Harry Potter és a Tükrök Labirintusa

(Katie Giorgessa)

XVII.

A Vízköpő

Másnap reggel, gyógynövénytanórán Harry az álmosságtól alig tudott odafigyelni Bimba professzor szavaira.
- Vigyázzanak a pamacsfűvel, igen harapós növény! Bár a könyvek esküsznek rá, hogy nem eszik madárnál nagyobb élőlényt, én senkit sem szeretnék kihalászni a szájából! - a professzor hátracsapott beszédközben, így néhány pillanatra ártalmatlanná tett egy lilás színekben pompázó növényt.
Harry a hármójuknak feladatként kiadott virágra nézett. Élénksárga szirmai, és méregzöld levelei voltak, szirmai közt narancssárga tűhegyes fogak bújtak meg, és kapálódzva próbálta elérni a közelben álló Neville Longbottom talárját, aki jelenleg a saját feladatával volt elfoglalva: próbálta kiszedni könyvét a virág "szájából", aki görcsösen ragaszkodott "ebédjéhez".
- Ültessék át őket! Meg kell csiklandozni őket a szirmaik alatt. Csak bátran! Csak bátran! Ha magabiztosan nyúlnak oda, biztos nem harapja meg magukat!
Harryt a növény a Gloom professzor dolgozószobájában látott élénk színű virágra emlékeztette, s arra, hogy a professzor is azt kérte, ne menjen túl közel a növényhez, s valami hasonlót mondott, mint Bimba professzor.
Ron odanyúlt a szirmokhoz, de azonnal elkapta a kezét a pamacsfű éles fogai elől, ujján mély fognyom látszódott, s néhány pillanat múlva lecseppent ujjáról egy vércsepp.
- Ez harap! - mondta Ron. - Te jössz, Hermione, én feladtam.
A fiú hátrébb lépett a látszólag éhes növénytől.
Hermione is megpróbálta hatástalanítani a virágot, ő kevésbé volt szerencsés, nem úszta meg egy karcolással. Későn húzta vissza kezét, így a virág fogai belemélyedtek a lány bőrébe, csúnya sebet ejtve kézfején.
- Menjen fel a gyengélkedőre, Granger! - hallották Bimba professzor aggódó szavait, amint a tanárnő megpillantotta Hermione zsebkendőbe burkolt kezeit, a kötés egy pillanat alatt átázott a seben.
Ekkor valaki vagy valami vihogni kezdett. Harry oldalra pillantott. Neville, Seamus és Dean virágja az ágyásban feküdt, és nevetett. Leveleit a földhöz csapkodta, s jobbra-balra forgolódott nevetés közben.
- Jó hogy meg nem szólal - álmélkodott Harry az emberszerű növényen, aki látszólag képtelen volt abbahagyni a röhögést.
- Gratulálok, Longbottom! Ültessék át, itt a nagyobb cserép.
Neville sikerén felbátorodva a többiek is nagyobb kedvvel kezdtek próbálkozni, s lassan a négyesszámú üvegházat betöltötte a pamacsfű-kacaj.
Harry egy gyors mozdulattal a szirmok alá nyúlt, és a virág vihogva elterült a földön. Ron odaadta Harrynek a hatalmas cserepet, amibe a virágot kellett átültetniük. A két fiú egyszerre csimpaszkodott a virág szárába, s végül kirántották a földből. A növény úgy tűnt ezt további csiklandozásnak vélte, mert csak még vadabbul vihogott és csapkodott leveleivel, s gyökereivel is vadul csápolni kezdett, teleszórva virágfölddel és száraz levéllel a közelben állókat. Harry megpróbálta lefogni a jókedvű növényt, míg barátja betakarta gyökereit, s úgy tűnt, ez kicsit megnyugtatta, egyik levelét élnék színű szirmai elé húzta, s szégyellősen nevetgélt tovább…
- A Pamacsfűt kedvtelésből tartják - próbálta Bimba túlharsogni a virágok nevetgélését. - Bár szirmai fontos bájital hozzávalók, nagyon veszélyes leszedni őket, mivel ha valaki fájdalmat okoz a növénynek, az azonnal harap. Granger kisasszony kezén láthatták, egy rossz mozdulat is végzetes lehet. Persze Madam Pomfrey pillanatok alatt rendbe fogja hozni Hermione kezét, lehetett volna súlyosabb is a harapás. Sokkal kevésbé veszélytelen a virágok termését leszedni, mivel azokat ők maguk szórják szét. - felmutatott egy fényes, barna gömböt. - A magok a felejtésbájitalok alapanyagául szolgálnak. Igen értékesek, mivel ezeket a növényeket nagyon nehéz felnevelni.
Az óra végén sárosan ugyan, de a kacarászó pamacsfüvek nevetséges látványán vidáman nevetgélve hagyták el a griffendélesek és hugrabugosok a növényházat. Az előcsarnokban a bekötött kezű Hermione is csatlakozott a jókedvű Harryhez és Ronhoz.
Így ebéd után a három jó barát együtt indulhatott el bájitaltan órára. Épp az alagsori folyosót rótták, amikor meghallották Gloom professzor susogó hangját egy közeli teremből.
- Szabad tudnom, minek köszönhetem ezt a kitüntető figyelmet? Még nem vettem észre, hogy mondjuk, Flitwick vagy Sinistra után mászkálnál!
Gloom a terem közepén állt, Piton lassú léptekkel körbejárta a professzort, úgy keringett körülötte, mint egy keselyű az áldozata felett.
- Nem vettem még észre, hogy Flitwick vagy Sinistra okot adna rá.
- És én mivel adtam okot?
- Harry Potter ahányszor bajba keveredik, te mindig megjelensz…
- Azért vagyok itt, hogy rajta tartsam a szemem, ha elkerülte volna a figyelmedet.
- Nekem nem kerüli el a figyelmemet semmi.
- Ahogy nekem sem.
- Inkább nekem lenne okom utánad nyomozni…
- És mégis miért?
- Túl sokat foglalkozol a fiúval, ráadásul nyílt titok a múltad, ahogy az én eredeti foglalkozásom is…
- Egy aurornak a feketemágusok után kellene nyomoznia, és nem az aggódó tanárok után… - mondta Piton, de vonásai megfeszültek.
- Aggódó tanár… Milyen megható!
- Ha diákot kihágáson kapsz, jelentened kell.
- Szabad kezet kaptam, azt teszek, amit jónak látok.
- De vajon ennek a bizalomnak van alapja?
- Felül akarod bírálni Dumbledore döntését?
- Dumbledore sem tévedhetetlen.
- Ellenben veled, ugyebár…
- Én sem vagyok az. Egy ember sem tévedhetetlen. Így te lehetsz tökéletes.
- Mire célzol? - Gloom értetlenül, kissé zavartan nézett a bájitaltan tanárra.
- Tudod te jól… Nem ember vagy… Vagy ha mégis, csak félig. Nos, legalább áruld el, mi vagy te?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Boszorkány vagyok, mágus, ahogy az anyám és az apám is az volt!
- A szüleid, akiket nem is ismersz?
- Ismerek, de nem emlékszem rájuk. Ők voltak az utolsó, élő rokonaim…
- Nyílván tisztában vagy vele, hogy előfordult már, hogy a Sötét Nagyúr kémei bejutottak a Roxfortba… - váltott témát Piton. - Mógus, aztán ifjabb Kupor…
- Perselus, csak egy baj van, mégpedig az, hogy ha Tudjukki kéme lennék, még ha sziléz is, a sötét jegyet akkor sem tudnám eltüntetni a karomról - azzal felemelte egyik kezét, és felhajtotta talárja ujját.
- Az a jobb kezed!
- Te már csak tudod, melyik karomon kellene lennie… De teljesen mindegy, egyiken sem találod meg! - mondta, és másik karját is megmutatta: azon is csak a két kígyót formázó tetoválás volt.
Piton és Gloom egy pillanatig mozdulatlanul meredtek egymásra, majd Piton megfordult, és elindult az ajtó felé. Az ajtó felé, ahol ott lapult Harry, Ron és Hermione, s még néhány lépés és a professzor egyenesen beléjük ütközik. A három jó barát futásnak eredt. Néhány méter után Harry hátrafordult: Piton az ellenkező irányba indult el, nem láthatta őket, így lassíthattak. A professzor a következő órán a szokásosnál is mogorvább volt. Harry nem értette, mit akar rábizonyítani Gloomra, s hogy miért.
- "Ha már mi sem gyanakszunk rá…" - gondolta. - "Pont Piton, aki halálfaló volt… Gloom professzort még csak meg sem gyanúsították soha… Ráadásuk auror."
- Potter! Ez zöld!
Harry összerezzent Piton hangjára, így egy teljes üveg sárkánymájat öntött az üstjében fortyogó főzetbe, ami ezután kék színre váltott.
- Tíz pont a Griffendéltől - hallotta a háta mögül.
Az óra végére Neville kiegészítette további mínusz öt ponttal a Harrytől levont tizet, így a fiú Hermione és Ron társaságában kedvetlenül ballagott a könyvtár felé egy olyan folyosón, melyen korábban még sosem járt, bár Ron állította, hogy rövidebb, mint az az út, amit használni szoktak.
- Ron, már rég odaértünk volna, ha azt az utat használjuk, amit mindenki más is! - mondta Hermione türelmét vesztve.
- Mindjárt ott vagyunk - válaszolt a fiú, és megszaporázta lépteit a sötét, végtelennek tűnő folyosón.
- Mi ez?
Harry megállt, és megszemlélte a szobrot. Az embermagasnyi vízköpő fekete kőből volt, hegyes fülei alatt bújt meg sunyi szeme. Szájában hegyes fogak csillogtak. Karjain és lábain négy- négy éles karomban végződő ujj volt. Kőből faragott ruhája rongyosan, itt- ott cafatokban lógott rajta. Markában széles pengéjű szablyát tartott.
- Nem szeretnék vele összefutni a sötétben - mondta Hermione szörnyülködve.
- Van rajta valamilyen írás - Harry óvatosan lesöpörte a talapzatról a port. - Milyen különös betűk. Még életemben nem láttam ilyet
Hermione is tanácstalannak tűnt.
- Lehet, hogy Mardekár önarcképe - vetette fel Ron.
Hermione még egy pillanatig szótlanul nézegette az írást, majd nevetgélve továbbmentek a folyosón.
Nagy sokára elértek a könyvtárba.
- Nem kellett volna leadnom a rúnaismeretet, most sokkal egyszerűbb lenne, és nem kellene keresgetni a betűket - sopánkodott Hermione egy rúnaszótárral a kezében Mágiatörténet dolgozata felett.
- Sőt, nem kellene keresgélned, ha nem akarnál mindig mindennel hamarabb kész lenni, mint szükséges - mondta Ron.
- Hermione, arra a szoborra nem pont ilyen rúnákkal írtak valamit? - kérdezte elgondolkozva Harry.
- Elképzelhető. Hm, érdekes… Ezeket a betűket már több ezer éve nem használják, nem tudom Gemeninek hogy jutott eszébe ilyet feladni. Majd megnézhetjük, ha készen leszünk ezzel a dolgozattal. Még ma be akarom fejezni.
Harry őszintén csodálta a lányt: ő már rég beleunt a tanulásba, s már- már azt sem bánta volna, ha egyetlenegy RBF-et sem szerez, csak legyen már vége az állandó könyvtárazásnak, a végtelenbe nyúló tanulásnak, és annak, hogy a tanárok minden órán figyelmeztetik őket, hogy hamarosan itt a vizsgaidőszak. Hermione látszólag még élvezte is, hogy ennyi időt tölthet a könyvek közt, bár az bosszantotta, hogy Ron ugyan ott ült vele és Harryvel a könyvtárban, általában csak bámulta a mennyezetet, időnként felállt, és a könyvek közt őgyelgett, tanulni azonban nem volt hajlandó.
Hermione még akkor sem akarta abbahagyni dolgozata írását, mikor Madam Cvikker felállt, és megkérte őket, hogy menjenek fel a klubhelyiségbe, és ott folytassák a tanulást, végül a könyvtáros megengedte, hogy Hermione magával vigye a rúnaszótárt, de csak most az egyszer.
- Nem akarok este végigmenni azon a borzalmas folyosón, pláne hogy megnézzük azt a szörnyű szobrot! - mondta Hermione, mikor már újra a kivilágítatlan átjárónál jártak.
- Itt van! - mondta Harry, és odavonszolta a lányt, amíg Ron a folyosó túloldalán babrált a függönnyel.
Hermione elővette a rúnaszótárt és elkezdte kikeresgetni a betűket, s egymás után leírta őket egy pergamenre. Végül sikerült kikeresnie a szavakat és felolvasni a feliratot:

Khâzalad Démona

- Csodás, legalább tudjuk a becses nevét - gúnyolódott Ron. - Indulhatunk?
- Várj csak, ebben a könyvben mintha lett volna róla valami… Könnyű olvasmánynak vettem ki, gondoltam, érdekes…
Majd rövid keresgélés után kinyitotta a Veszélyes művészetek címet viselő könyvet, és halkan felolvasta:

Khâzalad Démonát sok- sok éve faragta ki, egy sötét mágus, ki életét a sötét művészeteknek szentelte, s ki megátkozta a fekete követ. A mágust a Fehér Rend elpusztította, s lelkét a démon kőtestébe zárta. Khâzalad átka szerint a démon új életre kel, ha a telihold megvilágítja szemét, s elpusztítja azt, kit először meglát, mert Khâzalad dühe szabadul akkor a világra. Agyarnyi fogai és tőrnyi karmai mellett érintését sokáig állni is halálos, s életével fizet, kinek árnyékát éri. A démont elpusztítani lehetetlen, mert minden átok s bűbáj visszahull a támadóra, s a követ erőszakkal széttörni nem lehet, mert Khâzalad szelleme védi azt. Ki megzavarja Khâzalad elátkozott művének álmát, csak egyben reménykedhet: a démon újra kővé válik, ha a csillagok fényénél megpillantja a vízben saját maga tükörképét.

Hermione és Harry némán meredtek a kőszoborra, mintha azt várnák, hogy megmozduljon. Ron a folyosó túloldalán állt, talán nem is hallotta, amit Hermione felolvasott, s akkor az egyik ablak előtt egy rántással elhúzta a függönyt.
Az égen a szél arrébb fújta a felhőket, s a folyosó egy részletét, azt, ahol Harry és Hermione is álltak, megvilágította a telihold fénye. A démon szeme sárgán felvillant, s sárga is maradt, bőre pikkelyes és kék lett, ruhája koszos és barna, karmai feketék, a szablya sötétszürke és fénytelen. S akkor kegyetlen vihogást hallottak először csak messziről, mintha egy kút fenekéről hallatszana, majd egyre közelebbről és közelebbről. A magasba lendült a tőr, a démon lelépett a talapzatról, s Harryre és Hermionéra nézett kegyetlen szemeivel.
- Futás! - ordította Harry.
Elkapta Hermione karját, és futásnak eredt nyomában Ronnal. Az utolsó pillanatban ugrottak be egy lovagi páncél mögé, majdnem eltalálta őket egy tűzgolyó, melyet a démon küldött feléjük.
- Ide! - kiáltotta zihálva Hermione, és egy ajtóra mutatott.
Egy tanterembe értek, melyben már rég nem folyhatott tanítás. A padokat oldalra húzták. A tábláról lepergett a festék. Ekkor betört az ajtó, és ott állt előttük a démon, hegyes fülei a mennyezetet érték. Egy újabb tűzgolyót küldött Harryék felé. Mindhárman kitértek előle, s az így a hátsó falat találta el, melynek egy része beomlott, s a romok közt egy csúcsával lefelé fordított háromszög izzott fel, melyet Harry álmában látott egyszer.
A három jó barát a falig hátrált, de a föld eltűnt a lábuk alól, s egy kőcsúszdában csúsztak a föld mélye felé, mélyebbre és egyre csak mélyebbre a sötétben…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza