Harry Potter és a Tükrök Labirintusa

(Katie Giorgessa)

XVI.

A Díva, Esőzések és Álmok

Március végének közeledtével elült a viharos szél, de a sötét felhők nem távoztak a Roxfort felől. Április esőzéssel köszöntött a diákokra. O'Donell professzor óráit véglegesen áthelyezte az első emeleti terembe, miután az egyik órán a szakadó eső elől kellett bemenekülniük a kastélyba, de ez még a diákoknál is jobban zavarta a professzort.
Azonban a griffendéleseknek nem igen volt idejük a rossz idővel foglalkozni, hiszen alig két hónap múlva le kellett tenniük RBF vizsgáikat, s így a tavaszi szünet is tanulással telt. Tanáraik a vizsgákra való tekintettel rekord mennyiségű házi feladatot adtak ki. Miután újra elkezdődött a tanítás, délutánjaik hosszú, végtelenbe nyúló könyvtárazással teltek.
Harry és barátai számára Piton professzor pinceterme mélyén tartott órái még mindig felértek egy középkori kínvallatással. Harry Gloom professzor hangulatváltozásaival továbbra sem volt kibékülve, a tanárnő továbbra is suttogva beszélt, s a legváratlanabb pillanatokban kiáltott rá bárkire, úgy tűnt ezt élvezi is. McGalagony továbbra is szigorú volt, de igazságos, de még mindig elégedetlen volt diákjaival. Miss O'Donell állandó mosolygása sem múlt el, de Hermione továbbra sem találta őszintének a tanárnőt, ennek ellenére Harry és Ron megkedvelték a mosolygós professzort. A Mardekár még mindig vezetett a pontversenyben, igaz, már csak néhány ponttal, bár Harry néha úgy érezte, még néhány bájitaltan óra, és behozhatatlan lesz az előny, Neville nagyon büszke volt magára, hogy az év alatt még csak három üstöt égetett el.
Sirius válasza egy héttel azután érkezett, hogy Hedvig kirepült a levéllel az ablakon.


Kedves Harry!

Ezekhez a feliratokhoz nem tudom, mit szóljak. Tartsd nyitva a szemed, és azonnal értesíts, amint valami gyanúsat tapasztalsz! Ez már több mint véletlen. Debra O'Donellről még életemben nem hallottam.
Harry, ne bízz meg senkiben, és ne szegd meg a kijárási tilalmat!
Üdvözlettel:

Szipák

Harryt nem lepte meg keresztapja levele, sőt, inkább azt találta volna furcsának, ha Sirius magyarázatot tudott volna adni a feliratokra, vagy ha Miss O'Donellről közölt volna valami meglepőt.
Harry már nem csak a vizsgadrukktól, de szinte állandósuló rémálmaitól sem tudott megszabadulni. Április első napján, miután Harry és Draco Malfoy fél órán keresztül vagdosták egymás fejéhez a legkülönbözőbb sértéseket egymást túllicitálva, Harry hosszas forgolódás után elaludt, s már szinte meg sem lepődött rajta, hogy újra a hatalmas szikla alatt állt.
A legfurcsább az volt, hogy mint korábbi, hasonlóan kezdődő álmában, most is tudta, csak álmodik, s hogy nemsokára valahol máshol találja majd magát, s újra meg fog jelenni a fekete hajú lány.
Ez alkalommal is elindult a szikla fala mentén, fel a mohalepte lépcsőn. Talárját tépte a viharos szél, egyre feljebb, és feljebb lépdelt a kőlépcsőn. Már látta a szikla tetejét, de ekkor megpillantotta a zuhanó alakot, s aztán ő maga repült a mélybe, egyre és egyre mélyebbre, s akkor, már számítva a hirtelen landolásra, egy csarnokban találta magát. A hideg kőlapokon tükröződött a teremben égő néhány fáklya kísérteties fénye. Ahogy számított rá, megjelent a két lány, de jóval idősebbnek tűntek. Egyikőjük haja a vállát verte, a másiknak már a derekáig értek fekete fürtjei.
- Úgy érted, hogy nem kellett… nincs a karodon a… - kérdezte a rövid hajú, s értetlenül összeráncolta szemöldökét.
Harry rögtön megállapította, hogy ő az, aki az előző álmában hitetlenkedve fogadta, hogy a másik lány végre tudja hajtani a Főbenjáró átkokat.
- Nézd! - a hosszú hajú lány feltűrte talárja ujját, és megmutatta a bal karját.
- Akkor most már nem vagyunk egyformák - mondta a rövid hajú.
- Mutasd!
A rövid hajú lány gyanakodva körülnézett. Nem láthatott senkit, de azért odasúgta ikertestvérének:
- Menjünk be oda!
Harry követte a két lányt egy üresen álló terembe. Mikor beértek, a lány behúzta maguk mögött az ajtót: Harry meglepetten tapasztalta, hogy a lány átnyújt rajta, tehát nem csak láthatatlan álmaiban, de testetlen is.
- Mutasd már!
Erre a rövid hajú lány felhajtotta talárjának ujját. A lány karjának belső részén, élénkvörösen kirajzolódott egy koponya, nyelve helyén kígyóval. Harry sebhelyébe tompa fájdalom nyilallt a Sötét Jegy látványára. A hosszú hajú lány szeme felcsillant, szája egy pillanatra tátva maradt az ámulattól.
- Fú! Végre én mondhatom neked, hogy ha ezt valaki meglátja, nemcsak hogy kicsapnak a Durmstrangból, de mész Azkabanba!
A rövidebb hajút láthatóan büszkeséggel töltötte el nővére csodálkozása.
- Húgocskám - kezdte a hosszú hajú kissé elkomorodva -, lehet, hogy kézen fogva megyünk Azkabanba, innen már nincs vissza út! Ha ő megbukik, nekünk is annyi!
- Ugyan! Őt senki nem ölheti meg, elfogni pedig nem hagyja magát! Egyébként, én lehet, hogy börtönbe kerülök, de a te neved csak Ő tudja rajtam kívül. S ha te nem árulod el Őt, Ő sem fog téged. Én pedig akkor sem ejtem ki a nevedet a Minisztérium előtt, ha megölnek, vagy ha a dementorok közé vetnek sem!
A rövid hajú lány lesütötte szemét, s kicsit lehajtotta fejét, majd újra nővérére nézett, s folytatta.
- Attól meg nem kell félned, hogy felismernek. Egyébként, az aurorok el sem hiszik, hogy létezel, azt hiszik, csak mese vagy, akivel az asszonyok ijesztgetik a gyerekeiket! - nevetett keserűen.
- Míg csak történetként hisznek bennem, nem lehet baj…
A lány pont arra a helyre nézett, ahol Harry állt. Szemében büszkeség, s állhatatosság csillant, de aggodalommal s félelemmel vegyült.
Harry sebhelyébe égető fájdalom nyilallt, s a következő pillanatban már ébren ült ágyán, zihálva, s újra a Roxfort kastély biztonságot nyújtó falai közt volt…

*

A tavaszi szünet egy tanulással telt napján Harry könyve felett bóbiskolt el a klubhelyiségben. Újból a szikla robosztus, sötét sziluettje alatt találta magát, s ugyanaz történt, mint mindig: végig ment a fal mellett, fel a lépcsőn a metsző, hideg szélben, felért a kőlépcsősor tetejére, de akkor egy velőt rázó kiáltás, a szélsebesen zuhanó taláros alak, aztán a mélység látványa, és az arcába csapó hideg szél érzése, majd kemény landolás a márványlapokon. Újra megjelent a két lány, vihorászva mentek végig a folyosón, kezükben egy-egy pergament tartva.
- Ezt figyeld! - a rövidebb hajú lány maga elé tartotta a pergament és elváltoztatta a hangját.
- Javaslom, a legendás lényekkel vagy a varázsnövényekkel kapcsolatos foglalkozásokat… - újra a saját hangján beszélt. - Persze, majd varázsgyomláló leszek, mi?
- Az enyém jobb: auror!
A két lány szinte fuldokolva nevetett.
- Ennek mi értelme volt?
- Drágám, egész életedre kihat, hogy most hogy döntesz - a rövidebb hajú lány nyílván kifigurázott valakit.
- Igen… Az tényleg egész életemre kihatna, ha auror lennék! Emlékszel, kézen fogva mehetünk Azkabanba, hát úgy sikerülne!
- Az is biztos…
- Muszáj lesz saját ötleteinkből gazdálkodni, hugicám.
Harry újra érezte, hogy zuhan, majd egy szobában találta magát.
- Ennek nem fogsz örülni - a rövidebb hajú lány lépett a szobába, bár már egyáltalán nem tűnt kislánynak, kezében a Reggeli Prófétát lóbálta.
- Ugye nem kapartak rólam elő valamit? - kérdezte a másik lány a szoba túloldalán álló karosszékből, s oldalra dobott egy fekete könyvet.
Felállt és odalépett testvéréhez.
- Biztos, hogy meg akarod nézni?
- Kitaláltak valamit?
- Én mondtam, hogy nem kellene eljönnöd a Prófétától!
- Mit írnak, mutasd, felkészültem a legrosszabbra!
- Erre nem tudsz! - azzal odaadta az újságot.
A hosszabb hajú lány belepillantott a lapba, majd húgára nézett, majd újra a lapra, és húgára, majd elborzadva nézte az újságot, mely az egyik leghátsó oldalon volt nyitva.
Ekkor hideg szél libbentette meg a függönyt és az újság lapjait, s a szobában egy varázsló hopponált, fekete köpeny volt rajta, csuklyája eltakarta arcát. Háttal állt Harrynek, de a fiú így is azonnal tudta, ki az: sebhelyének mintha tüzes vasat szorítottak volna.
A vállig érő hajú lány azonnal észrevette, mélyen meghajolt és kiment a szobából. A másik is lehajtotta fejét, majd a varázslóra nézett, aztán az újságra.
A varázsló felemelte pálcáját, mire a fal mellett álló lány egyszerűen elájult.
- Stimula - hallatszott a fagyos hang.
A varázsló intett pálcájával és a Reggeli Próféta a kezébe röppent. A lány magához tért, letérdelt, majd felállt, és a falig hátrált. A varázsló a lány lába elé dobta az újságot.
- Mennyi igaz belőle? - kérdezte gúnyosan, és Harry sebhelyébe minden szónál újra és újra belenyilallt a fájdalom.
A lány összeszorított ajkakkal csak a fejét rázta, s kezeivel a sötétítőfüggöny drapériájába markolt.
Ekkor úgy tűnt, mintha gondolataikból értenék egymást. Harry egyikőjük arcát sem láthatta, a varázslóét a csuklya, a lányét szemébe lógó hajtincsei miatt. A varázsló közelebb lépett a fiatal nőhöz, hátrasimította haját, s a csuklya mozgásából ítélve bólintott.
- De titkolsz valamit, Corell…
- Mindenkinek jobb, ha az én titkom marad - válaszolta a lány csendesen, de Harry nem tudott erre figyelni.
Amennyire a homlokában érzett fájdalomtól tehette, igyekezett rájönni, honnan ismerős neki ez a különös név…
- "Corell… Corell… Corell Jonnes!" - csapott a homlokára Harry. - "Az újságírónő!" - az újságban talált cikk tartalmát is tudta, volt egy olyan érzése, hogy nem arra intett nemet, hogy halálfaló-e… Sokkal inkább valószínűnek tűnt, hogy a cikk az, amelyiken jót nevettek a könyvtárban, mikor Gloom után nyomoztak.
Újra szél járta be a szobát, és a varázsló dehoppanált.
A fekete hajú boszorkány csak állt, s a semmibe meredt, majd ajkába harapott, s az ajtó felé indult. Megrázta hosszú, fekete haját, s fehér tincsek vegyültek bele, majd mire az ajtó mellett levő tükörhöz ért már haja rövid, és teljesen fehér volt. Megállt a tükör előtt. Arca valamivel kerekebb lett, orra kevésbé egyenes. Egy pillanatra elgondolkozott, s végül egy tincse rózsaszínre színeződött, majd kiment a szobából.
- "Meg tudja változtatni az alakját…" - gondolkozott Harry. - "Morphén!"
"Feltételezések szerint az utolsó morfén már meghalt. Őt leginkább a Dívaként emlegették, a valódi nevét nem ismerte senki…" - csengtek fülében Hagrid szavai.
Harry sebhelyében nem szűnt meg, csak egyre erősödött a fájdalom, s a következő pillanatban felébredt, s belehasított a felismerés: a sárgaszemű ikerpár egyik tagja maga a Díva…

*

Kedd éjszaka megint végig ment a szikla tövében, fel a lépcsőn a dühöngő viharban, már elhagyta az utolsó lépcsőfokot, mikor látta, hogy egy fekete taláros alak lezuhan a sötétben a szikláról, s amint tompa puffanással földet ért, ő maga is lefelé zuhant, mélyre, egyre mélyebbre és mélyebbre, bele a sötétségbe, s azután a porban találta magát, kezei a kiégett füvet markolták. Körülnézett. A levegő csípősen hideg volt, köd borított szinte mindent. A közelben néhány fa állt, leveleik susogását hallotta Harry. Két alak sziluettje bontakozott ki a homályból. Egy magas, karcsú nőé, aki sötétkék selyemköpenyt viselt. Csuklyája alól kilógott néhány szénfekete hajtincs. Szorosan összehúzta magán köpönyegét. A másik alak egy férfi volt, fekete köpenyben. Háttal állt Harrynek, így arcát nem láthatta.
- Corell, én…
- Ne mondj semmit… Tudod, mit kell tennem.
- Corell, nem kell megtenned semmit! - Harry felismerte Lucius Malfoy hangját.
- Vissza fog térni, vagy előbb, vagy utóbb, de visszatér. Maradj, ha akarsz, de nekem cselekednem kell. Nagy szívességet kérnék tőled, Lucius. Nyugodtan mondj nemet rá. Arra kérnélek, hogy, ha nem térnék vissza…
- Téged soha nem kaphatnak el…
- De igen, Lucius, engem is ugyanúgy elkaphatnak, s most fokozottan figyelni fognak minden gyanús eseményt…
- De hát, ha üldözőbe vesznek, akármikor…
- Ha üldözni fognak, akkor sem teszem meg… Túl veszélyes. Ha utána elfognak, rám tudják bizonyítani, hogy ki vagyok…
- A Minisztérium eddig azt sem volt hajlandó elhinni, hogy létezel!
- Igen, de ha látják, hogy képes vagyok rá, rögtön hinni fognak benne, hogy élek. Nem kockáztathatok. Arra kérlek, ha esetleg elfognának, keresd meg a lányomat, a húgomnak el kell majd tűnnie, ő nem vigyázhat rá. Amint megtudod, hogy elkaptak, fogd Anabellt, keress egy mugli árvaházat, és hagyd ott!
- Muglik közé akarod adni a kislányt? Az Ő lányát?
- A mágusok közt nincs biztonságban… Kupor még a saját fiát is a dementorok közé lökné, ha megtudná, hogy közénk tartozik, nemhogy a Nagyúr lányát!
- Ő tudja?
- Nem, de pillanatnyilag neki szerintem kisebb baja is nagyobb Anabellnél…
- De hát, senki nem tudhatja, hogy az Ő lánya!
- Senki, de az kétségtelen, hogy nem rám hasonlít, mi van, ha valaki felismeri benne a vonásait?
- Ugyan ki ismerné fel, aki el is árulná? A halálfalók saját magukat mocskolnák be vele, már aki ismerte korábban… Aki meg nem közénk tartozik, az… már nem igen beszélhet, aki látta…
- Csak hogy van egy kis baj… A tanárai…
- Tanárai?
- Igen, a roxforti tanárai, élükön Albus Dumbledore-ral!
- Továbbra sem tartom jó ötletnek muglik közé adni, de belátom, nincs más lehetőség, ha téged elkapnak, aminek szinte semmi esélye nincs…
- Bízzunk benne.
- És ha esetleg elfognak, de pár év múlva újra olyan helyzetbe kerülsz, hogy magadhoz veheted?
- Szerintem, ha most elkapnak, egyből csókot kapok.
- Ki tudod mosni magad!
- Ha akarom.
- Mindenestre, én bűvölök rá valamit, amiről felismerhető… Hogy meg lehessen találni.
- Lucius, mit szólna hozzá a Nagyúr, ha most hallana…
- Hát… Ha megtalálod, ugye nem az lesz az első dolgod, hogy… hogy is mondjam…
- Én nem mondom el neki, ha nem kérdezi… A fejembe nem láthat bele, de hazudni én sem hazudhatok neki!
- Az adósod vagyok.
- Ha nem járok sikerrel, én leszek az adósod!
- Sok szerencsét!
- Kösz.
- A kislány miatt ne aggódj, gondom lesz rá.
- Viszlát!
Majd a két csuklyás újra eltűnt Harry szeme elől, s elvesztek a ködben. Megszűnt a fák suhogása, s Harry egy sötét, alig kivilágított teremben találta magát, s a helyzet furcsán ismerős volt: a teremben körben padok voltak, a padokon varázslók és boszorkányok ültek, s felháborodott arccal beszélgettek, szavaik zúgó morajjá olvadtak össze. Egy emelvényen ott állt Bartemius Kupor, mellette egy zokogó boszorkány, Mrs Kupor. Velük szemben négy, láncos karfájú szék. Kinyílt egy oldalajtó, egyszerre jéghideg lett a teremben, s belépett négy ember, akiket egy csoport dementor fogott közül. Leültek a székekbe, s a lánc karjukra tekeredett. Harry szeme előtt lejátszódott a tárgyalás, amit néhány éve Dumbledore professzor merengőjében látott. De most nem Kupor kegyetlenségét figyelte, ahogy a dementorok közé küldi a fiát, s nem a zokogó Mrs Kuport, s nem ifjabb Bartemius Kuport, aki esdekelve kérte apját, ne küldje vissza Azkabanba, bár most már tudta, hogy a szalmaszőke fiú nem ártatlan, így le sem vette szemét a mellette ülő fényesfekete hajú boszorkányról. Ellentétben az ifjabb Kuporral, arcán egy pillanatra sem tükröződött félelem, vagy kétségbeesés. Mereven nézett maga elé, s miután Kupor kimondta az ítéletet, s a vádlottak felálltak, ő megszólalt. Hangja visszhangot vert a csupasz falak között.
- Eljön a nap, amikor a Sötét Nagyúr visszatér, Kupor! Küldjön csak minket az Azkabanba, mi ott is megvárjuk! A Sötét Nagyúr visszanyeri hatalmát, eljön értünk és megjutalmaz minket! Egyedül mi maradtunk hűségesek hozzá! Egyedül mi indultuk a keresésére!
Ekkor a dementorok visszatértek a terembe, Harry tejfehér ködben úszott, s tisztábban hallotta, mint bármikor máskor édesanyja sikolyait.
- Ne! Harryt ne!
- Állj félre, ostoba!
- Ne! Harryt ne! Inkább engem, de őt ne!
Egy utolsó sikoltás, egy zöld villanás, s Harry felébredt, ajka remegett, sebhelyében ott lüktetett a fájdalom emléke, homlokáról patakokban fojt a víz. Eszébe jutott Anabell múltkori mondata a könyvtárban… "Még mindig a családom után nyomozok! Mármint, a másik ágon…" Harry teljesen biztos volt benne, hogy Anabell helyében, nem akarná megismerni az édesanyját… Eleget látott belőle…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza