Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

II.

Cússz ész mássz

Másnap reggel természetesen késve érkeztek az állomásra, s az sem segített a helyzeten, hogy Siriust hatalmas, fekete kutya képében nem akarták beengedni az épületbe. Az utolsó pillanatban bár, de azért sikerült elérnie Harrynek a Roxfort Expresszt.
A folyosón baktatott, ládáját maga után húzta, s barátait kereste. Odakint a sötét, szürke felhők, melyek teljesen beborították az eget, eltakarták a napot is, így kint szürkület volt, míg a vonat belsejében szinte teljes sötétség uralkodott.
Ahogy Harry a sötét folyosón sietett tovább, hirtelen nekiütközött valakinek, s egy kéz kulcsolódott karjára. Felvillant előtte, mi történt egy éve, mikor halálfalók támadták meg a vonatot. Ösztönösen ki akarta szabadítani karját, így hátrarántotta. De a kéz elengedte, s ennek az lett a következménye, hogy csúnyán beverte a könyökét a folyosó falába. Úgy tűnt a valakit épp oly váratlanul érte a találkozás, mint őt, mert Gloom professzor hangján megjegyezte:
- Potter, a tanévkezdés örömére fog tőlem kapni egy foszforeszkáló keretű szemüveget!
Ez után nagyon megörült, mikor meghallotta a jól ismert hangokat az egyik kupéból:
- De Ron, már rég elindultunk! Itt kellene lennie!
- Ne aggodalmaskodj annyit…
- Mi van, ha Sirius nem engedte, hogy a vonattal jöjjön?
- Ugyan, hiszen még itt is tanárok vannak!
- De akkor hol lehet? Nem kellene megkeresni?
- Nyugi, Hermione, itt vagyok - mondta Harry és megállt az ajtóban.
Miután Hedvig kalitkáját is elhelyezték az egyik sarokban, leültek, s beszélgetni kezdtek.
- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte Hermione.
- Siriust nem akarták beengedni a pályaudvarra. Már indult a vonat, amikor felugrottam - közölte fojtott hangon Harry. - Figyeltétek, mennyi tanár kísér minket? A fél tanári karral találkoztam, mire megtaláltalak benneteket. Gloomnak sikerült nekimennem, de ő sem vett észre, felajánlott egy foszforeszkáló szemüveget…
- Egy zseblámpa ilyenkor hasznosabb - jegyezte meg Ron, majd magyarázatként pirulva hozzátette: - Hermione amíg nálunk volt, mindig mugliismeretet tanult.
- Figyeltétek, milyen furcsa idő van mostanában mindig? Olyan hirtelen lesz ilyen sötét reggel vagy akár délben is! - mondta Hermione, s közben kinézett az ablakon a szántóföldek felett gomolygó szürkésfekete fellegekre.
- Anya szerint boszorkányság van mögötte. Valaki megbűvölte az eget - mondta Ron.
- Én is ilyesmire gondolnék, mert ezek viharfelhők, semmi kétség, viszont nem fúj a szél, és esni sem esik soha.
- Ki szereti, ha ilyen idő van? - gondolkozott el Harry.
- A vámpírok - mondta Ron viccelődve. - Nincs nap.
- Persze, vámpírok - nevetett Hermione. - Mióta nem élhetnek Erdélyen kívül…
- Úgy tűnik, az idő is gyászol - sóhajtott Harry.
- Tegnap óta minden - motyogta keserűen Ron.
- Milyen gyász? Miről beszéltek? - kérdezte értetlenül Hermione.
- El is felejtettem - kezdte Harry -, te nem tudod.
- Mit nem tudok?
- Hogy tegnap… Nekem apa mondta.
- Nekem Sirius, meg hát…
- Mondjátok már el!
Harry és Ron egymásra néztek.
- Mondd te - szólt Ron.
- Gemenit megölték.
- Mi csoda?! Gemenit? Na de… Miért? És… és…
- Azt nem tudja senki - csóválta a fejét Ron. - És azt sem, hogy miért ment ahhoz a boszorkányhoz.
- Milyen boszorkányhoz? - Hermione összehúzta szemöldökét.
- Akinek a házában meghalt - vette át a szót Harry. - Egyébként mi tudjuk, és most már többen is. Nadine Sailor volt a boszorkány neve. Emlékeztek? A családfáján…
- Az édesanyja… - motyogta Hermione halkan.
- És a boszorkány kezében egy medaliont találtak. Sirius megmutatta nekem, rá volt írva, hogy Corell Symentha, de mikor a kezembe vettem, megváltozott, és akkor már Lily Evans volt rajta.
- Tessék?! - kérdezte kórusban Ron és Hermione.
- Az a medalion volt, ami engem a Sötét Idő Erdejébe vitt.
Hermione és Ron sokatmondó pillantást váltottak.
- Corell Symentha? - kérdezte hosszú csönd után a lány.
Harry szótlanul bólintott.
- A Díva… Gloom is így gondolja…
- Gloom? Hogy kerül a történetbe Gloom? - Hermionén látszott, hogy már csak a név is zavarja.
Ron is értetlenül pislogott Harryre.
- Sirius küldött egy baglyot, és Mrs Figg meg Gloom odajöttek a medálért.
- Mrs Figg? Az nem az a mugli öregasszony, akiről meséltél? - kérdezte Hermione.
- Eddig úgy tudtam, mugli, ő vigyázott rám, mikor Dursleyék elmentek otthonról. Bár szerintem inkább azért volt ott, hogy rám nézzen néha.
- Várj csak, nem Arabella Figg? - ráncolta homlokát Ron.
- De igen, miért?
- Apa mesélt róla. A Durmstrangban tanított valamikor, most meg a Minisztériumnak dolgozik.
- A Durmstrangban? - kérdezett vissza Harry, majd miután Ron bólintott fojtatta. - Akkor már értem, miért nem kedvelik egymást Gloommal. Nyílván tanította valamikor, és nem egészen ugyanaz a stílusuk…
- El tudom képzelni, milyen volt Gloom diáknak - jegyezte meg Hermione sötéten.
- Gondolom, tanítványként nem kiabált - motyogta Ron.
- El tudom képzelni, hogy nem sokat javult azóta. Valószínűleg akkor is olyan képmutató volt, mint most - folytatta Hermione.
- Képmutató? - Harry bármilyen jelzőt el tudott volna képzelni Gloomra, de azt hogy képmutató, azt nem. - Miért mondod ezt?
- Hát… - nyögte a lány. - Egyszer láttam Dumbledore-ral beszélni, és mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. Olyan behízelgő volt, és mindenben igazat adott Dumbledore-nak. Ráadásul ő meg észre sem vette, hogy nem is ilyen.
- Dumbledore nyílván ilyennek ismeri - vont vállat Ron.
- De a többi tanárral nem így viselkedik! - Hermione a karfára csapott, így az ölében szunyókáló Csámpás inkább áttelepült Harryébe, beterítve talárját vörös szőrszálakkal. - Nem érdekel, mit gondol róla Dumbledore, engem akkor is idegesít, hogy a Roxfortban van!
Harry kinézett az ablakon. Nem sok mindent látott a kintit tájból. Időközben a kupékban és a folyosón felkapcsolódtak a lámpák, és az ablaküvegen a fülke képe tükröződött. Harry látott egy égővörös hajú, szeplős arcú, barna szemű, tizenhét éves fiút, egy barna hajú, barna szemű, fehér bőrű lányt, és egy fekete hajú, zöld szemű, szemüveges fiút, aki jóval alacsonyabbnak tűnt már ülve is társainál. Homlokát villám alakú átokheg szelte keresztül: Voldemort átkának nyoma. Ez utóbbi volt ő maga. Épp elgondolkozott azon, hogy miért vannak Hermionénak ekkora gesztenyebarna szemei, mikor kinyílt a kabin ajtaja, és egy sápadt, szőke hajú lány jelent meg: Anabell Malfoy.
- Sziasztok nem láttatok… - egy pillanatra megállt, s meglepetten pislogott körbe a kupéban, nyílván zavarba hozta, hogy pont Harryékhez nyitott be, hiszen, bármi történt is a Titkok Kamrájában, mégiscsak Voldemort lánya. -… egy lila kígyót? Na, mindegy, gondolom nem, azért köszi, sziasztok! - hadarta Hermionét is megszégyenítő gyorsasággal, s már tovább indult volna, mikor Hermione szólalt meg:
- Lilát? - kérdezte hirtelen.
A lány általában a lehető legtávolabb szerette tudni maguktól Anabellt, nem bízott benne, még az után sem, hogy Anabell megmentette Dumbledore életét…
- Igen, lilát - mondta zavart mosollyal.
- Majd szólunk, ha összefutunk vele - biztosította Hermione.
- Köszi - bólintott Anabell és eltűnt a folyosón.
- Lila kígyó? - nevetett Harry. - Fogadok, hogy Malfoy megpróbálta elvarázsolni, csak nem jött össze neki…
- Pontossssszan…
Harry lenézett a bokájához, lába körül ott tekergett egy alig néhány hüvelyk hosszú lilás árnyalatban látszó sikló.
- Hogy kerültél ide? - kérdezte megdöbbenve Harry.
- Cússssszva…
Harry Ron és Hermione megdöbbent arcát látva egyből tudta, hogy párszaszóul beszélt.
Felkapta a kígyót és kiment a folyosóra. Anabell úgy tűnt képes végigjárni kígyója után az egész vonatot, mert épp a szomszéd fülkéből hátrált ki.
- Anabell - kiáltott utána.
- Igen? - a lány hátrafordult. - Zöld!
A kígyó, akire jelenleg a Lila név jobban illett volna, rátekeredett Harry kezére, s a fiúnak az az érzése támadt, hogy le fognak törni az ujjai.
- Neeeem cúúúúúúúszunk vissssza oda!
- Zöld, kérlek! Nem engedem, hogy többet elvarázsoljon.
- Ninccc több varász! Ninccc több "hol van Szöld?"!
- Ígérem, ninc… mármint nincs.
Zöld sárga szemeivel gyanakodva méregette egy pillanatig Anabellt, majd elengedte Harry kezét, és rácsavarodott Anabell csuklójára.
- Köszönöm - mondta a lány s kék szemeiben különös fény csillant.
- Öh, szívesen - nyögte Harry.
- Malfoy kisasszony - csendült egy mély hang a sötétből.
Anabell hátrafordult, Harry is felkapta tekintetét.
A folyosó félhomályából Gloom professzor sziluettje bontakozott ki. A tanárnő csak intett fejével Anabellnek, hogy kövesse. Harrynek volt egy olyan érzése, hogy Gloom félrehívja a lányt, és megkéri, hogy párszaszóul inkább ne beszéljen még a kígyójához sem.
Harry visszament barátaihoz és az út hátralevő részében megvitatták a kviddics eredményeket (Ron kedvenc csapata, a Chudley Czúzlik már az első forduló után kiesett a bajnokságból), találgatták, hogy vajon milyen változások lesznek a tanári karban, és hogy milyenek lesznek majd az új professzorok, és persze előkerült az a téma is, hogy a Griffendél kviddicscsapatában kik jöhetnek szóba. (Feltéve, ha nem törlik a kviddicsmeccseket az éves programból.)
Már teljes sötétség volt odakint, mikor a vonat lassítani kezdett, majd megállt a roxmortsi pályaudvaron kövér füstpamacsokat eregetve.
A diákok leszálltak a vonatról. Harry fülét megütötte Hagrid, a vadőr hangja.
- Elsősök ide! Elsősök! Utánam! Gyertek csak… Erre, erre! A csónakokhoz! Na indulás! Szervusz Harry! Hogy s mint? Elsősök!
Harry széles vigyorral nyugtázta, hogy Hagrid mit sem változott az elmúlt hónapok folyamán. Az idősebbek nevetgélve-tréfálkozva vonultak fel a lankás emelkedőn, s aztán beültek a fiákerekbe. A kocsik feljutottak az emelkedőn, s egymás után megálltak a Roxfort-kastély előtt. Kisebb csoportokban vonultak át az előcsarnokon, a nagyterembe érve azonban hirtelen csend lett, s a tanulók jó hangulata megfagyott.
A falakat a Roxfort négy házának zászlói helyett fekete selyemlobogók díszítették, szomorú jelképként emlékeztetve Otto Gemeni halálára. Az asztalokat fekete lepedők takarták, s rajtuk arany étkészletek helyett ezüstszínűek csillogtak szomorúan a kék színű gyertyák kékes fényében.
Mikor az összes diák elfoglalta helyét, a terembe oldalról belépett egy fekete taláros boszorkány, ősz haja kísértetiesen csillogott a sötét gyertyák kékes fényében. Arabella Figg gondterhelt arcára sötét árkokat festett a gyér világítás. Megállt az asztal közepén, melyről eltűnt a díszes szék, s egy, még a többinél is egyszerűbb került a helyére.
- Kedves Diákok!
Rajta kívül a teremben senki nem szólt, nem hallatszott semmi, a tanárok is lehajtott fejjel hallgattak, bár a sor hiányos volt: hiányzott Gloom, Piton és persze Gemeni…
- Szeretném megragadni az alkalmat, hogy mindenkivel közöljem azt a szomorú hírt - hangja szomorúan, ünnepélyesen visszhangzott a falak közt -, hogy Otto Gemeni, iskolánk mágiatörténet tanára, augusztus 30-án éjjel gyilkosság áldozata lett. Szomorú esemény ez, s épp ezért nincs is mit ünnepelnünk. Kérek mindenkit, hogy egy perces néma csönddel emlékezzünk Otto Gemeni emlékének.
Még a korábbinál is mélyebb csönd telepedett a teremre, ez szinte fojtogatta Harryt, s a padló felé húzta. Felrémlett előtte a professzor boldog mosolya, ahogy felragyogott arca, mikor összeillesztette a családfát.
- "Örülök" - mondta akkor Hermione, s minden bizonnyal a professzor is boldog volt, de akkor még egyikőjük sem sejtette, nem is sejthette, hogy mi lesz a vége…
Végül eltelt az egy perc, talán több is, senki nem szólalt meg. Végül Mrs Figg törte meg a csendet.
- Kötelességem tájékoztatni benneteket a következő tanévről, s remélem, ezek a bejelentések mindenkinek sokkal örömtelibbek lesznek. Gemeni professzor helyét Lady Aryan Ferisse fogja betölteni, ő még nem érkezett meg, mindenesetre igen nagy szerencse, hogy ilyen hamar sikerült találni valakit… Örömmel számolhatok be arról is, hogy az utóbbi jó pár év szerencsétlen sorozata, hogy egy sötét varázslatok kivédése professzor sem maradt tovább egy évnél, megszakadt. Az utolsó változás a tanári karban pedig Dumbledore professzor távozása. Egyéb, még az iskola vezetésénél is fontosabb feladatai sajnálatos módon nem teszik lehetővé, hogy a Roxfort igazgatója maradjon. Arabella Figg, azaz szerény személyem próbálja majd meg legjobb tudása szerint vezetni az intézményt. Az órarendekben bizonyára mindenki észre fogja venni az utolsó változást. Jóval több órátok lesz az idei évben, mint tavaly, de holnap reggel mindent meg fogtok tudni az új tanrendről. Köszönöm a figyelmet, jó étvágyat!
Harry még soha nem vett részt ilyen szomorú és komor vacsorán. Mindenki igyekezett minél hamarabb elszabadulni a fekete lepelbe burkolt asztaloktól, s így a nagyterem hamar kiürült.
Harrynek nem sok kedve volt beszélgetni barátaival, így a klubhelyiségben elköszönt, és inkább lefeküdt. Azonban az éjszaka sem tartogatott neki semmi jót.
Az álom ugyanúgy kezdődött, mint a korábbiak: egy hatalmas szikla tövében találta magát, s valami különös erő kényszerítette, hogy a szikla falába vájt lépcsőn egyre feljebb és feljebb lépdeljen. A viharos erejű szél tépte a talárját és haját. Végül hosszú, fáradtságos út után felért a szikla tetejére, a pereméhez állt, s lenézett a mélybe. Egy fekete alak zuhant alá, s egy pillanat sem telt el, már ő esett a mély felé. Ahogy történni szokott, mikor földet ért valahol egészen máshol találta magát.
Egy sötét, teljes csendbe burkolózó utcán, néhány feketén a csillagtalan ég felé meredő tiszafa alatt állt, egy borostyánnal takart ház előtt, a földszinti ablakon fény szűrődött ki. Cipőkopogás hallatszott, s a házból kiszűrődő fény húzta sávba belépett egy magas férfialak. Fekete talárja nesztelenül úszott mögötte, sötét haja, halványzöld szemei, markáns arca biztosította Harryt, a férfi nem más, mint Otto Gemeni.
A varázsló megtorpant, a kezében tartott pergamenlapra tekintett, egy pillanatig a házra meredt, majd sóhajtott, s elindult az ajtó felé, közben zsebébe süllyesztette a pergament. Kopogtatott. Odabentről zaj hallatszott, majd résnyire kinyílt az ajtó, s mögötte megjelent egy boszorkány, fekete hajába ősz szálak vegyültek, arca sovány volt és beesett, sárga szemei furcsán villogtak.
- Ki maga? - kérdezte kissé rekedten.
- Elnézést a késői zavarásért. A nevem Otto Gemeni.
A férfi egy pergamenlapot nyújtott át neki. A boszorkány oldalra pillantott, hogy a férfi egyedül van-e, majd beengedte, s bezárta mögötte az ajtót. Harry az ablakhoz lépett, ahonnan a világosság szűrődött ki.
- Jöjjön be.
Bevezette a nappaliba a földszinten, s hellyel kínálta a varázslót.
- Szóval?
- Öhm, nem is tudom, hol kezdjem…
- Talán az elején - ajánlotta az asszony.
Ekkor azonban egy pillanatra valami elvonta Harry figyelmét: hideg szél csapta meg az arcát, majd az egyik tiszafáról leugrott valami, vagy inkább valaki: esés közben csinált egy szaltót, úgy ért földet nesztelenül, mint egy macska, s közelebb lopakodott az ablakhoz. A ház oldalának vettette hátát, s úgy leselkedett be. Hátracsapta hosszú, fekete csuklyáját, s így láthatóvá vált fekete haján kívül az arca is: hófehér volt, ajkai vörösek, mint a vér, szemei sárgák, mint a borostyán. Összehúzott szemmel figyelte a benti eseményeket.
A boszorkány közben leült egy karosszékbe, szemben Gemenivel.
- Hogy a szüleit keresi? - kérdezte összeráncolt homlokkal.
- Igen. Pontosabban az édesanyámat: Nadine Sailort.
- Szentséges ég - suttogta a boszorkány, s kezét szája elé kapta.
A sötét alak közelebb húzódott az ablakhoz.
- Ön lenne…
- Igen. Én vagyok Nadine Sailor.
- Ön az…
-… az édesanyád.
Harryt egyre inkább feszélyezte az alak jelenléte. Főleg, hogy az ott állt, közvetlenül mellette, de ha látni akarta, mi történik odabent, nem mehetett messzebb.
- Az apám?
A boszorkány mély lélegzetet vett, s arcán sötét könnycsepp futott végig.
- Meghalt.
- Mikor és, és, egyáltalán: ki volt ő?
- Nem sokkal miután a világra jöttetek. A neve Jeremiah Dumbledore volt.
- Dumbledore?
- Igen. Talán távoli rokonok voltak, nem tudom…
Az alak hirtelen hátralépett, s hátát a falnak vetve bámulta a sötét égboltot. Mellkasa egyre szaporábban emelkedett és süllyedt.
- Dumbledore - suttogta.
- A testvéreim? - fordult Harry újból az ablak felé.
A boszorkány csak a fejét csóválta.
- Nem tudom mi lett velük. Egyszer megpróbáltam megkeresni őket, de az árvaházban nem adtak meg róluk semmit.
- Semmit?
- Semmit. Nem bíztak meg bennem, tudták, hogy morphén vagyok.
- Morphén? - Gemeni értetlenül meredt a boszorkányra.
- Igen, fiam, morphén. Bár, ha jobban meggondolom, talán mégis tudok róluk, illtetve, csak az idősebbikről valamit.
A boszorkány hosszan hallgatott, úgy tűnt, nem akarja kimondani.
- Mégis mit? - faggatta finoman Gemeni.
- A Corell nagyon ritka név. S a sárga szem még inkább. Tizenöt éve elítéltek egy fiatal boszorkányt, egy újságírónőt, mert segítőivel fel akarta kutatni Tudodkit. Akkor volt, aki azt pletykálta, ő a Díva - a nevet szinte suttogva mondta ki, mintha félne, hogy megjelenik… - Corell Jonnes volt a neve.
- Nem lehet. Nem lehet… Hogy a nővérem, aki talán ugyanúgy rokona Albus Dumbledore-nak, a Sötét Nagyúr híve? Ráadásul a Díva?!
- Csak volt… Meghalt az Azkabanban… A lánya szintúgy.
- Egyik sem igaz - hallatszott egy rideg, fagyos hang, s mindketten, pontosabban mindhárman összerezzentek.
Harry oldalra kapta fejét, a sötét alak eltűnt mellőle, s most ott állt a szoba közepén, kezében egy fehér, fekete motívumokkal díszített pálcával.
- Hogy? Ki… és… Ne… Ne, könyörgöm ne! - rimánkodott az asszony, s felugrott a székből, Gemeni szintúgy, a férfi előrántotta pálcáját.
- Corell Jonnes - mondta keserűen.
- A Díva - egészítette ki a nő, s hosszú, fekete körmű ujjait végighúzta pálcáján.
- Te tudod, hol van a lányom! - mondta keserűen az asszony.
- Jó helyen. A megfelelő oldalon… - mondta hűvös nyugodtsággal.
- Még hogy megfelelő! - az asszony szinte sírt, ahogy mondta.
- De hiszen… Halott! - nyögte rekedten Gemeni.
- Nem vagyok halott, csupán így egyszerűbb volt kimentenem magam Azkabanból - mondta a boszorkány, és Harrynek feltűnt, hogy rágógumizott közben.
- És a mestered mit szól ahhoz, hogy nem vállaltad érte a fogságot? - kérdezte Gemeni gúnyosan.
- Örül, hogy visszakapta leghűségesebb hívét - válaszolt a Díva halovány mosollyal az arcán. - Én pedig a segítségeddel, végre rátaláltam a rokonaimra… Úgy tűnik, végül mégis csak árva leszek… - közölte tényszerűen.
- Csak a testemen át!
- Ne félj, nem szeretném, ha túl sok ikertestvérem bukkanhatna fel!
- Párbaj életre, halálra? - kérdezte Gemeni eltökélten.
- Mi más. Ha ki mersz állni…
- Nem félek tőled… Ugyanaz a vér folyik az ereinkben.
- Én vagyok az elsőszülött, én vagyok előnyben, arról nem is szólva, hogy engem más is segít… - gúnyos mosoly futott át arcán, megrántotta bal kezét, melyben pálcáját tartotta, de Harry nem láthatta, mivel a nő háttal állt neki. - Hát rajta - mondta rövid szünet után, továbbra is mosolyogva nézett a mereven álló Gemenire.
Minden egy pillanat alatt történt: egy zöld villanás, egy fehér, és Gemeni élettelenül esett a földre, fekete tincsei hátracsapódtak arcából, halványzöld szemei a mennyezetet nézték, de már nem láttak semmit.
Az asszony felnyögött, s Gemeni mellé térdelt.
- Miért?! - kiáltotta zokogva.
A Díva szemében megszállott fény csillant.
- A parancs egyértelmű: senki nem maradhat életben, aki megtudja, ki vagyok valójában. A húgomon kívül a rokonaim sem.
- Ő nem lehet olyan, mint te! Kisbabaként egészen mások voltatok!
- Egyévesen - mondta gúnyosan.
- Ő nem ölte volna meg az öccsét!
- Dehogynem - nevetett szenvtelenül. - Ha ez a feladata, megtette volna. Ugyanúgy megölte volna az öccsét, mint az anyját - azzal magasba emelte pálcáját.
- Ne! Kérlek, ne! Az anyád vagyok! Az édesanyád!
- Nekem nincs anyám! Adava Kedavra!
Egy zöld villanás, az idős boszorkány egy hosszú pillanatig lánya szemébe nézett, majd arcra bukott.
- Nekem nincs anyám.
A világ megfordult Harry körül, s vészesen kavarogni kezdett. A következő pillanatban már az ágyán feküdt, a Roxfort biztonságot nyújtó falai közt…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza