Harry Potter és a Tükrök Labirintusa

(Katie Giorgessa)

XVIII.

Az első, akit meglátott

Hosszú percekig csúsztak lefelé, majd a kőcsúszda hirtelen véget ért, s Harry, Ron és Hermione a hideg kőlapokra estek.
Harry körülnézett. Egy hatalmas barlangban voltak, a mennyezetről óriási cseppkövek függtek alá. A levegőben különös, fenyegető illat terjengett. Mindenütt háznyi méretű, óriási gombák nőttek, melyek a legkülönbözőbb színekben pompáztak. Köztük kisebb gombák voltak, hosszú, kígyószerű liánok lógtak róluk. A feszültség teljes várakozás szinte tapintható volt a levegőben.
A lejárat felől távoli üvöltés hallatszott. Harry fejével a legközelebbi gomba felé bökött, s a három jóbarát kisebb gombáról nagyobbra ugrálva, liánokon csimpaszkodva feljutott a tetejére. Alig sikerült elbújniuk egy csiga rágta lyukban. A démon is a csúszda végére ért, és hatalmas robajjal elterült a padlón. Felugrott és körülnézett villogó, sárga szemeivel, orrlyukai kitágultak, ahogy áldozatai után szaglászott, fülét hegyezte, hátha léptek zaját, vagy bármi más neszt meghallhat.
Harry felnézett, de nem a cseppkövekkel borított mennyezet látta, hanem egy hatalmas, nyálkás, zöldes színű, de áttetsző csigát, alulról, amint épp készült átmászni rajtuk, beborítva őket nyálkás, talán mérgező váladékával. Hermione is észrevette a puhatestűt, szájára szorította kezét, hogy ne sikítson. Ron arca undorodó fintorba torzult.
A démon valamit mégis meghallhatott, mert gonosz szemeit összehúzta, és közelebb lépett a Harryéket rejtő gombához, léptei nyomán döngött a föld, felemelte kezében a szürke, széles pengéjű, hosszú szablyát. Ördögi arca eltorzult, ahogy próbált rátalálni a három védtelen gyerekre. Elfordult a másik irányba, s bevetette magát a liánok közé.
Egyikőjük sem vágyott rá, hogy a nyálkás és gusztustalan csiga átmásszon rajtuk, úgyhogy amilyen gyorsan és csendben tudtak, kimásztak a puhatestű alól.
- Irány vissza - zihálta Harry, de a kőcsúszda kijárata helyén, most egy lefelé fordított háromszög volt, de nem izzott vörösen, szürke volt, akár a cseppkövek.
- Itt nem jutunk vissza! - mondta Hermione. - Tovább kell mennünk!
- De merre? - Ron tanácstalanul körbenézett.
- Amerre a démon ment. Talán ő tudja, merre lehet innen kijutni! - mondta Harry, bár nem bízott benne túlságosan.
- Talán.
- De az a démon meg akar minket ölni!
- Nem, Hermione! Az a démon engem akar megölni! - mondta Harry. - Én álltam közelebb hozzá, engem keres.
- Mi csoda? Ti miről beszéltek? - Ron valószínűleg egy szót sem hallott a démon történetéből.
- A démon megöli azt, akit először meglát - magyarázta Hermione. - Akire rávetül az árnyéka, azonnal meghal!
- De ha meglátná az árnyékát, akkor újból kővé válna! - toldotta meg Harry.
- Csak ha vízen, a hold fényénél - helyesbített Hermione. - De ahhoz ki kell csalogatnunk innen. Ebben a barlangba nem süt be a hold fénye.
- De hogy kelt életre?
- A hold megvilágította a szemét, mikor kihúztad a függönyt.
Ron nagyon meglepődött. Harry sejtette, mi játszódik le benne.
- "Az én hibám" - Harry Ron helyébe képzelte magát, a fiú helyében ő is ezt mondta volna magának. - "Miattam kerültünk ide…!"
- Induljunk - mondta határozottságot tettetve.
A három jó barát libasorban indult a gombák és liánok közt. Minél tovább haladtak, egyre sűrűbb hálót fontak köréjük az indák. A démont próbálták követni, bízva abban, hogy kivezeti őket innen, de ha másra nem is volt jó ez, arra igen, hogy a démon mindenütt pusztítást hagyott maga után, még úgyis, hogy növények szinte azonnal képesek voltak regenerálódni, s így újból elállni útjukat. Így hát csak nagyon lassan tudtak haladni a sűrű növényzetben. A növények mintha csapdát akartak volna állítani nekik, egyre gyakrabban kellett megállniuk, hogy kiszabadítsák lábukat a marasztaló liánok fogságából. A sötétség is minden lépésnél nőttön nőtt. De az indák legyőzésénél, és a sötétségnél, valamint elhatalmasodó rosszkedvük és kétségbeesésüknél sokkal nagyobb kihívás volt legyőzniük az egyre inkább rájuk nehezedő álmosságot.
- Pihenjünk! - nyögte Ron és leroskadt az egyik alacsony gombára.
- Nem lehet, Ron… Szerintem… Szerintem ez nem lehet véletlen… Szinte biztos, hogy ezek a gombák… A gombák miatt vagy álmos, ahogy én is és Harry is!
Harry és Hermione közös erővel felállították Ront, és tovább indultak. Ekkor azonban olyan zúgást hallottak meg, mintha egy helikopter repült volna el közvetlenül a fejük felett.
- Egy óriás darázs! - kiáltotta Harry a hatalmas bogár láttán.
A rovar zuhanórepülésbe kezdett, úgy tűnt, el akarja fogni Harryéket. Bemenekültek egy gomba alá a hatalmas szárnycsapások elől.
- Húsevő méhecskék! Már csak ez hiányzott!
Harry tehetetlen dühében belerúgott a gombába, s sárga színű por hullott alá a gomba kék lemezei közül.
- Nem szabad elaludnunk… - motyogta Hermione.
- Ébren kell maradnunk - erősítette meg Harry.
- Nem alszom… - Ron feje vállára bukott.
Nem bírtak tovább harcolni az álom ellen, mindhárman elaludtak…

*

Néhány percnek tűnő óra múlva Harry kinyitotta a szemét. Egy óriási bogár, valószínűleg hangya hátán zötykölődött. A rovar áttetsző, narancssárga testét kemény páncél borította. Mellette két másik, ugyanolyan hangya ment, az egyiken Ron, a másikon Hermione "utazott", de már mindketten ébren voltak.
- Nem tudunk megszökni! - mondta Hermione, s felmutatta a kezét összekötő fűszálakat.
Harry keze is meg volt kötve, de lába szabad volt.
A hangyák egy menet részei voltak, mind egy földkupac felé tartottak. A menet elérte a hangyaboly bejáratát.
Hosszú alagutakon és járatokon meneteltek végig, aztán a hangyák egy része, köztük a Harryt, Ront és Hermionét szállító is különváltak a többitől. További járatok vártak még rájuk, de Harry már a szökésen törte a fejét. Addig mozgolódott, míg legurult a hangya hátáról, azonban az állat azonnal észrevette, s visszadobta a hátára, csúnya sebet ejtve Harry kezén, de a fűszálak szorítása engedett, s így a fiú már könnyen ki tudta volna húzni a kezét, azonban még várt. Az eséskor beverte a fejét, s így most kicsit szédelgett, de magánál volt.
A hangyák hirtelen megálltak, s levetették őket a hátukról. Sok-sok felismerhetetlen mag és gyümölcs mellé. Kétség sem férhetett hozzá: a hangyaboly éléskamrájába kerültek, mint élelem.
- Ki kell jutnunk innen! - mondta Hermione elborzadva félelmetes jövőtől, hogy a boly vacsorájául szolgálnak majd.
Ron és Harry teljes mértékben egyetértettek vele.
Harry kihúzta a kezét a fűszálak közül, s nagy üggyel-bajjal eloldozta a barátai kezére tekeredő szálakat, mikor készen lett, a hosszú menet legvége is eltűnt már, s a hangyák menetelése csak távolról hallatszott.
Elindultak visszafelé a járatban. Hamarosan újabb menet jött velük szembe, így behúzódtak egy oldalra nyíló átjáróba, ami egy nagyobba torkollott. Mivel ez teljesen üresnek látszott, jobbra fordultak. Megint hangyákkal találkoztak, odalapultak a folyosó falához, és remélték, a hangyák nem veszik észre őket. Így is lett, nem figyeltek fel rájuk, vagy csak nem akartak. Végigrohantak ezen a folyosón is, s kiértek a legszélesebbre, s már látták a kijáratot. Ekkor azonban újabb menet lépett be a hangyavárba, s az ő átjárójukon indultak el. Visszaszaladtak a legközelebbi elágazásig, és elfordultak jobbra. Lélekszakadva futottak végig az átjárón, s végül kiértek a bolyból, s újra megpillantották a gombákat és liánokat.
- Harry - sikította riadtan Hermione, s megütögette a vállát.
Harry hátrafordult, és megpillantotta a leghatalmasabb pamacsfüvet, amit valaha látott, s annak szirmai közt megbúvó éles fogait, közvetlen közelből. A virág már tátotta szirmait, hogy lenyelje őket. Menekülni már nem tudtak, így hárman egyszerre kezdtek el a virág szirmai felé rohanni. A virág utánuk kapott, de elvétette, s hamarosan felmásztak egy levélen, és csiklandozni kezdték a növényt. Az nevetni kezdett.
- Ugorjatok! - kiáltotta Harry, és elengedte a levelet, amibe kapaszkodott.
A virág már így is tíz láb magasra emelkedett, s Harry semmiképp nem akarta átélni, amint a növény elterül a földön, és csapkodni kezd leveleivel. Hamarosan ott volt mellette Ron és Hermione is a porban.
- Futás - zihálta Hermione.
Beértek a gombák közé, s az elsőnél megálltak. Harry leszakított egy darabot a talárja ujjából és a szája és orra elé kötötte, hogy ne szívhassa be az altató port közvetlenül. Barátai ugyanígy tettek, de ettől függetlenül ahogy meneteltek a növények közt, vigyáztak rá, nehogy túl közel menjenek, vagy megmozdítsák valamelyiket.
- Nem bírom tovább, muszáj, pihennünk… - mondta Hermione.
- Muszáj tovább mennünk - nyögte Harry, de legszívesebben ő is aludt volna, nem tudtak védekezni az álmosság ellen.
- Hermione, lehet, hogy átalszod a hátra levő életedet, ha most becsukod a szemed - mondta Ron, miközben megpróbálta felemelni a lányt.
- Tudom, de már azt sem bánnám…
- Hermione, ne csináld ezt, tovább kell mennünk - Harry segített barátjának talpra segíteni a lányt.
- Hermione, beszélj! Akkor nem fogsz elaludni! Beszélj! Sikerülni fog! Ne hallgass el! - bíztatta Ron.
- Próbálok, de olyan nehéz…
- Gyerünk Hermione, már nem sokára kint vagyunk a gombák közül… Nem tarthat a végtelenségig! - bizonygatta magának is Harry.
- Aludni…
- Hermione, figyelj rám! Nem aludhatsz el! Nem lehet!
Tovább vonszolták Hermionét, de ahogy haladtak a liánok között, lépésről lépésre világosodni kezdett, s a növényzet is ritkult.
- Hermione, mindjárt kint vagyunk! Ébredj! - bíztatta Harry, de ekkor ő is elvesztette minden reményét: egy sziklafallal találták magukat szembe, melyen egy repedés, vagy üreg sem volt, melyen átjuthattak volna.
- Hiába jöttünk el idáig! - mondta Ron teljesen elkeseredetten.
Hermione motyogott valamit félálomban. Leültek egy kis gomba mellett. Harry esélyeiket latolgatta.
Úgy gondolta, ha visszafordulnának, egyikük sem bírná ki ébren, mire visszaérnének a lejárathoz, Hermione pláne nem, ráadásul onnan sem juthatnak vissza a Roxfortba. Viszont ha a fal mellett indulnának el, lehet, hogy találnának egy másik kijáratot, vagy legfeljebb végül visszaérnének oda, ahonnan indultak.
Ron látszólag teljesen feladott minden próbálkozást, már Hermione ébresztgetésével is felhagyott. Mereven nézett maga elé, látszólag minden erejét arra összpontosította, hogy ébren tudjon maradni, kezével Hermionét tartotta, hátha ülve kisebb az esélye annak, hogy örök, mély álomba merüljön.
Hermione kinyitotta a szemét és Harryre nézett.
- A háromszög… - suttogta. - A falon… itt kell lennie valahol - mondta, majd újra lehunyta a szemét.
Harry felugrott. Ront látszólag meglepte a hirtelen mozdulat, felnézett, s értetlenül vizsgálta Harry arcát.
- Segíts Hermionénak! - mondta Harry.
Előre ment és elindult a fal tövében végig tapogatva a sima követ.
- Erre! Erre! - kiáltotta mikor végre rátalált a háromszögre, mely vörösen izzott a sziklába vájva. - Erre! Erre! Siessetek.
Visszament, hogy segítsen Ronnak az álmosságtól tántorgó Hermionét támogatni. Mikor odaértek, a lány elismerően mosolygott. Nekidőltek a falnak, s az engedett.

*

Az átjáró azonnal bezárult mögöttük, s újra csak egy szürke háromszöget láttak a sziklába vájva.
Egy másik barlangba kerültek, de itt cseppkövek helyett jégcsapok lógtak a mennyezetről és a kiszögellésekről egyaránt. Egy befagyott tó jegén álltak. A lehelet látszott a levegőben, s mint az előző barlangban is, itt is nyugtalanság fogta el őket, amint beléptek. De itt legalább álompórt szóró gombákat és húsevő élőlényeket nem láttak.
- Megfagyunk, ha sokáig itt maradunk! - mondta Hermione.
- Talán innen is ki tudunk jutni, ha találunk egy olyan háromszöget - mondta Harry.
- Igen, de vajon innen hová jutunk? - kérdezte Ron. - Lehet, hogy egyenesen egy húsevő rovar szájába sétálunk! Vagy a démon marasztaló karjai közé…
- Itt akkor sem maradhatunk!
Hermione karba fonta kezeit, láthatóan aggódott a hideg miatt.
- Ráadásul a démon is utánunk fog jönni!
Hermione hátrafordult, hogy aggodalmaskodó pillantást vessen a szürke háromszögre, de amint hátrapillantott, felsikoltott. Egy döngő lépés alatt rázkódott meg a jégpáncél. Harrynek megszólalnia sem volt ideje, s már csak azt látta, hogy a lányt felkapja a kékbőrű démon, megvillantja pengeéles agyarait és villámgyorsan elindul a befagyott tó túlpartja felé karmos lábain csúszva tovább, félresodorva Ront és őt is.
- Hermione! - hallotta Harry Ron hangját maga mellől.
- Ron! Harry! - sikított a lány.
A két fiú megpróbálta utolérni a démont, de újra és újra elestek a síkos jégen. A démont láthatólag nem zavarta a csúszós talaj, szélsebesen haladt előre. Hermione sikított, aztán a sikoltása elhalt… Talán a démon befogta a száját… Harry gondolni sem mert rá, hogy Hermione esetleg soha többé nem tud sikítani…
Harry és Ron lélekszakadva futottak, de nem tudtak elég gyorsan haladni, a démon elérte a partot, és feléjük fordult. Kegyetlen kacajt hallatott, majd ordítani kezdett. Harry hallotta a jellegzetes hangot, amikor a jég megreped, és egy szempillantásnyi idő múlva hatalmas jégcsapok hulltak alá, melyek feltörték a tó jegét. Még egy utolsó sikoltás, mely jelezte, hogy Hermione életben van, és a démon eltűnt a szemük elől.
- "Mégsem engem látott meg először" - gondolta Harry. - "Oh, miért is nem engem?! Miért Hermionét? Hiszen nem is akart visszamenni ahhoz a borzalmas szoborhoz! Miért nem engem látott meg?!"
Harry és Ron utolsó reménye az volt, hogy meg tudnak maradni egy jégtáblán, mivel ha beleesnek a jéghideg vízbe, az a biztos halált jelentette számukra. A jégcsapok miatt óriási hullámok keletkeztek, melyet ide-oda dobálták a jégtáblát, amelybe Harry és Ron kétségbeesetten próbált kapaszkodni.
- Ron!
Harry barátja után kapott, és megfogta a karját, de a jég nagyon csúszott, így félő volt, mindketten beleesnek a tóba.
Harry találta egy rést a jégben, ahova be tudta akasztani a lábát, így nagy nehezen vissza tudta húzni vacogó barátját a jégtáblára.
- Tudsz valamilyen varázslatot, amit használhatnánk? - kérdezte Ron.
Harry megcsóválta a fejét.
- Evezz! - mondta Harry, és belenyúlt a jéghideg vízbe. - Utol kell érnünk a démont… és ki kell szabadítanunk Hermionét!
Belenyújtotta kezét a jéghideg vízbe, mely rögtön megdermedt. Evezni kezdett, ujjai borzalmasan sajogtak, de egyre csak Hermione járt az eszében, s mindkét kezét, mellyel kétségbeesetten evezett, odaadta volna, csak hogy Hermione kiszabaduljon a rém szörnyű fogságából.
Pár perc keserves munka után a jégtábla a partnak ütközött. Harry és Ron már látták a vörösen izzó háromszöget.
- Kész vagy? - kérdezte Harry.
- Igen.
Ron eltökélt arccal bólintott.
Nekidőltek a falnak, s az újból engedett. Egyikük sem tudta még, hogy amikor a következő barlangot megpillantják, mindketten inkább visszatértek volna a jégverembe.
De mindketten tisztában voltak vele, Hermione élete másodperceken múlhat…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza