Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

VII.

Az óriások követe

Október közepe táján végül McGalagony újból egy eddig ismeretlen boszorkánnyal lépett a tanári asztal elé a nagyteremben.
- Kis csendet kérek. Szeretném bemutatni Symonette Halfwayt, leendő mugliismeret tanárnőjüket!
A boszorkány kedvesen mosolygott diákjaira. Bőre sötétbarna volt, szeme nagy, gesztenyebarna, orra vékony, egyenes, göndör haját kontyba tűzte a tarkójánál, de itt-ott kicsúszott egy-egy napszívta, rakoncátlan tincs, kezében világosbarna talárjához illő süveget tartott.
A tanárok is érdeklődve figyelték a boszorkányt, Gloom professzor kissé zavart arcot vágva, elgondolkozva nézte a tanárnőt, kissé lesajnáló pillantásokat vetve rá.
A következő mugliismeret órán végül Harryék is megismerhették a professzort, akit Miss Symonette-nek kellett szólítaniuk.
- Üdvözlök mindenkit - mosolygott a tanárnő. - Symonette Halfway vagyok, mint arról biztosan értesültetek, és én fogok segíteni abban, hogy megismerjétek varázstalan embertársaink világát. Biztosan vannak köztetek olyanok, akik már épp eléggé ismerik őket, ők eléggé furcsán fogják érezni magukat, amikor a társaik elámulnak a muglik leleményességén, de kérem, fogjátok fel úgy, hogy most tudományos szemmel vizsgáljátok családotokat, rokonaitokat. A többieket pedig épp ezért arra kérem, bármiről is legyen szó, ne gúnyolják és ne nevessék ki őket.
Végül kiderült, a muglik világa tudományos szemmel, vagy anélkül, teljesen unalmas. Harry erre akkor jött rá, mikor a tanárnő ódákat zengett a kenyérpirítóról, s anekdotázni kezdett arról, milyen szép volt gyerekkorában, mielőtt a Roxfortba került volna, mikor minden reggel felkelt, és berakott egy szelet kenyeret…

*

Harry, Ron és Hermione kedvtelenül baktattak a komor csendbe burkolózó, üres folyosón. November másodika volt. Egy fekete bagoly röppent be az egyik ablakon, s szállt le Harry előtt. Egy összetekert pergament nyújtott felé, melyen fekete pecsét volt.
Harry barátaira pillantott, s ők aggódva néztek vissza rá. Feltörte a pecsétet. Felismerte Sirius kézírását. A rövid üzenet Hagridról szólt.
Harrynek eszébe jutott az utolsó találkozásuk. Amíg Isa (Isabella felajánlotta, hogy akár rövidíthetik is a nevét), aki anyanyelveként beszélte a nyelvet, nyelvleckéket adott a kicsit nehézkesen beszélő Kyrának, mivel nem értett egy szót sem a kissé hadaró, beszédhibás Lady Ferisse órájából, (aki közfelháborodásra a halálfalók tetteit sorolta órákon át), addig a három jó barát meglátogatta a vadőrt a Tiltott Rengeteg szélén álló vadőrlakban.
Hagrid nagyon örült érkezésüknek. Rögtön betessékelte őket otthonosan berendezett házikójába, s teával kínálta őket, annak ellenére, hogy úgy tűnt, hosszú útra készül. Mikor Harry rákérdezett, Hagrid szűkszavúan csak annyit mondott:
- Dumbledore megkért, hogy intézzek el valamit… Semmiség az egész, csak egy kis rokonlátogatás.
- Szóval az óriásokhoz mész - mondta Harry vidáman, de valójában kicsit aggódott Hagridért. A vadőr másképp látott olyan lényeket, akiktől mások rettegtek.
- Dehogy… Hát rendben, hozzájuk megyek, de erről nektek nem szabad tudnotok, rendben? - hunyorgott rájuk a vadőr bogárszemeivel.
- Rendben.
- És Madame Maxime? - érdeklődött Hermione. - Ő is veled megy?
- Oh nem, neki dolga van az iskolában - magyarázta Hagrid, de bogárszemeiben zavar csillant. Egy kis süteményt?
- Nem, köszönjük.
- Hallom, új osztálytársakat kaptatok - váltott témát a vadőr. - Milyenek?
- Hát - kezdte Hermione. - Végül is aranyosak…
- Csak nem emberevők? - mosolyodott el a vadőr. - Valami baj van velük, szólaljatok már meg! - arca elkomolyodott.
- Áh, semmi, csak… - motyogta Hermione, megrántotta vállát, s oldalra nézett, ki az ablakon a park harmatos füvére. Szemeiben könnycseppek csillantak meg. Felállt, s az ablakhoz lépett, kezeivel szórakozottan babrált az egyszerű függönnyel, továbbra is a gyepet nézve. - Van… Van valamilyen alapja annak, hogy aki varázslók gyermeke, az esetleg… szóval hogy…
- A származás alapján nem lehet… nem szabad megítélni, ki milyen mágus… - előzte meg sietve a kérdést Hagrid.
- Nem de… - motyogta Ron. - Azt mondják, aki mugli származású, annak a varázsereje nem lehet olyan nagy, mint aki "tiszta" vérű… - száját oldalra húzta.
- Badarság… Nézzétek csak meg akármelyik "aranyvérűt", Hermione mindannyijukat felülmúlja! - mondta Hagrid, s elkezdte lukas zoknijait varrogatni.
- Ugyan… Egyáltalán nem így van!
- Történt valami, amiről nem tudok? - keze egy pillanatra megállt a zokni felett, s busa szemöldökeit összeráncolta.
- Hát - nyögte Harry. - Gloom nem igazán kedveli Hermionét, és…
- Ez kölcsönös - vetette közbe a lány.
-… szóval a múltkor kitalálta, hogy párbajozzon valakivel…
- Anabell Malfoyjal! - csattant fel Hermione, s két kövér könnycsepp futott végig arcán.
- A…
- Igen - bólintott Harry.
- Remélem, legyőzted! - szólt és vadul suhintott egyet a varrótűvel.
- Dehogy… - sóhajtott Hermione. - Azonnal lefegyverzett… Egy átkot sem tudtam kimondani, már nála volt a pálcám… - tette hozzá keserűen.
Hagrid a fejét csóválta.
- De hiszen az a kislány fiatalabb nálad… Hogy lehet, hogy…? Ugye nem azt gondolod, hogy azért, mert Malfoyék "aranyvérűek"?
- Te nem tudod? - kérdezte elkerekedett szemmel Harry.
- Mit kéne tudnom? - dőlt hátra székén Hagrid, s arcára kiült a kíváncsiság.
- Hát, hogy Anabell… Ő nem… Ő nem Malfoy húga…
- Ó, persze… írtak valamit az újságok… Örökbe fogadták, vagy mi… De hát… Akkor ő is mugli származású…
- Nem… Ő nem. Nagyon nem - Harry összeráncolta homlokát. Volt egy olyan érzése, hogy lehet, hogy jobb lenne, ha nem fecsegné ki, de már mindegy volt. Végül nagy levegőt vett, s úgy döntött, nem célozgat tovább. - Voldemort lánya.
- Hogy mondod?! Au! - Hagrid a zokni helyett a kezébe szúrta bele a tűt. - Hogy érted? Úgy, hogy az Ő lánya? Hogy az Övé?!
- Dumbledore megbízik benne… Végül is… Megmentette az életét.
- Anabell Dumbledore-ét?
- Igen.
Hagrid sóhajtott.
- Ha Dumbledore megbízik benne, nekünk sincs miért gyanakodni - mondta.
- Hagrid, mikor indulsz? - váltott témát Hermione.
- Holnap… Viszont nektek már most indulnotok kellene vissza a kastélyba, már sötétedik, még csak az hiányzik, hogy valaki elkapjon titeket.
- Sok szerencsét - mondta búcsúzóul Harry a barátságosan hunyorgó vadőrnek, Hagrid még megvillantott egy széles mosolyt, s a vadőrlak ajtaja bezárult mögöttük.

Kedves Harry!

Itt minden jol megy - írta egy ízben Hagrid. - Még nem találtunk rájuk, de már jó nyomon vagyunk. Agyar nagyon élvezi, hogy a szabadban kószállhat.
Olympe ragaszkodot hozzá, hogy velünk tarcson, de végül sikerült lebeszélnem róla. Nem hölgynek való az ijen.
Ne kószálj el a kastéjból!

Üdvözletel:
Hagrid

Aztán október közepén ezt a levelet kapta Harry:

Kedves Harry!

Nagyon várom már, hogy találkozam velük. Eddig csak bagolyváltás volt kösztünk, de most végre élőben láthatom őket és beszéllhetek velük - ha egycer rájuk találunk. Nagyon jó érzés, hogy végre megismerhetem az őseimet.

Üdvözlöm Ront és Hermionét is!
Hagrid

De aztán valami hirtelen megváltozott, és Hagrid következő levelei már nem voltak ilyen vidámak.

Kedves Harry!

Az óriások nem olyanok, mint amilyennek képzeltem őket. Elég vadak, és nyers húst esznek. Úgy élnek, mint a régi idők emberei, de van bennük valami furcsa… Egyeszkedünk velük, de láthatóan nem akarnak senkinek a pártjára álni. Olyan, mintha valamit titkolnának… mindenesetre megpróbálok mindennt, nem akarok csalódást okozni Dumbledorenak.

Üdvözöl:
Hagrid

Végül az utolsó, amit Harry kapott, így szólt:

Kedves Harry!

Remélem jól vagy. Én még bírom egy ideig, de valami itt nagyon nincs rendben. Nem tudom, mit akarnak. Örülök, hogy Madame Maxime-ot lebeszélltem az útról. Itt nem lenne bisztonságban.
Kérlek, vigyázj nagyon magadra, és bármi gyanúsat észlelsz, jelendzsd azonnal valamejik tanárnak!

Szeretettel üdvözöl:
Hagrid

Azóta nem érkezett több levél, s Harry szorongva tekerte szét a pergament. Az üzenet rövid volt, de annál megrázóbb tartalommal bírt. Félve betűzte ki a két szót:

Hagrid meghalt.

Harry sok mindent elviselt, de ez már sok volt neki. Tehetetlen dühében öklével belecsapott a falba, s fejével nekidőlt, zokogott, mint egy gyerek, de nem bírta tovább magába fojtani haragját. Háttal nekidőlt, se lerogyott a fal tövébe. Levegőt is alig kapott könnyei tengerében.
Hermione letérdelt mellé, arcán végigfolytak könnycseppjei. Csak a fiú vállára tette kezét, nem szólalt meg. Nem volt szükséges megszólalnia, így is többet mondott minden szónál.
Ron is leguggolt Harry mellé. A fiú az arcába meredt. A fehér, szeplős arc, a barna szemek keserűek voltak, de Ron nem ejtett könnyeket.
Harry hosszú percekig a szemközti falat bámulta. Látása homályos volt a szemeiben ülő könnycseppektől.
- Ez nem lehet igaz - motyogta keserűen. - Nem lehet.
Hermione csak ott ült mellette, s egy könnyeitől elázott zsebkendőt gyűrögetett kezében. Addig csak hangtalanul könnyezett, de most rajta volt a sor, hogy sírva fakadjon. A fiú vállának dőlt, úgy zokogott.
- Harry, én… én… - nyögte Ron a kétségbeeséstől eltorzult arccal.
Harry felemelte fejét, s egyenesen a fiú szemeibe nézett. Ron felállt, hátralépett, s remegő hangon csak annyit suttogott:
- Sajnálom… Sajnálom… - egy pillanatig még rá nézett, majd sarkon fordult, s elszaladt.
Harry csak ült a fal tövében, egyik kezét Hermione vállán nyugtatta, másikban pedig szemüvegét fogta, talárja ujjával megtörölte szemeit, s barátja után nézett… Hermione pedig csak zokogott és zokogott…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza