Harry Potter és a Tükrök Labirintusa

(Katie Giorgessa)

XI.

A Pajzs-bűbáj

Harry hétfő reggel a szokásosnál kicsit nehezebben vette rá magát, hogy kibújjon a meleg takaró alól, és elinduljon az óráira. Némiképp vigasztalta, hogy Ronnak sem volt túl sok kedve ahhoz, hogy a kellemesen telt szünet után újra nekivágjon a hűvös folyosók és tantermek zord világának.
De nem a tanítás kezdete volt az, ami a legjobban zavarta. Sebhelyében a tompa fájdalom már több mint egy éve nem múlt el, s aznap reggel időről időre egyre élesebben hasított bele.
- Harry, olyan sápadtnak tűnsz -kezdte Hermione, látva, hogy csak játszadozik a reggelijével. -Csak nem betegedtél meg?
- Nem, semmi bajom, jól vagyok, csak a sebhelyem fáj egy kicsit, ahogy szokott. Nem kell aggódni miatta, elmúlik.
- Harry, nem kellene szólni valakinek, úgy értem, máskor is így szokott fájni? -kérdezte őszinte aggodalommal.
- Ugyan, hagyd már Hermione -vetette oda Ron fel sem nézve reggelijéből. - Azt mondja, elmúlik…
- Nem, Ron, ez most valahogy más… Máskor csak rossz érzés, de most kifejezetten fáj, de nem úgy mintha a közelemben lenne… -mondta, s kezével kitapintotta a villámot. - Ha nem múlik el, talán szólok…
Hermione mosolygott és egyetértően bólintott, majd diadalmas pillantást vetett a fejcsóváló Ronra. Harry kedvtelenül tovább turkált a reggelije közt. Az a tudat sem derítette jobb kedvre, hogy az első óra sötét varázslatok kivédése volt Gloom professzorral, aki épp valami felettébb izgalmas olvasmányba merülhetett bele a tanári asztalnál. A tanárnő még nem kezdett el "órát tartani", ahogy ő mondta, így még mindig könyveiket jegyzetelték, de már majdnem végigértek a tankönyvön. Így, mikor a tanterem előtt várakoztak, nem sejtette senki, hogy ez az óra egészen más lesz, mint a többi…
- Nos, gondolom, már eléggé megunták a könyv jegyzetelgetését, mindenesetre Brown kisasszony füzetét a következő órán ellenőrzöm, ha csak egyetlen lecke is hiányzik belőle, és csak egyetlenegy firkát is találok benne, nagyon meg üti a bokáját -szólt a professzor, mikor már mindenki a teremben volt.
Gloom a tanári asztal mögött állt, s a diákok a hallottaktól kissé felélénkülve pislogtak felé. Harry hátán a hideg futkosott, ahogy hallgatta a suttogó hangot.
- Mellékesen megjegyzem, az idei anyagot elméletben végigvették… Gondolom, mindannyian örülnek majd, hogy most következnek a gyakorlati órák, ahol kipróbálhatják magukat, ki kevesebb, ki több sikerrel.
Gloom professzor elkezdett az asztalok között sétálgatni, cipőinek kopogása visszhangot vert a terem rideg, szürke falai közt, susogó hangja halkan, fenyegetően csengett, s közben véletlenszerűen felcsapott néhány füzetet.
- Weasley, ezt hétfőre átírva, legalább olyan legyen, mint Granger kisasszonyé! -mondta Ronnak, miután sikerült eltüntetnie fehér márványarcáról a megdöbbenés nyomait. - Ahogy arra biztosan mindenki emlékszik -fordult újra az osztályhoz -, az első anyagrészben a pajzs-bűbájról volt szó. A varázsszó: Priorinito. A bűbáj gyakorlatilag pajzsot képez a mágus körül, így egyetlen átok vagy rontás sem találhatja el közvetlenül. Általában fehér színű nem is tudom, minek nevezzem, egy ilyen vékony réteg, mintha buborék lenne, veszi körül a megidézőt, ez természetesen nem állítja meg az átkot, de legyengíti azt. A mágus és támadója varázserejétől függ, mennyire. Természetesen nem túl nagy vigasz, ha valaki például Főbenjáró Átok ellen alkalmazza a varázst, és mondjuk, csak kicsit ölik meg, vagy, csak kicsit befolyásolják, tehát aki nem tudja tökéletesen végrehajtani, annak nem javasolt.
Kisétált az asztalhoz, s tekintetével a diákokat pásztázta.
- Egy kis segítségre lenne szükségem… Ki az, aki úgy érzi, be tudna mutatni egy jól sikerült átkot? Lehetőleg ne törjön senki az életemre és hasonlók… Hát jó… Granger! Jöjjön ki! Valami egyszerű de látványosat kérek!
- Át… Átkozzam meg a tanárnőt? -dadogta Hermione. Ez nyilvánvalóan ellenkezett minden elvével.
- Maradjunk annyiban, hogy megpróbál megátkozni, de ha eltalál az átok, visszaadom a diplomámat…
Hermione egy rövid ideig gondolkozott, nyílván nem tudta eldönteni, melyik átkot használja, végül bizonytalan hangon kimondta:
- Flamus!
- Priorinito! -mondta szinte ugyanabban a pillanatban Gloom.
Hermione pálcájából aranysárga fénysugár tört elő, és indult a professzor felé. Majd egy vakító, fehér villanás látszott.
- Nos, Granger kisasszony nem épp elegáns megoldást választott… -jegyezte meg különös éllel hangjában. - Ez a tűzgyújtó varázsige, hogy is mondjam, hát, szóval, na mindegy… Lépjünk tovább -hallgatott egy pillanatig, s zavartan pislogott, majd visszatért kimért modorához, s folytatta. - A bűbájnak köszönhetően olyannyira legyengült Granger kisasszony átka, hogy nem is ért el hozzám. Mindenkit egyesével megpróbálok megátkozni, bár én azt hiszem, valami kevésbé veszélyessel fogok próbálkozni. Gondolom, nem akarnak égési sérüléseket szenvedni… Mivel a vigyorgástól nem lesz bajuk, a vidítóvarázst fogom használni. Ne felejtsék el, Priorinito!
Gloom sorra kihívott mindenkit, majd Harryre került a sor.
- Vidító varázs, Potter…
Rögtön, miután a tanárnő kimondta az átkot, Harry is elkiáltotta a varázsszót.
- Priorinito!
- Bravó, Potter -mondta a tanárnő, miután a fehér villanás elmúlt, és a vigyorgó diákok újra láthatták őket. (Még Hermione arcán is mosoly bujkált, bár a lány igyekezte könyve mögé rejteni.)
Gloom az ajkába harapott, és szokásához hűen elkezdte hosszú, fehér pálcáján húzgálni fekete körmű ujjait, majd, mikor már Harry teljesen kétségbeesett, hogy miért nem engedik vissza a helyére, hosszú idő után megszólalt:
- Végül is, miért is ne… Miért is ne… Tegyünk egy próbát… -mondta szinte magának, s elgondolkozva nézett a fiúra. - Figyeljen, Potter! Ez már nehezebb lesz… Három, kettő, egy… Imperio!
- Priorinito!
Harry várta a megnyugvást, a felhőtlen boldogságot, ami az Imperius átokkal járt, azonban ezúttal nem történt semmi…
- Megdöbbentő -a tanárnő felhúzta szemöldökét, talán a csodálkozás jeleként, és ujjait végighúzta a nyakát díszítő kígyókon. Mereven állva fürkészte Harryt, majd hirtelen az ablakhoz lépett, és lenézett a parkra. Élénken csillogó szemeiben kiégett a lázas tűz, tompán fénylettek. Harryt ez a szempár Sirius szemeire emlékeztette, az Azkabanban megkínzottak szemére.
- Félelmetes… Rendben -tér magához ámulatából a tanárnő, s szemébe visszatért a fény. - Gyakorolják a pajzs-bűbájt, ha lehet, továbbra se átkozzanak össze-vissza, a vidítóvarázs pont megfelel e célra! A következő órán találkozunk! - azzal felkapta a kis alakú, fekete kötéses könyvecskét az asztalról, és gyors léptekkel kiment a teremből.
- Figyeltétek Gloomot? -kérdezte mikor már a folyosón jártak. - A szemeit, mikor az ablakhoz ment.
- Nem. Miért, mi volt velük? -kérdezte Ron egy azonosíthatatlan fintorral arcán, ami nyílván a tanárnőnek, és nem Harrynek szólt.
- Nem tudom, olyan furcsa volt… Olyan volt, mint… mint Sirius szemei.
- Hogy? -Hermione kerekre tágult szemekkel nézett rá. - Úgy érted, mint azoknak, akik megjárták… De Gloom biztos, hogy soha nem volt Azkabanban, mármint, elítéltként. Hiszen, olyan varázsló nem taníthat az iskolában, aki büntetett előéletű.
- Nem? -kérdezte kórusban a két fiú.
- Nem bizony. Benne van a Roxfort történetében.
- Ja, persze -mondta Ron olyan hangsúllyal, mintha ezzel meg is lenne magyarázva, hogy miért nem tudtak róla.
- De akkor, hogy lehet -Harry felidézte magában a különös, tompa csillogást.
- Talán csak olyanok voltak a fényviszonyok -vetette fel a kézenfekvő lehetőséget Hermione.
- Lehet…
- Most min gondolkozol? -kérdezte a lány, miután Harry elég hosszú ideig nem válaszolt mást, láthatóan régen lemondott arról, hogy Ronnal értelmes társalgást folytathasson.
- Anabell tavaly ezt használta Voldemort átka ellen… -motyogta Harry, s továbbra sem figyelt oda, merre megy, így megbotlott saját lábában.
- Ne mondd ki a… -kezdte Ron de Hermione a szavába vágott.
- Vigyázz, hova lépsz! Tényleg… Most hogy mondod… De ahhoz hogy az ő átkát hatástalanítsa, hatalmas varázserőre volt szüksége! Láttad, hogy meglepődött Gloom, mikor, megjegyzem, nem teljesen törvényesen, de kimondta rád az Imperius átkot! Teljesen ledöbbent! Mármint, azon, hogy kivédted!
- Anabell nem is tudta teljesen legyőzni Voldemort átkát. El is ájult utána, még beszélni is alig tudott!
- Meg már korábban is ott volt a Tűzvillámos dolog! -mondta Ron, láthatóan a dolognak ez az oldala jobban érdekelte.
- Tényleg… Te mondtad, Hermione, hogy egy felnőtt varázslónak sem biztos, hogy sikerülne, akkora varázserőre van hozzá szükség -emlékeztette a lányt Harry, s közben elgondolkozott az eseten: a Tűzvillám lassulni kezdett, s majdnem elvesztették a Mardekár elleni meccset, hála Anabellnek.
- És még csak tizenhárom éves volt… Valahogy egyre kevésbé örülök neki, hogy Dumbledore engedi, hogy itt tanuljon -jelentette ki Hermione.
- Dumbledore biztos tudja, mit csinál… -vont vállat Ron.
- Ez nem volt valami megnyugtató…
- Itt van Gemeni, menjünk be, nem akarok elkésni… -mondta sietve Harry, mielőtt barátai újra veszekedni kezdtek volna.
Gemeni éppolyan órát tartott, mint szokott, s amelyeken általában Harry gondolatai sem tudtak elkalandozni… Általában… De ez egyszer nem hagyta nyugodni az előző óra.
- "Miért tartotta olyan különösnek, hogy a pajzsbűbájom kivédte az imperius átkot?" -gondolta Harry. - "És a szeme… olyan furcsa volt… Talán tényleg megjárta az Azkabant? És ha igen, vajon miért ítélték el? Csak nem halálfaló volt, vagy talán az is még mindig? De ha tényleg nem…"
- "Ugyan, hallottad Hermionét!" -válaszolt magának. - "Nem taníthatnak olyanok az iskolában, akiket már elítéltek valamiért!"
Bármit írt is a Roxfort története, eltökélte, ha törik, ha szakad, eljut a Roxmortsi Levéltárba, és kideríti Gloom titkait, ha van neki, ha nincs…

*

A köd másnapra feloszlott, és kisütött a nap, de még mindig nagyon hideg volt odakint, s a szél is feltámadt. Harrynek továbbra sem volt kedve a hideg, és nyirkos parkban ténferegni, azonban Hagrid iránti szeretete és kíváncsisága rá bírta venni, hogy elinduljon a vadőrlak felé.
A Karácsony előtti utolsó legendás lények gondozása órán Hagrid bejelentette, mindenki sikeresen felnevelte a rá bízott varázslényt, így a szünet után új feladat várt rájuk, s még Harryéknek sem volt hajlandó elárulni, mire készül.
- Mi lett Pamaccsal? -kérdezte a vadőrt Hermione, mikor odaértek a Tiltott Rengeteg szélén álló viskóhoz.
- Pamaccsal? -brummogta Hagrid összehúzott busa szemöldökei alól.
- Hermione knezléje! -magyarázta Ron.
- Áh, hogy a knezléd! -nevetett, Hermione mosolyogva bólogatott, nem is törődve a fanyar képet vágó Ronnal. - Argentínába utazott a többi lénnyel. Van ott egy mágusállatkert, ahol örömmel fogadták őket, a korábbi knezléik már kiöregedtek, és nem születtek fiatalok. Mindenféle varázslatos lény van ott. Sárkányok is, meg persze sok-sok knezle krupp és impek is…
Hermione széles mosollyal adta a világ tudtára, biztos benne, hogy knezléje a lehető legjobb kezekbe került.
Mikor Hagrid látta, hogy mindenki megérkezett, belekezdett mondandójába.
- Mint tudjátok, eredetileg az olyan lényeket sorolták a bestiák közé, akik nem képesek beszélni másokkal, de bizonyos fajok nem fogadták el az értelmes lény státuszt, mint például a kentaurok is. A következő órákon ilyen lényekkel fogunk foglalkozni. Ma a morphénekről fogunk beszélgetni kicsit. Ha egy morphénnel futnátok össze, valószínűleg rá sem jönnétek erre. Olyanok, mint egy átlagos boszorkány, azonban több rendkívüli képességgel is rendelkeznek, melyek közül a legfontosabb talán, hogy képesek az alakváltásra, de csak emberi alakot ölthetnek magukra. Hihetetlenül nagy varázserővel rendelkeznek. Képesek a pálcahasználatra is, bár ezt a törvény szigorúan bünteti, lévén, ők csak varázslények. Általában nagyon hirtelen haragúak, de ez nem azt jelenti, hogy sérelmeiket gyorsan el is felejtik. Nem tanácsos egy morphént magadra haragítani… Néhányan képesek arra, hogy mások gondolatait lássák, és akár befolyásolják is, ezért is olyan veszélyesek, és persze ezért nem vallja be egy sem magáról, hogy morphén. A hallásuk, látásuk kiváló, átlagon felüli. Ezekkel a tulajdonságokkal csak a nők rendelkeznek közülük, a férfiak teljesen átlagosak, olyanok, mint az emberek. Érdekes, hogy akinek a felmenői között csak egyetlen morphén is volt, vagy egy morphénnak a fia, az maga is rendelkezni fog a képességeikkel, és az ő lány utódai is, egy bizonyos fokig. A morphén ükunokájának gyermekei már nem hordozzák magukban a tulajdonságokat. Arról, hogy hányan élnek manapság, nem tudok semmi biztosat mondani, mivel általában titkolják képességeiket. De úgy tűnik, mára már talán teljesen ki is pusztultak. Feltételezések szerint az utolsó morphén már meghalt. Ő Tudjátokki szolgálatában állt, s képességeivel sokakat térített rossz útra. Őt leginkább a Dívaként emlegették, a valódi nevét nem ismerte senki, bár már azt sem bizonyítja semmi, hogy egyáltalán létezett az a nő, talán csak mese az egész. Mint mondtam, a létezését semmi nem bizonyítja, és senki sem vállalta magára, hogy ő lenne a Díva. De ha létezett is, már rég halott.
Harry mikor már a kastélyhoz vezető lankás emelkedőn baktattak eljátszott a gondolattal, hogy egyik pillanatban még önmaga, a másikban pedig, ha akarja, akár Ronként is kinézhet.
Miközben a Griffendél-torony felé tartottak, a harmadik emeleten kinyílt egy terem ajtaja, és negyedéves mardekárosok egy csoportja bukkant elő. Harry megpillantotta Anabellt néhány mardekáros lány kíséretében. Jókedvűen nevetgéltek. Anabell is mosolygott, hófehér fogai gyöngysorként csillogtak, szőke haján megcsillant a napfény, szürke szeme vidáman csillogott. Ahogy elhaladtak mellettük, a lány Harryre nézett, pillantásuk találkozott, majd a következő pillanatban Anabell elkapta tekintetét, és fojtatta a csevegést barátnőivel.
Harry sebhelyébe fájdalom hasított egy pillanatra, s kirázta a hideg, valami különös érzés kerítette hatalmába…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza