Harry Potter és a Főnixszobor

(Katie Giorgessa)

IX.

Különórák

Ahány diák a Roxfotban szerette a kviddicset, mind ugyanazzal a kérdéssel foglalkozott ezekben a napokban, méghozzá hogy ki lesz Oliver Wood utódja a Griffendél csapatában és a csapatkapitányi poszton.
Mindenki izgatottan várta október másodikát. Madam Hooch és McGalagony professzor közösen ugyanis erre a délutánra hívta össze a csapattagokat, hogy a számtalan jelentkezőből kiválasszák a megfelelőt. Harry egész nap az óráját figyelte, és győzködte a mutatót, hogy vánszorogjon a négyesre, de mint mindig, ha az ember nagyon vár valamit, az idő csak egyre lassabban haladt.
Délben azonban meglepő esemény történt, mely ideig-óráig elvonta a diáksereg figyelmét, ha Harryét nem is volt képes. Ebéd közben McGalagony professzor vonult be a terembe lobogó talárra, mögötte pedig sietős léptekkel ezüstszín talárban egy nagyjából Harryékkel egyidős fiú.
Harry első ránézésre nem döbbent rá hogy mi olyan furcsa a fiún öltözékét leszámítva, ami megkülönbözteti őt a diákoktól... valahogy olyan furcsa volt. Aztán rájött: a haja... ez a tincsenként több árnyalatból összeálló gondosan összeborzolt sötétlila haj!
McGalagony elsétált a három jó barát mellett és megállt Ginny Weasley és Colin Creevey mögött, akik meglepetten pislogtak föl rájuk, épp vitatkoztak valamin ugyanis, így a tanárnő váratlan érkezése egy pillanatra kizökkentette őket.
- Weasley, Creevy - szólt a boszorkány. - Mr Bosch-t a Griffendélbe osztotta a süveg - Mr Bosch arca utánozhatatlan fintorba torzult -, mostantól ide fog járni. Vezessék körbe - azzal kihúzott egy széket a páros mellett és a vállánál fogva lenyomta rá a lila hajú fiút, aki erre csak meglepetten pislogott párat.
A professzor sietős léptekkel távozott, és a körülöttük ülők mind kíváncsi tekintettel fordultak az új fiú felé.
- Hogy hívnak?
- Honnan jöttél?
- Ezüst színű a szemed?
- Eredeti színű a hajad?
- Van barátnőd?
Harry arra ocsúdott fel, hogy Ron közvetlenül Hermione orra előtt csettintett egyet, mire a lány felborította a keze ügyében lévő íncsiklandó gyümölcssalátával teli kistálat.
- Hermione, nem bámuljuk így a kisfiúkat - gúnyolódott.
Hermione megrázta a fejét, és pislogott párat.
- Dehogy bámulom - válaszolt felháborodottan. - Csak azon gondolkoztam... Szerintetek hogy lehet ilyen színű a haja?
- Hajfesték - válaszolta kurtán Harry szemét forgatva. - Bár eddig abban a hitben és reményben éltem, hogy csak a nők szokták...
- De olyan, mintha...
- Mit érdekel? - kérdezte Ron kissé faragatlan stílusban, és miután kinyújtotta nyelvét, zárkózottan rágcsálta tovább ebédjét.
Hermione vállat vont...
- Semmi - mondta. - Csak olyan... meglepő volt. Jól hallottam, McGalagony azt mondta, Bosch?
- Asszem - motyogta Ron tele szájjal, és próbált úgy tenni mintha a világon nem érdekelné semmi jobban, mint az előtte heverő nagy halom tört krumpli.
- Meg kell néznem valamit - azzal Hermione felugrott, s miután pár másodpercig még az új fiú arcát nézegette, kiszaladt a teremből, a barátai pedig tudták, hogy a szünet végéig már nem is fogják látni. Nyilván a könyvtárban ment...
Harry ismét a jövevény felé fordította tekintetét. Colin épp lelkesen magyarázott neki a klubhelyiségről, mire a lila hajú fiú csak egyre magasabbra húzta jobb szemöldökét, míg végül értetlenkedve közbevágott:
- Te meg ki a fene vagy? - kérdezte de leginkább olyan hangsúllyal, hogy "Ki vagy te, hogy hozzám mersz szólni?".
Colin úgy meglepődött, hogy hirtelen abbahagyta a locsogást, a fiú pedig kihasználta a csendet, hogy megválaszolgassa az időközben elhangzott kérdéseket, kiélvezve a rivaldafényt:
- Lord Cezean Bosch vagyok - Lord! Ezért volt hát a fintor -, a Durmstrangból jöttem, és lila hajjal születtem. Minden mást majd máskor - azzal a fiú gúnyos bájvigyorra húzta száját, felállt, s elegáns, ámbár sietős léptekkel kivonult a teremből, mire egy csapatnyi harmadéves lány vihorászva azonnal követte.
- Ez egy idióta - szólt Ron, s irigykedve nézett a Cezeant kísérő lánykoszorú után, Harry pedig csak bólogatott.
Ekkor rövid csengőszó hallatszott, mely arra figyelmeztette a diákokat, hogy ideje elindulniuk az óráikra. A nagyteremben levő többi diákhoz hasonlóan Harry és Ron is elindultak kifelé, hogy az előcsarnokban érdekes jelenetnek legyenek tanúi... Anabell Malfoy egy "Cezean"-nak hangzó harci kiáltással szabályosan a fiú nyakába vetette magát.
- Anabell! - nevetett a fiú és megpörgette a lány.
Harry és Ron sokatmondó pillantást váltottak, majd elindultak az átváltoztatástan terem felé, ahova Hermione késve érkezett, mert szűkös magyarázata szerint a könyvtárban volt.
- Sejtettük - morogta Ron és a mennyezetre emelte pillantását.

*

Átváltoztatástanra McGalagony szándékosan gyakorlati órát tartott, számítva rá, hogy a kviddics rajongói képtelenek lennének odafigyelni egy "jegyzetelős" órán, és így legalább rögtön látta ki nem a feladattal foglalkozik. A diákok pedig még így is örültek ennek, mivel így nem kellett teljes csendben dolgozniuk, így nem kellett a szünetben megkezdett beszélgetéseket félbeszakítaniuk, csupán izgatott pusmogássá tompítaniuk.
Mágiatörténeten aztán Harry figyelmét semmi nem vonhatta el az órája számlapjáról.
Tíz... Kilenc... Nyolc... Hét... Hat... Öt... Négy... Három... Kettő...
Megint egy perccel kevesebb. Harry belekarcolt az előtte heverő pergamenbe egy újabb vonást a sok másik közé.
Az óramutató mintha a végét járná, olyan lassan vánszorgott tovább. Időnként megremegett, s mint aki meggondolta magát, inkább még várt egy kicsit mielőtt a következő számra ugrott volna. Harry ilyenkor megkocogtatta az üveglapot, de persze ez sem használt. Az idő ólomlábakon lépkedett.
Harry egy idő után feladta, s a padra feküdve kémlelt ki könyöke fölött az ablakon, ami persze a nagy semmire nézett. Dumbledore-nak nyilván célja volt vele, hogy a legunalmasabb órához a legunalmasabb kilátás párosuljon. A fiú el-elnézegetett egy-egy civódó bagolypárost vagy furcsa alakú felhőt, aztán teljesen elkalandoztak a gondolatai.
Azt sem tudja kik fognak megjelenni a válogatáson. Talán ez is okozta izgatottságát. Nyilván ott lesz az összes első-másodéves. Akik igazából csak próbálkoznak, mert túl kicsik még ahhoz, hogy játszhassanak. Aztán felmerült benne hogy ő is túl kicsi volt, de ha egy fogóról van szó, az egész más. Egy jó fogó kicsi és fürge, az őrző pedig inkább... Nagy és gyors? A gondolatmenet gyenge lábakon állt, őt magát viszont megnyugtatta vele.
Aztán eszébe jutott "az a ripacs"... Azaz a "mylord"... S hosszú perceket szentelt arra, hogy eldöntse melyik gúnynév a jobb, s mikor eljutott odáig hogy megkérdezze Ron véleményét, váratlan csengőszó hallatszott.
- Hogy elrepült az idő! - mondta elgondolkozva Binns professzor és csípőre tette kísértetkezeit.
A teremben halk morgás jelezte, hogy a diákok - élükön Harryvel -, nem épp így gondolják. A fiú ugyan kitartóan végigbambulta az óra végét, azért eléggé megviselte és lefárasztotta ez a mágiatörténet óra. Most viszont új erőre kapva hányta bele táskájába a dolgait, arra sem ügyelve, hogy jól rácsavarja a tintásüvegre a tetejét, mielőtt a pergamenek közé dobná.
- Jut eszembe, jut eszembe, el ne felejtsem... Potter! - Harry fülében ostorként csattant a professzor máskülönben levegős és száraz hangja. - Trelawney professzor kéreti, azonnal menjen fel hozzá az óra után, sürgős megbeszélnivalója van magával. Gyerünk Potter, ne bámuljon így rám, induljon.
Harry sosem szerette Trelawney professzort, de ez esetben úgy érezte, a legmegfelelőbb lenne a tanárnőt nyársa húzni és szabadtűzön megsütni citrommal a szájában, egy kis rozmaringgal.
- Mondjátok meg a többieknek, hogy jövök, ahogy tudok... Megpróbálom gyorsan lezavarni - mondta barátainak, de Hermione utána kiáltott:
- Várj meg, én is arra megyek... Még be kell szaladnom a...
- ...könyvtárba? - nevetett Harry és megrázta a fejét. - Csak siessünk.
A fiú kicsit ugyan félt tőle, hogy a lány valami elképzelhetetlen udvariasságára akarja felhívni a figyelmét, ahogy azt olyankor szokta, mikor szándékosan kettesben akar vele maradni, azonban ez egyszer nem tette, úgy tűnt, tényleg a könyvtárba megy. Mikor Harry arról kérdezte, miután kutat, csak vállat vont:
- Erről is, arról is.
Harry elég jól ismerte már a lányt ahhoz, hogy tudja, ez a mondat azt jelenti: "Gyanakszom valamire de még nem vagyok egészen teljesen biztos benne, úgyhogy este elmondom", úgyhogy a fiú nem is firtatta tovább a dolgot.
A beszélgetésnek itt vége szakadt, már csak azért is, mert elváltak útjaik. Hermione intett Harrynek, aztán megállt egy pillanatra hogy kiszedje a könyvtárból délben kihozott könyveket a táskájából, a fiú pedig tovább sietett az Északi-torony felé, de néhány lépés múlva Hermione sikoltása állította meg.
Harry ijedten fordult hátra, de rá kellett jönnie, hogy a riadalom okozója nem más, mint a Mylord. Hermione a fordulónál nyilvánvalóan beleütközött és elejtette a kezében tartott könyveket, ebben a pillanatban pedig meglepetten pislogott föl a nálánál jóval magasabb fiúra.
Cezean Bosch maga olyan arcot vágott, mint aki elsőre nem is érti, mi történt. Aztán végigmérte Hermionét (aki azóta leginkább tátott szájjal bámult rá), elmosolyodott, majd lehajolt, hogy fölszedje a könyvet és a szétszóródott jegyzeteit. Mikor azonban meglátta hol nyílt ki a legfelső könyv, s Hermione jegyzetét is kezébe vette, vonásai hirtelen megkeményedtek.
Felegyenesedett, s immáron jeges tekintettel mérte végig újból a lányt, majd egy színpadias mozdulattal összegyűrte és kiejtette vékony ujjai közül a pergamenlapot.
- Csak óvatosan - mondta halkan, fagyosan, s megtaposva a lány könyveit elment mellette, észre sem véve Harryt.
Harry megrázta a fejét, majd odaszaladt a lányhoz, aki mire odaért, már sietve összekapkodta és a táskájába tömte könyveit a pergamendarabokkal együtt.
- Mi volt ez? - kérdezte Harry értetlenül, mire Hermione csak megrázta a fejét, valami olyasmit motyogott, hogy "kviddics" s vállára kapva táskáját elszaladt a könyvtár felé, faképnél hagyva Harryt.
- Lányok - morogta Harry sötéten, majd küldött egy barátságtalan pillantást Cezean után, s folytatta útját a jóslástan terem felé.
Mikor fölért a torony tetejére hirtelen rossz előérzet kerítette hatalmába. Az ezüstlétra ugyanis, ami a legfelső helyiségbe vezetett, le volt engedve, ahogy korábban sohasem. Trelawney professzor aggódott ugyanis, hogy még az ezüst sem tartaná távol a gonosz és zavaró gondolatokat, hogy fölmásszanak hozzá a kastély egyik legmagasabb pontjába.
Harry előhúzta pálcáját, és a talárja ujjába rejtette, majd óvatos léptekkel, nesztelenül mászott fel a létrán. Ahogy a felső lépcsőfokokra taposott hirtelen megcsapta az a megszokott, nehéz illat, mely különböző illatú gyertyák és füstölők egyvelegéből állt össze és mindig a megszokott volt.
- 'Apci!
Harry kicsit megütközött és kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy lássa mi van odafent. Mint utóbb kiderült, aggodalomra semmi ok. Trelawney imádkozó sáska módjára ült egy asztalon lótuszülésben, a szeme lehunyva, s két-két ujját összeérintve zümmögött, majd szipogott egy kicsit felváltva.
- Öhm... Egészségére professzor - szólalt meg bátortalanul Harry s zsebébe süllyesztette pálcáját, mire a nő hatalmasat ugrott ültében és rövid kalimpálás után beesett az asztal alá.
- Ááááááá, Potter! - visította.
- Hivatott, professzor - Harry kicsit megütközve nézett a nőre, aki épp az egyik gyűrűjét akarta kiszabadítani egyik lánca fogságából.
- Igen, igen, igen valóban. Beszélni akarok magával... HAPCI! Bocsánat... Beszélni akarok magával Potter.
Azzal bő szoknyája egyik zsebéből előrángatott egy gyönggyel kivarrt szélű zsebkendőt és hangosan kifújta az orrát.
- Megfázott, tanárnő? - próbált a fiú udvarias lenni.
- Áh, nem, nem Potter... csak kipróbáltam egy új füstölőt és hát... Izé... Allergiás vagyok rá, úgy tűnik - a mondatnak újabb szipogással adott nyomatékot. - Tehát... üljön le, fiam... Egy teát?
A professzor sarkon fordult és a tűzről leemelt egy nagy rézkannát és az asztalra tette.
- Nagyon finom celebeszi teám van.
Harry megrázta a fejét annak reményében, hogy a tanárnő gyorsan belekezd a mondanivalójába. Trelawney azonban előbb az ablakhoz libbent és kinyitotta, s csak aztán töltött magának egy csészével, majd helyet foglalt Harryvel szemben a kis kerek asztal túloldalán. Ebben a pillanatban a nyitott ablakon át harsány zsivaj szűrődött be a kviddicspálya felől.
- Tehát, Potter - Trelawney kicsit lejjebb húzta orrán hatalmas bogárszemüvegét, és úgy is szemügyre vette Harryt, mintha egészen a gyomráig akarna látni... valahol a sebhelyén keresztül...
- Szóval Potter arról akartam magával beszélni, hogy kár lenne veszni hagyni a tehetségét....
Harry megütközött, és egy pillanatra el is felejtette a kviddicsválogatást, de aztán a zsivaj rögtön újra eszébe juttatta.
- A tehetségem?
- Igen, Potter, hát persze.
- Milyen tehetségem.
- Jaj, Potter, ne játssza a hülyét... vagyis hogy ne szerénykedjen! Hát a jóstehetségét! A jóstehetségét, Potter!
A professzor olyan lelkesen vigyorgott Harryre, hogy a fiú egyszeriben megsajnálta és bizonytalanul bólintott.
- Maga a legtehetségesebb diák ebben az egész iskolában, kár lenne veszni hagyni a tehetségét. És ne haragudjon, ha esetleg néha kettős mércét alkalmaztam és alulértékeltem a munkáját. De a maga helyzetében... sokkal többet várok magától, ami azt illeti, mint más közönséges diákkal...
Harry egyre inkább szabadulni akart innen, s éppen ezért szép lassan fojtogatni kezdte őt egyik kézzel az átható füstölőillat és másik kézzel az izgatott zsibongás, mely kintről kéredzkedett be a szobába.
Némiképp vigasztalta a fiút, hogy bár ez utóbbi a tanárnőt hidegen hagyta, a füstölők viszont annál jobban kínozták.
- Ez az átkozott pézsma! - rázta a fejét a tanárnő, s újból kifújta orrát majd felállt, és az asztal közepén álló füstölőtartóból kivette a benne álló maroknyi, hosszú és vékony illatos rudat, s nemes egyszerűséggel égő végüket belenyomta a teájába. - Máris jobb.
A tanárnő visszaült Harryvel szembe, s szemmel láthatóan nem akarta még elengedni, szemüvegét igazgatva egyre csak Harry arcát fürkészte, mintha olvasni akarna belőle, mint a kristálygömbből. Hamvába holt próbálkozás volt: a tanárnő a kristálygömbből se jósolta soha - talán csak egyetlenegyszer -, az igazat.
- Tanárnő, nekem mennem kellene - mondta Harry bizonytalanul, és fel akart állni, de a tanárnő áthajolt az asztal fölött és vállánál fogva visszanyomta.
- Ugyan Potter, rá ér az! Majd megmondod, hogy itt voltál... De még meg kell beszélnünk, hogy mikor lenne jó neked, ha a különóráinkat megejtenénk.
- Különórák?! - Harry megütközve nézett a tanárnőre, majd az ablak felé kapta a fejét. Odakintről tapsvihar és kiáltozás hallatszott. - Bármikor... bármikor, tanárnő, de nekem most...
- Ne izgágáskodjon, Potter! Maradjon nyugton!
Trelawney felállt és elkezdett az asztál kutatni valami után, s Harrynek az az érzése támadt, hogy szándékosan húzza az időt. Közben odakint a tapsvihar nem ült el és egy kórus skandálni kezdte: Griffendél! Griffendél! Griffendél!
- Áh, megvan!
Trelawney előhúzott egy ütött-kopott könyvet, mely leginkább elnyűtt öröknaptárnak nézett ki. Majd pennát vett elő.
- Á! Ne kapkodjunk... Látja, milyen vagyok? Majdnem beleírtam... Hol van az eltűnő tintám... Tudja, pocséklás lenne minden évben új naptárat vennie az embernek... Egy év alatt a tinta felszívódik és akkor...
Harry hirtelen azt vette észre, hogy a homlokán patakokban folyik a verejték úgy leizzadt. Odakint kitartóan ünnepelt valamit a griffendéles társaság. Talán megvan az új csapattag?
- Mondjuk csütörtökhöz mit szólna? Csütörtök este... Áh, ezen a héten mondjuk pont nem jó, mert az aszcendentikus jósok szokásos évi szeánsza van akkor, de ezt leszámítva tökéletes lesz a csütörtök - mosolygott rá Trelawney szemüvege fölött pislogva rá.
- Igen, tökéletes - mondta Harry és felállt. - Akkor én megyek, csütörtökön találkozunk...
Azzal Harry bólintott és egy ideig lemászott, majd leugrott a létráról, de a tanárnő még utána kiáltott:
- Csak a jövő héten Potter, csak a jövő héten! Most nem érek rá... mondtam.
De Harry már nem hallhatta, izgatottságában zihálva rohant a kviddicspálya felé, hármasával-négyesével szedve a lépcsőfokokat.
Az előcsarnokig jutott. Itt találkozott szembe a griffendéles diákok tömegével, aki kisebb csoportokba verődve, nevetgél oszlottak szét innen az épületben, s persze volt egynehány lógó orrú fiúcska is. Itt-ott taps harsant, mások tovább skandálták: Griffendél! Griffendél! Harry megállt a lépcső tetején és tekintetével barátait kereste, s nemsokára ki is szúrta őket. Harry lelendült a lépcsőn és feléjük szaladt, Ron pedig átverekedte magát az ünneplők gyűrűjén.
- Sikerült, Harry! Sikerült! - ujjongott, s Harry először nem is értette meg. Aztán a barátja kezében tartott seprűre pillantott, s lassan összeállt a kép. - Bekerültem a csapatba!
Ebben a pillanatban megérkezett Hermione is aki rögtön a fiú nyakába vetette magát.
- Látnod kellett volna! Én is csak a végére értem oda... De azt mondják az volt a legszebb! Mikor a tizedik gólt is kivédte! - ujjongott a lány, Ron arcáról azonban eltűnt a mosoly. Talán csak most tudatosult benne, hogy Harry nem látta mutatványát. - Ja és egyébként Harry... - folytatta Hermione Ront figyelmen kívül hagyva. - Egyhangúlag megválasztottak csapatkapitánynak.
- Hogy engem? - szörnyedt el Harry. - Öh... tök jó.
Most képtelen volt mást reagálni, tarkójában ugyanis lüktető forróság kezdett szétáramlani. Ron nyilván az ő véleményét is hallani akarta bemutatója kapcsán, és neki ott kellett volna lennie. Mondani akart valamit, legalább szidni Trelawneyt, hogy feltartotta, de megszólalnia sem volt ideje, a következő pillanatban ugyanis Fred és George landoltak a nyakában, s egy-egy kézszorítás után skandálni kezdték a választékos szókinccsel megalkotott versikét: "Griffendél! Griffendél! Nyerni fog a Griffendél!". A tömeg magával ragadta Harryt, s messzire sodorta barátaitól, így a fiú nem tudta kimagyarázni magát.
- "Jobb is, majd egy csendesebb helyen" - gondolta Harry, akivel sorra mindenki kezet akart fogni és gratulálni akart. Olyanok is, akiket egyáltalán nem, vagy csak látásból ismert, és néhány alsóbb éves lány is, akik kézfogás helyett inkább egy-egy hatalmas puszit nyomtak Harry arcának két oldalára.
Aztán a kis Colin Creevey jelent meg, aki a Roxfortban eltöltött négy éve után még mindig alacsonyabb volt a legtöbb elsőstől, és belevakuzott Harry szemébe. Majd újabb gratulálók jöttek, újabb kézszorítások és vállveregetések, újabb cuppanások újabb kattanásokkal és újabb villanásokkal kísérve.
S ez így ment estig. Harrynek nem sok ideje volt rá, hogy átgondolja a helyzetet, de ha őszinte akart lenni... az lepte volna meg, ha nem őt választják. Ez így nagyképűségnek tűnt számára, de mégis... Számított rá. Hiszen ki más lett volna alkalmas?...
A Griffendélesek késő estig ünnepeltek, McGalagonynak háromszor kellett felmennie a klubhelyiségbe, hogy végre elcsendesedjenek. Harry képtelen volt elszakadni rajongói gyűrűjéből, így nem tudott Ron közelébe sem férkőzni, Hermionét pedig a tekintetével is hiába kereste. Mikor pedig felment a klubhelyiségbe, Ron már mélyen aludt és hangosan szuszogott.
A fiú azzal a jóleső és megnyugtató érzéssel feküdt le, hogy barátja végre a középpontba kerül egy kicsit, hogy most a kviddicscsapat őrzője lesz, és nem csupán Harry Potter legjobb barátja.

 

Folyt.köv.

Vissza