Harry Potter és a Tükrök Labirintusa

(Katie Giorgessa)

Figyelem: Ez a történet nem J.K. Rowling ötödik kötetének a folytatása. A mű Katie előző - Harry Potter és a Főnixszobor című - regényének cselekményét szövi tovább. :-)

Kavecskának,
mert véleményt akart, tudott és mert mondani;
nélküle ez a történet egészen más lenne

I.

A Medalion

Harry Potter teljesen átlagos fiú volt, a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola nemsokára hatodikos tanulója, aki háziállatként egy hóbaglyot tartott. Kócos, fekete haja alatt élénken csillogott zöld szeme, homlokát villám alakú átokheg szelte keresztül. Eddig minden roxforti évben megpróbálták megölni, és persze, mint minden tizenhat éves fiúnak, volt egy halálos ellensége, az évszázad leghatalmasabb feketemágusa, Voldemort nagyúr.
Harry legnagyobb bűne az volt, hogy már egy éves korában keresztezte Voldemort útját. A feketemágus megölte a szüleit, Lily és James Pottert, de vele nem tudott végezni, mert az édesanyja önfeláldozása és szeretete megvédte. Voldemort elvesztette testét, hatalmát, s menekülésre kényszerült. A Sötét Nagyúr tizenhat éve próbálja megölni őt, mindhiába.
Az elmúlt tanév végén, maga a Nagyúr lánya játszotta Harryt ellensége kezére, s aztán ő is mentette meg… Elkészítette Harryvel a főnixszobrot, ami Albus Dumbledoret, a Roxfort igazgatóját, az egyetlen varázslót, akitől Voldemort valaha tartott, Harryhez vezette.
Tizenhárom évvel bukása után Voldemort visszanyerte testét, erejét és hívei nagy részét. Caramell, a Mágiaügyi Miniszter nem tette meg a szükséges óvintézkedéseket, és a varázslók lemondását követelték. Azonban Caramell körülbástyázta magát azokkal, akik kitartottak rózsaszín világa mellett, és mindazokat elbocsátotta, akik hittek Voldemort feltámadásában. Szilárdan tartotta magát miniszteri székében, de a varázslótársadalom kettészakadt: azokra, akik nem akarták elhinni a Voldemort visszatéréséről szóló híreket, és azokra, akik elhitték, és meg akarták akadályozni, hogy visszaszerezze régi fényét és hatalmát, utóbbiak szinte jelentéktelennek tűntek a tömegben.
A varázslók világát bizonytalanság és félelem tartotta fogva. A legtöbb varázsló félt. Nem mertek már az utcákra sem kimenni, ha igaz, ha nem a feketemágus feltámadásának híre. Az újságok egyre gyakrabban adtak hírt róla, hogy időről időre egyre gyakrabban tűnt fel az égen Voldemort rémuralmának jelképe, a Sötét Jegy, s ezzel egy időben egyre több varázsló és mugli tűnt el. A Minisztérium feje felett összecsaptak a hullámok. Az aurorok nem tudták elfogni az Azkabanból kiszabadult rabok többségét. Caramell nem vett tudomást a történtekről, de nem tudta elfojtani az egyre elhatalmasodó pánikot és rettegést. A legtöbb varázsló úgy érezte, már csak egy lépésnyire áll a világ attól, hogy hosszú-hosszú évekre újra sötétség boruljon muglira és varázslóra, emberre és állatra egyaránt. Aztán csend lett. A Reggeli Próféta nem írt több gyilkosságról, megfélemlítésről, zsarolásról. Mintha minden rendeződött volna, de Harry tudta, ez nem így van. Még időnként felbukkant egy-egy érdekesebb cikk, de ez egyre ritkábban történt meg.
Azonban Harry tudta, a sötét égen mindig ragyogni fog az utolsó reménysugár, a Roxfort, hiszen Dumbledore mellett biztonságban vannak a diákok és tanárok is. Voldemort még fénykorában sem merte megtámadni őt és az iskolát. De mindenki tudta, Voldemort talán erősebb, mint valaha, hívei egyre többen vannak, dementorok, óriások, régi hívei mind mellé álltak. Borzalmas idők következnek a világra, melyek rengeteg áldozatot követelnek majd. Áldozatokat, aki ki fognak állni a Sötét Hatalom ellen. Ahogy Hagrid mondta, nem szabad félni az elkövetkezendőtől, de Harry mégis gyakran látta kilátástalannak a mágusok helyzetét.
Harry az ágyán feküdt. Körülnézett a szobában: a Roxfortban volt, Dumbledore nem engedte vissza rokonaihoz, Dursleyékhoz - Harry nagy örömére. A szobában öt baldachinos ágy állt, vörös függönyeik mögött nem aludt senki. Csak két ágyban feküdt valaki, a Harryében, és a szomszédos ágyban, ahol Ronald Weasley, Harry legjobb barátja hortyogott, égővörös haja szinte világított a sötétben, csak úgy, mint szeplői fehér arcán. Az egész Roxfortban három diák tartózkodott, Harry, Ron és Hermione Granger, egy kócos, barna hajú, mugli származású lány, Harry másik legjobb barátja.
Harry nem tudott aludni. Rémálmai egyre gyakrabban tértek vissza. Barátai is észrevették, hogy újabban kialvatlan, és bárhol képes elaludni. Volt, mikor reggelije fölött bóbiskolt el, de éjszaka nem tudott aludni.
Egyik reggel, mikor kinyitotta a szemét, először nem tudta hol van. Nem a Roxfortban volt. Körülnézett, a teremben álló oszlopokon kígyók domborművei tekeregtek, néhány fáklyát tarott, melyek különös, zöldes fénybe vonták a helyiséget. Felismerte a termet, a Titkok Kamrájában volt. Felállt, majd maga sem tudta miért, Mardekár Malazár szobra melletti rejtett átjárót őrző, smaragdszemű kígyóhoz lépett.
- Tárulj! -sziszegte.
A dombormű távolodott Mardekár szobrától, majd eltűnt a falban. Harry elindult. A járat falán zöldes fényű fáklyák égtek, melyek kísérteties fénybe vonták a folyosót. Harry csak ment, nem gondolt rá, miért is megy. Már látta a járat végét, ott erősebben világítottak a fáklyák. Egy terembe jutott, és rájött, nem a fáklyák világítottak jobban, nem volt több belőlük, mint a folyosón. A terem falai smaragdokkal voltak kirakva, és ezüst kígyók tekeregtek rajta. Az égköveken tükröződött a túlvilági fény. A kígyók, mintha tizenkét kaput formáztak volna, és mikor Harry megvizsgálta a földet, a terem középpontjából ezüstkígyók által formázott út vezetett mind a tizenkét kapu felé. Mikor Harry a közepére ért, mind egyszerre kinyílt, és ugyanolyan folyosókban folytatódtak, mint az idevezető. Harry elindult az egyik folyosón, ami minden kanyar után egyforma maradt, majd az utolsó után, feltűnt egy kígyódombormű, melynek smaragd szeme volt. Harry tudta mit kell tennie.
- Tárulj! -sziszegte.
Nem történt semmi.
- Tárulj! -ismételte.
Visszafordult, azt gondolta választ egy másik folyosót a smaragdköves teremben, de ekkor sziszegést hallott, és az immáron jól belátható folyosón hatalmas kígyó tűnt fel, sok-sok láb hosszú, fényes-zöld bőrű óriáskígyó, egy Baziliszkusz, a Kígyók Királya. Harry becsukta a szemét, megfordult, és szaladt. Tudta, a kígyó a nyomában van, nem fog kinyílni az átjáró ajtaja. Ha nem is néz a kígyó szemébe, annak méregfoga is van, helyzete reménytelen. Csak szaladt, és a következő pillanatban egy elágazáshoz ért, jobbra fordult, nem értette, hogyan került ide az új folyosó, de nem volt ideje gondolkodni. A falak kezdtek megváltozni, zöldebbek voltak, mint eddig, de Harry nem törődött vele, futott tovább, de újabb elágazáshoz ért, balra fordult, majd jobbra, egyenesen, és újra balra. Hirtelen felkiáltott rémületében. Egy három méter magas óriási pók jött felé, csáprágóit csattogtatva. Harry pálcája után nyúlt, de nem volt nála. Visszasietett az elágazáshoz, balra fordult, és rövid út után, valami megcsillant előtte. Közelebb ment, és újabb meglepetés érte. A Trimágus Kupa állt előtte, és valami különös erő vonzotta a Kupához, ellenállt, de hiába. Kezét akarata ellenére kinyújtotta, és megmarkolta a fénylő tárgyat. Rántást érzett a köldöke táján, számított rá, mi fogadja majd, de egy sötét kertben, egy repkényfedte ház közelében ért földet. Már látta ezt a házat, álmában. Még fel sem fogta mi történt, zajt hallott egy félig eltakart ajtó felől, körülnézett, alig néhány lépésre tőle egy mogyoróbokor nyújtózott az ég felé, mögé ugrott. Az ajtó kinyílt, és egy alacsony csuklyás alak lépett ki rajta, kezében egy összecsavart talárral. Harry homlokába elviselhetetlen fájdalom hasított. A csuklyás, akiről Harry biztosan tudta, hogy Féregfark, a varázsló, aki szüleit is elárulta, elindult a ház a fala mentén. A fiú nem tudta mit tegyen, követte. Féregfark lement egy lankás domboldalon, oda, ahol a temető volt. Ekkor kisebb villanás hatolt át a sötétségen, és Harry észrevette saját alakját, ahogy a földre bukik, mellette Cedric Diggory, néhai iskolatársa. Tudta mi következik. A két alak, ő és a másik Roxfortos bajnok, tanácstalanul álltak, Féregfark közelebb ért.
- Öld meg! -hasított bele egy fagyos, magas hang az éjszakai csendbe.
- Ne! -kiáltotta Harry. - Ne bántsa! -folytatta Harry és összeszorított szemmel szaladt le a domboldalon.
Puff!
Kinyitotta a szemét. A kastélyban volt, a hálóteremben és a földön feküdt, homlokáról patakokban folyt a víz. Az éjjeliszekrényhez nyúlt, és felvette szemüvegét. Megtörölte arcát, és a tükörre nézett.
- Jól vagy? -kérdezte tükörképe.
- Igen, azt hiszem -válaszolta Harry.
Az ablakhoz sétált, kezét homlokára szorítva, sebhelyében még mindig ott lüktetett a fájdalom emléke, és kinézett a parkra. Odakint még sötét volt, de a Tiltott Rengeteg mögött megbúvó napfelkelte fénye már acélszürkére festette az ég egy részét, a hold sarlója vörösessárgán világított az ég alján a növényházak felett. A Rengeteg fái felett valami megmozdult. A kastély felé közeledett, fekete volt, szárnyai lustán csapkodtak. Nem bagoly volt, jóval nagyobbnak tűnt bármilyen madárnál. Harry megdörzsölte szemét, hogy biztos legyen benne, nem képzelődik, de mikor újból kinyitotta, a fekete valami eltűnt. Még hosszú percekig kutatta az eget, de nem pillantotta meg újból a káprázatot. Ahogy a parkot pásztázta tekintetével, a hold fényében valami megcsillant a fúriafűz gyökerei közt.
- "Biztosan csak egy üvegszilánk" -gondolta Harry, de saját magának sem hitte el.
A kis valami újra megcsillant. Harry úgy érezte, tudnia kell, mi az. A szekrényhez lépett, felöltözött. Magára terítette a láthatatlanná tévő köpönyeget és kilépett a szoba ajtaján. Zajtalanul osont folyosóról-folyosóra, libbent be faliszőnyegek mögé, bújt be szobrok mögötti titkos átjárókba. Hamarosan a park nedves füvén járt. A fúriafűzhöz osont, és újra megpillantotta a csillogó kis tárgyat félig a földbe temetve. Egy gallyal megérintette a göcsörtös törzset, mire az ágaival csapkodó fa megmerevedett. Gyökereihez lépett és óvatosan lesöpörte a port a csillogó valamiről. Egy láncot pillantott meg, megfogta, s felemelte a koszból. A csillogó tárgy egy medalion volt, vékony aranyláncon függött. Harry végighúzta rajta kezét, letörölve róla a port, és egy név körvonalai rajzolódtak ki:

Lily Evans Potter

- Anya?
Harry fejében egy kedves, halkan csengő hang szólalt meg:
- Vegyél fel, ifjú Potter, és én majd segítelek utadon! Bízz bennem!
Harry elgondolkodott. A mágusok világában eltöltött évei alatt megtanulta, nem szabad bízni a tárgyakban, valami mégis azt súgta neki, teljesítse a medalion kérését: felvette.
- Én majd segítek utadon, ifjú Potter! -ismételte a medalion. -Csak bízz bennem, és nem eshet bajod.
- Hogy kerültél ide? -kérdezte Harry.
- Varázserővel bírok, ifjú Potter. Segíthetek neked megtalálni az utadat.
- És hogy tudsz segíteni nekem? Megmondod, mit kell tennem?
- Nem. Én csak a helyes irányt mutatom meg neked, de a döntéseket neked kell meghoznod! Úgy, ahogy azt a döntést is meghoztad, hogy elfogadod a segítségemet! A szívedre hallgattál, és remélem, döntést hoztál!
- Hogy érted azt, hogy reméled?
- Én nem tudhatom, mi a célod. Csak remélni tudom, hogy segíteni tudok neked ebben -a medalion hangja szomorúan csengett. - A legfontosabb, ifjú Potter, hogy mindig a szívedre hallgass, és akkor nem térsz le a helyes útról. A szeretet midig veled van! Mindig!
Harry bólintott.
- Most pedig nézz meg alaposabban!
Harry a nyakláncra nézett, most, hogy megtisztította, s a medalion kérésére megvizsgálta, észrevette, hogy egy apró kis kapocs van rajta.
- Ha ezt kinyitom… -kezdte Harry.
-… akkor segítek neked, ifjú Potter. Ha miután kinyitottad, valahol máshol találod magad, ne ijedj meg, ott van dolgod, ahova repítelek!
Harry nyelt egyet, és kinyitotta. Hirtelen megfordult körülötte a park, a kastély, és a fúriafűz. Zuhant valahol, színes foltokat látott magakörül, és egyre csak zuhant és zuhant, majd hirtelen megállt. A medalion visszacsúszott talárja alá. Harry feltápászkodott, és körülnézett. Egy hosszú, fával burkolt, sötét folyosón, egy ablak alatt feküdt. Az ablakon besütöttek a felkelő nap első sugarai.
- Hol vagyok? -kérdezte a medaliontól, de az nem válaszolt.
Körülnézett a poros átjárón, s végül rájött: a szellemszálláson volt. Bármi is történt, vissza kell jutnia a Roxfortba. Valami miatt eszébe sem jutott a titkos átjárót használni, ami a Szellemszállástól egyenesen a Roxfort kastélyba vitte volna, inkább nekivágott a sűrű, sötét erdőnek. Talárja gyakran beleakadt egy-egy tüskés bokorba. Már hosszú órák óta gyalogolt a sötétségben. Sokszor állt meg, mert neszeket hallott. De legtöbbször kiderült, csak egy felrepülő madár adta a különös zajokat.
- "Már nagyon közel van a kastély!" -bíztatta saját magát.
Már régen elmúlt dél. Erre gyomra hívta fel a figyelmét. Jobb ötlete nem lévén, úgy döntött, előveszi a medaliont. Kihúzta talárja alól az aranyláncot a rajta függő medállal, és kinyitotta. Hirtelen vakító fényesség árasztotta el az erdőt.
- Segítséget kértél, ifjú Potter -szólalt meg a kedves hang Harry körül.
A medalionból fény olyan erős, olyan vakító volt, hogy Harrynek be kellet csuknia a szemét. Mikor kinyitotta egy erdőben volt, de nem a Tiltott Rengetegben, ahol sötét volt, és a fák göcsörtös ágai az ég felé nyúltak, míg a földön kusza aljnövényzet burjánzott. Harry körül vastag, egyenes törzsű, magas fák álltak büszkén, ágaik békésen lengtek a szélben, a nap átsütött ágaik között megvilágítva az avarral, kisebb növényekkel, virágokkal és fatönkökkel tarkított földet.
Harry nem értette, hova került. A Roxfort körül közel s távol nem látott még ilyen vidéket. Elindult, hátha talál valakit. Ahogy ment egyszer csak azt vette észre, hogy felfelé lépked, lába alatt kusza gyökerekből összefonódott, meredeken emelkedő lépcsősort látott, amely a fák közt kacskaringózott felfelé. Egymás után lépett egyik gyökérről a másikra. Különböző gondolatok jártak a fejében, hogy hol van, hogy jut haza, vissza a Roxfortba, hogy került ide, bár erre nagyjából tudta a választ, és kétségtelenül eszébe jutott az is, hogy már jó ideje nem evett. A hegyoldal lankásodni kezdett, majd a gyökérlépcső is elfogyott a lába alól, és újra az elszáradt, lehullott levelekkel borított talajon járt. Hamarosan kiért a fák közül, és meglátott egy hatalmas sziklát, oldalán tekergő kőlépcsővel, tetején egy hatalmas, kiszáradt fával, melynek fekete, tüskés ágai az égbe meredtek. Harry a sziklához ment és a keskeny kőlépcsőn óvatosan, a falhoz tapadva lépkedett. Hamarosan átlátott a fák felett, és szeme elé varázslatos látvány tárult. Sok-sok hegy tárult szeme elé, melyeken rengeteg fa zöldellt a hajnali nap fényében, voltak, amelyek vörös és barna színekben pompáztak, voltak, amelyek sárgák voltak. A legmagasabb dombok közt alacsonyabbak is megbújtak elválasztva egymástól a völgyeket. Ezek tetején csak fák nőttek, de a magasabbak csúcsán mindegyiken ugyanolyan hatalmas szikla állt, mint amin épp Harry is nézelődött, valamennyivel kisebbek, de annyiban különböztek a legnagyobbtól, hogy azok teljesen csupaszak voltak.
Harry tovább lépkedett a kősziklába vájt lépcsőn, és hamarosan megtette az utolsó lépcsőfokot is. A szélén kisebb perem volt. A sziklán semmilyen növényzet nem élt meg, csupán a hatalmas levél nélküli fa. Fekete törzse körül öt hatalmas kő állt. Harry közelebb lépett a kövekhez. Ahogy a fekete törzsű fához ért, hideg szél csapott az arcába, és kirázta a hideg. Észrevette, hogy a kövekbe, szintúgy a fába apró alakokat rajzoltak. Mindegyiken mást látott. Az első sugarakat, a második növényeket és madarakat, a harmadik egy forrást és vízesést, a negyedik egy hegyormot, az ötödik pedig vonalakat (talán szelet) ábrázolt.
A hatalmas fa törzsére valószínűleg valamilyen idegen nyelven írtak valamit, de Harry nem ismerte ezt a nyelvet, nem tudta megfejteni az írást. De ez most cseppet sem tudta zavarni, az viszont sokkal jobban, hogy hol lehet, és hogy jut haza. Elindult lefelé a kőlépcsőn.
A nap egyre lejjebb járt, és Harry egyre éhesebb volt. Ekkor eszébe jutott az utolsó reménysugár számára, a medalion. Megfordult a fejében, hogy talán nem kellene kinyitni a kis ajtócskát, de ezt pillanatok alatt elvetette. Ki segíthetne rajta, ha nem más, mint a medalion? Kinyitotta a kis ajtócskát, ismét fény tört elő a kis ékszerből, majd újra megszólalt a kedves hang.
- Mi történt, ifjú Potter? Miért kérsz segítséget?
- Nem tudom, hol vagyok, és hogy jutok haza.
- Ott vagy, ahol lenned kell!
- De hol van az ott?
- Ahol szükség van rád!
- De miért? És meddig kell itt maradnom?
- Amíg nem teljesíted be a sorsodat.
- A sorsomat? Egész életemben itt kell maradnom?
- Nem feltétlenül. Amint megteszed, amit a sors kirótt rád, elhagyhatod az Erdőt.
- De hol vagyok most?
- A Sötét Idő Erdejében -Harry nem értette, miért nevezik így az erdőt, hiszen a fák közt is nappali világosság honolt.
- Most menj, ifjú Potter, menj le az Őrfák Lépcsőjén. A völgyben találni fogsz egy fát, amelynek hófehér törzse van, és télen-nyáron zöldell. Mássz fel arra a fára, és töltsd ott az éjszakát, az éjszakákat! Jól vigyázz, hogy amíg a hajnal első sugarai nem festik aranyra az ég alját, ne tedd le a lábad a fa ágairól! Most menj, és vigyázz!
Harry fehér villanást látott, majd a medalion apró ajtaja bezárult.
A fiú nagyon meglepődött. Biztos volt benne, hogy csak pár percet beszélt a medalion hozzá, s mikor kinyitotta a kis ajtót, még nappali világosság uralkodott, ezzel ellentétben, már szürkületi fényben látta a fákat. Nem tudta miért gyorsult fel így az idő, de úgy érezte, igyekeznie kell, ha még az éj beállta előtt el akarja érni a fehér törzsű fát. Ahogy lépkedett lefelé az Őrfák Lépcsőjén, minden lépésnél egyre sötétebb lett. Alig egy pár perce haladt a gyökerek által alkotott lépcsősoron, mikor már nem látott semmit a sötétségtől. Egy apró fény sem gyúlt előtte. Pálcájáért nyúlt, és elmormolta a varázsigét:
- Lumos!
A hegyén apró láng lobbant. Lépkedett tovább a sötétben, pálcája csak néhány lépésnyire tudta megvilágítani az erdőt, mintha a sötétség is egyre sűrűbb lett volna. Egyre alacsonyabbak lettek a lépcsőfokok, Harry lába lankás talajt ért, és a távolban felsejlett valami fényes, fehér. Ekkor azonban valami elkapta Harry talárját, s ezzel egy időben egy erős kar vagy inda rátekeredett a lábára, s felemelte őt. Morgást hallott és éles fogak csattogását. Fejjel lefelé lógva felemelte pálcáját, és az apró láng megvilágított egy hatalmas, szőrös, szürkésbarna lényt. A szörnyeteg áttetsző, elmosódott testéből hosszú, fekete indák, vagy karok lógtak ki, karmokban végződve. Vérvörös szemét Harryre szegezte, habzó szájából kivillantak sárgás, éles agyarai. A lény felordított, ahogy a pálca fénye ráesett. Meglóbálta Harryt, és messzire dobta, majd a hangokból ítélve tova siklott a Sötét Idő Erdejében. Harry feltápászkodott, zihált a rémülettől, és újra a felsejlő világosságra függesztette a szemét, és szaladni kezdett. Ahogy közelebb, és egyre közelebb ért a világosság forrásához, tisztán látta, hogy elérte azt a helyet, amit a medalion mondott neki, hatalmas fehér fát a sötétség közepén. Levelei zöldek voltak, ellentétben a körülötte ácsingózó sárgás-barnás fákkal. Harry felmászott rá, és a levelek közé bújt. A fa belsejében vakító világosság honolt, szeme hamar megszokta a fényt, és az ágak közt akkora hely volt, hogy még Hagrid, a Roxfort vadőre is kényelmesen feküdhetett volna a fa egyik ágán.
- Nox! -mormolta Harry.
Az egyik ágon sárgászöld, fakó színű, almaszerű termések lógtak. Harry leszakította az egyiket.
- Mérgező vajon? -kérdezte magától. -A színéből ítélve, biztos, hogy rögtön meghalok, de, ami ilyen csúnya, biztos, hogy nem méreg…
- Nyugodtan kóstold meg, ifjú Potter -szólt a kedves hang.
Harry beleharapott a gyümölcsbe. Az íze sem volt jóval kellemesebb, mint látványa, de ehető volt, és Harrynek ez volt a fontos. Miután megette a csúnya gyümölcsöt, lefeküdt az egyik ágra, és álomra hajtotta fejét.
Biztonságban érezte magát a fa rejtekében. Még mindig nem értette, mi történik körülötte. De a medaliont nem hibáztatta érte.
"Itt van dolgom" -ismételgette magában még álmában is. "Annak jó oka van, ha egy ilyen helyre kellet kerülnöm…"

 

Folyt.köv. :-)

Vissza