Harry Potter és a Főnixszobor

(Katie Giorgessa)

IV.

Kellemetlen útitárs

Harry másnap reggel az ébresztőóra kellemetlen hangjára riadt fel.
- Fél nyolc... - nyöszörögte félálomban, ahogy hunyorogva a számlapra pillantott. Lenyomta a vekkert, majd átfordult másik oldalára és visszaaludt "csak még egy tíz percre".
Úgy másfél órával később Ron hangja ébresztette fel, amint épp az ajtaján dörömbölt, kíméletlenül kiverve az álmot a fiú szeméből.
- Harry! - kiabálta. - Harry, ébren vagy már? El fogunk késni... Anya a plafonon van. Az ikrek még csak most kászálódtak ki...
- Felkeltem! - rikkantott a fiú és álmosan felült ágyában. - Egy pillanat.
Odacsoszogott az ajtóhoz és beengedte barátját.
- Harry, most másztál ki az ágyból? - Ron egy szelet pirítóst tartott a kezében, és már fel is volt öltözve. - Össze sem pakoltál még?
- Nem - ismerte be Harry, elfojtva a vágyat, hogy hozzátegye: álmomban nem volt rá idő, s közben megvakarta hátát.
- Segítek, jó? - mondta a fiú, s közben leharapta a pirítós legalább felét. - Anya teljesen kivan... Apát reggel sürgős ügyben riasztották... Tízre elvileg itt lesz, de ha nem ér vissza, akkor nélküle kell elhurcolkodnunk a King's Crossig.
Harry sietve megmosakodott, aztán visszaszaladt Ronhoz, aki addigra belezsúfolt minden szétszórt tárgyat Harry ládájába, és épp annak tetején ugrált. Harry beledobta a ládába a törülközőjét is, aztán segített a fiúnak lezárni azt, végül mind a ketten lerohantak a többiekhez reggelizni.
Harry szeretett volna lezuhanyozni még indulás előtt, az éjjel, mikor szinte mosakodás nélkül feküdt le úgy vélte, ráér reggelig, azonban erre már nem maradt idő. Különösen, hogy Mrs Weasley a szükségesnél fél órával hamarabb el akart indulni.
- Nem akarok idegeskedni... Tudod, milyen lassan lehet haladni a csúcsforgalomban! Mindenki most utazik vissza az iskolákba... a muglik is most mennek vissza, szóval... na, menjetek szépen, Fred, drágám, segíts, kérlek Ginnynek, látod hogy alig bírja azt a ládát...
- Talán ha kevesebb cipőt cipelne magával... - morogta Fred szemét forgatva, de azért segített a lánynak kivinni csomagját a taxihoz. - A talár alatt úgysem látszik...
Mrs Weasley türelmetlenül sóhajtott, majd a pulthoz lépett, és kedves hangon megszólította a csapost.
- Ne haragudjon... Megkérhetem, hogy ha a férjem keres minket, megmondja neki, hogy már elmentünk? Tudja, az a magas, vörös hajú varázsló...
- Persze, naccság' - bólintott Tom és egy fényesre törölgetett poharat tett a pult szélén álló pohár-piramis tetejére.
- És szeretnék fizetni...

*

Hasznukra vált Mrs Weasley aggodalmaskodása, ugyanis a máskor szűk egy órás utat hozzávetőlegesen nyolcvan perc alatt sikerült megtenniük. Negyed óra volt még a vonat indulásáig, mikor átvágtak a King's Cross pályaudvar várótermén, s egyenesen a kilences és tízes vágány közti falhoz caplattak.
Harry ment először. Hedvig ugyanis éktelen rikácsolásba kezdett Csámpással való közeli találkozása után. Lendületet vett és átszaladt a falon. A kilenc és háromnegyedik vágányra érve arrébb tolta a kuliját és ott várta társait.
Hedvig abbahagyta a rikoltozás. Talán sok száz fajtársának közelsége volt az, ami megnyugtatta, talán a Roxfort Expressz, talán egyszerűen csak a biztonságos messzeség a macskától.
Az öreg mozdony csodálatos látványt nyújtott, ahogy ott állt... a körülötte gomolygó füst miatt szinte úgy tetszett, mintha nem is sínen, hanem a felhőkön futna.
Harry megrázta a fejét, és nem hagyta, hogy ez az idilli kép a hatalmába kerítse és pónilovak, tündérek, meg varázspor kezdjen szálldosni a feje fölött.
Varázslatos látvány volt, meg kell hagyjuk, mégis ahogy Harry körülnézett, gyomra görcsbe rándult. Rengeteg diák... a szüleikkel... mintha mind csak arra várna, hogy őt kínozhassa... Hogy megjegyzést tegyen... ujjal mutogasson és csúfolódjon... Nem vették észre, még nem... Még visszafordulhatna, de... nem!
Néhány perc múlva befutottak a többiek is, s Harryn furcsa csalódottság lett úrrá. Most már tényleg fel kell szállnia a vonatra.
- Mi tartott ilyen soká? - kérdezte Harry valamivel ingerültebben, mint ahogy szerette volna.
- Egy mugli nő meglátott téged átmenni a falon és elkezdett sikoltozni, hogy szellemek, szellemek... - mesélte Hermione, nem is törődve Harry szemrehányó hangjával.
- Jaja - bólogatott Ron, miközben leparkolta a kuliját Harryé mellé.
- Anyának öt percébe került, míg rábeszélte egy teára, meg egyáltalán annyira, hogy ne sikítson... - újságolta Ginny.
- Mert attól majd megnyugszik és belátja, hogy szellemek nem léteznek - kacsintott az érkező Fred.
- Azt mondta, ne várjunk rá... Ja, és üdvözöl téged is, Harry... Azt üzeni - George elváltoztatta hangját magasra és sipítóra: - "vigyázz magadra"! De szerintem inkább keressünk helyet... - tette hozzá dörmögve a fiú. - Mert már lassan egy se lesz, nem még hogy egymás mellett...
- Ugyan - replikázott Ginny, de azért követte testvéreit. - Láttad, mekkora sor torlódott még föl mögöttünk!
A kis csapat különvált. Ginny néhány vihogós barátnője társaságában szállt fel a vonatra, az ikrek pedig hamar megtalálták Lee Jordant. Így a trió magára maradva kászálódhatott fel az egyik legutolsó kocsira. Néhány negyedéves mellett találtak helyet.
- Davis Greenfield vagyok - mutatkozott be a hirtelenszőke, kifejezetten babás arcú fiú, aki Harryvel szemben foglalt helyet. - Ők itt Torwald - a kiálló lapátfogú, gombafrizurás fiú bólintott -, és Tricia.
- Sziasztok - a copfos lány fülig elpirult a szeplői alatt a poggyászát rendezgetve, majd nevetgélve helyet foglalt Hermionéval szemben.
- Te pedig Harry Potter vagy - folytatta a bemutatkozást Davis. Harry előre rettegett tőle, hogy majd meg fogják bámulni a sebhelyét, esetleg a fiú mosolyogva közli vele, hogy "És egy ütődött vagy", erre azonban nem került sor... bár Harrynek volt egy olyan érzése, hogy az utolsók közt vannak, akik még nem akarják ketrecbe zárni és ujjal mutogatni rá... - Te pedig Hermione Granger vagy, találkoztunk egyszer a könyvtárban, elejteted a könyveid, és...
Davis még locsogott valamit, miközben őszinte csodálattal tekintett fel a lányra, Hermione pedig kissé pirulva, segélykérően nézett barátaira, miközben elhelyezte a poggyásztartón a felkéredzkedő Csámpást, gondosan elrendezett pulóverére fektetve az állatot.
- Engem ezek szerint még nem ismersz - vágott közbe Ron megmentve Hermionét. - Ron Weasley vagyok.
- Mindjárt gondoltam... Ez a haj a védjegyetek, igaz? - csevegett tovább Davis és mosolyogva rákacsintott Ronra. - Ismerem a húgodat... Mi hollóhátasok vagyunk, de a Griffendéllel van gyógynövénytanunk... Helyes kiscsaj - a fiú újból kacsintott, Harry pedig úgy döntött, hogy inkább a peronon állókat vizsgálgatja ahelyett, hogy ezt az üres fecsegést hallgassa. Semmi baja nem volt Davisszel, de neki ez már sok volt... Még fél füllel hallotta, ahogy Ron morog valami ilyesmit:
- A Hollóháttal vagytok? Mi bezzeg mindig a Mardekárral kerülünk össze...
