vámpírharapást, hátha annak köszönhetően tűnt el a Jegye.
- Tulajdonképpen jól sejtettem, a sebesüléséhez volt köze. Meg is mutatta a könyvet, amiben a magyarázatot megtalálta, a könyvtár zárolt részének tanári szekciójában volt. Nyilván Dariustól kapott hozzáférést - tette hozzá Piton szemöldökráncolására. Kis habozás után folytatta. - Persze ahhoz, hogy rájöjjön, kellett az is, hogy elárultam neki, honnan szerezte maga az átkot.
Piton megmerevedett, aztán megvonta a vállát. Valószínűleg a viszonyuk szempontjából ennek semmi jelentősége nem lehetett a puszta tény mellett, hogy ő micsoda.
- Sajnálom, hogy nem kértem öntől felhatalmazást - szabadkozott az igazgató - de az adott helyzetben valahogy úgy éreztem, ezzel előrelendíthetem nála, hogy ne titkolózzon tovább.
- Akkor talán most már elárulhatná, mit tudott meg - felelte blazírtan Piton. Dumbledore-nak mit sem számítanak az ő személyes titkai, ha valami fontosabb lebeg a szeme előtt, nyilvánvaló.
- Igazam volt, összefüggésben van a harapás és a Jegy eltűnése, de nem a körülmények miatt. Miután az önön lévő átok is Voldemorttól ered, és a Sötét Jegy is, a kettő kölcsönhatásba került, amikor maga... amikor Miss Dangor a harapást kapta. Valószínűleg tényleg megfertőződhetett volna, amitől tartottunk is, de a kór ehelyett a Sötét Jegyet pusztította el.
- És maga ezt hihetőnek tartja? - kérdezte szkeptikusan Piton.
- Nem volt okom kételkedni benne, a könyvet is megmutatta, amiben ezt a részt találta a sötét átkok kölcsönhatásáról.
És megnézte alaposabban is azt a könyvet? - akarta kérdezni Piton, aztán mégse mondott semmit. Nem fogja engedni, hogy Rémszem Mordon legyen belőle, akinek üldözési mániája van mindenkivel szemben. A magyarázat éppenséggel lehet igaz is. A maga részéről most úgy érezte, minden porcikája tiltakozik az ellen, hogy a Raniával történt balesettel vagy magával Raniával foglalkozzon.
- Rendben, gondolkozni fogok rajta - bólintott kimérten és kiment a szobából.


*

Rania éles sikollyal riadt fel. Rémülten ült fel az ágyában, és csak hosszú másodpercek múltán jött rá, hogy hol is van. Ziháló mellkasára szorított kézzel próbálta felidézni az álmát. Dariust látta meghalni.

A rémülettől dermedten bámult a sötétbe. Nem, ez csak egy ostoba álom... Aztán eszébe jutott, hogy néhány hónappal korábban már volt egy hasonló álma... Összeszorított szemmel próbált visszaemlékezni, és mikor már vörös karikákat látott maga előtt, jött csak rá, hogy levegőt sem vesz már egy ideje.

Nem halhat meg Darius. Az ki van zárva.
Egészen biztos, hogy ez csak egy rémálom volt. Biztosan túl sokat evett vacsorára.

Visszafeküdt a párnára, és erőnek erejével próbálta tudata mélyére visszagyömöszölni a látottakat. Mégis újra és újra eszébe jutott: hátha mégsem csak egy rémálom volt? Hátha most is a jövőt látta?
Képtelenség.

Érezte, hogy eluralkodik rajta az a régen nem érzett pánik, ami egy-egy irányíthatatlan látomása után szokta elővenni. Most is úgy érezte magát, mint ilyenkor mindig; mintha a homlokán növésnek indult szarvacskákat próbálná visszanyomni a helyükre, a bőrébe... de hiába szorítja rá az ujját teljes erővel a dudorra, ami alatt a szarvkezdemény van, csak ideig-óráig tarthatja vissza. Előbb-utóbb képtelen lesz visszanyomkodni, és akkor végképp elveszíti az ellenőrzést a mássága felett, egészen nyilvánvaló lesz, hogy vele valami nincs rendben... Miért, miért?!

Hirtelen olyan élesen hallott egy réges-régi hangot, mintha éppen most szólna a fülébe, szeme előtt pedig megjelent a vénséges vén druida szinte fehér szeme. "A hályogot a szemed elé magad raktad. Amikor leveszed, a fény el fog vakítani. De a fény jó. Lelked másik fele segít elviselni. A csatornák mind nyitva állnak előtted. Ha a hályog eltűnik, nem fogsz többé vak módjára bolyongani bennük. A félelem a legfőbb ellenséged. A félelem szüli a dühöt, a düh gyermeke pedig a gyűlölet. Aki gyűlöl, könnyű préda a sötétségnek. A Jelek segíteni akarnak neked. Aki küzd a segítség ellen, önmaga ellen küzd."
Rania összeszorította a szemét. A Jelek... Átkozott Jelek!

Egész életében menekült előlük. Úgy tekintett rájuk, mint egy szégyenbélyegre, és forgott a gyomra az önutálattól, mikor arra gondolt, hogy az apja céljai érdekében mégis megpróbálta a hasznára fordítani. Arra is volt példa, hogy saját akaratából tette ezt, dacból, haszonszerzés reményében, bosszúból, vagy a jó ég tudja, miért, de utána még rosszabb volt. Úgy érezte magát ilyenkor, mint azok a mugli koldusok, akik a testi fogyatékosságukat közszemlére téve koldulnak az utcán azt remélve, hogy a torzságuk láttán majd nagyobb adományokat vetnek oda nekik az arra járók, miközben ők legszívesebben elsüllyednének. Ő is ugyanilyen torznak tartotta magát, átkozottnak. Gyűlölte az átkát még olyankor is, amikor a hasznára fordította. Nem hiába ért el olyan kevés sikert ebben.

A Jelek mindig is ellenségei voltak csak, bármit is mondott a druida. Biztos volt benne éveken át, hogy semmi és senki nem tudná rábírni, hogy jó szívvel gondoljon rájuk.

De most meglehet, hogy Darius életéről van szó. Ez nem elég? - futott át rajta, és kirázta a hideg.

Nem is olyan régen bebizonyította önmagának, hogy képes átlépni saját magán. Megtett valakiért olyasmit, amivel a saját létezését veszélyeztette. Erősebb lett ettől. Hisz még a Sötét Jegyet is képes volt kivetni magából... Aztán pedig a saját szívét tépte ki csak azért, hogy ne várja meg, amíg a másik szedegeti ki apró darabokban.

Akkor hogy lehetek még mindig ennyire kishitű?! - pattant fel a szeme, és egy pillanatig sem habozva tovább koncentrálni kezdett.

A képek mintha csak a hívására vártak volna, szinte berobbantak az agyába. A lélegzete is elakadt egy pillanatra, olyan erővel kezdtek villódzni a szeme előtt. Semmi rendszer nem volt a kuszaságban, a képek egy része éles volt, másik része homályos, egyik része fakó, másik színes, egyik része már megtörtént, másik része talán soha nem is fog... Kapkodva lélegzett, ahogy rendet próbált tenni a káoszban. Aztán hirtelen valami miatt Piton jutott az eszébe, és az, ahogy belé kapaszkodva már számtalan nehéz helyzeten átverekedte magát. Ő játszva képes lenne uralni az elméjét... Még mélyebben próbált koncentrálni, a kapkodó lélegzete fokozatosan elcsitult, az agyában száguldó képek irama csendes folyammá szelídült, és ahogy lassan az áramlat felé nyúlt, érezte, hogy az engedelmeskedik neki.

Darius - gondolta, és a képek hirtelen értelmet nyertek.

Aztán egy kis idő elteltével száraz szemmel meredt a sötétbe. A jövő mindig mozgásban van, még Trelawney is ezt mondta egyszer, egyik rémregénybe illő óráján. Márpedig ez nem következhet be, mert ő nem fogja engedni.

*

Egy szemhunyásnyit sem aludt reggelig, és arra az elhatározásra jutott, hogy el kell mondania Dumbledore-nak, mit látott. Elvégre ő a Főnix Rendjének vezetője, Darius az ő utasításait követi mindenben, ami a szent küldetésükkel kapcsolatos. Kötelessége gondoskodni róla, hogy Dariust ne érhesse baj. Arra persze nem lehet egészen biztosan számítani, hogy az öreg majd megakadályozza a tragédiát, gondolta hirtelen a szokásos indulattal, ami elfogta, ha eszébe jutott az igazgató. A Dumbledore iránti érzelmei cseppet sem változtak meg mindannak ellenére, ami történt azóta, hogy az igazgató a Roxfortba hurcolta őt - jó ég, még fél év sem telt el, gondolta az igazgatói iroda felé haladva. Másnak egy életre is elég lenne mindaz, ami vele történt azóta...

Lábai automatikusan vitték az igazgatói iroda irányába, egészen belemerült a gondolataiba. A kőszörnyek elé érve azonban tudatosult benne, hogy nem fog tudni bejutni. Iménti tűnődéseiből megjelent előtte a kép, amikor nem olyan régen ugyanilyen hiábavaló módon állt a kőszörnyek előtt, és próbálta rábírni őket, hogy engedjék be Dumbledore-hoz... amikor a vámpírrá alakult Pitonnak próbált segítséget hozni... Mikor megszólalt mellette az ismerős hang, azt hitte, képzelődik.
- Az igazgatót keresi, Miss Dangor?
Rania megpördült és szembetalálta magát Pitonnal, aki úgy állt ott, mint egy jégszobor, rezzenéstelen tekintetét az övébe fúrva, mintha egy vadidegen látogató állna előtte. A nő levegő után kapott, hogy válaszoljon, de nem tudott megszólalni. Legszívesebben elfutott volna. Hogy viselkedjen ezzel a missdangorozó Pitonnal? Szólítsa ő is Piton professzornak és magázza, mintha nem vele osztotta volna meg az ágyát hónapokon keresztül? Vagy éppen hogy a férfinak van igaza, és tegyenek úgy, mintha semmi sem történt volna? Amikor legszívesebben odarohanna hozzá, hogy nem, meggondolta magát? Pedig ez nem is volt igaz, tudta, hogy helyesen cselekedett, ez a kapcsolat egyszerűen nem folytatódhatott, de most mégis... Kiszáradt szájjal, szomjazva nézte egyre a férfit, ahogy hetek óta nem tehette már.
- Nos? - csattant Piton kissé gúnyosan türelmetlen hangja, és Rania fázósan összerázkódott.
- Be kellene jutnom Dumbledore-hoz sürgősen... Tudna segíteni, professzor? - kérdezte, és a hangja furcsán elvékonyodott, amikor a Pitonéhoz hasonló távolságtartó megfogalmazást választotta. Tudta, hogy ezzel ráütötte a pecsétet a megállapodásukra.
- Mit akar tőle? - A férfi még mindig kissé emelt fővel nézett rá lefelé, mint valami bálvány. Nem érhetsz hozzám, sugallta az egész testtartása, épp csak a karját nem fonta össze, mert az túl szándékosnak tűnt volna.
Rania csak a fejét rázta. Nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel, ezzel a rideg idegennel itt előtte, pedig ilyesmire számított.
- Beszélnem kell vele... - suttogta. Lesütötte a szemét, hogy a másik ne tudjon olvasni az egész biztosan árulkodó tekintetéből.
Piton csak nézte. Rania egyértelműen a tudtára adta, hogy félemberként nem tart igényt rá, de most undornak vagy megvetésnek a nyomát sem látja rajta, pedig ha valaki, ő aztán megfigyelte, hogy nézett a nő Lupinra hónapokon keresztül, kiváltképp, mikor azt hitte, senki nem látja... Ehelyett egészen más látszik rajta, de hogy mi, azt képtelen volt megfogni, csak tétova villanások jutottak el a tudatáig és foszlottak is szét azonnal, mikor beléjük próbált kapaszkodni.
- Akkor akár meg is várhatja, amíg kijön - mondta szinte várva, hogy a nő végre azzal az undorral vegyes utálattal fog ránézni, amit hetek óta képzeletben a szemében lát. Ezért is jött ide hozzá. Elmehetett volna másfelé is, mikor észrevette, de szándékosan került elé, először, mióta a nő kiadta az útját, és most végre megnyugvást remélt a találkozástól. Ha végre a valóságban is szembesül a nőből áradó megvetéssel a benne lakozó szörny iránt, talán sikerül magában minden szálat elvágni, ami hozzá és a jelentéktelen viszonyukhoz köti. Ez az önkínzó módszer eddig még mindig bevált. Amikor túlságosan is megfeledkezett arról, micsoda fal választja el őt a többi embertől, és egy-egy nyílvessző átrepült azon a falon, akár csak karcolásnyi sebet is ejtve rajta, mindig úgy intézte, hogy legyen elég alapanyaga a fal továbbépítéséhez. Talán most is sikerül néhány téglasort odamalteroznia, ha Rania végre kegyeskedik leköpni... Miért nem teszi már...?

Mintha csak megérezte volna, Rania felemelte a fejét, és a szemébe nézett. És egy villanásnyi időre fájdalmat látott azokban a fekete szemekben.
- Dumbledore nincs itt, már hajnalban elment - hallatszott hirtelen, és Madam Hooch ment el mellettük egy köteg seprűvel a hóna alatt. - Nem látták Fricset? - szólt vissza a válla fölött.
- Nem - válaszolta Piton és elindult az ellenkező irányba.
Rania elkeseredve nézett utána. Azt hitte, megtalálta az erejét, azt hitte, sikerült magát függetlenítenie a férfi iránti érzéseitől, de ez csalóka ábránd volt. Ahhoz talált csak elég erőt, hogy megtegye, amit tennie kellett, de az érzései ettől még szemernyit sem változtak meg. Most is elegendő volt annyi, hogy egymásba botlottak, és máris megfeledkezik minden másról, ami pedig sokkal fontosabb. Ha a látomásai igazat mondanak, Darius bármikor a Sötét Nagyúr karmai közé kerülhet, gondolta újraéledő pánikkal. Valahogy értesítenie kellene Dumbledore-t... de talán visszatér néhány napon belül... akkor viszont Pitonnak kell elmondania minél előbb... nem! Nem rohanhat utána most... azért egy-két nap alatt tán csak nem akad össze Darius a Nagyúrral... ezentúl le sem veszi az öccséről a szemét, döntötte el végül kínban. Most azonnal meg is keresi.

Dariust aztán holtsápadt arccal, szótlanul maga elé meredve találta a reggeliző asztalnál. Első gondolata az volt, hogy talán Dariusnak is látomása lehetett a saját haláláról. Akkor pedig nyilvánvalóan mindent meg fog tenni ő maga is, hogy elkerülje a véget, nem igaz? - gondolta enyhe megkönnyebbüléssel. Faggatózását öccse tompa hangon hárította el, és óravázlatokra hivatkozva otthagyta az asztalnál Raniát.

Csakhogy Darius egyre sápadtabb és elgyötörtebb lett, Dumbledore pedig még két nappal később sem tért vissza. Egy szombati napon Rania végül megelégelte a dolgot és úgy döntött, sarokba szorítja Dariust. Nedda az ebéd közben bejelentette, hogy ledől aludni, így sejthető volt, hogy Dariust a szobán kívül fogja megtalálni. Hosszas keresés után ott találta meg, ahol a legkevésbé számított volna rá: a könyvtárban. Öccse a terem leghátsó szegletében ült egy foszladozott kötésű könyvbe mélyedve, pálcájával a lapra mutatva. Annyira elmerült az olvasásban, hogy meg sem hallotta, hogy Rania mögé lép.
- Jó ég, miket olvasol te?! - kiáltott fel Rania önkéntelenül, mikor belepillantott Darius könyvébe.
A férfi úgy csapta be a könyvet, mint akibe darázs csípett, így a nővére a könyv címét is el tudta olvasni. "Mistera Magia Nigra" - állt alig láthatóan az előlapon.
- Engem keresel? - kérdezte Darius kissé hevesen lélegezve.
- Miért olvasol te ilyesmit? - kérdezte újra Rania. Agyában mintha vészcsengő szólt volna.
- Készülnöm kell a hétfői órámra - felelte Darius a nővére szemébe nézve.
- Mugliismeretre?! - meredt rá Rania jelentőségteljesen. - Fekete mágiából? Igen, biztosan!
- Már úgyis végeztem - intett a pálcájával az öccse meglehetősen hevesen, amitől a könyv szinte bevágódott a helyére az egyik polcon, néhány másik kötet viszont hangos puffanással esett a földre.
Rania döbbenten nézte a könyveket kapkodva összeszedegető Dariust, akinek nem maradt ideje a köteteket a helyükre tenni, mert Madam Cvikker már messziről kiabált.
- Mit művelnek itt a könyveimmel?! - támadt rájuk, és pálcáját maga elé szegezve száguldott a polcok felé. - Kifelé, hess, hess!
Darius mindkét kezét felemelve hátrált az asztalhoz.
- Elnézést kérek, Madam Cvikker - nyögte, de Rania már rángatta is kifelé a könyvtárból.
A folyosón aztán a nőnek esze ágában sem volt elengedni az öccse karját. Mégis meglepően kevés erőszakra volt szükség, Darius megadóan lépkedett mellette. A legközelebbi üres társalgóhoz érve Rania belökte az ajtót, és Dariust az egyik fotelba nyomta.
- Most pedig azonnal elárulod nekem, mi folyik itt! - mutatott rá fenyegetően.
- Még meg kell beszélnem Dumbledore-ral - motyogta
- Mit?! - zuhant le mellé Rania.
Öccse ránézett, és a nő megijedt a pillantásától.
- Valakinek úgyis el kell mondanom... De esküdj meg, hogy senkinek nem szólsz erről, amíg nem engedem! És hogy nem fogsz visszatartani...
- Darius, mi...? - Rania most már tényleg megrémült.
- Nem hallottad, gondolom, hogy milyen híreket hozott Piton legutóbb Tudodkiről, ugye? - kérdezte Darius, és korábbi tétovázásának már nyoma sem volt.
- Piton? Nem, én nem... - ... beszélek már vele, akarta mondani Rania, de lenyelte a mondat végét.
- Apánkat akarja felhasználni Mardekár feltámasztására.
Rania döbbenten bámult Dariusra, mikor eljutott a tudatáig, mit mondott.
- Micsoda?!
- A testébe akarja visszaidézni Mardekár lelkét. Dumbledore az útjába akar állni, és persze én bízom benne, hogy sikerül, mert ő a leghatalmasabb varázsló, akit el tudok képzelni... De azért ha valami mégsem sikerülne... - Darius elhallgatott.
- Akkor Mardekár visszatér... apa testében?! - Rania összerázkódott. A félelem mint valami hideg, nyálkás kéz szorította össze a torkát.
- Igen - bólintott Darius, és szemébe fanatikus fény költözött. - De én ezt nem engedem.
- Mi közöd van ehhez neked?! Darius, ugye, nem töröd a fejed semmi hülyeségen? Mindjárt gyereked születik, az ég áldjon meg! - Rania öccse szemébe nézve legrosszabb félelmét látta beigazolódni.
- Tudjukki a vérét vette apánknak. Utánanéztem, mire kellett neki. A feltámasztás során a vérnek Mardekár sírjára kell kerülnie, és a visszahívott lélek erőt nyer belőle, aztán pedig innen fogja felismerni, melyik testbe juthat be. Én... a helyére akarok állni.
- Nem! - ugrott fel Rania. - Te... Nem!
- Mindennek utánanéztem - folytatta Darius rendületlenül. - Félig az ő vére csorog az ereimben, működni fog a dolog. Az én testem viszont nem fog addig élni, hogy Mardekár sok kárt okozhasson. Majd valahogy...
- Teljesen megőrültél?! - kiabálta Rania.
- Nem - felelte Darius hideg nyugalommal. - Mindent végiggondoltam. Figyelj... Igen, gondolok a gyerekemre - borult el az arca. - Őérte is tenném. Milyen világba születne, ha hagynánk, hogy Mardekár Malazár visszatérjen és segítse Tudodkit? Emellett - húzta fel a vállát, - ha Dumbledore mégis sikerrel jár és megállítja Tudodkit, akkor engem is megmenthet.
- Darius, ne... - Rania hangja elakadt. Erre nem számított, hogy Darius majd önként megy a halál elé. Bénultan bámulta az öccsét, aki rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá. Láthatóan már mindent eldöntött. - Nedda nem fogja ezt engedni. És én se, arra mérget vehetsz! - kiáltotta kétségbeesetten.
- Nedda be fogja látni, hogy nincs más választásunk. Ő is a Rend tagja.
- Darius, te teljesen megvesztél?! A gyerekedet várja!
- Igen. De mindannyian tudjuk, hogy Tudodkivel szembeszállni az életünkbe is kerülhet. Kezdettől fogva tudjuk. - Darius emelt fővel beszélt, mintha beszédet mondana. Rania iszonyodva nézte ezt az ismeretlen, fanatikus eltökéltséggel magyarázó férfit, aki komolyan azt képzelte, hogy a gyermekét váró nő majd magasztos arccal elengedi a halálba, és még integetni is fog neki.
- Még Dumbledore sem akkora féreg, hogy ezt engedje - rázta a fejét végül.
- Viccelsz? - nézett rá Darius és mosolygott. - Ő engedné a leginkább. Tulajdonképpen véletlenül ő adta az ötletet. Így még örülni is fog, hogy magam állok elő a tervvel. De ne ess már ennyire pánikba! Én bízom abban, hogy Dumbledore nélkülem is meg tudja állítani Tudjukkit.
- Nem... mondd, hogy nem beszélsz komolyan! - Rania meg se hallotta az utolsó mondatot. Érezte, hogy gyűlni kezdenek a könnyei. - Én... - Képtelen volt folytatni, csak görcsösen kapkodta a levegőt, hogy ne törjön ki belőle a sírás. - Engem nem érdekel a világ sorsa, még csak most kaptalak vissza!
Darius arca megvonaglott, és elfordult.
- Nem kellett volna elmondanom... Gondoltam, hogy el akarsz bizonytalanítani...
Rania megragadta a kezét, de Darius elhúzódott.
- A legjobb lesz, ha azonnal beszélek Dumbledore-ral, mostanra ígérkezett - állt fel.
Rania tétovázás nélkül pálcát rántott, de Darius gyorsabb volt nála.
- Ismerlek - mosolygott rá szomorúan, és zsebre tette a nővére pálcáját. - Ezt majd visszakapod Dumbledore-tól, ha kienged innen - mondta és egyenes háttal, emelt fővel kiment a szobából.

Rania összerázkódott az ajtózár halk kattanására, és zihálva bámulta az ajtót. Ki kell jutnia innen! Felkapta az első keze ügyébe kerülő tárgyat, és pánikszerűen ütni kezdte a zárat. Szerencséjére a társalgók ajtaját nem arra tervezték, hogy zárva tartsák őket, az ősöreg szerkezet néhány perc alatt könnyűszerrel engedett. Meg kell állítania Dariust, de hogyan? Egyszerűen fejbe kéne csapnia valamivel, amíg még nem késő. Kirohant a szobából, de az öccsét már sehol sem látta. Minden bizonnyal futva távozott. Dumbledore irodája felé indult, hisz Darius nyilván ott keresi először az igazgatót.

A kőszörnyek előtt állva csak egy pillanata volt arra, hogy jelszó híján kétségbeessen, mert azok, mintha csak vártak volna rá, engedelmesen félreálltak. Csodálkozását azonban elsöpörte a Darius iránt érzett torokszorító aggodalom, és a körbeforgó lépcsőn felfelé rohanva pár pillanat múlva Dumbledore irodájában találta magát.

Csak halványan érzékelte, hogy Tonks is a szobában van. Darius az igazgató előtt állt lehajtott fejjel, és Rania tudta, hogy sírt.
- Darius - ugrott oda hozzá és megkönnyebbülten mosolygott. - Fantasztikus dolog volt, amit elterveztél, és igaza van az igazgató úrnak, ha nem egyezett bele, még ezer más módon megválthatod majd a világot...
- Beleegyezett - emelte fel a fejét Darius.
Rania arcából kifutott a vér. Dumbledore-ra nézett, aki bólintott, és szemében mély szomorúság ült.
- Darius meggyőzött - mondta halkan.
- Nem! - kiáltotta Rania, és az ájulás környékezte. Észre sem vette, hogy mögötte nyílik az ajtó, és McGalagony és Piton is a szobába lép. - Ezt nem teheti! Nem engedheti el, maga rohadék! - A mondat végét már magából kikelve sikoltotta. Minden feszültsége Dumbledore ellen fordult, legszívesebben tíz körömmel esett volna az álszent kék szemeinek.
- Mit enged meg magának?! - szólalt meg elszörnyedve McGalagony.
Rania meg se hallotta.
- Tudja, hogy gyereke lesz, ugye?! - indult el az igazgató felé szinte vicsorogva. - Tudja, hogy még csak huszonegy éves?! És...
- Rania, ne csináld - fogta meg a karját Darius. - Ne tedd ezt még nehezebbé...
- Magamtól sose kértem volna Dariust ilyesmire, de be kellett látnom, hogy igaza van - mondta halkan az igazgató, és az arca megvonaglott.
- Sose kérte volna?! - támadt rá Rania hisztérikusan - Maga sugallta neki az ötletet! Álszent féreg, maga...
- Tudom, hogy még csak most találták meg egymást - szakította félbe az igazgató, és tekintetéből olyan részvét áradt, hogy Rania képtelen volt tovább folytatni.
- Megtudhatnám, miről beszélnek?! - csattant fel McGalagony méltatlankodó hangja, de nem kapott választ, mert Rania újra támadásba lendült.
- És mit akarsz mondani Neddának?! - szegezte a kérdést Dariusnak. - Drágám, elmegyek megöletni magam, üdvözlöm a fiunkat?!
Darius lehajtotta a fejét.
- Nedda meg fog érteni - motyogta orrhangon. A sarokban ülő Tonks irányából elfojtott sírás hallatszott.
- És a fiad?! - folytatta könyörtelenül Rania. Mindenféle határ megszűnt számára létezni, a saját életéért is küzdött. Mert ha Dariust elveszíti, abba ő is belehal.
- Nagyon érdekfeszítő ez a színielőadás - hallotta hirtelen Piton rideg hangját. - De még érdekesebb volna, ha értenénk is belőle valamit.
- Épp ezt mondtam én is az imént - csatlakozott McGalagony. - Vagy nem azért hívatott minket?
- De igen, elnézésüket kérem - sóhajtott Dumbledore és felállt. - Darius úgy döntött...
- Majd én - húzta ki magát Darius. Erőt remélt találni abban, ha újra elmondja a szándékát. - Az apám helyére akarok állni, amikor Tu... Voldemort elvégzi a visszaidéző szertartást Mardekár sírjánál. Meg lehet csinálni, a vérünk félig azonos, de az a lélek nem fog bennem sokáig élni...
- Komolyan beszél? - kérdezte McGalagony teljesen letaglózva.
- Ez csak egy B terv - mondta gyorsan Darius. - Én bízom Dumbledore professzor védelmében...
Piton nem szólt, de az ő arcán is hitetlenkedés tükröződött. Azonnal felfogta, hogy amit Darius mond, abban van logika. Ha Dumbledore és a Rend esetleg nem képes megakadályozni, hogy Voldemort elvégezze a szertartást, akkor azt kell megakadályozni, hogy a lélek visszatérhessen, és a segítségével Voldemort leigázhassa a világot... De hogy éppen Darius Dangor vállalja ezt a feladatot? Sose tartotta sokra a fiatal tanárt, erélytelen, komolytalan embernek gondolta mindig is, és most nem tudta hova tenni ezt a meglepő elhatározást a részéről. Aztán eszébe jutott valami.
- És ezt pontosan hogy képzelte? - kérdezte összehúzott szemmel. Erősen gyanította a választ.
- Nem engedhetik el - szólalt meg Tonks vékony hangon. - Abba belehalna.
Ha jól sejtem, én is, akarta mondani Piton, és egyre csak az igazgatót nézte. Dumbledore elkapta róla a tekintetét.
- Egyelőre nincs még konkrét elképzelésünk - mondta, de tudta, hogy ez szánalmas gyávaság a részéről. - A tanácsukat akartam kérni.
Piton arcán gúnyos mosoly villant fel, de nem szólt. Ha a vágóhídra akarsz küldeni, mondd ki, gondolta. Magamtól sose kértem volna Dariust ilyesmire, mondta épp az imént az öreg. Vajon felvállalja-e, hogy csak a szépreményű kedvencével bánik ilyen kesztyűs kézzel?
- Akkor megyek én - zökkentette ki Rania elcsukló hangja, és meglepve nézett rá. Egészen megfeledkezett a jelenlétéről egy percre. Aztán felfogta, mit mondott a nő.
- Azt már nem - szakadt ki belőle ösztönösen. Rania döbbent pillantására folytatta. - Maga akarja átverni a Sötét Nagyurat? Na hiszen.
Rania arca megrándult, és a fejét rázó Dariushoz fordult.
- Te itt maradsz a családoddal, és kész. Ha már...
- Eszem ágában sincs rád lőcsölni a feladatot, amit én találtam ki - tiltakozott Darius. - Mondja már meg neki, hogy ez ki van zárva! - fordult Dumbledore-hoz.
Az igazgató nem válaszolt, félhold alakú szemüvege fölött éles szemmel fürkészte a testvérpárt. Ha rajta múlna csak, és választania kellene, inkább maradjon életben Darius, ez volt az első gondolata. Nyilvánvalóan közelebb áll hozzá, mint a nővére. De ez nem a személyes preferenciákról szól. Ha valaki elvállal egy ilyen jelentőségű feladatot, akkor a lehető legbiztosabbra kell menni. És Rania erre egyáltalán nem garancia. Pedig ha mellette döntene, megvolna a lehetőség, hogy mentse Dariust, akit tizenévesen szakított ki az otthonából és akit - ugyanúgy, mint most Harry Pottert - mindig kivételezett figyelemmel kezelt... És mégis elvetette a fejében a magot, ahogy annyi más magot is mindenfelé, elképzelve a serkenő hajtások kedvező életútját - és most úgy látszik, pont ez kelt ki... Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.
McGalagony mintha olvasott volna a gondolataiban, megszólalt:
- Úgy gondolja, rendelkezik a szükséges képességekkel, Miss Dangor? - kérdezte némi részvéttel a máskor szigorú hangjában.
Rania arca elborult. Nagyon is jól értette, mire céloz McGalagony.
- Van némi gyakorlatom a Sötét Nagyúr félrevezetésében - szólalt meg vontatottan Piton. - És bizton állíthatom, hogy nem, Miss Dangor nem alkalmas a feladatra.
- Darius sem váltogatja olyan rutinból az álarcait, ahogy maga - vágott vissza Rania sebzetten.
Dumbledore szeme ide-oda járt a felzaklatott Darius, a kétségbeesett Rania, a közömbösnek tűnő Piton és a döbbent McGalagony között. Végül felállt.
- Azt ajánlom, gondoljuk ezt át még egyszer. Elsősorban most a Durmstrang védelmét kell megszerveznünk, az csak a legrosszabb eshetőség, ha Voldemort végül mégis eljut a sírig. Ezt Darius adta ide, azt hiszem, a magáé - nyújtotta Dumbledore Rania felé a pálcáját.
A nő gépiesen elvette tőle, és kivonszolta magát a szobából. Úgy érezte, ha még egy percet marad, ököllel esik az öccsének.

Távozása után vibráló csönd borult a szobára, majd Tonks halkan megszólalt.
- Dumbledore professzor... Kérem... kell, hogy legyen más megoldás is...
- Pillanatnyilag ez az egyetlen ötlet, ami egyáltalán felmerült arra az esetre, ha a Durmstrangnál nem tudjuk megállítani Voldemortot - felelte halkan az igazgató. - És egy percig se gondolja, hogy vidáman dalolva adnám áldásomat a dologra, mert őrülten kockázatos a terv. Dariusnak már akkor Voldemort közelében kellene lennie, mikor még el sem dőlt, hogy szükség van-e egyáltalán az ő... áldozatára.
- Tudom, de... ha mégsem sikerülne Voldemort útjába állnia... - Darius hangja elhalt.
- De igazgató úr - mondta könyörögve Tonks. Biztos volt benne, hogy most már minden Dumbledore-on múlik. Dariust már hatalmába kerítette a fanatikus eltökéltség, hiába lenne minden szó. - Ez olyan, mintha önként menne a vágóhídra... Lehet, hogy már azelőtt lebukik, hogy sor kerülne a harcra... Meg fogják kínozni, ha kiderül... Ki fogják kérdezni, hogy került oda, és... - elsápadva nézett Pitonra, majd Dumbledore-ra. - Ugye, nem két embernek szánt mártírszerepet?!
Dumbledore állta a tekintetét. Tonks bizonyos értelemben szívességet is tett neki azzal, hogy hangosan kimondta, ami a levegőben volt.
- Úristen, dehogyis! - tört ki Darius. - Eszembe se jutott, hogy... nem! - fejét rázva, döbbenten nézett Pitonra.
Piton csak egy lesajnáló oldalpillantásra méltatta. Késő bánat, fiacskám, előbb kellett volna gondolkoznod, mielőtt elragad a nemes griffendéles hév, gondolta.

Tonks üveges tekintettel nézte a barátját. Persze, hogy eszébe sem jutott, hogy elhatározásával másvalakit is veszélybe sodor, de nyilvánvaló, hogy Piton segítsége nélkül ez az egész őrültség megvalósíthatatlan, márpedig ha meghiúsítják a Sötét Nagyúr tervét, akkor kézenfekvő, hogy pillanatokon belül kiderül számára, kiknek köszönheti a kudarcot, és akkor... Meg fognak halni. És Pitonra láthatóan nem számíthat abban, hogy majd önvédelemből lebeszéli Dariust az őrült tervéről. Késő. Darius elindított egy lavinát, és már semmi nem állhat a katasztrófa útjába.
- Akkor vissza az egész - nyögte Darius. - Felejtsék el az egészet... Vagy... - tétovázva Pitonra nézett, majd újra a fejét kezdte rázni. - Nem, ez ostobaság...
Most azt várod, hogy önként jelentkezzem mártírnak? - kérdezte gondolatban Piton, és továbbra is közönyösen nézett az egyik sarokba. Elérkezett hát az idő. Mindig is tudta. De hogy ezt pont Darius Dangornak köszönhesse, azt kissé abszurdnak találta.
- Szerintem mindenki gondolja át az egészet még egyszer - mondta határozottan McGalagony. - Tiszta fejjel kell ezt végiggondolni. Egyetért velem, Albus? - nézett Dumbledore-ra, aki bólintott.

*

Rania alig talált vissza a szobájába. Odabent az ajtónak támaszkodott, és hirtelen kitört belőle a sírás. Nem is próbálta már visszafojtatni, szinte megkönnyebbülten engedte, hogy elborítsák az érzései. Egyetlen egyszer sem sírt igazán, amióta a Roxfortban volt, és most mintha minden felhalmozódott fájdalma egyszerre akart volna kitörni belőle. Az ajtónak vetett háttal lecsúszott a földre. Ahányszor eszébe jutott az iménti jelenet Dumbledore-nál, újult erővel öntötte el a görcsös zokogás. Nem tudja megakadályozni, el fogja veszíteni Dariust... az egyetlen testvérét, akitől annyira kegyetlenül elszakította az élet, és akivel éppen csak most kaptak egy újabb esélyt, hogy együtt lehessenek... Úgy érezte, minden ereje elhagyta, legszívesebben örökre ottmaradt volna a földön ülve.

Aztán - ki tudja, mennyi idő múlva - kitisztult az ég. A könnyek mintha a mázsás terheket is lemosták volna a lelkéről, könnyebbnek érezte magát. Most már képes volt gondolkodni. Tudta, mit kell tennie.

 

Folyt. köv.

Vissza