Harry Potter és a Főnixszobor

(Katie Giorgessa)

VII.

Egy különös jóslástan óra

Másnap reggel nehezen indult a nap. Amint Harry kinyitotta a szemét, megrohanták az előző napi emlékek.
Nem értette Ront. Miért kellene rá féltékenynek lennie? Talán olyan irigylésre méltó a helyzete? Nem... egyszerűen nem értette. Neki magának eszébe sem jutott, hogy valaki féltékeny lehet rá. Eldöntötte, úgy fog tenni, mintha nem is hallotta volna!
Némán baktattak le egymás mellett a nagyterembe másnap reggel. Hermione már ott ült Ginnyvel a Griffendél asztalánál és mindketten egy-egy pirítóst majszoltak. A két fiú leült a lányokkal szemben.
Harry szokatlanul kedvetlen volt aznap reggel. Zavarta Anabell viselkedése. Maga sem értette miért, de tartott a lánytól. Volt benne valami különös, valami egészen ismeretlen, ami mégis ismerősnek tűnt. És a szemei... Ráadásul Ron furcsa viselkedése sem javított a kedélyállapotán.
- Ginny, tegnap végül megúsztad a büntetőmunkát? - kérdezte hirtelen ötletből, mire elsőnek néhány értetlenkedő pillantást kapott Hermionétól. Ginny azonban nem lepődött meg, s lenyelve a szájában lévő falatot csakhamar válaszolt.
- Nem... De... Az a lány kibírhatatlan!
- Malfoy húgára gondolsz? - kérdezte Ron felnézve reggelijéből.
- Ki másra? - vágta rá a lány. - Gusztustalan, ahogy nyalizik illetve... Láttátok hogy nézett Bimbára... mint valami Bambi, vagy hogy hívják azt a mesefigurát... Komolyan, undorító... Órán is eljátszotta vagy kétszer, de aztán Bimba rajtakapta, hogy sárdarabokat reptetett a hajamba, szóval végül ő sem úszta meg... Látnotok kellett volna az arcát, de tényleg... Meg már a neve is... Anabell! Valaki legyen Ann vagy Bell, de döntse el melyik... Na meg a haja...
Ginnyn látszott, hogy még hosszú órákig tudná folytatni Anabell Malfoy szidalmazását, ekkor azonban felbukkant Mary-Anne Hart, aki tegnap is jelen volt a veszekedéskor, és Ginny bocsánatot kérve a társaságtól csatlakozott évfolyamtársaihoz.
Harry egy pillanatra elgondolkozott, hogy a Mary-Anne név mitől jobb az Anabellnél, de Hermione kizökkentette gondolataiból:
- Harry, azt mondtad, azon kaptak össze tegnap, hogy Ginny kijelentette Anabell hajáról, hogy olyan, mintha ősz lenne? - kérdezte homlokráncolva a lány.
- Igen... Úgy rémlik. De gondolom Anabellnek is volt valami kedves válasza...
- Nem az... Ron, lehetséges, hogy a húgod féltékeny lenne Anabell Malfoyra? - bizonytalanul a fiúra pillantott, aki fuldokolni kezdett a félrenyelt falat miatt.
- Hermione! - mondta még mindig vadul köhécselve. - Ez hülyeség! Egyszerűen csak Malfoy a vezetékneve, azért nem bírja...

Katie Giorgessa illusztrációja

- Akkor viszont ő se jobb náluk... Szerintük én egyszerűen csak egy mugli vagyok, ha észrevetted... - Hermione faképnél hagyva reggelijét elviharzott.
- "Mindenki megőrült?" - gondolta Harry, s Ronhoz hasonlóan a lány után nézett.
- Gyere, jobb, ha utánamegyünk... - állt fel az asztaltól magához véve Hermione "Animágia a hétköznapokban" című könyvét. - Jobb, ha még most bocsánatot kérsz tőle, különben... Ismered... hetekig keresztülnéz majd rajtad.
- De hát én nem mondtam semmi rosszat! - ellenkezett a fiú. - Megyek már, megyek... - tette még hozzá, mikor Harry talárjánál fogva elkezdte húzni magával, ő pedig még elkapott egy szelet pirítóst.

*

Hermione végül is megbékélt. Sikerült még azelőtt utolérniük, hogy a lányvécébe menekült volna, s a végén még ő kért bocsánatot, arra hivatkozva, hogy nagyon feszült az év végi vizsgák miatt. A fiúk persze megnyugtatták, hogy ha valakinek nem kell emiatt aggódnia, az Hermione. A lány persze nem hitte el, de látszott rajta, hogy jól estek neki a dicsérő szavak.
Ron és Harry végül elkísérték őt Számmisztikára, majd a lány tanácsát követve a könyvtár felé vették az irányt.
Egy borzalmas órával később, melyet a chilei madárpókkal összetéveszthető fajok fő ismertetőjeleinek jellemzésével töltöttek, keskeny kis ezüst létrán másztak fel az Északi-toronyból Trelawney professzor padlástermébe a jóslástanórára.
A toronyszobában a füstölők illatterhes füstje fojtogatóan ölelte körül a diákokat. Az elfüggönyözött ablakok széleinél betört a napfény, hogy megvilágítsa a levegőben szálldosó porszemeket.
Az egyik fal előtt magas könyves polc állt, ám könyvek helyett a jóslás legkülönfélébb eszközeivel volt tele. Az egyik polcon teáscsészék sorakoztak egymásra hányva, egy másikon halványan világító, színes füsttel teli kristálygömbök pihentek, a harmadikon kicsi tányérok, de volt még ott egy csomó különféle pamut és zsineg, kalapok, csillogó-villogó üvegkristályokból készült ingák, és sok-sok tekercs, a legkülönbözőbb csillagtérképekkel, valamint a polc tetején egy kerek akváriumra hasonlító üvegdoboz, melyben a Naprendszer miniatűr mása lebegett.
A másik fal mellett ódon kandalló állt, benne sárgás színnel parázslottak a széndarabok. A kandallópárkányon is sorakozott egy-két csillagtérkép és csésze néhány vaskos, megsárgult oldalú, kemény bőrborítású könyv társaságában. A teremben félkör alakban elhelyezett, puffokkal és kényelmes karosszékekkel körbevett kis ovális asztalokon pislákoló gyertyák kivételével ez a kandalló volt az egyetlen fényforrás a teremben.
Harry és Ron kiszúrta a jól bevált kisasztalt, a lehető legtávolabb Trelawneytól, az egyik ablak alatt. Harry azonnal odalépett és kinyitotta, mert már tudta jól, hogy ez a kis friss levegő életet tud menteni az unalmas órákon.
- Nos, foglaljatok helyet, gyermekeim.
A sötétből kibontakozott Trelawney professzor elfátyolozott, aranyláncos, sokgyűrűs, szódásszifon üveges szemüveget viselő alakja, s Harry gúnyosan megjegyezte magában, hogy a professzor már megint roppant hatásos belépőt akart magának, s szó mi szó össze is hozta.
- Nos, vágjunk a közepébe! Alakítsatok párokat! Minden párosból jöjjön ki egy valaki és vegyen el egy tányérkát a polcról! Hamujóslást fogunk végezni. Nos? Mire vártok még?
- Nos - fordult Ron Harryhez és halkan morogta: - Nos, gyermekem, nos, az az érzésem, nos, hogy ki kéne menni, egy nos... tányérkáért, mert, nos... ezt láttam reggel a rántotta alatt a tányérkámon... nos.
Harry felnevetett, de elkapva Trelawney rosszalló pillantását megpróbált komoly arckifejezést erőltetni magára - kevés sikerrel. Ekkor a professzor egy teátrális mozdulatot tett, mellyel talán nem tetszését vagy érdektelenségét próbálta kifejezni... A vége azonban az lett, hogy az egyik gyűrűje beleakadta hosszan csüngő fülbevalójába. Mikor néhány perc múlva a mozgolódás abbamaradt és a diákok sustorgása is elhalt, s miután a tanárnő is kiszabadította magát ékszerei fogságából, Trelawney újból tanítványai felé fordult.
- Nos, tehát... - Harry fuldokolni kezdett, kivételesen az elfojtott röhögéstől és nem a nehéz levegő miatt. - Mindenki felírja a nevét egy pergamen fecnire. Aztán a gyertyalángba tartva meggyújtja, és a tányérra dobva hagyja, hogy elégjen. A szimbólumokat és magyarázatukat a tankönyvben találjátok... Kedvesem - nézett Parvatira. - Ne sikíts nagyot, kevés a tányérka. Nos, munkára.
- Nos, kezded? - nézett Harryre Ron a könyvre könyökölve.
- Előbb az én halálomat szeretnéd megjósolni? - sóhajtott Harry, majd a szomszédban dolgozó Neville-lel elfelezett egy kis darab pergament és ráfirkantotta a nevét. A lángra lobbanó fecnivel kis híján megégette az ujját, úgyhogy alig. Aztán a tűz kialudt és ő Ron elé tolta a tányért.
Harry felkapta a fejét. A jelenet olyan volt, mintha Trelawney tévés műsorvezetőt játszva rá akart volna mutatni a szenzációra, ahogy Parvati ujjainak szorításában elroppan a tányér, mely azonban csak egy pillanattal később következett be.
Parvati felsikoltott és a teremben többen összerezzentek, s újabb csörömpölés hallatszott: Neville is eltörte a tányérját, mire a professzor arcán soha nem látott, elégedett vigyor terült el.
- Kértelek, hogy csendesebben... Ezek nem közönséges tányérok - mondta, s arcán látszott, hogy kifejezetten örült annak, hogy a lány szemére vetheti, mit sem törődve vele, hogy közben Parvati egy zsebkendőbe bugyolálta vérző ujjait. - Nos... mindketten vegyetek egy másikat de... csak csendesen - azzal egy pálcamozdulattal eltüntette a romokat.
Harry összeráncolta a szemöldökét. Trelawney felettébb furcsán viselkedett. Mintha ő törte volna el a tányért... Vagy csak végre megnyílt a "Benső szeme"? Bár... Harry úgy gondolta, megszokhatta volna már, hogy őrült. Ronhoz fordult hát.
- Na, mit látsz? - kérdezte.
A fiú gondterheltnek tűnt, s körbe-körbe forgatta kezében a tányért.
- Ez egy virág. Nem... Inkább egy alma... túl hosszú szárral - mondta végül s véleményt várva Harryre nézett, aki azonban Trelawneyra emelte tekintetét.
A professzor ott álldogált fölöttük, az asztal fölé hajolt és vigyorgott, mintha csak a pillanatra várt volna, hogy mint egy éhes keselyű, lecsaphasson rájuk.
- Had nézzem csak, gyermekem - mondta, és kikapta Ron kezéből a tányért. - Ó Istenem! Szegény gyermekem! - sipította a professzor, s kezét színpadiasan homloka elé kapta.
- Ez a buzogány! - sápítozott a nő, majd mint valami ragadozó az asztalra támaszkodott, feketére mázolt karmai koppanva mélyedtek bele a puha fába, s olyan közel hajolt Harryhez, hogy a fiú megláthatta a szemüvegében saját tükörképét. - Borzalmas szerencsétlenséget jelent! Csupa rosszat! Árulást! A gonosz jelenlétét! Veszteséget! Halált! Ó szegény gyermekem! És a hamu ovális keretbe foglalja a jelet, tehát nem számíthatsz kíméletre, szörnyű kínhalál a sorsod, ráadásul a jobb oldalon közelebb van az ívhez, olyan ember okozza tehát a vesztedet, akire a legkevésbé számítanál!
Harryt kissé megrémisztette ez a jól felépített monológ, amivel a tanárnő előállt. De aztán elhessegette magától a gondolatot, a boszorkány pedig felegyenesedett, s tovább járkált a diákok közt, és mindenkinek tragédiákat jósolt.
Ron megbökte Harryt.
- Ezt nézd! - azzal elé rakta a Jövő zenéjének vaskos kötetét, s a felsorolt jelek közt rámutatott egyre.
- "Buzogány" - olvasta magában Harry. - "Gyakori szimbólum, jelentése életkedv, tettvágy, cél. Mindenképpen pozitív tartalommal bír."
Harry zavartan feltekintett, majd elvigyorodott.
- Nos - mondta Ron. - Azt hiszem a tanárnő... - azzal mutatóujjával halántékára mutatott.
Mikor megszólalt az óra végét jelző csengő a diákok új élettel megtelve ugrottak fel. Kifelé menet Harry hallotta, hogy még Parvati és Lavender sem voltak oda az óráért, mi több, ők is kétségbe vonták Trelawney épelméjűségét, noha legnagyobb rajongói közé tartoznak.
- Ez a zsenik sorsa... Hiába - suttogta Parvati átszellemült arccal - Az őrület! - tette még hozzá, s barátnője rögtön bólogatni kezdett:
- Ez is bizonyítja, micsoda géniusz a tanárnő!
- Biztosan látott valamit a gömbben!
- Vagy a kártyákban!
- Biztosan! - sikkantotta az izgalomtól kipirult arccal Lavender, s barátnője is megismételte.
Harry és Ron összenéztek, s szemüket forgatva kerülték ki a folyosón a párost. Ahogy kiléptek az émelyítően tömény füstölőszagtól bűzlő teremből, Harry egyre nagyobb érdeklődést érzett az ebédjük iránt, míg Ron úgy tűnt, inkább Trelawney és tudása felett aratott apró kis győzelmét vágyik elújságolni Hermionénak. A lány néhány perccel utánuk ért le, s fáradtan leroskadt székére ledobva maga mellé táskáját.
- Ilyen nehéz fordítást én még nem láttam - motyogta, miközben kedvtelenül méregette az ételek választékát.
- Képzeld, Trelawney ma megint megjósolta Harry borzalmas kínhalálát! - újságolta Ron.
- Én mondtam, hogy le kéne adnotok, hogy... - válaszolta rutinosan Hermione, de Harry a szavába vágott.
- ...tanulhassatok valami értelmeset... - szólt.
- ...például Számmisztikát - fejezte be helyette Ron.
A lányfelpillantott, arcán fájdalmas mosollyal.
- Ennyire stréber lennék? - pillantását a két fiú között jártatta, akik gondosan vigyáztak rá, hogy tekintetük ne találkozzon. - Bocs... Majd megpróbálom visszafogni magam.
Harry fellélegzett, hogy a lány megválaszolta magának kérdését.
- Egyébként... kivételesen igazad lehet... - motyogta.
- Mi az, hogy kivételesen? - nézett rá felháborodást tettetve Hermione.
- Na jó, mint általában - javította Harry elvigyorodott.
- Azért - a lány végre elmosolyodott, s közben krumplit szedett a tányérjára.
- Szóval lehet, hogy még a rúnaismerettel is jobban járnánk... Akkor legalább tudnál segíteni - mondta, s Hermione elpirult, s zavarát a tál gondos elhelyezgetésével próbálta álcázni.
- Azt elkérhetem? - a közelükben ülő Parvati Patil pont arra a tálra mutatott, amin Hermione még rajta tartotta a kezét. Hermione elsőre úgy tűnt meg sem értette a kérdést, de aztán bólogatott, és odanyújtotta Parvatinak. A hármas néhány pillanatra elcsendesedett, majd mikor a Parvati hallótávolságon kívül került, Hermione fojtott hangon mormolta:
- Gondolom, Partvatinak esze ágában sincs leadni - suttogta s Harry, majd Ronra, s végül a lányra nézett. - Az a lány sem tanul semmi értelmeset, csak jóslástant. Csoda, hogy engedték, hogy osztályt lépjen. McGalagony tavaly csak úgy engedte át, hogy a nyáron bepótolja, de szerintem egész nyáron a napon pácolódott, ahogy a nővére is, olyan barnák mindketten...
- Tényleg, Hermione - kapott Harry az alkalmon, hogy elterelheti a szót -, nyáron voltál Bulgáriában?
A fiú figyelmét nem kerülte el, hogy Ron kíváncsian megemelte a fejét, majd hirtelen elkezdte a villája körül táncoló tört krumplit tanulmányozni.
- Nem, dehogy... - mondta a lány. - Hiszen egész nyáron veletek voltam Ronéknál!


Folyt.köv.

Vissza