- "Na szép..." - gondolta Harry és elkezdte homlokát dörzsölgetni. - "Már a Mardekár puszta említése is elég ahhoz, hogy belefájduljon a sebhelyem meg az egész fejem..."
A fiú kitekintett az ablakon, és elkerekedett a szeme. Néhány pletykálkodó hugrabugos lány mögött megpillantotta Draco Malfoyt... Na meg a szüleit és... egy neki háttal álló lányt, akinek éppoly hirtelenszőke volt a haja, mint a fiúnak...
Harry gyomra bukfencet vetett.
- Ez biztosan az a lány, aki éjjel a Foltozott üstben volt! - gondolta magában, s maga sem értette miért, szaporábban kezdte szedni a levegőt. Homlokát az üveghez nyomta, hogy jobban lásson, de a lány továbbra is hátát mutatta neki. - Nem is olyan kicsi...
Ekkor azonban kinyílt a kupé ajtaja és ez felriasztotta Harryt ábrándozásából.
- Davis! - kiáltotta az ajtóban megjelenő sötét hajú fiú, aki szakadt farmert, és sportos pulóvert viselt. - Már mindenütt kerestelek titeket! Foglaltunk nektek helyet... A prefik azt mondják, hogy valamit elszámoltak a vasútnál... Aztán valamivel kevesebb hely van, mint diák... Már be akartak ültetni valakit a helyetekre, na gyertek már... Siessetek.
A három útitárs elköszönt ("A Roxfortban találkozunk!"), majd elhagyta a fülkét. A folyosón jó páran mászkáltak, hatalmas káosz uralkodott a vonaton, mindenki próbálta elcserélni helyét egy olyanra, ahol szívesebben utazna. Mikor végre Torwald idegbajos baglya is elhagyta a fülkét, Harry újból a peronra irányította figyelmét. Addigra azonban az összes Malfoy eltűnt onnan, s amit a leginkább bánt: a lány is. Pedig most talán megpillanthatta volna az arcát!
Ha ez volt az álma, hát megkapta... A kupé ajtaja ugyanis újra kinyílt... Csak hogy ezúttal az egyik mardekáros prefektus tűnt fel, Malfoyjal és a lánnyal... Harry hatalmasat csalódott.
A szőke kislány a fiú kiköpött mása volt... természetesen női változatban. Harrynek be kellett látnia, hogy Draco lányként kifejezetten szép volt... A kislánynak... aki igazából tizenegy éves lehetett, ha most utazott először a Roxfort Expresszen, ennyi idősnek viszont már nem is volt olyan nagyon kicsi... mindenesetre nagyon szép, nagy, szürke szemei voltak.
Nem olyanok mint Dracónak. Ezek a szemek "élők" voltak. Most kissé idegesen cikáztak jobbra-balra, felmérve a terepet... A lány lábujjhegyre állva végigtekintett a folyosón a fiú válla fölött átkukucskálva, majd benézett a kupéba is, sorban végigmérte Hermionét, Ront... és végül Harryt is. Szeme egy villanásnyi ideig ijedtséget tükrözött, majd tekintete elidőzött a fiú homlokán, végül Harry szemébe nézett s elkapta pillantását.
- Steve - szólalt meg Draco olyan hangon, mintha egy szellemi fogyatékos téglához beszélne, de inkább valami még butább tárgyhoz, s mikor folytatta, továbbra is még tőle is szokatlanul tagoltan és lassan beszélt. - Nem kérheted, hogy itt üljünk. Biztosan meg lehetne valahogy oldani, hogy normális helyünk legyen.
- Sajnálom Draco - válaszolt a nyakigláb fiú, s kissé összehúzta vállait, mintha meghunyászkodna beszélgetőtársa előtt. - Nincs több hely... Higgy nekem, van aki a folyosón utazik... Örülj inkább, hogy egy kupéban sikerült helyet szerezni nektek... A vonat pedig mindjárt elindul és...
