Harry Potter és a Tükrök Labirintusa

(Katie Giorgessa)

XV.

Gemeni múltja

A pénteki mágiatörténet órán Gemeni épp a Roxfort jelenlegi épületének elődjéről beszélt, mikor Harry észrevette, hogy kiesett valami a professzor egyik könyvéből. A fiú először úgy gondolta, szólnia kellene a tanárnak, aztán gondolt egyet, és megkérte Hermionét, hogy óra után kérdezzen valamit a professzortól, amivel rövid időre, de teljesen leköti a figyelmét. Így, mikor már mindenki kiment a teremből, Hermione odalépett Gemenihez.
- Professzor, szeretném megkérdezni, hogy pontosan hogy is volt az első kastéllyal? Közösen építették fel? És teljesen varázslattal?
- "Ez az, Hermione!" - gondolta Harry, aki közben úgy tett, mintha be akarná kötni a cipőjét, míg a professzor belemélyedt a magyarázatba, így nyugodtan nyújtózkodhatott az asztal alatt árválkodó papírért.
- Mutasd már, mi az? - fordult Harryhez a lány, mikor már elég messze jártak a mágiatörténet teremtől.
Harry széthajtotta a pergament. Valószínűleg ráöntöttek valamit, mert szinte minden, amit ráírtak, teljesen elmosódott, kivéve három, zárójelbe tett nevet: Otto, Corell, Deborah.
- Ez Gemeni családfája lehet! - mondta Hermione a papírt fürkészve.
Harry a homlokára csapott, és se szó, se beszéd sarkon fordult és futva elindult a könyvtár felé.
- Mi baj, Harry? - zihálta Ron, mikor utolérték.
- Egy családfa! Emlékeztek arra a fecnire, amit A varázslóiskolák történetében találtam? Szerintem ugyanaz a családfa, csak kettétépték!
Harry kicsit lassított, mikor odaértek a könyvtárhoz. Madam Cvikker felkapta fejét, mikor becsörtettek a könyvespolcok közé, akkor azonban Harry szemben találta magát egy nagy halom könyvvel.
- Au! Bocsi - hallott Harry egy vékony, magas, de kissé durcás hangot a magas könyvrakás mögül.
- Oh, ne haragudj - igyekezett bocsánatot kérni, és felsegíteni Anabellt a könyvek közül. - Mit művelsz ezzel a rengeteg könyvvel?
- Még mindig kutatok a családom után - válaszolt a lány meglepő őszinteséggel -, mármint a másik ágon - tette hozzá sietve Harry elképedt arcát látva, majd amennyire csak tudott a sok, súlyos könyvtől, gyorsan elment a fiú mellett.
Harry megvonta a vállát, és tovább keresgélt a könyv után.
- Mit kerestek? - Madam Cvikker jelent meg a polc mellet, valószínűleg meg akarta előzni, hogy Harry esetleg újabb néhány polcnyi könyvet verjen le.
- Gemeni professzornak szüksége lenne annyi példányra A varázslóiskolák történetéből, amennyi csak van - közölte hirtelen ötletből.
Madam Cvikker furcsán nézett ugyan, de nem kérdezett többet. Így a három jó barát néhány perc után már ötven példánnyal osont a folyosón.
- Ha most az egyszer megússzuk! - nyögte Hermione tíz vaskos példánnyal a kezében. - Mi van, ha Madam Cvikker megkérdezi Gemenitől, minek kellett neki ennyi könyv?
- Akkor Gemeninek fogalma sem lesz róla, és Madam Cvikker bolondnak nézi, de úgyse fog emlékezni rá, kinek adta oda! - jósolta meg Harry.
- Persze, végül is te tényleg nem vagy olyan feltűnő… Harry Potter? Az meg ki? - gúnyolódott Ron.
- Harry, te ezt végig akarod nézni?
- Mi baj, Hermione? Máskor szeretsz bíbelődni a drágalátos könyveiddel! - Ron valószínűleg nem találta csábítónak a könyvek közt tölthető éjszaka reményét.
- Ha olvasni kell, azzal semmi bajom… De órákig lapozgatni, nem bírom!
- Adja az ég, hogy most az egyszer ne fussunk össze Malfoyjal! - szakította félbe Harry barátai veszekedését.
- Az még most pont jól jönne! - mondta Ron.
- Ha lett volna szabad kezünk, azt mondanám, hogy le kellett volna kopogni - mondta sötéten Hermione -, mert már itt is az emlegetett szamár…
- Kiraboltátok a könyvtárat? - Harry már készült erre a megjegyzésre.
- Nem szedtünk össze több könyvet, mint az előbb a… khm… húgocskád - mondta Hermione.
- Granger, gondolom, te válogattad össze! De legalább ízlésed van, véletlenül egyforma színűek, vagy tényleg ugyanazt a könyvet hurcoljátok ötven példányban? - Malfoy tudomást sem vett az Anabellt ért megjegyzésről.
- Semmi közöd hozzá, Malfoy! - védte meg Hermionét Ron.
- Draco, gyere már! - Anabell megpróbálta elrángatni Malfoyt, ami elég komikus látványt nyújtott, mivel a lány a fiú válláig sem ért, de ezzel a próbálkozással rá tudta venni, hogy ne foglalkozzon tovább Harryékkel.
Harry követte tekintetével a "testvérpárt" amíg el nem tűntek a folyosó végén.
- "Miért figyeled ennyire Anabellt?" - kérdezte magától.
- "Fogalmam sincs, miről beszélsz" - válaszolta magának.
- "Tudod jól."
- "Ugyan már, nem is ismerem Anabellt!"
- "Az mindegy…"
- "Csak nem gondolod, hogy…"
- "Legalább ismerd el!"
- "Anabell csak egy lány! Ráadásul mardekáros, és még ha érdekelne is, az Ő lánya!"
- "Legalább magaddal ne akard elhitetni, hogy azért érvelsz ennyire, mert nincs igazam!"
- "Kezdek megőrölni! Saját magammal vitázom…"
- Essünk neki! - mondta Hermione, és lecsapta az egyik asztalra a könyveket a klubhelyiségben.
- Ez az? - szólalt meg Ron néhány perc, és jó pár könyv után, és egy gyűrött pergament tartott Harry orra alá.
- Nem, ez nem az… Csillagtérképnek látszik… Legalábbis egy darabnak egy csillagtérképből - állapította meg.
- Itt van! - mondta Hermione, és kisimította az asztalon a pergament.
- Ez tényleg az. Add gyorsan a másikat!
Hermione elővette a másik pergament. Harry nem tévedett, a szakadás mentén pontosan össze tudták illeszteni a családfát, amiből azonban alig látszott valami. Egy biztos volt, csak azután tépték ketté, miután már megázott.
- Gemini, Otto, Corell, Deborah és Nadine Sailor… Ebből semmit nem találunk ki! - mondta Harry.
- Lehet, hogy ha megmutatnánk Gemeni professzornak, ő többet tudna meg belőle!
- Hermione nyilvánvalóan ezt találta kézenfekvőnek.
- Lehet - mondta Harry. - Azt hiszem, felmegyek, fáradt vagyok…
Ron társaságában indult felfelé a fiúk hálóterméhez vezető lépcsőn. De még fel sem értek, Harry megtorpant. A lépcső felett, tőle alig néhány lépésre egy zölden világító felirat lebegett:

Ifjú Potter, bátor vagy!
De az Ikerpár meggátolhat!
Óvakodj a sárga szemtől!
Ha elkerül,
Megmenekülsz a Félelemtől!

Harry alighogy végigolvasta, a szöveg betűire esett szét és köddé vált.
- Ron, láttad? - kérdezte Harry.
- Valami villogott… Csak nem egy újabb üzenet?
Harry szótlanul bólintott.
- Hermione is felment?
- Nem, azt hiszem, még nem indult el… Harry, nem ér rá holnapig?
De a fiú válaszra sem méltatta, sarkon fordult, és hármasával szedve a lépcsőfokokat leugrált a klubhelyiségbe, Ron követte.
- Hermione, újabb felirat!
- Mi volt a szövege?
- Ifjú Potter, bátor vagy… de… de… az Ikerpár megállít, nem… nem… az Ikerpár meggátolhat, igen ez az… Óvakodj a sárga szemtől… ha elkerül, megmenekülsz a Félelemtől… Azt hiszem így volt… De az Ikerpár nagybetűvel volt írva… Talán lényeges… Ja, meg a Félelem is…
- Az Ikerpár? Én két ikerpárt tudok, az Fred és George Weasley, meg Parvati és Padma Patil.
- Van még egy, a másodikban, de nem ismerem őket - mondta Ron.
- Óvakodj a sárga szemtől? Tudtommal ezek közül senkinek nincsenek sárga szemei! - gondolkodott tovább a lány.
- Madam Hoochnak sárga szemei vannak! - vette közbe Harry.
- És Madam Hooch mit csinálna veled? Már nincsenek is vele óráink!
- Már négy éve nincsenek vele óráink! - javította ki Harry.
- Mi van, ha Madam Hoochnak van egy gonosz ikertestvére, aki az életedre tör?
- Ron, ez halálosan komoly! Ne vicceld el!
- Én nem viccelek! Mi van, ha tényleg igazam van?
- Akkor tollakat növesztek és kirepülök az ablakon.
- Ennek így semmi értelme! - tört ki Harry. - Ha a sárga szemű ikerpár, azaz Madam Hooch és ikerhúga vagy ikerbátyja nem állít meg, akkor megmenekülök a félelemtől. Persze azt legalább tudjuk, hogy aki ezeket az üzeneteket írja, nem túl jó modorú, soha nem írja alá őket.
- Harry… - Hermione a fejét csóválta. - Lehet, hogy jobb lenne, ha lefeküdnél.
Ron és Hermione aggódó tekintettel figyelték Harryt néhány másodpercig, majd Hermione felkapott vagy öt könyvet.
- Jó éjt! - mondta és felszaladt a lányok hálószobájához vezető lépcsősoron.
- Igaza van - mondta Ron és Harry vállára tette a kezét.
Újra elindultak felfelé a lépcsőn, de ezúttal nem találkoztak semmilyen meglepetéssel.
Mikor Harry lefeküdt, még sokáig nem tudott elaludni, az aznapi eseményeken gondolkozott. A pergamen Gemeni asztala alatt… A pergamen a könyvben… Az újabb felirat… Anabell a könyvtárban… Anabell Malfoyjal… Belebokszolt a levegőbe, ahogy újra azon kapta magát, hogy sajátmagával vitázik, s csak remélni tudta, hogy Ron nem vette észre…
Alig, hogy elaludt, újra ott állt a viharban a szikla alatt. Felnézett, s egy fehér villanást látott. Elindult a szikla fala mentén. Egy kőlépcsőhöz jutott, mely vastagon volt borítva mohával. Óvatosan lépdelt egyik lépcsőfokról a másikra. Hamarosan eltűnt a mohaszőnyeg, s cipője a hideg, nedves kőlapon járt. A lépcsősor körbejárta a sziklát. A szél egyre nagyobb erővel tépte talárját, nekinyomta a szikla falának. És akkor újra meglátta a zuhanó alakot. A lépcsősor széléhez küzdötte magát. Egy tompa puffanás, és látta, ahogy ott fekszik valaki a szikla alatt, fekete talárját tépi-cibálja a szél, s akkor már ő zuhant. Egyre mélyebbre és mélyebbre, bele a sötétségbe, s akkor egy folyosó rideg márványlapjain találta magát.
Mindene fájt, arcáról patakokban fojt a verejték. Léptek zaját hallotta, felnézett, s újra látta a fekete hajú, borostyán sárga szemű lányt, aki most jóval fiatalabbnak tűnt, mint Harry előző álmában, az akkori tizanhat-tizenhét éves lány helyett most egy tízéves forma kislányt pillantott meg. Harry egy pillanatra azt hitte, káprázik a szeme: a folyosón megjelent egy teljesen ugyanolyan lány, de fekete haját egy copfba fogta, s állán egy aprócska anyajegy volt látható.
- Várj már! - szólalt meg a copfos lány és a másik lány után szaladt.
- Figyelj, fogalmam sincs, hogy hasonlíthatunk ennyire, de lehet, hogy inkább nem is akarom tudni! - mondta a másik lány, s megállt a folyosón.
- Hasonlítunk? Teljesen egyformák vagyunk! Ez nem lehet véletlen.
A másik lány megállt és szembe fordult az anyajegyessel. Komoly arccal nézett a másik lányra.
- Én nem ismerem a szüleimet.
- Ahogy én sem.
- Lehet, hogy testvérek vagyunk?
- Lehet. Honnan kaptad a nevedet?
- Egy levelet találtak nálam, az árvaházban, ahol… ahol hagytak. Abban csak a keresztnevem és a születésem ideje volt benne.
- Ahogy nekem is!
- Mikor születtél?
- Június 20- án.
- Megdöbbentő. Testvérek lennénk?
- Nagyon úgy néz ki…
- Inkább nagyon úgy nézünk ki.
A két lány nevetett, és eltűntek a folyosó végén. Harry újra érezte, ahogy zuhan a magasból, majd megint egy folyosón találta magát. Újból megjelent a két lány, csak öt-hat évvel idősebb változatban.
- Hé, erre még te sem vagy képes! - mondta a lány, akinek anyajegy volt az állán, s egy pillanatra megtorpant, majd sietve tett néhány lépést, hogy utolérje testvérét.
- Dehogynem.
- Nem hiszem.
- Megmutassam? Mondjuk, rajtad?
- Ne szórakozz már! Valaki megtudja, hogy mivel próbálkozol, ezért kicsapnak!
- Ne aggodalmaskodj állandóan!
- A múltkori óta állandóan figyelnek, és nem csak téged, engem is, mivel senki nem tud megkülönböztetni minket!
- Ha elkapnak, lehet, hogy téged csapnak ki helyettem! - nevetett a lány, akinek nem volt semmi az állán.
- Nem vonulok helyetted börtönbe!
- Börtönbe, egy diákcsíny miatt?
- A Főbenjáró átkok, mint diákcsíny? Igen eredeti! De, tényleg meg tudod csinálni? - kérdezte felélénkülten.
A másik lány hamiskás mosollyal bólintott.
- Meg kell mutatnod! - mondta, és szeme kíváncsian megcsillant.
Harry újra érezte, hogy zuhan, összeszorította szemét, s mikor kinyitotta, már az ágyában volt, ébren.
-… az Ikerpár meggátolhat… óvakodj a sárga szemtől… - motyogta.
- "Fogalmam sincs róla, kik lehetnek… Még a korukat sem tudom, van, hogy idősebbek, van hogy fiatalabbak…" - gondolta. - "A Főbenjáró átkok… Még iskolába járnak, de hogy melyikbe… Nem roxfortosok, ez világos… A talárjuk…"
Még sokáig gondolkozott az álmon, s a sziklán is, vajon miért kezdődik mindig így az álom? S már egy óra is elmúlt, mikor újra álomba merült…

*

Másnap reggelinél Hermione egy pergament tett Harry elé.
- Meg kell írnod Siriusnak! - mondta az újabban egyre gyakrabban ismételt mondatot a szokásos, aggodalmas arccal.
Harry ez egyszer igazat adott neki, maga elé húzta a pergament, pennát vett a kezébe, és lekváros pirítósa szomszédságában megírta a levelet.
- Kész!
- Megírtad a feliratot is, igaz?
- Igen, Hermione, leírtam.
- És Miss O'Donellt is?
- Nem, miért kellett volna?
- Harry! Ki tudja, lehet, hogy Sirius tud róla valamit, amit mi nem.
- Hermione, O'Donell teljesen normális, most ő a legújabb gyanúsítottunk? - kérdezte Ron miközben a megbűvölt mennyezetre csúszott tekintete.
- Attól, hogy ilyennek mutatja magát, még akárki lehet!
- Ez igaz. Utóirat: Az új legendás lények gondozása professzor Debra O'Donell - írta Harry a levél végére.
Ekkor szárnyak suhogása és huhogás töltötte be a termet. Hedvig is beröppent a terembe, leírt egy kört Harryék feje felett, majd leszállt gazdája vállára, reménykedve, hogy akad valami küldemény számára.
- Tessék, Hedvig - Harry a bagoly lábára kötötte a levelet, aki szemlátomást örült, hogy hosszú idő után újra kézbesíthet.
Harry nézte, ahogy baglya kiröppen társaival a nagyterem nyitott ablakain. Majd ahogy a mennyezettre tévedt pillantása, nyugtalanító érzés fogta el: a mennyezeten most is sűrű, sötét felhők gyülekeztek, s fenyegetően dörgött az ég, mint az utóbbi néhány hónapban mindig…
- Mi a mai program? - kérdezte Ron, s hátradőlt székén.
- Még be kellene fejeznünk egy dolgozatot az igazságszérumokról…
- Hermione, szombat van! Lazíthatnál kicsit! És különben is, Bájitaltan csak szerdán lesz - mondta a fiú, s ásított.
- Menjünk le Hagridhoz - vetette fel Harry.
- Nem lehet, kijárási tilalom van.
- Hermione, légy szíves! - esdekelt Ron.
- Ron, Harry nem mehet ki a kastélyból!
- Roxmortsba lemehetett!
- Halkabban! - csitította a lány.
- Soha nem írjuk meg Pitonnak a dolgozatot, ha egész nap civakodtok! - mondta Harry kedvetlenül.
A könyvtár felé menet azonban valaki az útjukba állt.
- Ki az? Ki van ott? - kérdezte Hermione megcsillantva prefektus jelvényét, miután egy szobor a lábuk előtt tört ezer darabra, majd egy lovagi páncél nagy csörömpöléssel eldőlt.
- Hóborc, te vagy az? - kiáltotta a lány.
Válaszként vihogást hallottak, így biztosak lehettek benne, hogy a kopogószellemmel van dolguk.
- Vigyázz!
A falról nagy dübörgéssel leesett az egyik kép, és előbukkant Hóborc.
- Mi folyik itt? - Gemeni professzor jelent meg az egyik faliszőnyeg mögött. - Hóborc! Eredj innen, különben idehívom a Véres Bárót!
A szellem megborzongott, és eltűnt a falban. A professzor intett pálcájával, és a kép visszarepült a falra, a lovagi páncél is újra a helyén állt, és a szobor is visszanyerte régi formáját.
- Ez gondolom a tietek - mondta, és egy újabb pálcasuhintással felemelt egy könyvet a földről, kék selyemkötésén díszes felirat hirdette: A varázslóiskolák története.
Hermione a könyv után kapott, de már késő volt. A megsárgult lapok közül kicsúszott két pergamen darab, s a professzor lába elé esett. Gemeni lehajolt értük, majd komolyan nézett a három gyerekre.
- Gyertek velem - mondta.
Bevezette őket a legközelebbi üres terembe, és becsukta az ajtót.
- Ezeket hol találtátok?
Harry nagyot nyelt.
- A könyvben volt, a másik az asztal alatt - mondta.
- Az én asztalom alatt, minden bizonnyal… - a professzor elmélázva nézett a pergamenre. - A másik pedig egy könyvben? El sem hiszem… Tudjátok, nem ismertem a szüleimet… - magyarázta. - Ez volt az egyetlen emlékem róluk… De elvesztettem az egyik felét, mikor idejártam, a Roxfortba. Mindent átkutattam érte. Még a gondnoki szobába is bemerészkedtem miatta, majdnem elkaptak, de a végén megúsztam. S lám, most ti találtatok rá. Még ha nem is önszántatokból mutattátok meg, biztos vagyok benne, hogy nem sokáig titkoltátok volna, hogy ráakadtatok. Köszönöm.
- Professzor úr, a testvéreivel mi lett? - kérdezte Harry őszinte kíváncsisággal.
- A testvéreimmel? Áh, a másik két névre gondolsz? Fogalmam sincs… Nem ismerem őket… Semmit sem tudok róluk… Deborah és Corell… Lehet, hogy már találkoztam velük, de ők sem tudták, kik is valójában… Nem tudom…
- De, ha ikrek, akkor biztosan rájuk ismert volna!
- Biztosan… Különös, van valahol két másik ember, aki ugyanolyan, vagy legalábbis hasonlít rám, és nem is ismerem őket. De talán találkozhatok velük, ha sikerül megtalálnom az édesanyámat. El sem tudjátok képzelni, menyire sokat jelent nekem ez a papír… Köszönöm.
De Harry el tudta. Tudta, valahogy úgy érezheti magát a professzor, mint mikor ő először nézett Edevis tükrébe, bár ő tudta a szüleiről, hogy már nem élnek. Őszintén remélte, hogy a professzor megtalálja az édesanyját, és hogy a testvéreit is megismerheti. Ő tudta, milyen az, úgy élni, hogy senkije nincs az embernek, hogy senki nem szereti…
- Remélem, megtalálja a családját - mondta.
- Köszönöm Harry, még ha tudom is, hogy egy ideig önszántadból nem is mutattad volna meg nekem… - ismételte a professzor komor arccal. - Apád is ezt tette volna. Most jobb, ha megyek. Még egyszer, köszönöm.
A professzor rájuk mosolygott, majd kiment a teremből, le sem véve halvány, alig zöld szemét a pergamenről.
- Még szerencse, hogy meglátta - mondta Hermione s elgondolkozva nézett a professzor után.
- Nem ismeri a családját? Még jó hogy nem titkoltuk el előle - csatlakozott hozzá Ron is, s ő is az ajtó felé nézett.
- Örülök, hogy rátalált - mondta Harry is. - Ha valakinek meghaltak a szülei, annál sokkal rosszabb, ha nem is tudja kik voltak… Bár nem minden esetben…
Ron összehúzta szemöldökét, Hermione is kíváncsian fürkészte Harry arcát, de a fiú csak megrázta a fejét és kiment a teremből.
Természetesen Anabellre célzott. Eszébe jutott, hogy egy tizenhárom éves kislánynak hogyan lehet megmondani, hogy az apja egy gyilkos, anélkül, hogy beleőrülne… Egy pillanatra eszébe jutott, hogy lehet, hogy sehogy. Anabell előző év végén például elég össze-visszabeszélt, és Harry azt is jól tudta, hogy idegességében a lány szinte egy normális mondatot sem tudott kinyögni. Arról nem is beszélve, hogy sokszor kikelt magából, szinte a legapróbb dolog is kihozta a sodrából… Bár a legtöbben azt tartották furcsának a lányban, hogy egy apró kígyója van, aki nélkül sehova sem megy, mindenhova magával hurcolja. Persze mások nem tudhatták, hogy Anabell és a kígyó milyen jól "megértik" egymást… Csak nagyon kevesen tudták, milyen képességeket örökölt az apjától… Amióta a könyvtárban a lány kijelentette, hogy a családja után nyomoz, Harryt nem hagyta nyugodni a dolog. Abban biztos volt, hogy a családtagjairól nem sok mindent fog kideríteni a könyvekből…
Mindenesetre, Harry nem buzgólkodna ennyit Anabell helyében, ki tudja, milyen szörnyűségre talál még a családjával kapcsolatban…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza