Harry Potter és a Főnixszobor

(Katie Giorgessa)

XIV.

Törésvonal

Harry úgy kóválygott ki a Nagyteremből, mintha azt sem tudná, hol van. Meg kellett találnia Hermionét. Neki most jóval nagyobb szüksége volt rá, mint Ronnak. De elképzelése sem volt róla, hogy hova tűnhetett a lány. Megnézte a könyvtárban, hátha szeretett könyvei közé menekült, de nem talált ott senkit. Egy másik útvonalon indult vissza, mikor végső kétségbeesésében leült egy rémes vízköpő talapzatára, egy különösen sötét folyosón. És ekkor, mintha lámpát gyújtottak volna a fejében, úgy jött az ötlet: a Tekergők Térképe!
Azonnal felpattant és futásnak eredt. Zihálva rohant fel a hálótermekhez vezető sötét lépcsőn, kivágta a szobájuk ajtaját, és feltúrva ládáját kirángatta belőle a térképet. Sietve visszaindult, de még a térképet sem bontotta szét, mikor az első fordulóban átbukott valakin, és néhány lépcsőfoknyit előre bucskázott.
- Harry, el fogsz késni az órádról... - mondta egy halovány cérnahang pár lépéssel magasabbról.
- Bocs, Colin. Mit... mit keresel te itt? - kérdezte Harry megrökönyödve. A fiú a fal tövében gubbasztott, ölében fényképezőgépét dajkálta, s szeme furcsán csillogott. - Valami baj van?
- Nem! Nem, semmi! - sietett a válasszal a fiú egércincogás szerű hangon, s még jobban magához szorította gépét, melynek így leesett egy darabja.
Harry azonnal utána kapott, de Colin megelőzte. Azért térden maradt a fiú mellett. A gép lencséje pókhálószerűen be volt repedezve, s láthatóan az egész darabokra tört. Ez volt az első jel, mely felébresztette a gyanút Harryben... Colin gyakran elesett, leesett, átesett mindenen... de inkább törte el a saját karját, minthogy a gépén egy karcolás essen.
- Ki tette ezt, Colin? - kérdezte, s próbált zihálás helyett megnyugtatóan, lassan beszélni. A fiúból készült kitörni a sírás, de összeszorította a száját és megrázta elvörösödő fejét.
- Colin, ki törte össze a fényképezőgépedet?
A fiú felpillantott rá vörös, könnyáztatta szemeivel, melyekben bizalom csillant, majd halk, elhaló hangon mondta:
- Én csak fényképeztem... csak véletlen voltak rajta.
- Ki tette ezt? - ismételte meg a kérdést nyomatékosabban.
- Malfoy... - nyögte.
Harrynek a fejébe tódult a vér. Nem szerette különösebben Colint. Mi több, gyakran kifejezetten idegesítőnek találta az állandó vakuvillanásokat. De úgy érezte, aljasság egy ilyen gyenge és védtelen fiút bántani.
Faképnél hagyta Colint és maga elé tartotta a térképet. Azonnal megfeledkezett eredeti céljáról, s így a pergamenen táncoló apró pöttyök közül nem Hermionéét, hanem Malfoyét kereste meg. Egyhelyben állt egy második emeleti lépcső tetején Cezean Bosch társaságában. Anabell a közelben sem volt, aminek Harry kivételesen örült. Legalább nem látja, ahogy nekiesik a bátyjának... aki nem is a bátyja - javította ki magát.
A düh megsokszorozta erejét, villámgyorsan haladt a folyosókon Malfoy felé. Mintha kívülről látta volna magát rohanni a csúszós márványpadlókon egyre és egyre áldozata felé. Mikor közeledni kezdett, újból a térképre pillantott. A fiú helyzete nem változott. Lelassította lépteit. Nekifutásból rátámadni valakire mégsem lett volna túl elegáns.
Az utolsó kanyar után alig tíz méterre került tőle. Harry megtorpant, ugyanis úgy tűnt, ha be akar egyet húzni Draco Malfoynak, sorszámot kell tépnie.
- Vigyáztok rá, mi? Ezt nevezitek ti vigyázásnak? - Cezean Bosch nagyot lökött Malfoyon, aki hátratántorodott és nekiesett a lépcső korlátjának, mely az emeltre érve visszakanyarodott, s csinos kis oszlop alakú virágtartót formázott. Egyre több bámészkodó gyűlt köréjük, leginkább ötödéves mardekárosok, akik Dracónak, és negyedéves griffendélesek, akik Draco ellen szurkoltak.
Malfoynak nem kellett sok, megfogta a formás páfrányt, amit majdnem levert estében és Cezean felé hajította, aki azonban épp csak elhúzódott az útjából.
- Ennyire vagy képes, Malfoy? - kiabálta oda neki. - Így akarod megvédeni őt? Nem értem hogy bízhat benned---
Malfoy előkapta a pálcáját és egy átkot küldött ellenfele felé.
- Protego! - kiáltotta Cezean, és egy finom intéssel kipöccintette Draco kezéből a pálcáját, amely végül a lépcsősor aljában állt meg, miután végigkopogott minden egyes fokon. - Gyenge vagy, Dracócica!
A fiúnak nem kellett több, puszta kézzel vetette magát a Bosch-fiúra, s mivel mégiscsak idősebb volt nála, sikerült elhajítania az ő pálcáját is. Rövid, táncnak ható dulakodás után egyikőjük megbotlott a lépcsőt takaró bársonyos kék szőnyegben, s a másikat magával rántva végül a páros lezuhant a lépcsőn, s annak aljában terült el.
Harry egy pillanatig sem gondolkozott. A tömegbe olvadva ő is egy szempillantás alatt ott termett a korlát mellett, bár az aggódó mardekárosokkal szemben ő abban reménykedett, hogy Malfoy kitörte a nyakát.
- Szent ég! Mit műveltek?!
- McGalagony! - kiáltotta valaki a tömegből, s a griffendéles bámészkodók azonnal visszasiettek az átváltoztatástan teremhez.
Harry nem törődött vele, hogy többször meglökték, s hogy a tömeg magára hagyta a lépcsőnek azon oldalán. Egyre a lépcsősor aljában fekvő párost nézte. Cezean Bosch eltorzult arccal dajkálta bal kezét, Malfoy viszont látszólag mozdulatlan volt. Szőke haját néhány összetapadt tincsben vörösre festette a vér homlokánál.
Aztán megmozdult, Harry őszinte sajnálatára.
- Mi lelte magukat? Ezt nem hiszem el... Malfoy, ne mozduljon...
McGalagony letérdelt a fiúhoz, aztán lassan felültette.
- Telman! Ne álljon ott és bámuljon, inkább rohanjon, és azonnal hozza ide Madam Pomfrey! Gyerünk!
A Telmannak nevezett alacsony, izmos testalkatú fiú megszeppenten nézett a professzorra, aztán mikor felfogta, mit mondott, elrohant.
- Bosch! Mi a fenét műveltek?!
McGalagonyt majd szétvetette a düh.
- Verekedtek, professzor - Pansy Parkinson megtalálta hangját most, hogy látta, Malfoy életben van. - Az a Bosch rátámadt szegény Dracóra és...
-... és szegény Draco lerántott a lépcsőn - vetette közbe villámló szemekkel Cezean, bár eddig nem úgy nézett ki, mint aki követi az eseményeket, de közben még mindig görcsösen szorította balját.
Ekkor megérkezett Madam Pomfrey. Nem csoda, a gyengélkedő csak néhány saroknyira volt innen.
- Mi történt itt, Minerva? - sikoltott fel a javasasszony és Malfoyhoz sietett.
- Nem tűnik komolynak, csak beverte a fejét... Bosch viszont úgy nézem, eltörte a karját...
- Lord Bosch... - nyögte elhaló hangon a fiú, Madam Pomfrey azonban nem törődött vele. Miután ellenőrizte, hogy Dracónak nincs komolyabb baja, odatérdelt mellé, és a talárja ujjához nyúlt, Cezean viszont elkapta a kezét. - Nem! Nem engedem, hogy hozzányúljon!
- Egy perc alatt helyre teszem...
- Nem!
- De fiam, talán eltört a karod, el kell látni, mert ha rosszul forr össze...
- A nagybátyámat akarom, mást nem engedek hozzányúlni!
- Hidd el, ez rutin beavatkozás. Se perc alatt rendbe jössz!
- Csak a nagybátyám nézheti meg! - kiabálta a fiú magából kikelve.
McGalagony sóhajtott.
- Menjen a gyengélkedőre... Telman, kísérje el... Legalább beszélhetek a nagybátyjával, hogy küldje be végre a szüleit! Már mióta kérem magát, hogy írja meg nekik, hogy látni szeretném őket!
- Látni én is szeretném őket... - Cezean könnyáztatta szemében egyik pillanatról a másikra úgy izzott fel a gyűlölet, hogy nem csak Harry, még McGalagony is hátrahőkölt egy pillanatra. - Ugyanis meghaltak. De előtte még lemondtak rólam a nagybátyám javára.
- Oh - a professzort láthatóan meglepték ezek az új információk. - Sajnálom, ami a szüleivel történt.
Cezean fél kézzel feltápászkodott a földről és fújt egyet.
- Sajnálja csak. Én örülök neki.
Azzal hátracsapva fejét és ellökve magától Telman segítő kezét elvonult a gyengélkedő irányába.
Harry utána nézett. Teljesen megfeledkezett mindenről, ami körülötte történt, annyira magával ragadták gondolatai. Egész életében úgy gondolta, nincs annál nagyobb katasztrófa, mintha valakinek meghaltak a szülei. Ha tudja, hogy őérte áldozták az életüket. Az ő életéért. Tudni, mennyire szerették őt, de sosem lenni e mindent átható szeretet részesének. Sosem tudni, milyen az anyai ölelés, az atyai büszkeség. Fájt minden elvesztett lehetőség, mikor bizonyíthatta volna a szüleinek, mikor megmutathatta volna, hogy méltó az önfeláldozásukra.
Fel sem merült benne mindeddig, hogy van az övénél kegyetlenebb sors. Kitaszítva lenni. Tudni, hogy akiknek a véréből született, akiknek a legjobban kellene szeretniük, eldobták. Nem kell nekik. Vajon a nagybátyjának kellett Cezean? Eszébe jutott Vernon bácsi... Neki sem kellett Harry. Épp csak megtűrte a házában. Szolgaként bánt vele, kínozta, bántotta, ahogy csak tudta. Ha a szomszédok nem néztek volna furcsán rá, akkor a kutyaólban tartotta volna.
De az ő sorsa a véletlenen múlt. Voldemorton múlt. A szülei nem hagyták volna magára őt soha. Nem lökték volna oda Dursleyéknak, nem tették volna ki annyi borzalomnak. Annyi év Dudley játékaként... Hirtelen egy lilás hajú Vernon bácsi alakja rémlett fel lelki szemei előtt, lila bajusszal és csak még lilább dinnyefejjel...
- Potter! - csattant a fejében McGalagony éles hangja. - Mit keres itt? Azonnal menjen az órájára! Remélem, nem volt semmi köze ehhez az incidenshez!
- Csak a zajt hallottam meg... - hazudta. - Épp az órámra mentem...
- Akkor igyekezzen! Már legalább tíz percet késett! Pénteken várom a múltkori verekedésért büntetőmunkára ezzel a két jómadárral! És persze Mr Weasleyt se feledje magával hozni!
Harry sarkon fordult, és addig rohant, míg biztonságos távolságon kívül ért. Akkor megállt, kezét zihálva szúró oldalára szorította és elővette a térképet. Most Hermione pöttye után kutatott, és ki is szúrta...
- Jaj ne! - kiáltott fel önkéntelenül. Hermione ugyanis Hisztis Myrtle mosdójában időzött, bár a szellemlány épp nem volt a közelben, Harry mégsem szívesen tette be oda a lábát. Most mégis meg kellett tennie, Hermionéért. Ez azonban nagyobb önfeláldozásnak bizonyult, mint hogy ki kellett hagynia miatta egy bájitaltanórát.
Túlságosan is hamar odaért. A folyosó teljesen üres volt, így nem kellett attól tartania, hogy valaki meglátja. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, nehogy megijessze a lányt.
- Hermione? - kérdezte halkan.
- Tűnj el! - mondta a lány a sírástól remegő hangon.
Harry néhány másodpercig azon gondolkodott, mit mondjon. Most jött csak a dolog neheze. Nem tudta, igazából mért borult ki a lány, így nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat.
- Mi baj? - kérdezte, de amint kimondta, tudta, hogy nem ezeket kereste.
- Semmi - válaszolt mogorván.
Harry sorra végigsétált a fülkék mellett, és végül a legutolsóban megtalálta barátját. A lány a vécé lehajtott fedelén ült, és a térdére könyökölve pityergett.
- Nem vagyok szerelmes Bosch-ba, mielőtt megkérdezed! - kiabálta és még jobban sírni kezdett. - És nem hordom magamnál a fényképét sem. Ezt ti nem érthetitek! Nem! Nem mondhatom el... Az ugyanolyan lenne, mint mikor engem sárvérűnek neveznek! - mondta és a zokogás újabb hulláma tört rá.
- Ront nem érdekli a származásod, mind tudjuk, hogy milyen tehetséges vagy - bizonygatta Harry, bár tényleg nem értette.
- Nem erről van szó. Nem értesz semmit! Egyébként Ron aranyvérű... láttad hogy nevetett azon a szegény lányon, csak mert...! - nem tudta befejezni, annyira rázta a zokogás.
Harry odament hozzá és néhányszor végigsimított a hátán.
- Te vagy szinte az egyetlen ebben az iskolában, aki sajnálja Anabellt. Élvezik, hogy most ugyanúgy gúnyolhatják őt, mint ahogy korábban Anabell gúnyolta őket. Ron sem úgy gondolta, hogy a származásával van a gond...
Hermione szipogott. Láthatóan kisírta magát és ettől kicsit megnyugodott. Harry érezte, hogy ehhez szavainak vajmi kevés köze van.
- Ideadnád a táskámat?
A fiú azonnal felkapta, és a lány ölébe tette. Hermione rövid kotorászás után elővette a Madam Pomfreytól kapott kék üvegcsét, és egyből két pirulát kapott be.
- Atyaég Harry! Neked most Piton óráján kéne lenned!
- Neked is... Mindegy, most már jobb, ha nem megyek be.
- Nem lett volna szabad miattam...
- Ne aggódj még ezen is. Kibírom. Legalább pénteken már nem lehetek Pitonnál büntetésben...
- Hogyhogy? - nézett rá a nagy, piros szemeivel a lány.
- McGalagony akkor tervezte be a büntetőmunkánkat Ronnal. És ha ez nem lenne elég, akkor Malfoyjal és Bosch-sal fogjuk eltölteni.
- Velük? Miért? - azzal Harry beszámolt róla, mi minden történt vele, míg eljutott hozzá.
- Hogy bántották azt a gyönyörűt?!
Hisztis Myrtle feje bukkant elő az egyik csap lefolyójából.
- Hogy lehet képes valaki ilyen veszélynek kitenni egy ilyen szépséges kisfiút? - sopánkodott tovább.
Harry és Hermione összenéztek.
- Csodás. Myrtle is belezúgott - vonta le a következtetést Hermione. - Ginny még mindig sírdogál, igen - mondta, miután Harry kérdőn nézett rá. - Azt hittem, hamarabb elfelejti. Gyere, menjünk innen, mielőtt Myrtle elbőgi magát.
Így hát sietve elhagyták a mosdót. A kísértetlány persze alig záródott be mögöttük az ajtó, máris csukladozó, el-elfúló zokogásba kezdett. Még csak az hiányzott volna, hogy nekik kelljen vigasztalni!
- Azt mondod, azért verekedtek össze, mert Draco nem vigyázott valamire? - értetlenkedett Hermione.
- Szerintem nem valamire. Hanem valakire - mondta Harry és úgy érezte, jobban örült volna, ha a két fiú közül egyik sem áll fel a lépcső aljánál.
Hermione homlokráncolva nézett rá.
- Anabell? De azt mondtad, többes számot használt, nem? - Hermione megtorpant és mereven nézett maga elé.
- Mire gondolsz? - a kérdésre a lány felkapta a fejét és most Harryre nézett elgondolkozva. - Arra gondolsz, hogy Bosch tudott róla, hogy Anabell nem Malfoy-lány?
Hermione lassan bólintott.
- Tudsz rá más magyarázatot? - kérdezte, s tovább indult, majd újból megtorpant. - Úristen! Harry! - fordult a fiúhoz halálra rémült tekintettel. - Le kell jutnom a Levéltárba! Amilyen gyorsan csak lehet! Ez életbevágóan fontos!
- Hermione, mitől rémültél így meg?
- Nem szabad... Nem mondhatom meg, így különösen nem - motyogta, s közben ügyetlenkedve ismét előkotorta a kék üvegcsét, s újabb pirulát vett be.
- Biztos hogy jó neked ezt szedned?
- Csak nyugtató... Harry, ki kell juttatnod a kastélyból! Le kell mennem Roxmortsba a Levéltárba! Meg kell róla bizonyosodnom, hogy...
- Hermione! Beavatnál? - Harry megfogta a lány vállát, és maga felé fordította.
- Harry! Mikor tudhatott róla Bosch, hogy Anabell nem Malfoy húga? - a lány az izgatottságtól kerekre tágult szemekkel nézett rá. - Ha Cezean Bosch-nak van húga, legalábbis papíron, akkor hatalmas nagy bajban vagyunk! - azzal kirántotta magát a fiú kezei közül, és tovább sietett.
- Mi?! Szerinted Anabell Cezean Bosch húga?! Hermione! Elfelejtesz valamit: Anabell szőke, Bosch-nak pedig lila haja van!
- Te magad mondtad, hogy festett! Lehet, hogy Cezean is pont olyan szőke volt, mint Anabell!
- És mint Malfoy! - vetette ellen a fiú. - Anabell és Malfoy biztos, hogy valamilyen ágon rokonok! Ha nem is testvérek...
- A legtöbb varázslócsalád rokonságban áll egymással! Malfoy és Bosch akár unokatestvérek is lehetnek, bár adja az isten, hogy nem... Azt mondtad, Bosch könnyedén leszerelte Malfoy támadását? Jaj istenem, ha még ők is rokonok, akkor...
- Hermione! Miről hadoválsz?
- Le kell mennem a Levéltárba, és meg kell tudnom, ki ez a fiú! Ha Anabell az ő húga akkor... Szentséges ég, irgalmazz nekünk...
Hermione idegesen kapkodta a fejét jobbra-balra, és egyre csak ezt ismételgette. Harry komolyan megijedt egy pillanatra, és úgy érezte, jobban tenné, ha felkísérné a lányt a gyengélkedőre, de aztán eszébe jutott egy lehetséges megoldás.
- Hermione... Cezeanhoz idehívják a nagybátyját. Nem engedi, hogy más hozzáérjen a kezéhez... Ha nem rohant egyből az unokaöccséhez, márpedig nem hiszem, akkor mostanában kell megérkeznie. Elbújunk a gyengélkedőnél, és megnézzük, milyen színű a haja. Ha lila, akkor megnyugodhatsz. A szőke Anabell nem lehet Bosch húga, bár nem értem, mi lenne abban olyan borzalmas.
Harry még gondolatban sem merte hozzátenni, hogy az nagyon jó lenne, hiszen akkor nem környékezhetné meg a lányt.
- Gyere, menjünk.
Hermione hajlott az ötletre. Tétován bólogatott, aztán bevett még két pirulát a kék üvegcséből.
- Nem lesz ez sok? - kérdezte Harry.
- Nem - jelentette ki a lány határozottan. - Madam Pomfrey direkt olyat adott, aminek gyenge a hatása, és nem lehet rászokni... Akkor lennék csak nagy bajban.
Ez a válasz nem nyugtatta meg egészében Harryt. Maga a tény, hogy Hermione nyugtatókat szed és nem árulja el neki az okát, önmagában is elég rémisztő volt.
Harry jó előre kitalálta, hogy a gyengélkedő bejáratához közel van egy takarítószeres szekrény. Az pont megfelelő búvóhelynek tűnt számukra, mindenesetre nem volt sok idejük válogatni, mivel alig másztak bele, máris léptek zaja hallatszott, még csak kényelmesen elhelyezkedni sem volt idejük.
- Elnézést az udvariatlanságomért - hallatszott McGalagony hangja. - Nem tudtam, hogy maga Cezean gyámja, arra pedig különösen nem számítottam, hogy... nos, bocsásson meg, de... hogy ilyen fiatal.
Épp ekkor ért be a keskeny sávba, amit Harry és Hermione a szekrényből kikémlelve belátott a furcsa páros. McGalagonyon természetesen semmi különös nem volt, leszámítva persze, hogy kerülte partnere tekintetét, és egyáltalán azt, hogy ránézzen, és hogy valahogy zavarosabban fogalmazott, mint máskor.
Mikor a "nagybácsi" sötétlila dísztalárban beúszott a képbe, Harry hallotta Hermione elakadó lélegzetét és ő is teljesen ledöbbent. A "bácsi" ugyanis a legcsekélyebb mértékben sem hasonlított az ő Vernon bácsikájára. Nem volt sem kerek, léggömbhöz hasonlító feje, sem kopasz folt a feje búbján, s a lüktető vérerek is hiányoztak halántékáról, az öregedés összes többi jelével együtt.
Ha létezik szép férfi, hát az idősebbik Lord Bosch egyenesen gyönyörű volt. Teljesen szabályos arca, világító ezüstszín szemei, makulátlan bőre és finom vágású ajka mellett is határozottan férfias jelenség volt, magas, erős testalkattal. Nem lehetett több húsz-huszonkét évesnél. Egész megjelenése végtelen fölényességet, nyugalmat és magabiztosságot sugárzott. Harry kezdte megérteni, minek a halvány árnyékát látják a lányok Cezean Bosch-ban, amiért úgy oda vannak.
Ami azonban most fontos volt, a haja egyértelműen lila volt, annak ugyan egy Cezeanénál sötétebb árnyalata. Ráadásul az ő frizuráját a világosabb tincsek mellett ezüstszínűek is tarkították.
- Ismerve az unokaöcsém múltját, talán nem csodálja, ha csak és kizárólag bennem bízik. Remélem, nem nyúltak a karjához.
- Nem hagyta. De ez a túlzott bizalmatlanság, talán...
-... hogy kiben bízik az unokaöcsém és kiben nem, az az ő dolga - zárta le a kérdést a férfi.
Harry már-már azon aggódott, hogy Hermione soha többet nem fog levegőt venni. Lord Bosch hangja ugyanis tökéletesen illet megjelenéséhez. Nem volt sem túl mély, sem túl magas, még ebben a parancsoló hangnemben is élvezet volt hallgatni.
- Bocsásson meg, ha tolakodásnak érezte, én csupán aggódom...
- Felesleges. Cezean tud vigyázni magára.
- Sajnálom, hogy ide kellett rángatnunk magát a Szent Mungóból egy ilyen apróság miatt, de a fiú...
- Természetes, hogy értesítenek, ha történik vele valami. De ha nem bánja, az unokaöcsém törött karral fekszik, és nekem nemsokára a Minisztériumban kell lennem.
- Oh, persze, bocsánat, erre... kérem...
Azzal McGalagony szokott szigorát és pontos beszédmódját hátrahagyva valahol messze-messze, betessékelte a férfit a gyengélkedő ajtaján.
Hermione még mindig szinte lélegzetvisszafojtva meredt maga elé.
- Harry - suttogta kiszáradt torokkal. - Ki kell juttatnod az iskolából. Meg kell bizonyosodnom róla, mielőtt elmondanám.
Mielőtt Harry visszakérdezhetett, vagy akár fáradtan sóhajthatott volna, az ajtó újra kinyílt és McGalagony lépett ki rajta a felháborodott Madam Pomfreyval az oldalán, akinek arra sem volt ideje, hogy letegye a kezében tartott gézcsíkot.
- Még ilyet! Idejön ez a... ez a... és kiküld a saját kórtermemből! Mintha... Mintha ő parancsolna itt! - panaszkodott a javasasszony és széles karmozdulatokat tett a gézdarabbal.
- Nehéz sorsa volt a fiúnak... Nézze el neki Poppy, csak vigyázni próbál az unokaöccsére.
- Na jó-jó, de az ilyen modortalanságot...
- Ugyan. Bartolomeo Bosch - itt Harry majdnem felkacagott a név hallatán -, igazi úriember! Nagyon finom modora van... általában.
- Általában? De hisz maga is most látta először, Minerva! - sopánkodott az öregasszony, és Harry fejében megfogalmazódott a probléma, hogy Lord Bartolomeo Bosch ezalatt a röpke néhány perc alatt az ujja köré csavarta a professzort. Pedig felettébb parancsoló, s a legkevésbé sem tisztelettudó hangnemben beszélt vele. Ha még így is elbűvölte...! Ezek után csak még jobban zavarta a fiút, hogy Hermione továbbra is szájtátva bámult maga elé, abba az irányba, ahol az előbb még a férfit látták.
Nem tudta, mi okozza a varázslóval kapcsolatos ellenérzéseit... Semmi oka nem volt rá, sőt, még talán szimpatikusnak is kellett volna találnia... A megnyerő külső, ráadásul hogy azonnal idesietett, amint megtudta, hogy baja esett az unokaöccsének... Pedig nyilvánvalóan fontos ember, ha a Minisztériumba várják. Vernon bácsi soha nem tett volna meg érte ennél még sokkal kevesebbet sem. Valami azonban nem stimmelt, valami zavarta a férfiban. Ösztönei azt súgták, ne bízzon benne.

 

Folyt.köv.

Vissza