Harry Potter és a Főnixszobor

(Katie Giorgessa)

VIII.

A macskatarka

Bájitaltan óra volt. A három jó barát az egyik leghátsó asztalnál lapított. Bármit is főztek, borzalmas szaga volt, Piton pedig már negyed órája csak diktálta a táblánál szenvedő Neville-nek a hozzávalókat. Hermione szorgosan másolta a bonyolult latin elnevezéseket, Harry és Ron azonban már rég föladták. Ők inkább elkezdték felaprítani és az üstjükbe dobálni azokat a hozzávalókat, amelyeknek megértették a nevét. Piton ugyanis úgy döntött, hogy a feladatot tovább nehezíti azzal, hogy nem az általában használt neveket íratja fel, a recept pedig nem szerepelt a könyvükben.
- Szerintetek mi lehet az az Africana Lepricana Sylum Serpentum Clovis? - Hermione homlokráncolva meredt a táblára. - Vagy csak összeolvasok kettőt?
Harry is a táblára nézett:
- Vagy hármat.
- Potter!
Harry összerezzent, Piton pedig egyenesen rámeredt, két fekete szemével.
- Óra végén megnézem a főzetüket... Ha azt látom, hogy Granger csak az üstjükre néz, ő is büntetőmunkát kap.
Piton megengedett magának egy halvány, ámbár diadalittas mosolyt és ismét Neville-hez fordult.
- Pszt, Harry! - fordult hátra Seamus. - Olvastad a mai Prófétát?
Harry nem étette, mire megy ki a dolog, de bólintott.
- Első laptól az utolsóig?
Harry összeráncolta a szemöldökét, majd megrázta fejét.
- Akkor biztos nem láttad ezt... - Seamus lopva Pitonra nézett, majd sietve odanyomott egy oldalt, amit az aznapi újságból tépett ki úgymond "a teljesség igénye nélkül".
Harry az öles szalagcímre pillantott: "A Tutshill Tornados nyerte a bajnoki címet - A csapatot korábbi kapitányuk, Roderick Plumpton fia, Galadh Plumpton jutatta győzelemre, aki apjához hasonlóan fogóként játszik...".
Harry értetlenül nézett Seamusra... Persze, érdekes hír, hogy a korábbi nagy vesztes Tornados lett a bajnok, de... ez olyan fontos, hogy meg kell kockáztatni, hogy Piton elkapja őket?
- Kviddics...
- Nem! - vágott közbe ingerülten Seamus. - A lap alján!
Harry félbehajtotta az újságból kitépett lapot, és az annak alján szereplő apró betűs cikkekre irányította figyelmét Galadh Plumpton egyik kezében seprűt, a másikban a bajnoki kupát tartó képe alatt.

Juliette Lastrange
ötödszörre is megszökött Azkabanból

Harry elkerekedett szemmel olvasta át másodszorra is a vastagon kiemelt címet, ami jelentősége ellenére a legeldugottabb helyre került az újságban.
- "Nem úgy volt, hogy Azkabanból még soha nem szökött meg senki Siriust kivéve?" - gondolkodott a fiú. - "Vagy csak... Sirius előtt?"
Az aggodalom karmai úgy kezdték fojtogatni, mint az ördöghurok indái a gyanútlan vándort. A következő kérdés, ami felmerült benne: "Hányan szökhettek már meg? Hány szökést titkoltak el a Minisztériumban? Elhessegette a gondolatot, hogy Voldemort legelvakultabb hívei szabadon járnak ki és be Azkabanból, és inkább tovább olvasta a cikket.

Juliette Lestrange-t Tudjukki bukása után ítélték életfogytiglani szabadságvesztésre, s került a rettegett börtönbe. Azóta már számos szökést megkísérelt, s ezek közül ötször sikerrel is járt, azonban Lestrange-nek sosem sikerült még elhagynia az Azkaban 50 kilométeres körzetét, messzebb nem jutott egyszer sem, s mindannyiszor visszakerült a börtönbe. Senki nem tudja, hogyan csinálja a nő.
Juliette Lestrange nem jelent közvetlen veszélyt a varázslótársadalomba, fogvatartói csendes őrültként beszélnek róla... A boszorkányt valószínűleg még a hétvége előtt elfogják és visszaviszik Azkabanba.

Harry elképzelte, ahogy egy dementor kedélyesen teázgatva elmeséli az újságírónőnek, hogy Juliette csak egy kedves kis bolond, aki nem árt senkinek, nyilván ezért zárták az Azkabanba is.
- Harry, szerintem van most fontosabb dolgod a kviddicsnél - korholta Hermione és szúrós pillantást vetett az újság kitépet lapjára.
- Nem azt olvasom... Nézd, ott alul...
Harry megpróbálta észrevétlen odaadni a lánynak. Hermione és Ron mindketten a lap fölé hajoltak, mikor is Piton - aki váratlan hirtelenséggel bukkant fel az asztaluk mellett -, kitépte a papírt a kezükből, majd diadalittas mosollyal arcán csupán annyit mondott:
- Büntetőmunka.

*

Teltek múltak a napok. Egy keddi napon Gyom- és Gyógynövénytan órán a Négyes számú üvegházban dolgoztak, abban az évben már sokadszorra. Harry figyelmét eddig sem kerülte el az egyik furcsa növény, mely a muglik legborzalmasabb találmányára, a fenyőfa alakú légfrissítőre emlékeztető "illatot" árasztott magából. Most azonban Bimba is felhívta rá a diákok figyelmét, s az egész csoport körülállta a fát, melynek felsőbb ágai hozzápréselődtek az üvegház tetejének.
- Ó, ige-igen - bólogatott Bimba. - Egy kicsit alul becsültük annak idején a méreteit. Normál körülmények közt eddigi tudásunk szerint nem nő ekkorára. Úgy látszik, elkényeztettük. - A professzor kedélyesen megcsipkedte a fa egyik húsos, rozsdabarna levelét, miközben vékony tokáit rázó kacagásban tört ki, az ág pedig néhány centivel arrébb húzódott.
Harry és Ron fájdalmas pillantást váltottak, majd utóbbi halkan odasúgta:
- Tisztára, mint Rosamunda nénikém... Ő szokta így csipkedni mindenünket...
Ron még fintorgott egyet, Harry azonban inkább jobban szemügyre vette a növényt. Annak törzse körülbelül Harry térdéig ért, onnan nőttek ki "ágai", melyek leginkább barnás-vöröses nyúlványokra emlékeztettek, itt-ott zöldes penészfoltokkal. A fa alakját tekintve leginkább páfrányra hasonlított, holott sem színe, sem leveleinek formája, de még tapintása sem olyan volt. Levelei - már ha ezeket az apró vekni kenyérre emlékeztető, keresztbe szabdalt fényes és viaszos tapintású "izéket" leveleknek lehet tekinteni -, vaskos, zöldes nyelekkel kapcsolódtak nyúlványaihoz, melyek miután elérték az üvegház mennyezetét, szomorúfűzre emlékeztető módon lógtak vissza a földig.
- Ez itt a Silvestrina, avagy közönséges nevén a macskafű. Anglia területén csak a Tiltott Rengetegben él meg, de csodával határos módon ez a példány itt nálunk is jól érzi magát.
Bimba ismét megcirógatta a macskafű egyik nyúlványát, majd lehajolt, hogy megemeljen egy lába mellett álló cserepet. Ezalatt a macskafű hatalmasat legyintett nyúlványával és Bimba professzor háta fölött átnyúlva lekevert egy pofont Neville-nek, aki érthető módon felkiáltott.
A csoport nevetett, Bimba pedig felegyenesedve rosszallóan pillantott a fiúra.
- Ejnye, fiam. Ne riadozz. Ez csak egy hajtás. - Azzal picit megemelte a kezében tartott cserepet, amiből egy darab nyúlvány lógott ki üde zöld színben pompázva. - Most, a tavasszal ültettük át ezt a hajtáskát, majd valamikor márciusban talán megkíséreljük beültetni. Addig is beszéljünk pár szót a macskatarkákról. Gondolom, mindnyájan észrevettétek, hogy igen kellemes illata van.
Harry arca grimaszba torzult. Ez az átható vanília-aroma Dursleyék túltisztított és túlillatosított házára emlékeztette, tehát ő semmiképp sem találta kellemesnek ezt a szagot.
- A fáma szerint ha egy igazán bátor ember szobrot készít belőle, az életre kel, mikor a készítő a legnagyobb szükség idején a segítségét kéri. A babona ezt nevezi Bátorságpróbának. A tankönyvbe bele sem írták már, azt hiszem, hiszen ilyen emberemlékezet óta nem fordult elő és a mai mágusok hajlamosak csak azt elhinni, amit a saját szemükkel láthatnak, de... Azért igazán kedves kis legenda, nem gondoljátok?
A tanárnő kedélyesen mosolyogva végignézett diákjain. Neville arcán egyértelműen látszott, hogy ő például nem gondolja, különösen, hogy a tanárnő keze ismét közelített a növény egyik húsos leveléhez, de a fa szerencsére elhúzta "csápját".
- Egyébként - tért vissza a tananyaghoz a professzor -, nagyon puha fa. Úgyhogy könnyű megmunkálni, mindazonáltal nem ajánlom senkinek, hogy ilyesmivel próbálkozzon - Bibma szigorú pillantást vetett diákjaira. - Most gyertek közelebb. Legyetek óvatosak. Ha valaki csak egy kicsit is durvábban hozzáér, már annak is látszódhat a nyoma a kérgén. Vigyázzatok, nehogy megsértsétek! Longbottom... fiam, csak óvatosan!
Neville ezalatt bizalmatlanul lépett közelebb egyet-kettőt a fához, egy kisásót tartva kezében harci eszköz gyanánt, mint valami kivont kardot, melyet most sietve zsebre vágott, majd feljajdult, és kissé sáros mutató ujját a szájába vette. Nyilván elvágta a kezét.
- Különleges növény - folytatta Bimba. - A varázslók pedig hajlamosak kihasználni a varázsát... A leveléből készült por bódító hatású, de hála az égnek, a macskatarka orvkereskedelem ma már szinte teljesen visszaszorult. Régebben rengeteget csempésztek be Indiából, de... már szinte teljesen kiirtották őket. Ettől eltekintve amilyen furcsa, olyan hasztalan is. Mi itt a Roxfortban csupán kedvtelésből, amolyan dísznövényként tartjuk őket, nem Finnigan, nem használjuk fel a leveket sem, bár tudom, hogy magát érdekelné.
Seamus ártatlan mosollyal arcán vállat vont és szemügyre vett egy frissen lehullott levelet a földön.
- Ne reménykedjen, fiatalúr, semmire sem megy vele, de ha szeretné, magával viheti nézegetni, úgysem tud vele mit csinálni... csak vigyázzon, mert nagyon büdös...
Seamus közben felélénkülve a kezébe vette a levet és elfintorodott, ahogy megszagolta.
- Tényleg az... - mondta, de azért magánál tartotta.
- Egyetlen bájital van csupán, amelynek fontos hozzávalója a macskatarka levele, s amelyben lehetetlen mással helyettesíteni. A teliholdra virradó sápadt nap szüretelt Silvestrinalevél szükséges Visszatérő Halál Esszenciájának elkészítéséhez... Bár... gondolom, egyikük sem látott még a halálból visszatérő lelket, akit megidéztek, s mivel halálakor a két világ közt ragadt, újból testet nyert, valószínűnek tartom, hogy még erről a bájitalról sem hallottak. Ha egy még élővel itatják meg, az azonnal meghal, a lelke pedig sosem lesz képes békében nyugodni, ellenben ha a visszatérő lélekkel, akkor pont az ellenkezője a hatás. Nos, ez csak egy kis érdekesség lett volna.
A kis érdekesség hallatán persze az egész csoport felélénkült, és megnövekedett kíváncsisággal pislogtak a macskatarkára, Bimba pedig lelkesen folytatta.
- A macskafű hatóanyaga eléri ugyan, hogy senki ne láthasson bele annak a gondolataiba, aki a belőle készült főzetet megissza, de felgyorsítja az öregedést, s így egy idősebb varázsló vagy mágus számára, vagy akár egy gyermek számára is, aki hosszú időn át fogyasztja, halálos is lehet. Ennyi lenne a macskatarkáról, nem ígérem, hogy szerves része lesz az év végi vizsgáiknak, viszont úgy érzem, megbarátkoztak vele.
Bimba mosolyogva megpaskolta a fa törzsét, mire az a professzor háta mögött lendületes taslival leütötte az ismét rossz helyen álló szegény Neville Longbottomot...

 

Folyt.köv.

Vissza