Ekkora azonban sípszó s egy erős rántás jelezte, hogy a vonat már mozgásban is van, s hamarosan kifut a pályaudvarról.
Draco sóhajtott.
- Rendben... és... kösz.
- Nincs mit - válaszolt szolgálatkészen a fiú, majd a lányra nézett. - Nem is tudtam, hogy van húgod...
Draco sóhajtott, vagy inkább felmordult... Nem lehetett megállapítani.
- Majd elmesélem - válaszolt bizalmasan, és ő is a lánykára nézett, majd sóhajtva mondta, miközben maga elé húzta kishúgát: - Anabell, befelé...
A kislány ránézett. Pontosabban felnézett rá, mert jóval alacsonyabb volt nála, körülbelül a válláig ért. Már szóra nyitotta száját, mintha ellenkezni akarna, de aztán csak bevonult, bátyja pedig követte őt.
- Remélem, szabad ez a két hely - mondta Malfoy udvariasságot tettetve gúnyos vicsorgás kíséretében.
- Pofa be Malfoy - válaszolt Hermione könnyeden, már-már félvállról. - Elég lesz a vizuális élményt elviselni, nem kell még a hangod is hozzá...
- Ejnye, de felvágták a nyelved... Vizuális kisasszony - gúnyolódott, majd miközben felrakta a poggyásztartóra húga ládáját is még hozzátette: - Nehogy azt hidd, hogy nekem akkora öröm ilyen közelről képet kapni a lapátfogaidról... Úgyhogy tartsd zárva a szádat, mert a húgom még nagyon fiatal az ilyen rémségekhez...
- Malfoy, ajánlom hogy... - Ron már válaszolt volna... sőt, már fel is állt volna, hogy bemosson egyet a fiúnak, ekkor azonban újból kinyílt az ajtó s Harry fellélegzett, mikor meglátta az érkezőt.
- Jaj Harry... Ron! Hermione! - nyögdécselte Neville. - Olyan jó hogy ti vagytok itt, már attól tartottam, hogy valamelyik mardekáros kupéba kell majd...
Malfoy látványosan köhécselni kezdett, s így végre a fiú is észrevette őt, s zavartan elpirult.
- Ülj le és hallgass, Longbottom, különben ajándékozok neked egy harmadik lábat is, amin elfelejthetsz majd átesni...
- Hallottad a 'parancsnokurat' - mondta Harry gúnyolódva. - Ülj le és rájuk se nézz.
Neville olyan fancsali képet vágott, hogy Harrynek muszáj volt oldania valamivel a feszültséget, így hát cinkosan rákacsintott és megkérdezte:
- Hogy telt a nyár?
- Ó, remek volt - vigyorodott el a fiú, miközben helyet foglalt Anabell másik oldalán, észre sem véve, hogy a lány legalább harminc centivel odébb húzódott. - A nagyival meglátogattuk Algie bácsikámat Norvégiában.
Malfoy megvető fintorral arcán fújt egyet, majd kibámult az ablakon.
Neville hosszan ecsetelte, hogy milyen jól érezte magát nagybátyjánál, meg azt is, hogyan esett be a mólóról a tóba horgászás közben, és még sok mindent, ami annyira, de annyira jellemző volt a fiúra.
Harryt megnyugtatta ez a történetmesélés. Olyan volt kicsit, mintha előző év végén semmi sem történt volna. Mintha semmi sem változott volna. De aztán újra és újra Malfoyra pillantott, és akkor minden eszébe jutott. Már csak azért is, mert a fiú júniusban szabályosan megfenyegette őt.
Mikor Neville végzett beszámolójával, Harryék következtek. Ron és Hermione felváltva mesélték, miket csináltak ők a szünidőben. Harry időnként elmosolyodott a történeten, de ő nem beszélt.
Csakhamar mind a négyen kifogytak a mondanivalójukból. Neville előhúzott egy könyvet táskájából, a többiek pedig jobb híján gondolataikba merültek. Harry menetiránynak háttal ült bár, de azért kibámult az ablakon. Épp egy nyírfaliget közepén robogtak el. A fák hófehér törzse között tejfehér köd úszott, s Harry összerezzent, mikor a vonat egyenletes, megnyugtató zakatolásával átszőtt csendet Anabell Malfoy bátortalan hangja törte meg.
- Draco...
- Mi van? - kérdezte halkan a fiú, s Harryt egészen meglepte ez a sosem látott, aggódó arckifejezés, ami feltűnt Malfoy arcán, s mely egyáltalán nem illet a türelmetlen szavakhoz.
- Szeretnék ablak mellett ülni - mondta a kislány ha lehet, még halkabban.
Draco sóhajtott. Az égre emelte tekintetét, majd az ajkába harapott.
- Cseréljünk helyet... - nézett újra húgára.
Így történt. Harryt egészen meglepte az eset, s egy pillanatig Hermione arca is döbbenetet tükrözött.
- "Ilyet" - gondolta magában a fiú, s titkon örült az esetnek: így lehetősége nyílt rá, hogy minden feltűnés nélkül még néhány pillantást vessen az immáron vele szemben ülő lányra.
Anabell azonban észrevette, hogy Harry az arcát vizsgálgatja. A immáron fiú képtelen volt megállapítani, hogy ezt az arcot látta-e az éjjel... Talán csak azért, mert annyira szerette volna újra látni azt az arcocskát.
Anabell mindenesetre felpillantott és egyenesen a szemébe nézett. Harry egy pillanata megijedt a tekintetétől - pedig igazán nem mondhatta senki gyávának -, s gyorsan elfordította fejét, hogy néhány búcsúpillantást küldjön a távolodó nyírfaerdő után.
Egyrészt, bár talán csak vágyai mondatták ezt vele, biztos volt benne, hogy ő volt Mr Malfoyjal... másrészt abban is, hogy nem.
- "A saját lányával miért osonna éjjel? Egyáltalán minek osonna éjjel... Vagy mért kellett ez az egész?" - gondolkozott összeráncolt szemöldökkel.
Anabell azonban nem a szemével okozta az első és utolsó meglepetést, nem is különös hangjával, de még csak nem is kívánságával...
Úgy egy órája utazhattak, mikor a lány felhúzta lábait és állát két térde közé támasztva tanulmányozta tovább a láthatárt. Mint egy kismacska, úgy összehúzta magát... Lábát átkarolta, a vonat zakatolásának ritmusában előre-hátra dülöngélt kissé az ülésen. Szőke haja egészen az arcába omlott, így Harry ha merte volna, akkor sem nézegethette volna tovább.
Szép lassan mindenki előásott valamilyen könyvet a ládájából. Ron szitkozódott egy sort, hogy a csomagjából nagy nehezen kiráncigált könyv a Mérges pókok, skorpiók volt. Hermione természetesen közölte, hogy ha előre gondolkodott volna, akkor választhatott volna kellemesebb olvasmányt. A lány ugyanazt a könyvet olvasta, mint az Abszol úti vacsorán.
Anabell kitartóan ringatózott előre-hátra... ezt leszámítva nem nagyon mozdult, de Harry észrevette, hogy bárki bármilyen váratlan mozdulatot tett, azonnal odakapta a fejét. Máskor nem mozdult, egyébként pedig ilyenkor is hamar visszatért a megszokott testhelyzethez.
- Malfoy... Mi baja a húgodnak? Úgy rángatózik, mint valami idegbeteg - tört ki végül Ron, aki addig is időnként megemelve fejét hosszan elnézte Anabell hintázását.
- Én a helyedben a sajátoddal törődnék... - szólt vissza a fiú, s mondandójának Anabell villogó szeme adott nyomatékot - Nem zavar, amiket az emberek pletykálnak? Hogy szépen gyűjti a negyedéves fiúk trófeáit a kis ribanc?
Ron a sértést hallva, melynek tudjuk jól, semmi valóságalapja sem volt, puszta kézzel vetette magát Malfoyra, akinek vagy nagyon jó reflexei voltak, vagy számított a támadásra. Mindenesetre próbált hárítani.
Beletelt néhány percbe, míg sikerült őket szétválasztani. Harryt meglepte, hogy Anabell vakmerően a két fiú közé állt, s úgy próbálta távol tartani bátyját a harcias Rontól, ami két okból is roppant hatásos módszernek bizonyult. Draco nem merte arrébb lökni a lányt, ahogy Ron azt megtette Harryvel, valamint Ron nem mert rajta keresztül Dracora támadni.
A fiúnak aztán sikerült annyira lehiggadnia, hogy megfelelő indokot találjon maguknak a távozásra... mondván: megfelelőbb társaságot keres.
Malfoy így sérülés nélkül úszta meg a konfliktust. Ronnak azonban felrepedt a szemöldöke. Na nem Malfoy miatt, egyszerűen csak lefejelte a kisasztalt, ami oly megszokott a vonatokon, és ami igazából semmire sem jó, csak hogy az ember jól beverje mindenét, meg hogy leessen róla minden, amit a gyanútlan utazó rápakol. Harry sajgó könyökét dörzsölgetve huppant vissza helyére, amit a kupé falába vert be, mikor barátja ellökte magától.
- Egyszer megölöm - esküdözött Ron, miközben Hermione visszarántotta helyére, s próbálta egy zsebéből elővarázsolt sebtapasszal leragasztani a fiú vérző szemöldökét. - Hagyjál már, Hermione, jól vagyok... - próbálta elhessegetni a lányt, aki azonban makacsul kitartott.
- Összevérezel mindent... - mondta ellentmondás nem tűrő hangon. - Csak leragasztom, nyugi...
- Szerintem inkább a poliphoz kéne belökni a tóba... - javasolta Neville horgászós emlékeiből merítve az ötletet. - Biztos szívesen eljátszadozna vele...
Az út hátralevő része a Malfoy számára megfelelő büntetés kiagyalásával telt, aztán áttértek, pontosabban hozzávették Piton professzort is, meg a rókaképű, pletykás Pansy Parkinsont, mert nyilván ő volt az, aki ilyesmiket talált ki Ginnyről.
(Hermione elmesélte, hogy a pletyka eredete kizárólag az lehetett, hogy a lánynak több évfolyamtársát is sikerült már elbűvölnie, de ő egyikkel sem szimpatizál igazából, így hát mind hoppon maradt.)
Harry azonban ismét csak hallgatta társait. Egyre inkább elfogta az aggodalom, ahogy a Roxfort felé közeledtek, s egyre több iskolatárs került szóba.
A vonat mellett elsuhanó szántóföldek hamarosan átadták helyüket a vadregényes erdőknek és sejtelmesen csobogó patakoknak. A nap vörös korongja a magas, acélszürke hegyek mögé bújt és bearanyozta az eget. A vonat tovább robogott. Az ég egyre sötétebb lett, majd beköszöntött az este. A vonat lassított, majd megállt.
Ez volt az a pont, amikor a Malfoy-párosnak muszáj volt visszatérnie a kupéba csomagjaikért. Épp csak addig időztek náluk, míg felvették talárjaikat és összeszedték utazóládáikat, meg a szénfekete baglyot a kalitkában.
- Nyugi, Hópehely - csitította Anabell a madarat. Harry magában megjegyezte, hogy csak Malfoy lehet olyan idióta, hogy egy fekete madarat ilyen hülyén nevezzen el...
- "Biztos azt hiszi, ez vicces" - gondolta magában a fiú és a távozó páros után nézett, majd megszokásból újra ki az ablakon.
Gyönyörű, csillagfényes volt az este. A tó az éjfekete ég ezer meg ezer tündöklő csillagát tükrözte. A polip hangtalanul lebegett a tükörsima víztükör felszínén, s karjaival nyugodt, könnyed táncol lejtett, finoman fodrozva a vízfelszínt. A Tiltott Rengeteg öreg fái felől kellemes, simogatóan hűvös szél kezdte csiklandozni arcukat, ahogy leszálltak a vonatról.
A három jó barát beleveszett a diákok tengerébe, beszálltak a láthatatlan lovak vontatta fiákerekbe, s hamarosan megláthatták a holdfényben úszó, száztornyú Roxfort kastélyt. Megérkeztek a hatalmas, díszesen faragott tölgyfakapuhoz és végre beléphettek a fényárban úszó előcsarnokba.


Folyt.köv.

Vissza