Harry Potter és a Főnixszobor

(Katie Giorgessa)

II.

Mérges pókok, skorpiók

Az Odúban a napok gyorsabban teltek, mint ahogy Harry szerette volna. Korábban a Roxfortot tekintette igazi otthonának, de a Trimágus Tusa utolsó próbája óta már semmi sem volt a régi. Most azonban, hogy hónapokig a Weasley-család vendégszeretetét élvezhette, s körül volt véve vidám zsibongásukkal, csak még kevésbé akart visszamenni az iskola zordon falai közé.
A nyár azonban gyorsan eltelt, olyan gyorsan, hogy az Abszol úti látogatást sikerült egészen a nyár utolsó napjáig halasztgatni. Így a kis társaság ládákkal, ketrecekkel felszerelkezve érkezett meg a hopp-porral való utazás után az Abszol út központjának számító Fillagória térre, ahol több száz kandalló várta a vásárolni érkező mágusokat.
Első útjuk a Foltozott üstbe vezetett, hogy a fogadóban kivegyenek maguknak egy-egy szobát és lepakolhassák végre csomagjaikat. A nagy tömegben a rengeteg poggyásszal való hurcolkodás után kissé kifáradva érkeztek meg a varázslók bankjába, ahol a hűvös, ámbár kissé dohos levegő szinte felüdülés volt a kinti forróság után.
Harry kissé kényelmetlenül fészkelődött Ron oldalán, mikor Weasleyék szinte üres széfje után az övéhez mentek, mely csak úgy csillogott az arany galleonoktól és ezüst sarlóktól. Gyorsan belemarkolt a pénzbe és erszényébe süllyesztette az érméket, hogy minél hamarabb távozhassanak.
- Két óra múlva mindenki legyen a Czikornyai és Patza előtt! - adta ki a parancsot Mrs Weasley a Gringotts előtt. - Együtt vesszük meg a könyveket. És egy knútot se költsetek feleslegesen, csak semmi újraírható tinta... Fred, George! - nézett külön az ikrekre. - Meg ne halljam, hogy a Zsebpiszok-közbe akár csak a lábujjatok hegyét is betettétek!
- Ne félj, anya! - vigyorgott Fred
- Most más dolgunk van - folytatta George. - Gyere, Ron - mondta, miközben Haryre kacsintott.
A fiúnak eszébe jutott, mit kért az ikrektől előző év végén. A Trimágus Tusán elért első helyezés díja ezer galleon volt, s ő azt az ikreknek adta a Weasley Varázsvicc Vállalat alaptőkéjének. Egyetlen feltételt szabott csupán, hogy a nyereményből vegyenek Ronnak egy rendes dísztalárt, ami nem barna, és legfőképpen nem csipkés, így még Draco Malfoy sem nézheti nőinek.
Pár perccel később Harry, Hermione és Ron, utóbbi egy mélykék dísztalárt rejtő csomaggal a kezében, egyszerre ujjongva és hálálkodva, elbúcsúztak az ikrektől, és a Kviddics a javából nevet viselő bolt felé vették az irányt, míg az ikrek az ellenkező irányba indultak.
- Még mindig nincs jobb seprű a Tűzvillámnál! - csodálkozott Ron, ahogy néhány más Roxfortos társaságában a kirakatot csodálták.
- Nem baj, legalább még mindig nagy előnyben van a Griffendél Harry seprűjével! -mondta Hermione.
- Malfoyt ismerve szerinted ez meddig marad így? - nézett rá sötéten Ron.
Harry elengedte a kérdést a füle mellett és nem csatlakozott a vitához, mely nagyjából arról szólt, hogy Draco tanulmányi eredménye elegendően jó (avagy kevésbé rossz) volt-e egy új seprűhöz... Hermione szerint a válasz természetesen egyértelmű nem volt.
Harry gondolni sem akart a Roxfortra, és görcsbe rándult a gyomra, csak ha eszébe jutott valamelyik diáktársa. Bár Draco Malfoy személye önmagában is képes volt elérni ezt a reakciót. Harry kissé elszégyellte magát, hogy még barátját és szobatársát, Neville Longbottomot sem sikerült olyan szívélyesen üdvözölnie, mint kellett volna. Hiába kedvelte a fiút, az ő személye is a Roxforthoz kapcsolódott. Harry hangulatára egyre jobban ránehezedtek az elmúlt év emlékei, s egyre biztosabb volt abban, hogy nem akar újra egyentalárba bújni.
Így sétáltak tovább az Abszol út nyüzsgő, színes forgatagában. Egy papírboltban találtak olyan tintát, ami hangosan rikoltozni kezdett, ha helyesírási hibát, vagy pacát ejtettek vele. Hermione a korábbi évekhez képest is rekord mennyiségű pergament vásárolt, amivel vélekedése szerint, ha spórol egy kicsit, akkor kihúzza az első roxmortsi hétvégéig, amikor is újabb adagot szerezhet be.
Harry vett két tucat új pennát, mivel eddigi tapasztalatai szerint Hermione macskájának közelében nem sokáig maradtak egyben az írószerek. Nem tudta megállni, hogy ne vegye meg az emlékező pergament, mely előreláthatóan igen hasznos dolognak nézett ki, különösen dolgozatíráskor.
Miután meglátogatták a bájital-hozzávalókat árusító patikát is, s mire nagy nehezen beszereztek egy-egy új sárkánybőr kesztyűt, már le is telt a vásárolgatásra kijelölt két óra, így hát elindultak a Czikornyai és Patza könyvesbolt felé.
A bolt előtt már ott állt a Weasley-házaspár, az ikrek, és Ginny. Harry már messziről látta, hogy Mr Weasley vitatkozik valakivel, majd mikor közelebb értek a varázsló hátranézett, megvető tekintettel végigmérte Hermionét és Ront, majd tekintete Harryre siklott, még mondott valamit Mr Weasleynek, és sietve távozott. Lucius Malfoy volt az.
Harry szívesen megkérdezte volna, mit mondott a varázsló, azonban mégis jobbnak látta, ha ejti a témát. Mr Weasley még füstölgött egy darabig, majd a "Villásdugók varázsa" című könyv feledtette vele rossz emlékeit.
Mr Malfoy felettébb kellemetlen ember volt, csakúgy, mint fia, Draco. Különösen azzal, aki szerinte nem érdemelte ki a varázsló megnevezést. A helyzetet csak súlyosbította, hogy általában az emberek a Mr Malfoyhoz hasonló embereket titulálták így, legalábbis a jobb érzésűek.
A férfi vakon hitt a születés fontosságában, s szívből gyűlölte a sárvérűeket, mint Hermione, a Harryhez hasonló kevert vérűeket, valamint a bár aranyvérű, mégis az "aljanéppel" szimpatizáló Weasley-családot. A társaság tehát utolsó tagjáig megvetendő és alantas volt számára.
Mikor beléptek a könyvesboltba Harryt kellemesen hűvös levegő és a frissen nyomott könyvek megnyugtató illata csapta meg. Hamar szétszéledtek a hatalmas üzletben a polcok közt, kezükben a roxforti leveleiket lobogtatva.
- A Varázslástan felsőfokon szerinted merre van? - kérdezte Ron Harrytől, kezében jó pár vaskos könyvet tartva, mikor összefutottak az egyik hosszú polc legvégén.
- Nem tudom, de láttad már ezt a könyvet? - azzal Harry felmutatott egy fényes, barnászöld kötéses könyvet, amin csillogó ezüst betűkkel ez a felirat volt olvasható: Mérges pókok, skorpiók és más állatok, s alatta egy különösen gusztustalan, áttetsző pók meresztgette csáprágóit a fiúkra - Gondolom, Legendás Lények Gondozására kell… De akkor is gusztustalan.
Ron arca rémült fintorba torzult, mielőtt azonban megjegyzést tehetett volna a könyv borítására, Hermione tűnt fel egy magas könyvespolc mögül. Legalábbis a hajából mindkét fiú arra gondolt, hogy ez Hermione, na meg a kezében tartott kötetek száma is erre utalt. Olyan magas volt a nála lévő könyvtorony, hogy az eltakarta arcát. Az egyik könyv készült kicsúszni az építmény közepéről, így Hermione a térdét a polc oldalának támasztva, combjával fogta meg egy pillanatra a köteget. Azonban még így is Harry segítségére szorult, hogy a kupac tetejéről ne essen le a Mérges pókok, skorpiók.
- Hermione, úgy döntöttél, megveszed az egész könyvesboltot? - kérdezte Ron szörnyülködő pillantást vetve a könyvtoronyra, majd közelebb lépett a lányhoz, s kivett kezéből legalább öt-hat könyvet.
- Nem, csak a kötelező olvasmányok mellett, megveszek néhány ajánlottat is, meg aztán van itt pár dolog, ami még hasznos lehet... Jövőre le kell tennünk az RBF vizsgákat! Ti is jobban tennétek, ha beszereznétek néhányat... Igazán... Például találtam egy nagyon jó könyvet a bájitalok elméleti vizsgálatáról, érdemes lehet elolvasni...
- Biztosan - morogta Harry, és ő is elvett a lánytól néhány könyvet, így Hermione végre kilátott a kupac mögül.
Hermione már kezdett volna belekezdeni egy hosszas monológba a tág körű tájékozódás fontosságáról, mikor a sor végén befordult egy felettébb kellemetlen figura.
Az öltözéke leginkább olyan volt, mintha egy szafariról érkezett volna meg. Harry még némi homokot is látni vélt megcsillanni az ablakon betűző napsütésben, mely az idegenről pergett le. Az alak homokszín, sokzsebes, bokája fölé érő nadrágot és mellényt viselt, lábán pedig kígyóbőr csizmát. Öltözetét ugyanolyan sárga kalap és hosszú köpeny egészítette ki. Az idegen összességében nézve úgy nézet ki, mint egy túlöltözött botsáska. Hosszú, vékony tagjait lassan, de biztosan mozgatta, szemét nagy, fekete, domború lencséjű napszemüveg takarta el a világ elől. Arca egészen úgy festett, mintha kéregdarabokból eszkábálták volna össze.
- El az utamból, kölykök - förmedt rá a trióra. Harryék ijedten húzódtak a polcok mellé, ahogy meghallották a száraz, recsegő hangot, s kivillantak az idegen hegyes, sárga fogai.
Harry hátán végigfutott a hideg, ahogy megcsapta az orrát a közvetlenül mellette álló férfi ruháiból áradó kellemetlenül savanyú illat, ez a dohányfüsttel keveredő ecetszag. A fiú a férfi válla mellett elnézve megpillantott Hermionét, aki kissé összerándult és a szájára tapasztotta a kezét.
- Mr Hoppgrasser! - kiáltott oda neki az egyik fiatal eladó, aki remegő hangjából ítélve szintúgy megrémült a férfitól. Hangja váratlanul érte Harry, s úgy tűnt Hermionét is, mert elejtette a kezében tartott könyveket - Itt van! Megtaláltam a Mérges pókok, skorpiókat!
A három jó barát szörnyedve egymásra nézett, majd újból a férfira, akinek immáron csak a hátát láthatták, na meg az eladófiú rémült arcát. Hermione megrázta a fejét, és leguggolt, hogy összeszedje kincseit.
- Ugye nem gondoljátok, hogy ő... - nyögte Ron vékonyka hangon.
- De akkor hol van Hagrid? - nézett Hermione riadtan társaira, miután felállt, újból kezében tartva szerzeményeit.
- Biztos van magyarázata - nyugtatta magát is Harry. De gondolatban még hozzáfűzte, hogy ha még Hagrid sem lesz a Roxfortban... akkor neki végleg nem érdemes visszamennie.
Miután felocsúdtak rémületükből, sikerült megtalálniuk az összes szükséges könyvet, Hermionénak pedig a fiuk megítélése szerint az összes teljesen szükségtelent is, kiléptek a napsütötte utcára, s a kis csapat úgy döntött, a zsúfolt, fülledt levegőjű boltban töltött jó háromnegyed óra után megérdemelnek egy látogatást Florean Fortescue fagylaltszalonjában.
A fagyiját majszolva Hermione kirakodta az asztalra az ő legfiatalabb, máris hőn szeretett szerzeményeit. A lány legalább háromszor annyi könyvet vett meg, mint a fiúk, hogy a hüvelyknyi vastag összekötött pergamenről már ne is beszéljünk.
A legtöbb kötet az átváltoztatással foglalkozott. Hermionénak mindig is tetszettek McGalagony professzor órái, így hát Harryt különösebben nem lepte meg a dolog. Azt azonban furcsának találta, hogy néhány könyv kizárólagos témája az animágia volt. Szóvá azonban nem tette. Valahogy úgy érezte, Hermione úgyis kivágná magát valamivel, azt pedig nem akarta megkockáztatni, hogy Mrs Weasley esetleg meghallja a felettébb kockázatos animágia nevét.
Mire elfogyasztották fagylaltjaikat már alkonyodott. Visszatértek hát a Foltozott üstbe. A vacsora kellemesen telt, egészen addig, míg poros fuvallatot hozva magával odakintről be nem lépett az ajtón a különös idegen, akit Harryék néhány órával korábban a Czikornyai és Patzában láttak.
Mr Hoppgrasser járása is a rovarokra emlékeztetet, lassan, darabosan mozgatta természetellenesen hosszú lábait. Leginkább a gólyalábon sétáló mutatványosokra emlékeztette Harry, ahogy a férfi lassan, ingatagon előrenyújtotta lábait.
A varázsló pulthoz sétált, és közel hajolva Tomhoz, a fogatlan csaposhoz, mondott valamit, mire az egy poharat és üveget rakott elé, valami különösen gusztustalan, zöldes színű folyadékkal.
- Mr Weasley - szólította meg a varázslót Harry visszafogott hangon, aki véletlen pont a jobbján ült, s közben le sem vette a szemét a férfiról, aki most homokszínű kalapját a pultra téve megmutatva ritkás, fekete haját, és majdnem kopasz feje búbját. - Mr Weasley kérem, nem ismeri véletlen azt az embert ott? Valami Hopp...
- Hoppgrasserre gondolsz, Harry? - kérdezett rá készségesen Mr Weasley, s ő is hátrafordult. - Nem tudom mi dolga van erre... De igen, igen... Ismerem... Sajnos.
- Sajnos? - nézett rá Harry zavartan. - Miért, mit tud róla?
- Maradjunk annyiban, hogy nem szimpatikus egy olyan ember, aki skorpiókkal és pókokkal osztja meg az ágyát - szögezte le a varázsló. - Hoppgrasser veszélyes rovarok befogásával és tenyésztésével foglalkozik... A Minisztériumban néhányszor muszáj a segítségét kérni, mikor valami vicces kedvű futóbolond skorpiókat szabadít szegény muglikra... A puszta kezével megfog bármit! Azt mondják, azért nem marják meg, mert ő is valamiféle intelligens bogár, ami...
Harry azonban nem figyelt tovább rá, gondolataiba mélyedve nézte, ahogy Hoppgrasser kiissza a zöld löttyel teli poharat, majd feláll a magas székről, melyről más leugrani tudna legfeljebb, és kimegy a London felé vezető kijáraton a sötétbe.
Csend lett. Mr Weasley nyilvánvalóan valamiféle reakciót várt, s Harry nem akart udvariatlan lenni.
- Értem, Mr Weasley, köszönöm - mondta, s elgondolkozva meredt félig üres tányérjára. - Elfáradtam - állt fel az asztaltól, s a mindig csupa öröm és vidámság Mrs Weasleyre mosolygott. - Azt hiszem, lefekszem.
- Várj, megyek én is - mondta Ron, s ő is felállt üres tányérja mellől.
Hermione is csatlakozott hozzájuk. A lány már vacsora közben nekiállt egyik könyvének, s mikor Ron ezt szóvá tette, csak annyit mondott:
- Ha nem osztom be elég ügyesen az időmet, könnyen ráfázhatok. Ti is jobban tennétek, ha... - kezdett bele a szokásos előadásba.
Harry hálát adott az égnek, hogy ekkorra már odaértek az ő szobájáig, mely a tizenhármas számot viselte, s így sértődés nélkül magára hagyhatta Ront a szónoklásba egyre jobban belemelegedő Hermionéval.
Harry fáradtan levetette magát ágyára és beszívta a kellemetlen dohos szagot, amit a molyrágta ágyterítő árasztott magából. Szemét a mennyezetre függesztette. Egyre több dolog aggasztotta.
Először is nem akart visszamenni a Roxfortba. Nem akart megint a diákok céltáblájává válni. Túlontúl fáradtnak és megtörtnek érezte magát ahhoz, hogy kivédje az újabb támadásokat. Még talán a kviddics volt az utolsó, ami vigasztalta, amit csak a Roxfortban űzhetett, és ami még vonzotta.
A második gond Hoppgrasser volt. Ugyanazt a könyvet vette meg, mint amit nekik is kellett. Értett a veszélyes lényekhez. A Minisztériumban megbíztak benne. Minden jel arra mutatott, hogy tökéletes legendás lények gondozása professzor lehetne - legalábbis egy külső szemlélő ezt mondhatná. Harrynek azonban kellemetlen érzései támadtak a gyomra táján, ha csak rá gondolt, és úgy vélte, mindez nem csak az émelyítő, ecetes szagnak és a Mr Weasleytől kapott információknak köszönhető, s nem is pusztán a férfi megjelenésének.
A harmadik problémája is ehhez kapcsolódott. Mi történt Hagriddal? Még a születésnapjára sem küldött egy lapot sem, és egész nyáron nem írt egyetlen sort sem. Talán valami baja esett? Nem... Biztosan nem... Hagrid tud vigyázni magára. Lehet, hogy Dumbledore tiltotta meg neki, hogy írjon... A hírzárlat miatt. Igen, ez lehet az oka - bíztatta magát.
Mindazonáltal úgy vélte, a tanár személyének problémájával még ráér foglalkozni. Reménykedett benne, hogy Hoppgrasser könyvvásárlása véletlen... Hiszen mért is vette volna meg a tanár most a könyvet? Ha ezt írta elő a tanulóknak akkor nyilván jól ismeri már... Hoppgrasser azonban most vette meg, így hát nem fordulhat elő, hogy tanár legyen. De vajon Hagrid miért akarna mérges csúszómászókról tartani órákat nekik? Sehogy sem akart összeállni a kép Harry fejében.
Aztán ott volt a macska is. A nagy, fekete, sárga szemű macska. Aki Harryre nézett, nem egyszer, többször is. És Harrynek megfájdult a sebhelye. Mindig pont akkor. Bár... Harry ebben is elbizonytalanodott. Mióta Voldemort visszatért, egyre gyakrabban sajgott az átokheg. Lehet csak véletlen volt... És ha egy animágus? Talán a Sötét Nagyúr kéme?
Olyankor mindig rossz érzése támadt. Hermione utána olvasott és szerinte ha nagyon erős érzelmeket táplál a pár egyik tagja - mert kétségtelen, hogy a heg összekötötte Harryt Voldemorttal -, akkor a másik valamilyen formában megérezheti azt.
Harrynek felfordul a gyomra, ha arra gondolt, hogy Voldemort ismerheti az érzéseit, de Hermione megnyugtatta. Csupán a mértéküket ismerheti, azt hogy Harry épp örül vagy dühös, azt nem. Legalábbis míg Harry nem tudja ugyanezeket a feketemágusról, addig ugyanez fordítva sem történhet meg.
Harry úgy aludt el néhány perccel később, ahogy volt. Kopott farmerjában, zokniban, cipőben. Mielőtt nyugtalan álomba zuhant volna, épp csak annyi ereje maradt, hogy szemüvegét lerakja az éjjeliszekrényre.


Folyt.köv.

Vissza