Harry Potter és a Főnixszobor

(Katie Giorgessa)

XIII.

Tévedések csalfa játéka

Teltek-múltak a napok. November párával, köddel s ázott, seszínű levelekkel lepte meg a tiszta egű, széljárta, vöröses barna októberi tájat. Éjjel nappal zuhogott, sűrű esőcseppek kopogtak az ablakokon. A tó kiáradt medréből, s vize egyre közelebb kúszott a Tiltott Rengeteg fái felé. Az ég ólomszürke felhőkbe csavarodott, s kék arcát csak nagy ritkán mutatta meg. A diákok hangulatára is rányomta bélyegét a szomorkás idő, délutánonként kedvtelenül üldögéltek a klubhelyiségben könyvek, vagy épp egy tábla varázslósakk felett görnyedve. Lassan kezdtek elfeledkezni a Griffendél legutóbbi csúfos vereségéről is, Malfoy azonban ahányszor látta Harryt, biztosította róla, hogy várja lemondásáról szóló bejelentését.
November derekának közeledtével a hőmérséklet fagypont alá süllyedt, a tavon hártyaszerű jégpáncél képződött. Hermione macskája, Csámpás is megérezte a tél közeledtét: vörös bundáját télire váltotta, így ezekben a napokban Harry, Ron és Hermione talárja, minden igyekeztük ellenére jobban hasonlított vörös szőrmebundára, mint fekete, iskolai talárra.
Egyik reggel a három ismét jó barát együtt ment le a nagyterembe. A márványlépcső alján találkoztak a két Malfoyjal, velük volt Crak és Monstro, de a kvartett feltűnően szótlannak tűnt. Malfoy küldött ugyan egy megvető pillantást feléjük, de egy szót sem szólt a kviddicsről, vagy a főnixszoborról. Anabellt elnézve azonban megértette Harry, ha inkább azért aggódik, hogy húga el tud-e jutni a nagyterem ajtajáig a saját lábán. A lány ugyanis olyan sápadt volt, hogy az arca szinte világított hófehér hajának keretei közt.
- Ezekkel mi történt? - kérdezte Hermione, aki kissé bambán figyelte Anabell tétova, bizonytalan mozdulatait.
- Lehet hogy betegek... remélem fertőző, és hazaküldik mindkettőt - reménykedett Ron.
A lány erre a feltevésre csak egy rosszalló pillantással válaszolt, majd továbbindultak és a testvérpár nyomában bementek a nagyterembe, hogy leüljenek megszokott helyükre a Griffendél asztalánál.
- Hermione, borotváld le a macskádat! - csattant fel Ron, és felmutatta pirítósát, melyről egy nagy cafat vörös szőr lógott.
- Ron, természetes, hogy egy macskának hullik a szőre... Eddig is kibírtuk, még ha eddig lassabban is cserélte le a bundáját. Legalább most hamarabb vége lesz!
Ron épp válaszolni akart, mikor megérkeztek a postabaglyok, s az előtte landoló formátlan csomag kizökkentette gondolatmenetéből. A gyűrött, barna csomagolópapírból előkerült egy még ősszel otthon felejtett pulóver és egy ruhakefe is, direkt macskaszőr elleni bűbájjal. Egy postabagoly Hermione elé ejtette a Reggeli Próféta aznapi számát. Miután a lány megtisztította talárját a napilap zuhanása következtében talárjára fröccsenő áfonyalekvár foltoktól, kezébe vette az újságot, és a címlapot tanulmányozta
- Történt valami érdekes? - kérdezte Harry, figyelve, ahogy a lány lapoz és átfutja a politikai rovatot.
- Semmi. Még mindig azokkal a csempészett repülőszőnyegekkel bohóckodnak... Mindenfelé kutatnak az utolsó hiányzó öt darab után... Nevetséges.
Harry körbenézett az asztalon és azon gondolkozott, mit válasszon a rengeteg étel közül. Épp narancslevet töltött magának, mikor Hermione felsikoltott, így az egész a terítőn kötött ki.
- Ezért! - szólt diadalittasan és az egyik cikkre bökött.
- Megtaláltad mért hullik a macskád szőre? - reménykedett Ron, miközben a ruhakefével és pirítósával bíbelődött.
- Ezért olyan sápadtak! - mondta lassacskán, mert közben a cikket olvasta izgatottan ugráló szemekkel. - Biztos tudták! Persze, hogy tudták, hogy ne tudták volna! - motyogta a lány, miközben füle mögé simította haját mind a két oldalon. -Olvasd! - azzal Harry kezébe nyomta az újságot, és rábökött egy két hasábot elfoglaló cikkre.

A Malfoy-kúrián találták meg az ötvenkettedik szőnyeget!

A Mágiaügyi Minisztérium Muglitárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztálya és a Veszélyes Varázskellékek Felügyeletének emberei, Arthur Weasley és Arabella Figg vezetésével, razziát tartottak a Malfoy-kúrián, ahol a minisztériumhoz közeli Lucius Malfoy és családja él.
A Minisztérium emberei a házkutatás során a szalonban egy ismeretlen eredetű perzsaszőnyeg alatt rejtekajtóra bukkantak, az alatt pedig egy titkos helyiséget találtak. Az alagsori teremben rengeteg fekete mágiához szükséges kelléket, valamint nagy mennyiségű, évek óta betiltott mérget és bájital hozzávalót találtak. Mr Malfoy nem óhajtott lapunknak nyilatkozni róla, hogyan került hozzá a szőnyeg. A hatóságoktól megtudtuk, Malfoy tagadja, hogy tudomása lett volna a helyiségről, az abban talált felszerelésekről és a szőnyeg képességeiről.
A minisztériumi varázslók átkutatják a kúriát, esetleges további rejtett helyiségek után. A szőnyeget és a tiltott tárgyakat lefoglalták, Mr Malfoy szabadlábon védekezhet.
Egyesek abban reménykednek, hogy ha bebizonyosodik Mr Malfoy bűnössége, újratárgyalják majd azt a tizennégy éve lefolytatott eljárást, melyben halálfalósággal vádolták. Akkor a bíróság végül felmentette, ám az előkerült tárgyak újabb bizonyítékokkal szolgálhatnak.
Malfoynak addig is lesz dolga bőven, hogy tisztára mossa a családja nevét. Az azóta lefoglalt, és a minisztériumba szállított szőnyeggel újabb ősi családnév került fel a Repülőszőnyeg-ügy hosszas listájára!

- Remélem, lecsukják - mondta Harry. - Bár jellemző, hogy az újság inkább a szőnyegekkel foglalkozik...
- És Mrs Weasley mit írt? - kérdezte Hermione a Ron keféjéhez mellékelt levélre utalva, melyet a fiú még fel sem bontott.
- Gondolom ugyanezt - válaszolta Ron. Vállat vont, majd ügyetlenül feltépte a borítékot, úgy hogy kiessen belőle a levél, majd utánakapott és gyorsan átfutotta. - Csak annyival több, hogy köszöni az információt, amit még másodikban derítettünk ki. Tudjátok, a százfűlé-főzettel. Meg persze, hogy Lucius Malfoy nem nagyon örült neki, hogy ennyire nyomoznak utána. Megfenyegette apát, de szerinte csak a levegőbe beszél. És azt írja, apa szerint Malfoy már megszabadulhatott mindentől, ami gyanús lehetne. Azt mondja, ha nincs a repülőszőnyeg, meg sem találják a csapóajtót!
- Te jó ég! - szörnyülködött Hermione. - De legalább van valami értelme, hogy mást sem csinálnak, csak a szőnyegeket keresik...
- Ha lecsukják, akkor talán kicsapják Malfoyt is! - Ron arcán álmodozó arckifejezés jelent meg.
- Persze, meg az összes mardekárost, nem? - nevetett Hermione. - Álmodozz csak. Lucius Malfoy ki fogja menteni magát, ahogy mindig is tette. Meg tudja fizetni a szabadságát...
Harry a mardekáros asztal felé nézett. Anabell és Draco Malfoy az asztal végén ültek, és valami nagyon fontos dologról beszélgethettek, mert mind a ketten, főleg Anabell, olyan arcot vágtak, mintha életfogytiglani azkabani fogságra ítélték volna őket. A lány hosszasan meredt maga elé, majd bólintott. Mindketten felálltak, Draco intett fogdmegjeinek, hogy maradjanak, és sietve távoztak a teremből.
- Gyertek! - mondta barátainak Harry és felpattant.
- Hova? - értetlenkedett Hermione.
- Malfoyék után - válaszolt a fiú magától értetődően.
- De Harry...
- Akkor várjatok meg itt! - mondta, mert szem elől vesztette a Malfoyokat, és néhány másodperccel később már a márványlépcső tetején járt, itt pillantotta meg újból a testvérpárt.
Nyomukban végigment rengeteg folyosón és lépcsőn, szobor mögül páncél mögé bújt, mert Anabell minden fordulónál hátratekintett, de a fiúnak mindig sikerült elrejtőznie. Hamar kiderült, hogy a bagolyházba tartanak. A toronyba vezető lépcsőn Harry nagyon lassan tudott csak haladni, mivel minden apró nesz visszhangot vert a nedves falak között. Mikor végre elült a léptek zaja, a fiú a falhoz simult, hogy ne lássák meg, és olyan közel osont a lépcsőfordulóhoz, amennyire csak tudott.
- Pergament - mondta Anabell, s az általa használt parancsoló hangnemnél csak az volt furcsább, hogy Draco egy szó nélkül engedelmeskedett. Sietve előkapart egy darabot, s a lány felé nyújtotta, aki azonban kiverte a kezéből.
- Megőrültél? Nem írhatok neki egy gyűrött fecnire!
Anabell Harry látóterébe került, és lélegzetvisszafojtva várt. Jobbnak látta, ha nem mozdul meg. A lány idegeskedve elfordult és kisimította arcából a haját, s míg megkapta a megfelelő lapot, elővett egy szép, smaragdzöld pennát, melyről Harry egyből tudta, hogy nagyon drága darab: az öníró tollak szoktak így festeni, melyeknek csak diktálni kellett.
- Te maradj kint, és figyelj, ha bárki jön, jelezz! Most nem kockáztathatunk - tette hozzá suttogva.
- Minél hamarabb ess túl rajta! - sürgette a fiú.
- Sietek - mondta Anabell kissé sértődötten, és belépett a bagolyházba, gondosan magára zárva annak nyikorgó vaspánton gördülő ajtaját.
Harry hegyezte a fülét, de nem hallott mást, csak Malfoy ideges csoszogását és vízcsepegést. Néhány perccel később aztán egy apró ablakon át a fiú látott elrepülni egy hatalmas, fekete baglyot, majd újból megcsikordult a vaspánt, és ismét hallhatta Anabell hangját.
- Remélem, estig nem érkezik válasz... Túl feltűnő ez a nagy dög egyébként is... hát még ha nem a megszokott időpontban jön! Amúgy meg, kitalálhatnák már az olyan titkosító pennát, amihez nem kell hangosan beszélni... Ha valaki titkosírást akar használni, az nem azért teszi, mert bárki hallhatja, amiről ír...
Malfoy minden bizonnyal egyetértett Anabellel mindebben. Harry azonban tisztán látta maga előtt a képet, ahogy néhány lépés múlva a páros szemben találja magát vele, a hallgatózó Harryvel és azonnal összeáll előttük a kép. Nem akart a lány előtt ilyen kínos helyzetbe kerülni, így nem volt más választása, futni kezdett lefelé a lépcsőn, amilyen gyorsan csak bírt, s csak reménykedhetett, hogy nem csúszik el valamelyik csúszós lépcsőfokon.
- Ki van ott? - kiáltott fel Malfoy azonnal, s a hangokból ítélve ők is futásnak eredtek.
Harry jó tíz perccel később zihálva esett be a nagyterem ajtaján, s vegyült el a roxfortosok biztonságot nyújtó tömegében. Egyből barátaihoz sietett. Azt várta, hogy néhány másodperccel később a Malfoyok is befutnak. Remélte, hogy újból megpillanthatja Anabell arcát, melyre minden bizonnyal rózsaszín pírt festett a futás, de csalódnia kellett. Nyilván belátták, hogy ott már úgy sem találhatják meg, akit addig követtek, így egyikük sem követte őt tovább.
Vajon kinek írt Anabell Malfoy? Erre egyetlen logikus magyarázat létezett: az apjának! De hogy mit, miről, miért... és hogy miért kellett titkosítani? Egyikük sem tudott logikus magyarázattal szolgálni, vagy legalábbis olyannal, ami Harrynek is megfelelt volna, pedig egész este ezzel foglalkoztak, egyre vissza-visszatértek a kérdéshez. A fiú hiába figyelte, nem pillantotta meg a fekete baglyot, pedig kétszer is felment délután a bagolyházba.
- Ugyan mit írhatott? - tört ki Ron. - "Drága apuci! Kérlek, ne feledkezz meg megfeledkezni a konyhapadló alatti titkos helyiségről, ahol a kínzószerszámokat tároljuk... Sokszor csókol szerető lányod..." Na persze.
- Ne gúnyolódj - Harry szerencsére felfogta, mit akar mondani, mielőtt kimondhatta volna, így nem kellett hosszas és értelmetlen magyarázkodásba belemennie. - Kötve hiszem - mondta végül -, hogy Lucius Malfoyt a tizenhárom éves lányának kell figyelmeztetnie bármiről is.
- Ez igaz - bólintott Hermione. - De ki másnak írt volna? És mit, amit még véletlen sem hallhat meg senki?
Harry felnyögött. A homlokába olyan égő fájdalom hasított, hogy ha nem ült volna, biztosan elájul. Megfordult körülötte a világ és egy pillanatra összemosódtak a színek. Megrázta a fejét, s észrevette, hogy Hermione aggódva pislog rá.
- Kutya bajom - előzte meg a kérdést. - Egy kicsit megfájdult a fejem, de nem érdekes. Remélem, ír valami jót a holnapi Próféta... Mondjuk hogy elítélték Malfoyt, vagy...
- Várj! - csapott a homlokára Hermione.
- Mire? - húzta fel szemöldökét Ron.
- A Próféta! Holnap... Figyeljetek, ami a Prófétában ma le volt írva, még tegnap előtt éjjel történt, mivel a lapzárta este van! Tehát azóta jóval több, mint huszonnégy óra telt el! Lehet, hogy a Malfoyok már olyat is tudtak, amit mi még nem! Mert mi csak a holnapi újságban fogjuk tudni elolvasni! Igen... ez lehet a megoldás.
- Addig is - szólt Ron, akit Hermionéval ellentétben nem villanyozott fel annyira az elmélet -, én alszok egyet. Lapzárta megvolt, már úgyis megtörtént minden, én majd holnap elolvasom - azzal egy nagy ásítással jó éjszakát kívánt, és magukra hagyta őket.
Harry nem sokkal később követte. Az éjszaka álmatlanul telt számára, bár a szomszéd ágyban Ron egyenletesen horkolt. Bosszantotta, hogy ennyit foglalkozik a Malfoyokkal, különösen Anabellel, s ha ez nem lenne elég, most egy egész éjszakát szentel nekik, egy buta levélen és a lány megszállott tekintetén törve a fejét.

*

- Szerintem oka van annak, hogy most nincsenek itt - szólalt meg Hermione másnap a reggeliző asztalnál.
- Minek ennyit foglalkozni Malfoyjal? - hümmögte Ron, néhány falat fánkon átszűrve szavait. - Ha lecsukják az apját, pezsgőt bontok, de addig örülök, ha nem kell a rusnya pofájukat néznem, nemhogy még hiányoljam őket!
Harry megint majdnem túl hirtelen reagált, de Hermione szerencsére megelőzte.
- Valami rosszban sántikálnak - nyomatékosította a lány Kötelességünk a körmükre nézni!
- Kötelességünk! - háborgott Ron. - Még hogy kötelességünk! Itt van az a rengeteg auror... A múltkor is beleütköztem egy rém ronda darabba, tartsák szemmel őket ők!
- Remélem ír valamit a Próféta az ügyről - folytatta gondolatmenetét Hermione, figyelmen kívül hagyva a fiút. - Úgy sejtem, több van ebben az ügyben, mint egy engedély nélküli repülőszőnyeg, és néhány üvegcse bájital! - mondta Hermione, s Harry osztotta érzéseit. - Mikor jön már meg a Próféta?
Nem kellett soká várniuk. Hamarosan szárnysuhogás hallatszott, és a következő pillanatban baglyok színes kavalkádja töltötte be a termet. Harry figyelte, hogy megjelenik-e az a nagy fekete bagoly, amit tegnap látott kirepülni a toronyból, de hiába kereste.
Hermione mohón kapott az újságja után, és egyből hátralapozott.
- Tudtam! - kiáltott fel.
Harry és Ron is villámgyorsan az újság fölé hajoltak, és egymás kezéből kikapkodva olvasták végig a cikket, mely sokkal előkelőbb helyen foglalt helyet a Prófétában, mint az előző napi, bár még így is eléggé hátra szorult. Hermione sejtelme természetesen beigazolódott.

Mugli módszert alkalmazott a Mágiaügyi Minisztérium

Minisztériumi körökben nagy vihart kavart a hír, hogy a Malfoy-kúrián egy engedély nélküli repülőszőnyeg alatt betiltott bájital hozzávalókat, és mérgeket találtak egy rejtett teremben. A Minisztérium egy mugli módszerrel derítette ki, vajon Lucius Malfoy, a kúria tulajdonosa tudott-e a helyiségről. "Ujjlenyomatot" vettek az ajtóról, és a terem tárgyairól, azonban Malfoy kezének nyomát sehol nem találták meg. Még a díszesen hímzett perzsaszőnyegen sem.
A vádat elejtették az illegális mérgek miatt, de a Malfoy-család köteles megfizetni a szőnyeg után a vámeljárás során felmerülő költségeket, és bejegyeztetni a közlekedési eszközt, melyet saját bevallásuk szerint, kizárólag dísztárgyként kívánnak használni. Nem is tehetnének másként, hiszen a törvényhozásban továbbra sem alakult ki egységes álláspont a repülőszőnyegek használatával kapcsolatban.
A részletesebb házkutatás során találtak egy jóval kisseb, ugyancsak rejtett helyiséget, ahol a Minisztérium emberei régi birtoklevelek és egyéb iratok mellett, melyek a kúriához tartozó földek kisajátításáról szólnak, ráakadtak egy mugli örökbefogadási hivatalos iratra, melyen kétségtelenül Mr Malfoy "lánya" Anabell Malfoy, eredeti nevén Anabell Giorgessa adatai szerepelnek.
Malfoy hiába tisztázta magát a korábbi vádak alól, most okirat hamisítás bűntettéért kell felelnie a bíróság előtt. Sem Mr Malfoyt, sem feleségét nem tudtuk megkérdezni arról, miért tüntették fel az általuk alig fél éve örökbefogadott, mugli származású lányt saját gyermekükként, aki jelenleg a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanulója. A helyzet azért is érthetetlen, mert a család hírhedten büszke évszázadokra visszanyúló aranyvérű múltjára.

- Még jó hogy nem találtak ujjlenyomatot! - dühöngött Harry. - Nyilván mindenhez a manók nyúltak...
- Ha én ezt értem! - mondta Hermione.
- Ez azért nem semmi, Anabell Malfoy mugli származású! - ujjongott Ron. - Persze nincs azzal semmi baj - tette hozzá Hermione szigorú pillantását látva. - Sőt, nekem tetszik!
- Malfoy helyében én sem jöttem volna reggelizni - morogta Harry. - De egyszerűen nem értem... Ha nem Malfoy sárvérűzte volna le a fél iskolát... de hát... hogy lehet, hogy annak a lánynak elnézi...
- Miért fogadták örökbe? Ez a nagy kérdés! - Hermione az asztalra könyökölt. - Mi veheti rá Lucius Malfoyt arra, hogy örökbe fogadjon egy lányt, aki ráadásul mugli származású?! Tegnap azt reméltem, ma majd összeáll a kép, de csak még jobban megzavarodtam!
- Lehet, hogy zabigyerek. Féltestvérek Malfoyjal, azért hasonlítanak ennyire... Az anyja mugli... talán meghalt, és azért vette a nevére Malfoy.
- Persze - rázta a fejét szemét forgatva Hermione -, mert Lucius Malfoy olyannak tűnik, akit meghat egy árva kislány szomorú sorsa...
- Mindegy - vonta meg a vállát Ron. - Legalább őt kizárhatjuk, a gonosz tízéves copfos feketemágus-jelöltek sorából.
- Kár gúnyolódnod, és kár volt elmondanom neked az elméletemet... Egyébként, attól hogy lány és mugli származású, még lehet, hogy nagyon nagy a varázsereje! Talán épp azért fogadták örökbe, hogy frissítsen egy kicsit a vérvonalon! Úgy hallottam sokkal jobban tanul, mint Malfoy! Pedig mekkora lemaradása volt...
- Hermione, azt ne mondd, hogy egyszerre megkedvelted! - háborgott Ron, a lány viszont már túl volt azon a határon, hogy bármibe is belegondoljon. Őt sokkal érzékenyebben érintette a származás kérdése, mint az aranyvérű Ront.
- Gondolj bele, milyen lehet neki! Csupa aranyvérű közt, akik mind lenézik, és neki úgy kell teljesítenie, hogy...
- Te is erre vágysz nem? Ki tudja, talán ha szerencséd lesz, és a Lilafejű is úgy akarja, majd megmutathatod milyen egy igazi, muglinak született Lady!
- Mi a fenéről beszélsz? - veszekedett a lány.
- Magaddal hordod a képét! Azzal kelsz, és azzal fekszel... ha csak egy perced van, akkor is előhúzod, és nézegeted, meg olvasgatod azt a vackot! Kiábrándító, tudom, de úgy hírlik, a lovagodat pont inkább a kis védenced érdekli, bár lehet, hogy az új infók hatására megváltozik a véleménye!
CSATT!
Harry pillanatok lefolyása alatt azon kapta magát, hogy megint darabokra tört a meghitten idillikus kép hármójuk barátságáról. Hermione akkora pofont kevert le a fiúnak, hogy az beesett az asztal alá, és terítőstül magára rántotta a közelben lévő összes tálat, tányért és kosarat, az evőeszközökről nem is beszélve. Mire elült a csörömpölés, a lány már sehol nem volt, csak egy göndör-barna hajtincset sikerült még Harrynek kiszúrnia, mely eltűnt valahol az ajtó mögött.
Harsány nevetés csattant a teremben, néhányan Ronra és a törött tányérokra mutogattak, néhány a Reggeli Prófétát adták tovább társaiknak. A hírek gyorsan terjedtek. Az asztal túloldaláról páran megpróbálták felsegíteni a dühöngő Ront az asztal alól, de ők sem tudták elfojtani kacagásukat. Egyedül Harrynek nem volt kedve nevetni. Összeszorult a torka. Tudta, hiába menne Hermione után, a lány már úgyis valamelyik lányvécé mélyén bujkál, és sír... és talán Anabell is.
Mintha ostor csattant volna, olyan hirtelen lett csend a teremben, még a vöröslő arcú Ron is abbahagyta szitkozódását és az ajtó felé nézett, mit sem törődbe a hajából lógó rántotta darabokkal.
Anabell Malfoy állt az ajtóban. Alakja szinte elveszett kísérői és a több méter magas oldalfák árnyékában. Mégis olyan komoly, olyan tiszteletet parancsoló volt a tekintete.
Kényeskedő női hang vert visszhangot a német teremben. Harry nem értette pontosan, mint mondott, de nyomában nyerítő vihogás hallatszott, majd a körülötte állók is bekapcsolódtak a nevetésbe.
Harry némán szemlélte, ahogy a lány lehunyta egy pillanatra szemeit, majd olyan királynői eleganciával, mintha épp most tették volna fejére a koronát, a Mardekár asztalához vonult, s helyet foglalt bátyja oldalán.
Itt is, ott is újra felkacagtak a diákok. Voltak, akik még mindig Ronra mutogattak, voltak, akik azonnal odamentek Anabellhez, kihasználni, hogy most a lány lett a sárvérűek gyűlöletének céltáblája, most, hogy kiderült, közéjük tartozik. És voltak olyanok is, akik csak örültek ennek az újabb, gyönyörűséges, sötét és füstfelhős napnak.

 

Folyt.köv.

Vissza