Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

Figyelem: Ez a történet az írónő regény-trilógiájának befejező része. :-) A művek sorrendben a következők: HP és a Főnixszobor, HP és a Tükrök Labirintusa, valamint a most következő, azaz a HP és a Remény Szelencéje. A történet jobb megértésének érdekében ajánlott a fenti műveket a megadott sorrendben olvasni. :-) Kellemes szórakozást kíván hozzá a Dark Arts team!

 

Kavecsánszki Rékának,

mert nélküle nem létezhetne Lady Ferisse sem

I.

Gemeni titka

A portsmouthi Burnsten utca egyetlenegy hatalmas épületből állt. A fenyőfák mögött esőáztatta, tűlevéllel borított keskeny út vezetett néhány elvirágzott vadrózsabokor között egy alacsony kapuhoz, rajta rozsdás kopogtatóval. A kapu mellett a csupasz téglafalon viharvert márványtábla függött, rajta a felirat: Szent Berta Lelencház. Az épület maga szürke volt, faláról mállott a vakolat, olajzöldre mázolt ablakairól pergett a festék, szürke sötétítőfüggönyei nem engedtek bepillantást a kíváncsi szemeknek.
A ködös, szürke reggelen egy boszorkány jelent meg a fenyőfák közt. Karjában hatalmas mózeskosarat tartott. Fekete talárt viselt, fejét sötét kendőbe burkolta, a kendő alól néhány szénfekete hajtincs lógott ki. A nő arca gondterhelt, csupa csont és bőr volt. Kisírt szeme könnyektől csillogott, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. A kapuhoz lépett, letérdelt, nem törődve a nedves tűlevélszőnyeggel. A mózeskosárból óvatosan kiemelt egy fehér takaróba burkolt csecsemőt. Megigazította az alvó kisdeden a plédet, és gyengéden letette a kapu elé. Bármily finoman is próbálta lefektetni, a kicsi felsírt. A boszorkány ijedten ugrott fel, utoljára megsimította a kicsi arcát, majd felkapta a kosarat és eltűnt a ködben. A kisbaba tovább sírt, s hamarosan egy kerek arcú, ötvenes éveiben járó, barna taláros boszorkány jelent meg az ajtóban.
- Jaj, te szegény… - mondta, lehajolt és karjaiba vette a kisdedet.
Kisimította a baba arcából a fehér takarót, így láthatóvá vált a gyermek arca. Néhány tincs rövid kis haja fekete volt, mint a szén.
- Ki vagy te, cseppség…
A boszorkány ringatni kezdte a kisbabát. A kicsi abbahagyta a sírást, egy rövid időre elcsitult, s kinyitotta eddig szorosan összeszorított szemeit.
- Szentséges ég! - az asszony felkiáltott, amint megpillantotta a kislány borostyán sárga szemeit.
Ekkor észrevett egy láncot, mely a kisbaba nyakában lógott, s azon talált egy apró kis medált.
- Corell Symentha - olvasta fel az aranyba vésett apró betűket.
A kisbaba újra sírni kezdett. Az asszony bement a kapun, közben csitítgatni próbálta a cseppséget. Belépett a szürke, dohszagú épületbe. Végigcsoszogott a dísztelen folyosón, melyről mindkét oldalon olajzöldre festett ajtók nyíltak. A folyosó végén egy, a többinél magasabb ajtó állt, rajta felirat: Igazgatóság. Kopogott, majd belépett az ajtón. Szemben magas, fekete íróasztal állt, mögötte szigorú tekintetű, idősödő nő.
- Mit történt, Clara? - kérdezte, majd felpillantott munkájából. - Már megint? Miért kerül ide az összes kölyök a környékről.
- Nem tudom, Miss Prest.
- Mondja, hogy fiú!
- Nem, kisasszony, lány.
- Lány? Miért? Miért lány? Ha fiú lenne, átküldhetnénk a Borter's-be! Egészséges?
- Úgy tűnik.
- Valamit tudunk róla?
- Semmit, csak… Oh, egy pillanat… Itt van valamit.
A fehér takaró alól előhúzott egy gyűrött pergamenlapot.
- Azt írja, kérem, vigyázzanak a gyermekemre. A keresztneve Corell - egy pillanatig hallgatott. - Június 20-án született.
- Mit hagyott ki? - kérdezte hűvösen az igazgatónő. - Miért próbál átverni?
- Oh, én nem, kisasszony, csak, a lényeges részt olvastam fel belőle…
- Mutassa!
A Clarának nevezett boszorkány átadta a pergamenlapot az igazgatónőnek.
- Sorsa sok más máguséval és varázstalanéval fonódik össze, nagy lesz az övéi s az emberek közt egyaránt - idézte a levelet az igazgatónő. - Hozza közelebb!
Clara óvatos léptekkel ment az íróasztalhoz, s letette Miss Prest elé a gyermeket. Az igazgatónő fekete, szögletes keretes szemüvege mögött gyanakvóan villogó barna szemével figyelte a kicsit, majd hirtelen, mintha meg akarná ijeszteni, fekete körmű kezeivel a baba felé kapott. A kislány keservesen sírni kezdett. Clara ökölbe szorította kezeit, és kétségbeesve figyelte főnöke ügyködését.
- Nem változott a szemszíne… Hát ez meg mi? - azzal ő is kihúzta a takaró alól a medált. - Corell Symentha… A levélben csak annyi volt, Corell a neve…
Miss Prest arca elé kapta kezét.
- Miért - mondta. - Miért? Nem elég, hogy egy újabb kölyök, de ráadásul morphén!
Clara összehúzta szemöldökeit.
- Morphén! Morphén! - az igazgató felugrott az íróasztaltól, az ablakhoz sietett, és kibámult az esőbe. - Morphén! - mondta s tapsolt. - Hogy miért nem egy egyszerű kölyök? Morphén! Akármikor átváltozik! Persze, majd ha nagyobb lesz… Nem baj, legalább tudjuk a váltónevét! Symentha! Symentha! Symentha! Symentha! Symentha! - a baba minden egyes szónál egyre keservesebben sírt. - Symentha!
- Hagyja abba! - Clara nem bírta tovább elviselni.
Az igazgatónő dühtől remegve ált az ablaknál, Clara a babát nézte aggodalomtól eltorzult arccal, ökölbe szorított kezekkel, a kicsi sárga szemeit összeszorítva egyre csak sírt, és sírt, és sírt…
Eközben több száz mérfölddel arrébb, Aberdeenben egy fehérre meszelt, több szárnyú épület előtt feltűnt egy sötét taláros, kendővel eltakart fejű boszorkány, kezében mózeskosárral. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Portsmouthban is ő bukkant fel néhány perccel korábban.
A macskaköves járdától tujákkal szegélyezett út vezetett az ajtóig. Sietve végigment rajta, a mózeskosárból egy világoskék plédbe takart kisbabát fektetett a lépcsőre, és megcsókolta a homlokát. Talárja alól előhúzott egy pergamenlapot, és a csecsemő mellé tette, majd csöngetett. Óvatosan felkapta a mózeskosarat és már el is tűnt a szem elől.
Az ajtóban négyéves forma kislány jelent meg, szőke haját fújta az enyhe szél. Mikor kék szemeivel megpillantotta a lábai előtt fekvő gyermeket halkan felsikoltott, ölébe vette a kicsit, és beszaladt a házba. A folyosón egy csapat, a kislányhoz hasonló korú gyerek beszélgetett, nevetgélt, de azonnal a kislány köré gyűltek, amint meglátták, mit tart apró kezeiben. A szőke lányka végigszaladt a kövezett folyosón, fel egy hosszú lépcsősoron, majd mikor felért jobbra fordult, és egy üvegajtón át belépett egy kis terembe. A helyiségben néhány szék volt és egy íróasztal. A székekben három, a kislánynál jóval idősebb fiú ült, az íróasztal mögött festett arcú boszorkány. Amint meglátta a kislányt és az általa talált csecsemőt, felállt, és széles karmozdulattal mutatta az irányt.
- Gyere velem, Miranda - mondta jóságosan.
A Mirandának szólított kislány követte a szürke taláros boszorkányt, végigmentek a terem oldalán nyíló folyosón, s egy ajtóhoz jutottak. A boszorkány kopogott, majd benyitott.
- Mi az? Mi történt már megint?
A szobában egy hatalmas íróasztal és fiókos polcok álltak. Az asztal telis-tele volt papírokkal, iratokkal, a pergamenhalmok mögött gondterhelt arcú varázsló ült, egyik kezében egy pohár vízzel, másikban pennával. Idegesnek látszott, de amint meglátta a betakart kisbabát, szeme mosolygott, de arca szomorú maradt, letette a pennát és a poharat egy papírrakás tetejére.
- Lássuk csak… Köszönöm, Miranda - karjaiba vette a kisbabát. - Hát ez meg mi?
Kivette a kisbaba kezeiből a gyűrött pergament, széthajtotta a lapot, és széles mozdulattal kisimította, azonban ezzel meglökte az irathalmot, amire a vizet tette, az megbillent, s ráömlött a papírra.
- Jaj, ne! - kezeivel megpróbálta letörölni a vizet, de ezzel csak azt érte el, hogy olvashatatlanná vált a pergamenen az írás, kivéve néhány szót…
- A családfája volt… Most már sosem tudjuk meg, kit találtunk… Szegény pici… Az édesanyja nevét tudjuk… De lemondott róla, itt van a nyilatkozat… Minden bizonnyal kisfiú, és ahogy látom, teljesen egészséges. Úgy tűnik, újabb gyermeket kell szárnyaink alá vennünk - mondta szomorkás mosollyal - De az apjuk nevét nem írták ide, vagy elkenődött… Van két ikertestvére valahol… Latinul gemini, ezt írták csak ide… Zárójelben pedig két női név közt egy férfinév… - mondta, majd a kisbabához fordult. - Üdvözöllek a Szent Garbulus Nevelőintézetben Otto Gemeni!
Több évtizeddel később, több száz mérfölddel odébb Harry Potter az éjszaka közepén felriadt álmából, s remegve, szemeivel a tompa sötétséget kutatva ajkai néma szavakat formáltak:
- A Díva ikertestvére!
Nem volt újdonság számára, hogy az előbbihez hasonló álmok kísértették már majdnem egy éve. Sok minden volt Harry Potter életében, amit mások talán különösnek, sőt aggasztónak tartottak volna. Például azt, hogy Harry a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából a nyári szünetre nem valamilyen rokonai házába, hanem a szülei, s tizenkét varázstalan, mugli haláláért elitélt, szökött fegyenc Sirius Black, a keresztapja házába tért, hogy ott töltse a szünidőt. Bár Siriust ártatlanul fogták el, s vetették börtönbe, a varázslótársadalom vakon hitt bűnösségében, s a valódi gyilkost az azóta eltelt tizenhat év alatt sem fogták el, (de nem is próbálták, Siriust annál inkább).
Harry már azt is szokásosnak találta, hogy nem telt el még úgy év a Roxfortban, hogy valaki ne próbálta volna megölni őt. Ezeket a gyilkossági kísérleteket (általában) egy mágusnak köszönhette, aki rémuralma alatt tartotta a mágusvilágot és a muglikat is egyaránt, mígnem Harryre emelve pálcáját átkával önmagát találta el, s bár életét nem, elvesztette minden hatalmát s erejét, kivetődött testéből, s bujdosni kényszerült. A mágusok nem tudták elfelejteni, de továbbra sem merték szájukra venni a rettegett nevet: Voldemort. Még hívei nagy része sem merte kimondani, részint, mert ők is tartottak tőle, részint, mert ezzel elárulták volna magukat mindenki előtt. Az egyik legsúlyosabb bűn volt a mágusok közt, ha valakiről bebizonyosodott, hogy halálfaló, azaz Voldemort híve, senki nem tudta megbocsátani a sok rémtettet, melyet véghezvittek.
Mikor már elült a gyanakvás, s megszűnt a félelem Voldemort visszatérte iránt, a feketemágus visszaszerezte testét, s hatalma egy részét, s sötét lénye újra félelemben tartotta az emberek szívét. A mágusok ezt ugyanannak a varázslónak köszönhették, aki elárulta Voldemortnak Harry szüleit, s aki helyett Siriust zárták börtönbe. A sors csúnyán elbánt Harry szüleivel, s apja két legjobb barátjával Remus Lupinnal és Sirius Blackkel. Mikor Voldemort hatalma csúcsán állt, Potterék Voldemort elől elbujdostak, s egy titokgazda segítségével próbálták végleg elrejteni magukat. A négy barát, James, Remus Lupin, Sirius és Peter Pettigrew közül azonban egy áruló volt, s végül ő lett Potterék titokgazdája. Sirius és Lupin végig egymásra gyanakodtak, s a szerencsétlen Peterre senki sem gondolt, végül rá bízták a titkot, s ő Voldemort kezére játszotta őket.
Harry az előző éveknél is biztosabb volt abban, hogy újra ott van Voldemort kéme a Roxfort környékén. Mások még ennél is aggasztóbbnak találták volna, hogy Anabell, Voldemort (szerencsére) egyetlen lánya immáron ötödéves roxfortos volt, aki két évvel járt Harry alatt. Ennek ellenére a fiú biztos volt benne, Anabell ártatlan. A lányt valamennyire Voldemort újabb áldozatának vélte, aki nem tehet a kényszerű rokonságról, ahogy Harry pálcája sem, hogy a testvére a Sötét Nagyurat szolgálja. Bár fogalma sem volt, miért, a lány egyre gyakrabban jutott eszébe, még ha nem is tudott úgy gondolni rá, hogy ne jutott volna eszébe egyszerre szép és félelmetes arca…
De amit már Harry sem tudott átlagosnak ítélni, azok az iméntihez hasonló rémálmai voltak, melyek mind-mind egyetlen személy köré épültek, mind e személy életének egy-egy pillanatát mutatták be. Bár a nyári szünetben megszabadult rémálmaitól, mégis nyugtalanította. Ugyanis ez a személy nem volt más, mint egy emberfeletti képességekkel bíró, ám emberi életet élő varázslény, aki külsejét kaméleon módra váltogathatja, egy morphén: Corell Jonnes, akit a köznyelv csak a Dívaként emlegetett, s akit tizenhat éve életfogytiglani azkabani fogságra ítélt a mágustörvényszék azért a tervért, melynek sikerén vagy bukásán múlt, hogy Vodlemort visszatérhet-e, vagy sem. Bár alig hitt valaki abban, hogy a Díva valóban létezik, s azt is csak Harry tudta teljes bizonysággal, hogy megegyezik Corell Jonnesszal. Nagy felháborodást keltett elfogása, azért is, mert egyik bűntársa a leendő Mágiaügyi Miniszter fia volt, viszont Harry azzal is tisztában volt, hogy azóta a Díva már halott, még ha az előző év folyamán szemtől szemben találkozott is vele.
Már hajnalodott London külvárosa felett, de a reggeli szürkületet még nem aranyozták be a nap első sugarai. A hold fehér sarlója az ég alján járt, néhány komor, szürke felhő alatt, melyek mindig jelen voltak az égbolton, hol több, hol kevesebb úszott belőlük a kék égen, de mindig volt legalább egy vagy kettő, mely eltakarta a napot.
A poros, szürke, kis ház az úttól messze állt, kavicsos utacska vezetett a bejárathoz. A kertben vénséges vén fák álltak, görcsös ágaik eltakarták a ház falait, poros ablakait és hiányos, szürkés cserepeit. Mások nyílván különösnek vélték volna, hogy a házban egy tizenhét éves fiú és egy hatalmas, fekete kutya élt, valamint egy fehér hóbagoly, aki minden héten kiröppent az ablakon, és csak néhány nappal később tért vissza.
A szobában az ablak előtt íróasztal állt, rajta néhány könyvvel és pergamenlappal. Mellette egy ágy, vele szemben ütött-kopott szekrény.
Harry az ágyán feküdt, a mennyezetet bámulta, s álmán töprengett. Az íróasztalra pillantott, azon ott nyugodtak roxforti tankönyvei, köztük A mágia története címszavakban is. Ez csak még inkább aggodalommal töltötte el. Valószínű volt ugyanis, hogy amit álmaiban látott, az valaha a valóságban is megtörtént. Az iskola mágiatörténet professzorát Otto Gemeninek hívták ugyanis, s álmában róla derült ki, a Díva ikertestvére, hiszen a nőt már ismerte korábbi álmaiból. Gemeni professzor bármily jó tanár is volt, s Harry korábban bármennyire kedvelte is, most nem tudta, mit gondoljon róla, s bár ez nem volt jellemző Harryre, félt, hogy a professzorban ugyanúgy csalódnia kell majd, mint néhány évvel korábbi sötét varázslatok kivédése tanárában, aki a bizalmába férkőzött, s utóbb kiderült róla, Voldemort kémeként érkezett a Roxfortba. Bár nem hitt benne, hogy már születéskor eldől az ember sorsa, most mégis tartott tőle, a Díva ikerbátyjaként a férfi a Voldemortot támogató Díva útját járja.
Harry hosszú percekig, talán órákig feküdt a mennyezetet bámulva sötét gondolataiba merülve. Azon tépődött, mit tegyen. Úgy érezte, ezt már el kell mondania, nem titkolhatja tovább. Be kell számolnia Siriusnak álmairól. Azonban annyi minden történt már vele a mágusok világában, hogy valószínűnek tartotta, a Díváról szóló rémálmok nem tartoznak a "normális" mágusokat jellemző dolgok közé. Bár szerinte Sirius mindig túlságosan aggódott érte, legalábbis ha kockára tette az életét, úgy érezte, el kell mondania.
Harry nem könnyebbült meg, mikor halk csörömpölés hallatszott, a konyhából. A fiú kikászálódott ágyából, felöltözött, s lassan lement a lépcsőn. Kicsit habozott, majd belépett a konyhába.
A tűzhely előtt ott állt az a lény, aki miatt a csörömpölés volt, s aki a legnagyobb meglepetést okozta Harrynek Siriusnál: Twaddy, a házimanó. Tökéletesen tiszta, sötétzöld szoknyája, almazöld ingecskéje, zöld-szürke kockás köténykéje jól illett nagy, fűszínű szemeihez. Sirius a múlt évben mentette meg, azzal vádolták, hogy élelmiszert lopott, azonban ő ártatlan volt, (Sirius volt az, aki kutya képében elcsent valamit), s kiszabadította az elbocsátott manót, aki azóta hűségesen követte őt mindenhová.
Harry el sem merte képzelni, mi lett volna Twaddy nélkül. Keresztapja nagynénje, a rend és tisztaságmániás Petunia néni tökéletes ellentéte volt. A férfi, mint egy rossz gyerek, soha nem rakott rendet, sőt. Így Twaddy nélkül már rég elvesztek volna a felfordulásban.
Sirius reggelire önszántából néhány pohár tejet fogyasztott volna újságolvasás közben, de Twaddy hosszas győzködés után mindig elérte, hogy egyen valami "rendeset" is, ahogy a manó fogalmazott.
Twaddy épp reggelit készített, a konyhapulton állva kotorászott a szekrényben. Sirius még nem volt a konyhában.
- Jó reggelt! - köszönt Harry.
- Jó reggelt! Jó reggelt, Harry Potter! Jó étvágyat! Jó étvágyat! - visította Twaddy.
Leugrott a szekrényről és pirítóstornyot halmozott fel egy tányérkára az asztalon. Harry leült az egyik székre. A manó csípőre tett kézzel megállt mellette, jelezve, elvárja, hogy Harry az utolsó falatig megegye mindet.
- Köszönöm, Twaddy - mondta Harry, bár kételkedett benne, hogy egy falatot is le tudna nyelni.
Twaddy tovább sürgött-forgott a konyhában. Harry némán üldögélt az asztalnál, a szoba csendjét csak a mosogatás közben összekoccanó tányérok és poharak hangja törte meg, bár Harry el sem tudta képzelni, reggeli előtt milyen mosatlant talált a manó.
Ekkor a bejárati ajtó kinyílt, majd becsapódott, a folyosóról tappancsok (Sirius általában kutya képében mászkált, mivel animágus volt), majd léptek zaja szűrődött be, s az ajtóban megjelent Sirius. Arca gondterhelt volt, szemein látszott, az éjszaka nem sokat aludt.
- Otto Gemeni… - kezdte Sirius az ajtófélfának dőlve, vállig érő, fekete haja kócos volt, szemei tompán fénylettek. - Meghalt.
Harry felállt az asztaltól.
- Meghalt? De hát… Hogy? És mikor? És…
- Nyugalom - mondta Sirius, s finoman lenyomva Harry vállát visszaültette a székre, majd ő is helyet foglalt keresztfiával szemben. - Megölték. Egy idős boszorkány házában, a boszorkányt is.
- Ez rettenetes.
Harry megsemmisülten nézett maga elé. A hír lesújtó volt, lesújtóbb bármely eddiginél, hiszen eddig csak olyan halálesetekről kaptak hírt, amik olyanokkal történtek, akiket Harry egyáltalán nem, vagy csak névről ismert.
- A legfurcsább benne az, hogy a boszorkány ezt szorongatta - mondta Sirius, s elővett egy aranyláncot, rajta medállal, s letette az asztal közepére.
Harry azonnal felismerte az álmában látott ékszert, már a gravírozás nélkül is:

Corell Symentha

Kezébe vette, de rögtön visszadobta az asztalra s hátrahőkölt. A felirat ugyanis megváltozott:

Lily Evans

- Harry, mi…? - kezdte Sirius, de amint a medalionra pillantott elhallgatott. - Ez az, ami…
-… a Sötét Idő Erdejébe vitt - fejezte be a mondatot Harry.
Sirius kiment a konyhából, be a szobájába, majd egy pergamennel, pennával és Almirával, a baglyával tért vissza. Sietve megírt egy rövid levelet, majd Almira szárnyra kapott.
- Hogy hívták a boszorkányt? - kérdezte Harry hirtelen ötletből.
- Nadine Sailornak - felelte kurtán Sirius, akit láthatóan meglepett a kérdés.
- Nadine Sailor! Ő az édesanyja! Mármint ő volt… - mondta Harry.
- Mi csoda?
- Gemeni édesanyja!
- Harry, ezt, ezt honnan tudod?
- Tavaly megtaláltuk Gemeni professzor családfáját, odaadtuk neki, és, és azt mondta, meg akarja keresni a családját, de csak egy nevet lehetett elolvasni, és az Nadine Sailoré volt.
- És erről miért nem szóltál korábban?
- Úgy gondoltam, ez a professzorra tartozik, nem hittem, hogy ezen bármi múlhat.
- Nem is ezen múlt, csak… jó lett volna legalább tudni… De, különös… Azt gondolod, talán valami olyasmire bukkant, amit nem kellett volna? - Sirius szórakozottan babrált reggelijével, melyet időközben Twaddy pakolt elé.
- Hát… - mondta bizonytalanul és nyelt egyet.
- "Most vagy soha!" - gondolta.
- "Inkább soha!" - válaszolta önmagának.
- Nem tudom - mondta végül.
Sirius még egy pillanatig arcát fürkészte, majd felemelte az újságot, mely eddig az asztalon pihent.
A következő húsz-huszonöt percben senki nem szólalt meg. Harry a medaliont figyelte, melynek felirata időközben visszaváltott Corell Symenthára, Sirius a Reggeli Prófétát böngészte, Twaddy pedig a fűszergyűjteményét rendezgette, mindezt kínos csendben. (Bármennyire is megsértették Twaddyt, például azzal, hogy elpakoltak helyette, mindig ki lehetett engesztelni egy új üvegcse fehérborssal vagy valami mással.)
Óráknak tűnő percekkel később az ablakon két boszorkány veszekedése hallatszott be. Sirius és Harry az ablakhoz léptek, Twaddy is odatolta kisszékét, s lábujjhegyen kikukucskált.
Harry rögtön felismerte mindkét hangot, de igencsak meglepődött. Az egyik azé a hölgyé volt, aki akkor vigyázott Harryre, amikor Dursleylék elutaztak, s mindig az elhunyt macskái fényképeinek nézegetésével teltek a napok. Ez a hölgy nem volt más, mint Arabella Figg, aki most barna talárban közeledett a házuk felé, ősz haján meg-megcsillant a nap fénye. A másik hang mély volt, s tisztán, bár fenyegetően csengett. A boszorkány szénfekete haja, szokásával ellentétben ki volt engedve, csillogó hullámokban omlott vállára, s onnan le egészen a derekáig. Harry öltözete láttán meg volt győződve róla, hogy a katedrán viselt talárjai a "szolid" kategóriába tartoznak: a fekete ruhadarabon a legmeglepőbb helyeken voltak kivágások, s alatta egy fekete-fehér kockás, hosszú ruha látszott. Ő volt a Roxfort sötét varázslatok kivédése tanára, Selma Gloom.
- Minek hord ilyen cipőt, ha nem tud benne járni? - kérdezte Mrs Figg válla felett hátranézve a magas sarkú cipőjében a kövek közt egyensúlyozó tanárnőre.
- Elhiheti, nem ilyen helyeken szoktam mászkálni - válaszolt ingerülten a professzor.
- Vegye le, akkor legalább a bokája nem megy ki…
- Nem fog kifogni rajtam néhány hülye kő!
Mrs Figg csak nevetett és a fejét csóválta.
- Ki az a nő? - kérdezte Sirius mosolyogva.
- Selma Gloom - válaszolta Harry, majd nevetve hozzá tette. - Tudod, az auror.
- Auror? Ez a nő? Azt megnézném… - nevetett keresztapja.
- Áh, jó napot, Sirius! - intett Mrs Figg.
- Jó napot!
Sirius ajtót nyitott. Twaddy egy konyharuhába törölgette kezét, Harry pedig megállt az ajtó mellett.
Mrs Figg és Sirius kezet fogtak, Gloom pedig felhúzott szemöldökkel jártatta tekintetét a két mágus között.
- Nyugalom, Selma, Sirius a mi oldalunkon áll.
Azután lezajlott egy rövid bemutatkozás, és mindhárman bementek a konyhába.
- Nos, mi volt olyan sürgős? - kérdezte Gloom ridegen.
- Ez - mondta Sirius, és az asztal felé intett. - Gondolom, értesült róla, hogy Otto Gemenit az éjjel megölték.
- Oh, nem, most tudtam meg - válaszolta Gloom hangjában minden sajnálat vagy szomorúság nélkül.
- Egy Nadine Sailor nevű boszorkány házában történt, aki, mint Harrytől megtudtam, az édesanyja volt.
- Az anyja? - vágott közbe Mrs Figg.
Sirius bólintott. Gloom elgondolkozva nézett előbb Siriusra, majd Harryre fürkésző tekintetű, zölden csillogó szemeivel.
- A boszorkány a kezében szorongatta - tette hozzá Sirius.
Gloom az asztalhoz lépett, s a láncnál fogva felemelte a medált.
- Corell S… A kezében? - kérdezte hirtelen, s szeme különösen felcsillant.
- Igen - válaszolt Sirius. - Talán a támadóé.
- Corell… Igen ritka, és a második név kétségtelenül váltónév.
- Hogy morphén lenne a támadó? - Mrs Figg csípőre tett kézzel, összeráncolt szemöldökkel nézte Gloomot.
- Lehetetlen. Corell Jonnes meghalt - motyogta Gloom maga elé.
- Úgy gondolja… a Díva? - Sirius a medálra szegezte tekintetét. - Mármint, ha valóban létezik…
- Nem lehet más, de vajon hogy került a támadóhoz a Díva medálja? - vetette fel az ésszerű kérdést a tanárnő.
- Ugyan, kedves - kezdte Mrs Figg kissé lesajnálóan, - attól, mert Corellnek hívtak valakit, még nem biztos, hogy a Díváról van szó. Csak találgatás, hogy Corell Jonnes a Díva. Sőt több mint valószínű, hogy nem ő, hiszen elfogták! El tudták fogni! És nem változott át semmivé. Nem menekült el. Corell Jonnes nem lehet morphén, ráadásul nem tudjuk a Díva váltónevét. Egyáltalán nem biztos, hogy az övé a Symentha!
Gloom prüszkölt egyet, kezét arca elé kapta, s oldalra fordult, fekete haja az arcába csapódott.
- Elnézést, csak allergia - mondta sűrűn pislogva, miközben visszafordult. - Hát rendben. Biztosan igaza van, mindenesetre, én így vélem - tette hozzá kimérten. - Lehet, hogy csak hagyta magát elfogni…
- Nézzék csak, itt mintha még lenne rá írva valami - hívta fel Sirius és Gloom professzor figyelmét Mrs Figg.
Harry is közelebb lépett. Gloom végighúzta kezeit a medálon lesöpörve róla néhány porszemet.
- Én nem látok semmit - mondta.
- Pedig az előbb úgy tűnt… Meg mernék esküdni rá, hogy… - dadogta Mrs Figg.
- Látja, nincs rajta semmi, csak a név - mondta enyhe gúnnyal a hangjában Gloom.
- Apropó, van még itt valami… Nem is apróság - mondta Sirius és intett Harrynek, hogy menjen, majd a kezébe adta a medaliont.
A felirat nyomban Lily Evansre változott.
- Ez az a medalion? - mondta Gloom összeráncolt szemöldökkel.
- Milyen medalion? - Mrs Figg összehúzta szemöldökét.
- Ami a Sötét Idő Erdejébe vitte Pottert, múltév augusztusában.
- És ami később eltűnt - egészítette ki Sirius.
- Ez tényleg ugyanaz, Potter? - fordult Harryhez Gloom.
- Igen. Azt hiszem.
- Most tudja, vagy csak hiszi?
- Ugyanaz.
- Viszont lenne egy röpke kérdésem a mi Harrynkhez - a tanárnő mélyen a szemébe nézett. - Mégis, miért foglalkozik annyit a Dívával?
Harry megpróbált értetlenül nézni a tanárnőre, (Siriusnak és Mrs Figgnek ezt nem kellett megjátszania).
- Halljuk, Potter. Van valami, amit esetleg elhallgat?
Harry egyszerre úgy érezte, el kell mondania mindent az álmokról, hogy Corell Jonnes tényleg a Díva, hogy ő Anabell anyja, hogy van egy ikertestvére, sőt nem is csak egy… De végül csak nyelt egyet, s azt mondta:
- Semmi.
Gloom hosszan nézett Harry szemébe, s a fiú megint úgy érezte, belelát, s jobb, ha inkább elmond mindent, mielőtt a tanárnő kikényszeríti belőle, de megpróbálta állni pillantását, s mielőtt lesütötte volna a szemét, a professzor elfordult, kezeit karba fonta, s Siriushoz és Mrs Figghez fordult.
- Ez eddig a legkuszább ügy - mondta. - Most pedig, ne haragudjanak, de el kell intéznem valamit.
- Nekem is sietnem kell. Ezt magammal viszem, ha nem bánja, Sirius - tette hozzá Mrs Figg és felemelte a medált.
- Kikísérem magukat.
- Viszontlátásra - köszönt Harry.
- Szervusz - mondta egy mosollyal Mrs Figg. - Biztos vagyok benne, hogy hamarosan találkozunk még.
- Hamarabb is, mint kelle… - motyogta Gloom, majd az idős boszorkány sokat mondó pillantását látva helyesbített: -… gondolná.
Harry a két boszorkány látogatása után csak annyival lett okosabb, hogy valami miatt fújnak egymásra.
Sirius visszatért és az ablakhoz lépett. Miközben Twaddy kimászott a konyhaszekrény egyik alsó polcáról, (nem szerette az idegeneket), az ablakból nézte, ahogy a két boszorkány a köves úton megy.
- Egyébként milyen tanárnak? Így ránézésre biztos jobb, mint aurornak - kérdezte szórakozottan (Harry valószínűsítette, hogy Gloomra gondolt).
- Általában suttog, kivéve, amikor leordít valakit, Hermionét utálja, ez kölcsönös, szeret mindenkit megalázni, de velem egész rendes, nem lenne vele semmi bajom, ha nem követelne a maximumnál is többet - hadarta Harry úgy, mint ahogy Hermione a tankönyv szövegét szokta felmondani.
- Értem - motyogta Sirius és eljött az ablaktól. - Hogy érted, hogy rendes? - kérdezte gyanakvóan.
- Hát, például - kis szünetet tartott, majd folytatta, - mikor elkapott, hogy véletlenül kihallgattam egy beszélgetését Pitonnal, még büntetőfeladatot sem adott.
- Pitonnal?
- Igen. Valami miatt nagyon utálják egymást, Piton azt akarja bebizonyítani, hogy halálfaló.
- Halálfaló?
- Igen, mármint, hogy azt próbálja rásütni Piton, de valójában nem az. Mondom, auror.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem ez volt az egyetlen eset, hogy elkapott. Gondolom, volt olyan, amikor büntetőfeladatot is kaptál…
- Hát. Amikor a Levéltárból visszamentem…
- TESSÉK?
- Miután megtudtam, hogy Piton gyanakszik rá valamiért, elkezdtünk nyomozni utána, és akkor lementem Roxmortsba, a Levéltárba, és megnéztem az aktáját, és mikor visszaértem, elkapott, de nem jelentette, mert ezért kicsaptak volna…
- Miért érzem úgy, hogy a zsebedben ott volt a térképünk? Hiába az alma nem esik messze a fájától… Voltak még más ilyen kis húzásaid? Ne! Inkább nem akarom tudni. Még bűntudatom lenne a Tekergők Térképe miatt…
Harry nevetett. Sirius élőben teljesen más volt, mint a levelekben. Írásban általában megpróbálta ráébreszteni Harryt, hogy milyen veszélyben van, de szemtől szembe vele leginkább csak nevetett Harry szabálysértő megmozdulásain.
- A leckéket megírtad? - kérdezte végül, talán lelkiismerete megnyugtatására.
- Meg. Illetve majdnem. Még egy dolgozatot nem sikerült befejeznem. Gloomnak kell a zárkavarázsról.
- Az melyik is?
- Se ki, se be. Átkok ellen nem tökéletes, de ha valaki tárgyakat röptet feléd hatásos.
- Tárgyakat?
- Például néhány tőrt.
- Értem. De erről mit írsz?
- Ez az, amit én sem tudok. Nem sok mindent lehet róla, de Gloomnak kell két tekercs.
- Írd nagy betűkkel.
- Nem jó, megadta, mekkorák lehetnek a betűk.
- Tényleg elég szigorú lehet, jobb, ha minél előbb nekiülsz. Ne felejtsd, holnap utazol!
Harry bólogatott és felment a szobájába. Miközben felment a lépcsőn, azon gondolkozott, hogy soha nem volt még olyan nyár, amikor nem várta a szeptember elsejét, eddig. Az íróasztalon ott hevert a pergamen, melyre épp csak sikerül felírni a címet. Pennáját ujjai közt forgatva épp elgondolkozott azon, hogy mit is írhatna, mikor meghallotta Sirius hangját:
- Legfeljebb két óra és itt vagyok, Harry.
- Rendben.
Ajtócsapódás, majd néhány lépés hangja a kavicsos úton, és csend. Sirius hopponált.
Harry igen büszke volt magára, mikor sikerült összehoznia egy másfél pergamen hosszúságú dolgozatot, még akkor is, ha mindent háromszor írt le, csak máshogy megfogalmazva. A végére nem létező tapasztalatairól mesélt a bűbáj alkalmazásával kapcsolatban, majd ráfirkálta a nevét, és belecsúsztatta a könyvébe, melyen a kiegészített cím így szólt: Teljesen Haszontalan Védővarázslatok, avagy hogy tegyük ártalmatlanná önmagunkat, eredetileg persze Hasznos Védővarázslatok volt a címe.
Harry bedobta a könyvet az íróasztala mellett álló ládájába, melyben már ott pihentek tankönyvei, s versenyseprűje, valamint iskolai talárjai, készen rá, hogy másnap visszatérjenek a Roxfortba, s elkezdődjön az új tanév, mely, valami azt súgta Harrynek, még újabb meglepetésekkel áll majd elő…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza