Halványuló Jegyek

(Gilda)

XXII.

Piton aprólékos gonddal szeletelte fel a bizsmagumót. Igaz, a sárkánybőr védőkesztyűben, amit a növény maró nedve miatt volt kénytelen felhúzni, elvesztette az egyik fontos érzékszervét, a tapintását, ami pedig alapvető fontosságú volt a bájital-alapanyagokkal való munka során. A kesztyűben nehezebben érezte a gumó formáját és az ezüsttőr fogását is, amivel a gumót vágta precíz, egyforma szeletekre. A szeme kissé szúrt a koncentrálástól, mert a szeleteknek tökéletesen egyenes vonalúaknak kellett lenniük, méghozzá varázslat nélkül, a gumó pedig meglehetősen kemény volt.

Mikor a hetedik szeletet is levágta, megroppanó vállal egyenesedett fel és a mellette fortyogó üstre pillantott. Dumbledore nem kérdezte, pontosan miféle bájitalokat kell megfőznie Voldemort számára Mardekár Malazár megidézéséhez, de valószínűleg sejtette, hogy az elkészítésükhöz a fekete mágiáról szóló ismeretei mélyére kell nyúlnia. A mostani főzettel sem volt ez másképp.

Dumbledore úgy határozott, Piton készítse el, amit Voldemort kért tőle, az utolsó főzetek kivételével. Természetesen addig kell játszania a szerepét, ameddig csak lehet, márpedig gyanút keltene, ha nem szállítana neki egyetlen kész bájitalt sem. Bár a Nagyúr nem volt bájitalmester, azért éppen elég zseniális varázsló volt ahhoz, hogy esetleg gyanút fogjon, ha a főzetek nem valódiak.

Hogy aztán mi lesz? Dumbledore látszólag túlságosan el volt foglalva a Durmstrang védelmével kapcsolatos szervezkedéssel ahhoz, hogy akár egyszer is szóba hozza Darius Dangor lehengerlő ötletét. De Piton gyanította, hogy őneki akar időt adni.. Ő is tudja, hogy mi lesz a döntése, és a háttérbe húzódik. A tapintatos vén róka.

Pitonnak nem volt semmi oka, hogy különösképpen ragaszkodjon az életéhez. Esetleg akad majd egy-két kolléga, akinek ha eszébe jut, sóhajt majd egyet - a megkönnyebbüléstől, gondolta tovább rögtön ironikusan -, és talán még Dumbledore is fátyolos tekintettel fogja lezárni a lakrészét, de senki nem fog rá úgy gondolni: bár még mindig itt lenne. Egészen nyugodtan feláldozhatja magát, és akkor majd neki is fog jutni egy lábjegyzet a mágiatörténet tankönyvekben. Csokibékakártya egészen biztosan nem lesz belőle, húzta futó mosolyra a száját.

Mint mindig, most is a legrosszabb eshetőségre készült fel. Jelen esetben arra, hogy mindketten meghalnak, Darius Dangor is és ő is. Ha logikusan követik a fiatalember agyszüleményét, akkor neki már jóval a Durmstrang ostroma előtt el kell őt vinnie, és az ártalmatlanná tett Keren Dangor helyére kell állítania. Hogy ezek után a Nagyúr eljut-e Mardekár Malazár sírjáig és megkezdi-e a lélek visszaidézését vagy sem, mellékes. A Sötét Nagyurat nem fogja tudni félrevezetni egy tejfölösképű kölyök, bármit is képzel magáról, vagy bármit is fantáziál Dumbledore. Ő ugyan felvértezheti mindenféle bájitalokkal, amivel a kölyök ideig-óráig tarthatja magát, de sok reményt nem fűzött a dologhoz. Ahogy ahhoz sem, hogy majd Dumbledore sikeresen megállítja Voldemortot a Durmstrangnál, és élve kihozza őket.

Soha nem fecsérelte az energiáit reménykedésre, tudatosan készült mindig a legrosszabbra. És minden egyes alkalom, amikor nem így tett, bebizonyította számára, hogy ostobaság bárgyún bizakodva, tágra nyílt szemekkel tekinteni a jövőbe.

De nemrég mégis ezt tette, és még észre sem vette közben.

A bizsmagumó egyik szeletét belemerítette az előkészített páclébe és figyelte, ahogy a halványkék buborékok ellepik a gumószelet felszínét. Vajon hogy fogja fogadni, hogy az öccse is meg ő is meghal?

Az asztalon fekvő kanálért nyúlt, hogy a páclé tetején keletkezett habot összegyűjtse, de gondolatai megállíthatatlanul rajzottak elő a hetek óta tartó bezártságból. Össze fog omlani, természetesen. Nem az ő halála miatt, az nyilván nem fogja érdekelni - sőt. Talán még egy kis enyhülést is fog találni az ő halálában. Elvégre ő, Piton fogja kötélen a vágóhídra vezetni Dariust.

A gyomrában mintha egy súlyos kő feküdt volna. Nem akart fájdalmat okozni Raniának, éppen ellenkezőleg. Arra vágyott, hogy enyhíteni tudjon rajta. A gondolattól már meglepetést sem érzett. Igen, a remény... már megint. Ami alaposan lerombolta a bástyáit, hónapokon keresztül, csak ő nem vette észre önhittségében. Azt képzelte, majd ahogy használatba veszi a nőt, úgy csökken egyre inkább az iránta érzett vágya és az összes megmagyarázhatatlan érzése is. Azt képzelte, ezzel megszünteti majd a lehető legkisebb esélyt is arra, hogy függőségbe kerüljön akár csak rövid időre is. De akármilyen alaposan is felvértezte magát a nő ellen, mégiscsak ő húzta a rövidebbet, ebben biztos volt.

Kopogtak a lakosztálya ajtaján, és ő a pokolba kívánta a látogatót. Direkt megmondta Dumbledore-nak, hogy ma késő estig dolgozni fog.
- Szabad - mondta kelletlenül.
A bejárati ajtó kinyílt, és pár másodperc múlva Rania lépett be a bájitallaborba. Piton villámgyorsan visszatért a munkájához. Módszeresen hozzálátott a békapeték péppé zúzásához vigyázva, nehogy a kelleténél nagyobb vehemenciával üsse a tálat. Egy perc elteltével végül mégis felpillantott. A nő mozdulatlanul támasztotta az ajtót, és őt nézte. Tekintetében olyan fájdalom ült, hogy Piton szinte zavarba jött tőle.

Rania azonnal magához tért a férfi szemén átfutó meglepetéstől. Tudta, hogy az arca elárulta, ahogy mindig.
- Darius miatt jöttem - mondta gyorsan. Piton arca merev maszk volt, ahogy visszafordult a réztálhoz. Némán dolgozott tovább.
- Szeretném tudni, pontosan mi fog vele történni - mondta Rania, mikor látta, hogy a férfi nem fogja folytatásra buzdítani.
- Az én fantáziám túlságosan csekély ahhoz, hogy el tudjam képzelni - válaszolta Piton hidegen, és szavai megtették a hatásukat, mert a nő sápadtan markolta az ajtófélfát. - De ha megmondja, a mazochizmusnak épp melyik fokán áll, attól függően megoszthatom önnel a feltételezéseimet - tette hozzá gúnyosan.
Rania a fejét rázva próbálta összeszedni magát.
- Nem... nem arra gondoltam... Azt szeretném tudni, hogy mi az, amit tennie kell, és...
- Miért akarja tudni? - fonta karba a kezét Piton.
- Tudnom kell - suttogta a nő könyörögve.
Hosszan nézték egymást.
- Ha hiszi, ha nem - szólalt meg végül Piton, - semmiféle tervezgetés nem folyt. Az igazgató úr bízik a védelmi vonalaiban.
- Igen, de... az előkészületeket meg kell tenniük mindenképpen, nem? - kérdezte habozva a nő.
Piton megint nem válaszolt egy ideig. Sajnos Rania nem ostoba, különben könnyebben le tudná szerelni.
- Minden bizonnyal - mondta aztán és visszafordult a munkájához. Teljesen céltalanul tovább trancsírozta a már teljesen folyékonnyá vált békapetéket, és azon törte a fejét, mi a csudát akar még tőle a nő.
Háta mögül suhogó hangot hallott. Hátranézett, és Rania még éppen el tudta kapni az ajtófélfát, mielőtt elesett volna. Piton ösztönösen felé lépett. Csak nem fog elájulni?!
- De azért egyezteti Dariusszal, amit tervez, ugye? - kérdezte rekedten a nő. Ahogy a férfi az előbb felé fordult, őrült késztetést érzett, hogy valóban eljátsszon egy ájulást. Kezét gyorsan a zsebébe rejtette.
- Erről miért nem a kedves öccsét faggatja inkább? - kérdezte Piton összeszorított szájjal, és újra szorosan karba fonta a kezét.
- Nem tudok vele beszélni - felelte Rania ezúttal teljesen híven az igazsághoz. - Minden idejét Neddával tölti. - Azt már nem tette hozzá, hogy Nedda nem fogadta olyan elborult fanatizmussal az öngyilkos akció ötletét, ahogy azt Darius várta, éppen ellenkezőleg...
Piton halkan szusszantott egyet, és ajkán gúnymosoly játszott.
- De hát ez érthető - folytatta kissé felháborodva a nő. Úgy érezte, meg kell védenie Dariust. - Hiszen arra készül, hogy feláldozza magát! Nyilvánvaló, hogy a családjával tölti az idejét!
- Nyilvánvaló - értett egyet vele Piton. Ahogy az is egészen nyilvánvaló, hogy ennek a nőnek eszébe sem jut, hogy ő, Piton is épp ugyanerre készül - és hogy ő maga is ugyanúgy a családja a kölyöknek. De hát - nyilvánvalóan -, Darius szavaiban és tetteiben is maga a makulátlan példamutatás. Arcáról nem tűnt el a gúnymosoly, ahogy újra visszafordult a réztálhoz.
- Jobb lesz, ha megyek, csak.... - Rania nem tudta, mit mondhatna még. Körülpillantott a szobában, ahol azelőtt egyetlenegyszer járt: mikor Piton vérgőzös aggyal tombolt itt, kiéhezetten. Egyszerre mindene remegni kezdett. - Örülök, hogy ilyen szépen rendbe tudta hozni a laborját - szakadt ki belőle, és még éppen látta Piton megmerevedő hátát, ahogy pánikszerűen távozott az ajtóból.

*

Rania mélyet sóhajtott, ahogy bedugaszolta az immár égszínkékké változott százfűlé-főzetet. Végre sikerült megszereznie az öccse hajszálát, bár az iménti jelenettől még mindig kábult volt. Darius azt mondta neki, szereti. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne rázza meg, és ne kiáltsa a szemébe: én is, és ezért megcsinálom helyetted, te idióta!

A kis fiolát gondosan bebugyolálta és az apró táskába rejtette a másik mellé. Egyre kimerültebbnek érezte magát. Minden egyes éjszakát azzal töltött, hogy a jövőt próbálta kutatni, a nappalai pedig felkavaróbbnál felkavaróbb események egymásutánjában teltek, amik után alig maradt jártányi ereje.

Tekintete a sarokban virágzó óriási memorosára esett. Remélte, hogy nem fog elpusztulni addig, amíg felfedezik, mi történt. Jó lenne inkább most azonnal visszajuttatni Lupinnak... De tudta, hogy ez őrültség lenne. A férfi azonnal gyanút fogna. Mindenesetre életbevágóan fontos, hogy kitörölje a növény memóriáját, mielőtt elmegy. Nem nézhetik végig, milyen álmokat látott arról, ami történni fog...

Mindannak ellenére, amit Pitonnak mondott, Rania nagyjából tudta, mi vár Dariusra, vagyis rá. Amióta két héttel korábban, a Dariusról szóló rémálmát követően először kísérelte meg tudatosan és valódi akarattal irányítani a jövendölő álmait, a képek szinte elöntötték az agyát, és ő szélesre tárta nekik az ajtókat. Most már nem menekült a Jelek elől. Tudta, hogy a vén druidának igaza volt: a Jelek segítenek neki. Nélkülük semmi esélye nem volna.

Fenntartás nélkül hitt nekik, de ugyanakkor össze is volt zavarodva. A jövő kutatásában majdhogynem teljesen kezdő lévén számtalan dolog meglepetésként érte. Sokszor például bizonyos fonalak vége a homályban futott előre, hogy aztán napokkal később világosan látszódjon, merre tartanak - aztán lehet, hogy pár nappal később némelyik fonál már egészen más irányba fog tovább futni. Lassan kezdte érteni az alaptörvény valódi értelmét: a Jövő mindig mozgásban van. Semmi sincsen kőbe vésve, bármilyen tett vagy döntés befolyásolhatja a végkifejletet. Agyával kezdte ezt felfogni, de megemészteni nagyon nehéz volt.

Először arra számított, mindent a teljes bizonyosság tudatában fog tudni végrehajtani, de ahogy kezdett tisztában lenni a Látás korlátaival, egyre bizonytalanabbá vált. Eddig például egyetlen villanást sem volt képes megálmodni abból, ami a Durmstrangban a visszaidéző szertartás során történni fog. Valószínűleg azért, mert nem fog rá sor kerülni - legalábbis a jelen állás szerint. Eddig ugyanis mindennél biztosabb volt benne, hogy Dumbledore valóban meg tudja majd állítani a Sötét Nagyurat, mielőtt behatolhatna a Durmstrangba. Múlt éjszaka viszont már csak homályosan látta mindezt. Ez sem biztos tehát...

Rania fáradtan végigdőlt az ágyán, és lehunyta a szemét. Tulajdonképpen mindegy, mi történik majd, ez nem befolyásolja a döntését. Helyet fog cserélni Dariusszal. Ezt egészen biztosan látta. Pontosan tudta, mikor fog Piton jelt adni az indulásra, látta magát, ahogy ártalmatlanná teszi Dariust, és felölti az alakját, aztán az apjáét, látta, ahogy megérkeznek a Sötét Nagyúr elé. Látta, hogy a Pitontól kapott bájitalok kifejtik rajta a hatásukat. Aztán nem látott semmit.

A tervének első pillanattól fogva megvoltak a maga gyenge pontjai, de akkor úgy gondolta, lesz még ideje a csomókat szép simára dolgozni. Az egyik legnehezebbnek tartott mozzanattal például már sikerrel is járt. Megszerezte Pitontól a százfűlé főzetet és az okklumencia bájitalt.

Ahogy visszagondolt a találkozásukra, újra elfogta a remegés. Csak hajszálon múlt, hogy Piton nem vette észre a háta mögött elszáguldó kis fiolákat... Vajon mit tett volna, ha rajtakapja, hogy lop tőle? A hideg is kirázta hirtelen. Hisz nem sokon múlt. És mit fog tenni, ha valami módon kiderül az akció közben, hogy nem Darius az útitársa, hanem ő? Visszafordulni remélhetőleg már késő lesz...

Tervének ezen kívül is számtalan gyenge pontja volt, de őt csak az a kétségbeesett vágy vezette, hogy az öccse a Roxfort biztonságos falai között maradhasson. Elvégre, ha az álmainak hinni lehet - és ő hitt nekik -, Dumbledore meg fogja akadályozni, hogy a Sötét Nagyúr a sír közelébe jusson. Csak addig kell kitartania valahogy. Az okklumencia bájital remélhetőleg megvédi majd a lelepleződéstől a Nagyúr előtt is és Piton előtt is. Az egyéb véletlen lelepleződések elkerüléséről pedig gondoskodik majd maga Piton. Bizonyára kész terve van arra, hogy hogyan fogja Dariusszal eljátszatni Keren Dangor szerepét. Amikor itt az ideje, meg fogja álmodni ezt is.

Egy pillanatig sem időzött a tervnek ezen a pontján. Vakon bízott a férfiban és vakon bízott az álmaiban is - bárki másnak már minden önvédelmi ösztöne sikoltott volna, Raniában azonban a testvére iránti féltés rég elhomályosította az életmentő ösztönt. Darius fanatizmusa mintha átsugárzott volna rá is: szinte már az élete értelmének látta, hogy megvédi az öccsét. Hiszen ők ketten olyanok, mint a fény meg az árnyék. Darius tiszta és önzetlen, bátor és okos. Neki tehát élnie kell. Ellentétben vele, aki se nem tiszta, se nem önzetlen, és bátornak vagy okosnak sem nevezhető. Hiányozni sem fog különösebben senkinek az öccsén kívül - neki viszont hamarosan ott lesz a fia, hamar elfelejti majd őt, ha esetleg nem tér vissza. Fordított esetben ő viszont egyszerűen csak belepusztulna, hogy senkije sem maradt, akit szeret... Mi oka lenne hát, hogy ne tegye meg, amit tenni akar?

Most már örült, hogy Darius fanatikus, elborult elszántsága megfertőzte őt. Tudata arra az egyetlen dologra koncentrált, hogy Dariusnak élnie kell, semmi más nem számít... semmi...

Zaklatott álomba merült.

*

- Hívott, igazgató úr - bólintott Piton, ahogy belépett az irodába, aztán meglepetten megtorpant. Az igazgatói székben egy ismeretlen diák ült - egy pillanat múlva azonban az idegen hirtelen nyúlni kezdett, bőrén dudorok hullámzottak, a haja hirtelen őszülni kezdett, és hamarosan maga Dumbledore ült a helyén.
- Ah, Perselus - dőlt hátra kimerülten. - Már el is felejtettem, mennyire fárasztó egy idő után állandóan a százfűlé hatása alatt állni. Hogy az ifjabb Kupor hogy bírta ki egy egész évig...? - morfondírozott csukott szemmel.
Piton szó nélkül leült az egyik fotelbe és várta, hogy Dumbledore magához térjen.
- A maga druida barátaival nem egyszerű - nézett fel kisvártatva az öreg.
Piton meglepve húzta fel a szemöldökét. Ő nem is tudott róla, hogy Dumbledore egyáltalán érintkezik velük.
- De nem panaszkodom - folytatta Dumbledore. - Nélkülük jóval kevesebb magabiztossággal vágnék bele a dologba. - Ezzel megint behunyta a szemét.
- Igazgató úr - fogyott el Piton türelme. Már vagy harminc órája nem aludt. - Ha nem akarja velem megosztani, amin dolgozik, inkább visszajövök később.
- Ne haragudjon - szabadkozott Dumbledore, és egyszeriben frissnek és üdének tűnt. - Nem akartam önnel macska-egér játékot játszani. Egy kicsit lazítottam csak, de belátom, ez luxus ilyen időkben. Persze - emelte fel a kezét, mintha kitalálta volna a bájitaltan tanár gondolatait - tudom, hogy maga sem a lábát lógatja egész nap. Ne haragudjon - ismételte meg.
Piton biccentett és szótlanul várta, hogy Dumbledore végre belekezdjen.
- A lehető legbiztosabbra akarok menni, hogy Voldemort a sír közelébe se juthasson. Nem akarom elveszíteni Dariust - és magát sem. Amennyiben úgy dönt, vállalja a feladatot - nézett rá kérdően Dumbledore.
Piton bólintott. Talán azt várta, hogy majd nemet mond?
- Ebben biztos voltam - folytatta az igazgató és melegen nézett rá. - Tudom, hogy életveszélyes, amire vállalkoznak. De a magam részéről mindent megtettem azért, hogy végül ne legyen szükség arra, hogy... feláldozzák magukat - fejezte be kis habozás után, majd gyorsan megköszörülte a torkát. - Tisztában vagyok vele, hogy ettől függetlenül is mennyire kockázatos lesz Voldemort közelében lenniük.
- Tudja, hogy nem becsülöm le a veszélyt - húzta fel a szemöldökét Piton. - De Dangor professzor felől egyáltalán nem vagyok biztos.
- Ha ezt úgy érti, Darius nem tudja pontosan, mit vállal, minden bizonnyal igaza van. Ne felejtse el, hogy ő még sohasem találkozott Voldemorttal. Ha viszont arra gondol, nem tudja, hogy mekkora a felelőssége, megnyugtathatom, nagyon is tudja.
- Ez valóban nagyon megnyugtató - felelte gunyorosan a bájitaltan tanár. - Én viszont abban látom a fő veszélyforrást, hogy a fiatalember sokkot kap majd a rémülettől, ha meglátja a Sötét Nagyurat. Szerintem öt percig sem fog majd kitartani, ha szembetalálkoznak.
- Ezért fogok mindent megtenni annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb időt töltsenek el Voldemort közelében. Gondolom, maga is számos óvintézkedést tervez az akció idejére.
Piton biccentett.
- Természetesen, a szükséges főzetek is készen vannak. Aztán meg a Nagyúr parancsára már előzetesen adagolni fogom Dangornak a visszaidézési ceremóniához kért bájitalokat. Azoknak a nagy részével is készen vagyok - tette hozzá.
- Ha jól értem, Darius elvileg már félig kábult lesz, mire Voldemort elé kerül - mondta komoran Dumbledore, Piton pedig csak bólintott. - Fel tudja majd valahogy éleszteni, ha menekülniük kell? - kérdezte.
Piton tétovázott.
- Ahogy mondta, igazgató úr, a lehető leghamarabb közbe kell avatkoznia, ha még viszont akarja látni a fiatalurat. Nem vagyok benne biztos, hogy ki tudom hozni, ha félájult. Ha pedig a visszaidézés mégis megkezdődik, teljesen reménytelen. Az lesz az első lépés, hogy a Nagyúr eltávolítja belőle a lelkét.
Dumbledore kissé elsápadt, és a fejét rázta.
- Erre nem fog sor kerülni. Erről is akartam magával beszélni. A Rendet is mielőbb tájékoztatom, de magának talán bármelyik percben indulnia kell. Akkor pedig tudnia kellene, mit várhat tőlem.
- Az biztosan nem árthat - helyeselt enyhe mosollyal Piton.
- Nos, mindenképpen meg kell várnunk, hogy Voldemort megkezdje az akciót a Durmstrang ellen. Nem üthetünk rajta a táborhelyén, kizártnak tartom, hogy sikerülne áttörnünk a védelmét, ráadásul azonnal átlátna magán, ha próbálkoznánk, és esetleg rögtön foglyul ejtené. A Durmstrang körül most már ott van az összes védőbűbáj, amit csak ki tudtam szórni - és ez nem sok, tekintve, hogy Muharulidzének nem szabad észrevennie, hogy idegen bűbájok vannak az iskolája körül. Ezért voltak óriási segítségemre a druidák. Bruig na Boinn-nal az utóbbi hetekben szinte mást sem csináltunk, csak az iskola védelmét erősítettük, beleértve természetesen magukat a gyerekeket is. Maga tudta egyébként, hogy a druidáknak még százfűlé főzetre sincsen szükségük, ha más alakot akarnak ölteni?
Piton bólintott. Ő maga is számtalan hetet töltött el a druidák társaságában az utóbbi években, és mindig újra és újra lenyűgözték a mágiának azzal a magas szintjével, amit műveltek.
- Ha minden a terveim szerint történik, Voldemort egyszerűen képtelen lesz behatolni az iskola területére, bármit is tesz, és a druida bűbájok meg az enyéim együttesen fogságba fogják ejteni. Meg fognak mind bénulni, így magában meg Dariusban nem tehet majd kárt, ha rájön, mi történt. Akkor a Minisztérium sem lesz képes tovább tagadni a nyilvánvalót. Mindazonáltal a Rendnek a helyszínen készenlétben kell majd állnia. Történhetnek váratlan események, és itt nagy hasznát fogjuk majd venni a volt durmstrangos tagjainknak is.
- Miss Dangorra céloz? - kérdezte megfeszülő arccal Piton.
- Ugyan, dehogy - nézett rá meglepve az igazgató. - Ő még csak nagyjából mostanra jutott el arra a fokra, hogy egyáltalán megpróbálkozhassak a képességei fejlesztésével. Egyébként, csak hogy tudja, Bruig na Boinn érdeklődött utána, és szeretne vele találkozni. Biztos vagyok benne, hogy még korai lenne ekkora feladat elé állítani, hogy esetleg szemtől szembe harcoljon a régi társaival.
Ahhoz képest simán elküldted a Durmstrangba Muharulidzéhez, gondolta Piton.
- Jó, akkor kikre gondolt? - kérdezte türelmetlenül.
- Aasborgékra - felelte Dumbledore, és kissé furcsálló pillantást vetett a bájitaltan tanárra. - Ne mondja, Perselus, hogy nem emlékszik rájuk. Vagy fél éve csatlakoztak a Rendhez.
- Ragyogó - morogta Piton. Tessék, most Dumbledore hülyének nézi. Persze, hogy emlékezett a szőke óriásra és a társaira.
- Készenlétben állnak, biztosíthatom. Emberfeletti lojalitásról tettek tanúbizonyságot egyébként már azzal is, hogy eddig csak ketten vették ki a gyerekeiket a Durmstrangból, a többiek bíznak a védelmemben. Oroszlánként fogják védeni az iskolát, abban biztos lehet. Az orosz minisztériumban sajnos csak falakba ütköztem. Rettenetesen gyanakvóak, és az az érzésem, hogy Dolohov elég rendesen behálózta a fejeseket.
- Az igazgatóval is teljesen zátonyra futott?
- Abszolút. Mintha Caramel klónja lenne, csak sokkal izgágább. Kénytelen voltam törölni a memóriáját a látogatásommal kapcsolatban, mielőtt fellármázza Muharulidzét. Egyébként vele is találkoztam. Félelmetes hatalma van.
- Volt szerencsém megismerkedni vele - morogta Piton.
- Őt mindenképpen ki kell vonnunk a forgalomból még az akció előtt. Erre is megvan az elképzelésem, de amíg nem vagyok benne biztos, szeretném inkább megtartani magamnak - nézett Pitonra, aki csak biccentett. Ugyan mikor akadályozta Dumbledore-t bármi is abban, hogy megtartsa magának a titkait?
- Mi történik, ha az egész terv csődöt mond valamiért, és a Nagyúr a sírhoz jut? - kérdezte.
Dumbledore bólintott.
- Igaza van, természetesen nem hagyjuk figyelmen kívül ezt az eshetőséget sem, hisz maguk ott lesznek vele. Ez esetben... - tétovázott.
- Nem jutunk ki, világos - mondta Piton rezzenéstelen arccal. - Azt viszont ki kell találni, mit tehetünk a feltámasztási kísérlet ellen. Dangor professzor valami olyasmit emlegetett, ha jól emlékszem, hogy a beléköltözött lélek majd nem fog sokáig élni?
Dumbledore egy ideig kereste a szavakat. Megilletődöttséget érzett, hogy ez az ember itt előtte képes egy vállrándítással elfogadni a lehetőséget, hogy vége az életének, és ehelyett a feladatra koncentrál. Sokan szinte gépnek tartják, de ő tudta, hogy ez mennyire nem így van. Vajon Piton is tudja?
- Darius nem igazán jártas az ilyen dolgokban - mondta végül. - A visszaidézett lelket nem olyan egyszerű elpusztítani, ahogyan ő azt képzeli. Darius valamiféle méregre vagy átokra gondolt, ami majd őt megöli, de... - Dumbledore a fejét rázta. Elszorult a szíve, ha a fiatalember áldozathozatalára gondolt. - Mindenesetre dolgozom a szükséges átkon, ami tényleg elpusztítja Mardekár Malazár lelkét. Napokon belül el tudom majd helyezni Dariuson, ha pedig azelőtt el kell majd indulniuk, nagyon fontos, hogy előtte legyen alkalmam eltölteni vele néhány percet.
Piton mereven bólintott. Dumbledore tehát fekete mágiát gyakorol. Hiába, a szükség törvényt bont.
- Hihetetlen nagy a kockázat - mondta komolyan az igazgató. - Bár - bocsássa meg a hiúságomat - hitem szerint átlagon felüli képességekkel rendelkezem bármilyen átok elsajátításában, de soha nem foglalkoztam ilyesmivel, Voldemort hatalmát pedig nem tudom távolról megítélni. Rendkívül fontos, hogy erre az egészre végül ne legyen semmi szükség.
Piton bólintott.
- A lényeg tehát, ha jól értem, hogy Dangor professzor kitartson addig, amíg a Nagyúrral a Durmstranghoz érünk.
Dumbledore arca megrándult. Igen, a mondandója lényege pár szóban is összefoglalható lett volna: ha nem tudják megállítani Voldemortot a Durmstrangnál, utána semmi esélyük.
- Sajnálom - mondta.

*

Piton körbejáratta a tekintetét a nappali szobáján. Mindent elrendezett. Minden készen állt arra, hogy ő akár soha többé ne térjen ide vissza. A lakosztály, ami másfél évtizede az otthona volt, makulátlan tisztaságot sugárzott. Sehol egy árulkodó papír fecni, sehol egy ottfelejtett ruhadarab. Mintha egy szállodai szoba várna új lakójára.

Valójában képtelen volt személyes holmiját véglegesen eltüntetni. A remény ott motoszkált benne, minden tudatos gondolata ellenére a remény most is azt súgta, hogy talán mégsem szól örökre a búcsú. Talán néhány hét múlva minden ott folytatódik majd, ahol azelőtt. Halvány mosollyal csóválta a fejét. Micsoda szentimentális pojáca is ő valójában! Mint az öngyilkosjelölt, aki szándékosan akkor veszi be a halálos adag nyugtatót, amikor a család többi tagja már majdnem hazaért. Hátha mégis megmentik, és utána... Nem lesz utána.

Az íróasztalán ott hevert egy nyitott táska. Ha indulni kell majd, egy egyszerű zsugorító bűbáj után elfér majd a talárja zsebében az egész. A táska számtalan bájitalt tartalmazott, ezen kívül a tartalék pálcáját, ami időtlen idők óta nem volt a kezében, a seprűjét és a Mordontól kapott különös fegyvert, amit még - vagy ezer évvel ezelőtt - a Gringotts-beli rablási kísérlet lefülelésekor zsákmányoltak Malfoyéktól. Összeráncolt homlokkal gondolkozott, mi az, aminek még hasznát vehetné, és eszébe jutott a láthatatlanná tévő köpenye. Vajon működik még? Alig fél éve használta először...

Olyan hirtelen hasított belé az emlék, hogy benne rekedt a levegő. Abban a csatában volt rajta, amikor Keren Dangor csapata megtámadta azt a mugli falut, hogy megszerezze Mardekár Malazár mécsesét... És ott találkozott először Raniával. Aztán másodszor is vele használta, a Durmstrangnál...

Amióta elkezdte a lakosztálya elrendezését, érezte, hogy valami egyre csak erőlködik, hogy előbukkanhasson a tudata mélyéről, valami, amit még el kell rendeznie, valami, ami még mindig ide köti, és amit el kell végre vágnia, hogy semmi se akadályozhassa, hogy megtegye a következő lépést... De ő mindannyiszor visszanyomta a gondolatot a sötétbe. Talán ő maga sem volt biztos benne, hogy ha engedi felszínre törni azt a bizonyos gondolatot, és újabb valami kerül a látószögébe, ami miatt ezerszer inkább maradna a Roxfortban az öngyilkos küldetés helyett, nem futamodik-e meg menthetetlenül. Inkább órákon át egyre csak tüntette el precíz mozdulatokkal lakosztályának minden szögletéből mindazt, ami arról árulkodhatott, hogy ezek a szobák valaha valakinek az otthonát jelentették. A kandallón keresztül visszaküldte a könyvtárba a nála lévő köteteket, McGalagonynak a hónapok óta nála lévő szakfolyóiratokat, Dumbledore-nak pedig az összes kijavított bájitaltan házi feladatot és néhány elkobzott tárgyat - a nagyobb részüket azért inkább Fricsnek küldte el. Nem érezte szükségét, hogy bárkivel is személyesen érintkezzen ez ügyben. Bármelyik pillanatban készen állt arra, hogy örökre elhagyja a Roxfortot.

Akkor miért érzi mégis úgy, hogy még nem fejezte be a rendcsinálást?

Két lépéssel az ajtónál termett, és felrántotta. Aztán lassan becsukta maga előtt. Nem volt egymás számára mondanivalójuk.

*

Rania rettegett. Aznap éjjel minden addiginál tisztább jövendölő álmot sikerült előcsalnia magából, és pontosan tudta, hogy Piton órákon belül eljön Dariusért, hogy magával vigye a Sötét Nagyúr táborába. Ami azután következett, az azonban egyre inkább homályosnak tűnt számára, és a koromsötétbe való fejesugráshoz egyszerre túlságosan gyávának érezte magát.

Mégsem volt választása. Számtalanszor végiggondolta töviről hegyére. Ezt kell tennie.

Szíve annyira zakatolt, hogy biztos volt benne, hogy méterekről hallani lehet, miközben a fürdőszobába ment. Hetek óta gyakorolta a kiábrándító bűbájt, és most szorongva vizsgálta magát a tükörben. Nem tökéletes, nem tökéletes! Halványan dereng az egyik lába, és a haja is átsejlik a bűbájon. Fényes nappal ezzel még egy vakot sem tévesztene meg. Újra megpróbálta, de az eredmény semmivel sem lett jobb. Tehetetlen haraggal figyelte rezgő körvonalait a tükörben. Hogyan lehet annyira önhitt, hogy azt képzelje, Darius helyére tud állni akár egy percre is? Hiszen az öccse tanár, nyilván kitűnő RAVASZ-okkal és mindenféle képesítésekkel, ő meg lám, még egy egyszerű hetedikes szintű bűbájjal is hadilábon áll. Nem veszélyezteti mégis az egész küldetés sikerét már a legelső pillanattól kezdve?

Nem. Az egész terve azon alapult, hogy Pitonnak egy ideje kábult állapotban kell majd tartania Keren Dangort - tehát Dariust -, mire a Sötét Nagyúr belekezd terve megvalósításába. Senki nem fogja elvárni tőle, hogy a Nagyúr szeme láttára patrónust idézzen, vagy akár kiábrándító bűbájokat produkáljon. Egyes-egyedül Piton előtt kell valahogy titokban tartania a személycserét. Ha erre gondolt, úgy érezte, ez a terv legnehezebb pontja. Azonban az eltelt hónapok alatt észrevett egy fontos dolgot: Piton nem tartja sokra Dariust. Számtalan apró megnyilvánulásából és főleg az öccse elbeszéléseiből régóta sejtette, hogy a férfi éretlen kölyöknek tartja az öccsét, aki csak Dumbledore kivételezésének köszönheti a tanári állását. Ez persze általában rettentően bántotta volna, de most nagyon is hasznos volt. Piton hamar el fogja hinni az előtte szerencsétlenkedő, falfehér arcú emberről, hogy az valóban Darius.

Kopogtak az ajtón, és ijedtében leverte a szappantartót. Úgy óvakodott elő a fürdőszobából, mintha a látogatója már a szoba közepén állna. Mi a csudát csináljon így a félig kész kiábrándító bűbája alatt? Hátha még ennyire sem sikerül majd, ha újra kell csinálnia...
- Rania, nyisd ki légy szíves! - hallatszott Nedda hangja a túloldalról.
Rania egy pálcamozdulattal megszüntette a bűbájt, és kinyitotta az ajtót. Nedda úgy esett át a küszöbön, mint aki az eszméletét veszti. Rania szorosan magához ölelte a tehetetlen súlyként rajta lógó lányt.
- Vigyázz a hasamra - suttogta Nedda, mire Rania zavartan hátrébb lépett, és úgy tartotta a lányt, amíg az visszanyerte az egyensúlyát. Neddának elég tekintélyes méretű pocakja nőtt mostanra, és a nőnek hirtelen az az abszurd gondolata támadt, hogy az egész személycserés művelet tervezgetése helyett talán inkább a szülésmegindító bűbájokkal kellett volna foglalkoznia az utóbbi hetekben. Nem létezik, hogy akkor Darius képes lett volna elmenni...
- Darius elbúcsúzott tőlem - szólalt meg Nedda. Hangja üresen koppant a csendben. Rania összeszoruló torokkal nézte az előtte álló, viaszsápadt arcú, merev vonású nőt. Bárcsak megmondhatná neki, hogy nincs miért aggódnia...
- Gondoltam, szólok neked - folytatta Nedda fejhangon és elfordult. - Azt mondta, nem jön ide hozzád...
- Micsoda? - Rania kissé megkésve reagált. - Úgy érted, már el is ment?!
- Pitonhoz ment - felelte Nedda és hirtelen reszketni kezdett. - Nem tudtam visszatartani, Rania, nem tudtam, pedig hetek óta próbálom, de mint aki megőrült...
Rania közbevágott.
- Utánamegyek! Menj vissza a szobádba! - kiáltotta vissza rohantában, és a válla fölött még éppen látta a térdre roskadó lányt. Tudta, hogy nem hagyhatná így itt Neddát, de nem tehetett semmit. Hogyan tévedhetett ekkorát már az elején?! Meg volt róla győződve, hogy még órák vannak hátra. Ahogy lefelé száguldott a lépcsőn, egyszerre olyan kétség tört rá, hogy a lábai megbicsaklottak, és éppen hogy el tudta kapni a korlátot. Mi van, ha az összes álma ennyire megbízhatatlan?! Ő mindent arra épített, hogy amit lát, az a jövő...
- Hasra ne essen itt nekem - hallotta hirtelen maga mellett Frics hangját.
- Nedda Nefer rosszul lett a szobámban, kérem, szóljon Madam Pomfreynak! - hadarta Rania és már sietett is tovább. A következő beugrónál aztán megállt és lihegve támaszkodott a falnak. Mikor légzése kissé csillapodott, előhúzta a varázspálcáját és erősen összpontosítva elvégezte magán a kiábrándító bűbájt. A félhomályban, amennyire meg tudta ítélni, nem látszott semmi a lábából, ami pedig mindig is a legproblémásabb része volt a bűbáj után. Adja az ég, hogy Pitonnál se legyen szikrázó fáklyafény...

A kihalt folyosókon, amint láthatatlanul óvakodott előre a falak mentén, kísértetiesnek tűnt, ahogy az árnyéka reszkető gnómként követte Piton lakrésze felé. Erejét megfeszítve koncentrált, hogy valami látomást próbáljon kicsikarni magából, ami útmutatást adhat neki arról, mi a csudát csináljon, ha Darius már megérkezett a bájitaltan tanárhoz, de ahogy máskor sem, éber állapotában most sem engedelmeskedtek neki a Jelek.

Aztán a szerencse az utolsó pillanatban mégis mellészegődött: a folyosón feltűnt Darius, alig egy fordulóval előtte alvajáróként haladt a célja felé, mereven maga elé szegezett tekintettel, falfehéren. Rania lerúgta a cipőjét, és rohanni kezdett öccse után, aki pár másodperccel később rongybabaként csuklott össze nővére kábító átkától, anélkül, hogy bármit is érzékelt volna abból, ami történt. Rania vadul töprengett, hová rejthetné a testét, amíg mindent elrendez. Az iskolának ezt a részét ismerte a legkevésbé: ittléte óta maga sem tudta, miért kerülte ezt a szárnyat kóborlásai során, mostanra persze ez is világos volt már, mint a nap. Öccse testét végül kiábrándító bűbájba vonta jobb híján, és maga előtt lebegtetve gyorsan az egyik lépcső felé indult vele. Talán a következő emeleten megtalálja azt a használaton kívüli tantermet, ha szerencséje van...

Néhány perccel később zihálva támaszkodott az ajtónak. Az ismét láthatóvá vált Dariust óvatosan lefektette az egyik hosszú asztalra, és a talárja alól előkotorta az egyik fiolát, amelyet Pitontól szerzett. Egy hajtásra megitta a kék folyadék nagy részét, és egy perc múlva már az öccse ruháiba öltözve állt az asztal mellett, vagy húsz centivel magasabban, rövid hajjal. A tanterem egyik ablakához lépve Darius arca nézett rá vissza az üvegről. Ijesztő érzés volt.

Ájult öccsét felöltöztette a saját talárjába és az egyik szekrényhez lebegtette. Szerencsére a szekrény teljesen üres volt. Dariust álló helyzetbe fordította és olyan erővel szorította magához, hogy belefájdult a karja. Nagy valószínűséggel most találkoznak utoljára, még ha nem is egészen abban a formában, ahogy azt Darius elképzelte... A fiú nem akart tőle elbúcsúzni, ezt mondta Nedda, és Rania tudta, hogy Dariusnak igaza volt. Gyorsan elengedte, mert érezte, hogy ha egy pillanattal is tovább öleli, nem lesz ereje elmenni, de még megmozdulni sem. Leengedte a szekrény aljára, és a kábító átok mellé sóbálványátkot is szórt rá. Ha Darius magához tér, akkor sem fog tudni megmozdulni legalább egy napig, az azért még nem halálos, és addigra ők már messze járnak...

Az ajtóból visszanézett. A tanterem ugyanolyan volt, mint bármikor: üres, használaton kívüli helyiség, Dariust senki nem fogja itt véletlenségből megtalálni. Gyomra egyetlen nagy csomó volt, mikor becsukta maga mögött az ajtót.

Piton lakosztálya előtt remegve állt egy percig és próbálta összeszedni magát. Erre azonban mégsem maradt ideje, mert az ajtót felrántotta előtte a bájitaltan tanár, és dühösen hátralépett, hogy beengedje.
- Dangor professzor, ennél azért megkérném komolyabban venni a feladatunkat, amit volt szíves kitalálni. Körülbelül fél órája üzentem magáért.
Rania leszegett fejjel ment el a férfi mellett. Akkor sem nézett fel, mikor az ablakhoz érve végül kénytelen volt vele szembefordulni. Szedd össze magad, zakatolt a fejében. Darius ennyire nem tűnne szétesettnek, Piton még gyanút fog, hogy valami nincs rendben.
- No mi az, meggondolta magát netalán? - csattant a bájitaltan tanár hangja, és Rania végre felnézett.
- Nem - nyögte rekedten Darius hangján. - Hallgatom! - tette hozzá gyorsan Piton türelmetlen arckifejezését látva.
- Egy óra múlva indulunk. Jobban mondva már csak fél, miután maga volt kedves siránkozásra pazarolni az értékes időnk felét. Tehát fél óránk maradt előkészülni és mindent megbeszélni.
Rania elsápadt.
- Sajnálom... - suttogta, és szíve őrülten dübörgött a mellkasában. A férfi szúrós pillantással figyelte, és ő átkozta magát, amiért az okklumencia bájitalt elmulasztotta bevenni. Eredetileg arra gondolt, inkább tartalékolja, hiszen Piton nem szokta nyakra-főre alkalmazni a legilimenciát - különben már réges-rég tisztában lenne az ő érzelmeivel. A gondolatra vérhullám tódult az arcába, és elfordult. - Azért mondja el, amit tudnom kell!
- Be kell adnom magának néhány bájitalt. Az egyik természetesen a százfűlé az apja hajával.
- Mit csinált vele? - kérdezte Rania a tőle telhető legegykedvűbb hangon, és közben arra gondolt, bár eljönne az az idő végre, amikor egy fikarcnyi aggodalmat sem érez majd az ilyen hírekre. Az az ember egy villanásnyi érzelmet nem érdemel tőle. Bárcsak gombnyomásra ki tudná törölni a szívét és az agyát, kívánta ezredszerre.
- Ártalmatlanná tettem - felelte Piton egykedvűen. - Néhány órát kapott a Nagyúrtól arra, hogy valamit elintézzen, én pedig ezt láttam a legalkalmasabb pillanatnak arra, hogy lépjek. Így most maga fog helyette a Nagyúr előtt megjelenni, őt pedig csótánnyá változtattam, remélem, nem kifogásolja - mondta gunyorosan. - A druidák eljuttatják a minisztériumnak, ha mindenen túl leszünk - tette hozzá kelletlenül.
Rania csak bólintott. Jólesett neki a tudat, hogy Piton nem ölte meg az apját, még ha nyilvánvalóan nem őmiatta kímélte is meg.
- Ha megitta a százfűlét - nyújtott felé a férfi egy piszkoszöld folyadékkal teli kupát, - van még három másik bájital, amit meg kell innia, ezekről már beszéltünk.
Rania igyekezett kifejezéstelen arcot vágni, miközben összeszorult a torka. Fogalma sem volt, miről beszél Piton. Ezt sem álmodta meg. A terve kezdett egyre őrültebbnek tűnni, pedig még semmi sem történt.
- És utána indulunk? - kérdezte szorongva.
- Úgy is mondhatjuk - felelte a bájitaltan tanár felhúzott szemöldökkel, és kétkedve méregette.
- És utána? - Rania mélyeket lélegzett, hogy megszabaduljon a gyomorszorító pániktól. Remélte, hogy nem tűnik túlzásnak a rémülete a férfi előtt, minden normális ember valószínűleg ugyanígy érezte volna magát.
- Zsupszkulccsal fogunk menni, maga nem lesz képes hoppanálni vagy seprűre ülni - mondta Piton és várt egy pillanatig, mintha arra számítana, hogy az előtte álló sápadt férfi elájul a rémülettől. - A Nagyúr még ma látni akar mindenkit, akire szüksége lesz a tervéhez. Oda fogom vinni hozzá, ehhez kapja majd az okklumencia bájitalt. Ezt tegye majd zsebre - nyújtott felé egy kis csomagot. - Elegendő százfűlé van benne arra az esetre, ha valamiért nem jutnék a közelébe. Ha tud, igyon belőle. Nagyon erős főzet, nem lesz szükség pótlásra, de azért biztos, ami biztos.
Rania zsibbadtan figyelte a szenvtelenül magyarázó férfit. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy felfedi magát, csak hogy lássa, vajon akkor is ugyanilyen érzelemmentes tud-e maradni, ahogy az öngyilkos küldetésükről beszél, mint amilyen most, Dariushoz beszélve, de azonnal el is hessegette az értelmetlen ötletet, és Piton mondandójára koncentrált.
- A többit már tudja - fejezte be kurtán a férfi a magyarázatot, és épp idejében fordult el ahhoz, hogy ne lássa Darius arcán a szétterülő iszonyatot.
- Használhatnám a mosdót? - kérdezte Rania vékony hangon.
Piton türelmetlenül intett, és Rania eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött.

Nem sokkal később Piton a karjánál fogva vezette ki az iskola ajtaján a támolygó Dariust. Egyetlen pillantást sem vetett hátra, miközben lassan belevesztek a kastély parkját borító sötétségbe.

Folyt. köv.

Vissza