Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

IX.

A legrosszabb Karácsony

Beköszöntött a december. Az időjárás úgy tűnt, teljesen megbolondult. Hol sűrű, kövér cseppek kopogtak az ablakon, s tompa, fehér köd úszott mindenütt a sötét ég alatt, vagy a zúzmarán csillogva megtörő sugarakkal sütött a nap, s jeges, metsző szél fújt, kergette a feketévé száradt faleveleket a jéggé fagyott földön. Úgy tűnt mintha két hatalom, a fény és ridegség világa, s a sötét, mégis enyhe világ harcolt volna egymással az időjárásért… Harrynek teljesen mindegy volt: egyiket sem szerette.
Harry emlékezetében élesen élt még a beszélgetés emléke, mikor Ron Hermione fejéhez vágta, hogy beárulta Harryt.
- De hát… - nyögte Hermione. - Oh, engem nem érdekel, higgy, amit akarsz! - mondta szinte sírva, elfordult, kócos, barna haja hátracsapódott, s felszaladt a lányok hálószobájába vezető lépcsőn.
- Hermione, várj! - indult utána Harry, de Ron a vállára tette kezét, megállítva őt. - És ha nem is ő volt? - fordult barátjához.
- Ki más?
Attól a naptól kezdve nem szóltak egymáshoz. Hermione mintha megszűnt volna létezni a két fiú számára. Ők nem keresték a társaságát, s ő sem az övét. Helyettük inkább Kyrával, az indiai cserediáklánnyal mászkált. Isabella úgy tűnt, az évfolyamon, sőt, az iskolában szinte mindenkivel összebarátkozott, mindegy volt, hogy griffendéles vagy mardekáros, hogy hollóhátas vagy épp hugrabugos. Harry egyszer látta, hogy Anabell Malfoyjal és az egyik szobatársával beszélgetett, utána pedig, pusztán kíváncsiságból, megérdeklődte, miről csevegtek.
- Miért érdekel az téged? - kérdezte hamiskás mosollyal Isa.
- Csak úgy… - Harry megrántotta vállát, és úgy tett, mintha valami nagyon érdekes lenne a cipőjén, és egyre jobban idegesítette, ahogy a lány kíváncsi mosollyal fürkészi arcát. - Ugyan már, csak nem gondolod?
- Áh, én nem… - mondta olyan hangsúllyal, hogy inkább azt jelentette: "De, pontosan azt gondolom…". - Egyébként Anabell kígyójáról beszélgettünk, Zöldről… Megint megszökött tőle… Anabell elmondta, hogy már a vonaton is történt hasonló, és akkor nem más, mint a hős Harry Potter hozta vissza…
- Ja, tényleg… De akkor a Lila név jobban illett volna rá…
- Aha… És te teljesen önzetlenül utána vitted a kígyót…
- Hagy már abba…
Ekkor szerencsére megérkezett McGalagony és a Harry számára kínos beszélgetésnek vége szakadt, de megesküdött volna rá, hogy Anabell ránézett, mielőtt bement a közeli bűbájtan terembe…

*

Fájdalmas volt szembesülni a ténnyel, hogy a nagyterem díszítésére szolgáló fenyőfákat Frics hurcolta fel a Tiltott Rengetegből, és nem Hagrid…
A csillogó díszek, a fákra bűvölt szikrázó jégcsapok, aranygömbök, csillagok, a mennyezet megbűvölt felhődunyháiból hulló hópelyhek valahogy nem ragyogtak olyan tiszta és derűs fénnyel, mint a korábbi Karácsonyi vacsorákon.
Nagyon sokan töltötték a téli szünetet az iskolában, a végzősök közül sokan voltak, akik a közelgő RAVASZ vizsgáik miatt tanulni maradtak a Roxfort falai között, mint Hermione is, de erről Harry és Ron nem vettek tudomást. Az iskola vezetősége valami különös oknál fogva, talán hogy kicsit kimozdítsák a diákságot a szürke hétköznapokból, a megjelenést dísztalárban tette kötelezővé. Így Hermione is vajszínű dísztalárjában feszített az asztalnál, csakúgy, mint Kyra egy mély bordó színűben. Harry kicsit megdöbbenve vette észre, hogy régi dísztalárja nevetségesen rövid rá. Isabella amint meglátta, egy pálcasuhintással megoldotta a helyzetet, bár nem a legtökéletesebben, Harry élénk lila, vastag szegélyt húzott maga után. Mikor leértek az előcsarnokba, Harry egyből kiszúrta Anabellt. Smaragdzöld dísztalárban állt Malfoy mellett. A különös nem is ez volt, hanem ami a bokáján látszódott: cipőjének sötét pántjai között egy fekete, összetekeredő kígyó rajza volt látható. Anabell arrébb lépett, s talárja eltakarta bokáját, s a rajzot.
Vidám zsibongás töltötte be a termet, ahogy várták Mrs Figget, s a többi tanárt, hogy a vacsora elkezdődjön. Azonban mikor Gloom professzor ezüstösen fénylő zöld bársonytalárjában sietős léptekkel vonult be a terembe, egyszerre csend lett. Harry sem értette miért, de az eltökélt arccal lépkedő tanárnő közeledése félelmet keltett benne. Kísértetiesen fehér arca gondterheltnek, s fáradtnak tűnt. Végül megállt a tanári asztal előtt, s minden szem rá szegeződött.
- Ma este - hangja visszhangot vert a terem falai közt, - a Roxfort volt, nagyra becsült igazgatója, Albus Dumbledore Roxmorts faluban - hosszú szünetet tartott, majd végül kimondta: - elhalálozott.
Harry felemelte fejét. Olyan volt, mintha valami rémes álomba csöppent volna. Várta hogy felébredjen, de mindhiába. Társai ugyanígy reagáltak. Senki nem akarta elhinni, amit hallott, pedig biztos volt benne mindenki, hogy igaz. Nem hitték el. Nem akarták elhinni.
- Megölték - mondta Harry, s hangja tisztán, s hangosabban hallatszott, mint azt szerette volna.
Gloom komoran bólintott, majd halkan hozzá tette.
- Átélik mindazt, amiről eddig csak hallhattak. Immáron nincs senki, aki a Sötét Nagyúr útjába állhatna, de pánikra nincs ok. A Roxfortot nem fenyegeti közvetlen veszély. Kérem, miután végeztek a vacsorával, mindenki menjen fel a klubhelyiségébe. Ezentúl csak az órák alkalmával hagyhatják el a körletüket, s akkor is csak tanári felügyelettel. Aki bármi gyanúsat észlel a Roxfort körül, azonnal jelentse a házvezető vagy valamelyik másik tanárának. Ismétlem, pánikra nincs ok.
A professzor elindult az ajtó felé, de amikor elhaladt a Griffendél asztala mellett, intett Harrynek, hogy kövesse.
Dolgozószobájába vezette, s becsukta mögöttük az ajtót.
- Jól van, Potter? - kérdezte Gloom a szokásosnál valamivel enyhébb hangon. - Nem azért, hogy… csak mostanában nagyon összejött minden… Gemeni, ha jól tudom őt is kedvelte, aztán Hagrid, és most Dumbledore - mondta tényszerűen, sajnálkozva minden őszinte sajnálat nélkül.
- Túlélem - mondta keserűen.
- A fájdalom, melyet egy ember elvesztése jelent, elmúlik, s a könnyeket felszárítja az idő, de most valami új, a fiatalabbak számára ismeretlen következik.
- Ami Dumbledore nélkül következik, azt én nem várom, de ismerem. S eleget szenvedtem miatta, hogy tudjam, gyűlölöm, ha nem is éltem még át!
- Nem. Nem ismerheti. Ahogy mondta, nem élte meg, nem tudhatja, milyen.
- De tudom, hogy mások gyűlölik, mert borzalmas volt mindenkinek, mindenkinek, aki .
Gloom talán kicsit meglepődött kijelentésén, s kíváncsi pillantást vetett rá.
- Mégis hogy dönti el, ki a és ki a rossz?
- Hát - Harry egy kissé zavarba jött. - Hogy ki áll Voldemort mellett és ki szemben vele - mondta úgy, mintha ez magától értetődő lenne.
- és rossz… Aki az Ő oldalán áll, az nyílván nem tartja magát rossznak, sőt, viszont azt, aki az ellenkező oldalon, annál inkább.
- Nincs jó és rossz, csak hatalom… - motyogta elgondolkozva maga elé meredve Harry.
- Tessék? Harry, e-e-ezt ki mondta neked? - Gloom elkerekedett, kissé riadt szemekkel pislogott Harryre.
- Voldemort - mondta, s felpillantott a tanárnőre.
Gloom nagyot nyelt, és pislogva nézett Harryre nagy, zöld szemeivel.
- Áh, szóval téged is… mármint, magát is megpróbálta a maga oldalára állítani. Képtelen ötlet - tette hozza halvány mosollyal. - Megrázó dolog történt, de túl kell lépnie rajta - váltott hangnemet. - Dumbledore halott, s már a kétségbeesés sem támaszthatja fel. Mindig is tudtuk, hogy egyszer ki kell állniuk egymás ellen szemtől szemben.
- De nem gondoltam, hogy ez így lesz… Én azt hittem… Azt hittem…
- Dumbledore hatalmasabb, és Ő soha nem fogja legyőzni.
Harry bólintott.
- Hiú ábránd - mondta tényszerűen. - Hiszen tudta, hogy néhány éve majdnem Voldemort kerekedett felül, s Dumbledore sem tehetett semmit, most miért lett volna másképp, mikor a Sötét Nagyúr erősebb, mint valaha… A Leghatalmasabb - susogta távolba révedő szemekkel.
- Nem több gyilkosnál - mondta megvetően Harry. - Megölte a szüleimet, és még hány másik ártatlan embert, csak azért, hogy…-hangja elcsuklott. - Ha ő nincs, minden másképp lett volna. Az anyám feláldozta magát értem, hogy élhessek, de megmenteni nem tudott, csak meghosszabbította az életemet - tört ki keserűen. - És Anabell is… Tudni akarja, ki az anyja, de lehet, hogy még az apja kiléte után is megtudhat a családjáról, az anyjáról olyat, ami… - elfordította tekintetét, szégyellte, hogy ennyi mindent elmondott.
Gloom ökölbe szorította kezét, s mereven nézett Harryre.
- Elég volt Potter - mondta keményen. - Mondja el végre, mit tud a Díváról, amit nem hajlandó elmondani? - vonásai hirtelen megkeményedtek, hangja szigorúan, parancsolóan csengett.
Harry nyelt egyet, s nem tudott szabadulni a zöld szemek fogságából, úgy érezte, nem tehet mást, el kell mondania:
- Én… Én… Én azt hiszem, hogy… megálmodom az életét.
Gloom arca a szokásos falfehérből halálsápadtra váltott, pupillái kitágultak, zöld szeme feketének tetszett, s ami a legborzalmasabb volt, továbbra is mélyen Harry szemeibe nézett.
- Hogy megálmodja?!
Harry bólintott.
- El kell mondania mindent, amire emlékszik, de semmilyen részletet nem hallgathat el!
Harry először nem tudta hol kezdje, aztán úgy döntött, a legkorábbinak tűnő álommal.
- Van két ikertestvére, egy öccse és egy húga. Az öccse Gemeni volt, és ő ölte meg, és az anyját is, és három különböző árvaházba kerültek, és ő Corell Jonnes - egy pillanatnyi szünetet tartott, Gloom lehunyta szemeit, s a homlokára tette kezét, majd Harry folytatta, - És a váltó neve az a Sym izé… ő, és, és…
- Nyugalom Potter!
Gloom felállt, Harry homlokára tette jéghideg, kissé remegő kezét, s a fiú egy kicsit megnyugodott…
- Ennyi elég. Köszönöm.
Szemben állt Harryvel, s elgondolkozva nézte a pamacsfüvét, aki épp a szomszédságában növő - valószínűleg ugyancsak húsevő növényt próbálta széttépni.
- Elég volt! - azzal egy lendületes csapással szétválasztotta a két agresszív zöldséget. - Egy valamit tudnia kell, Potter - fordult újra Harryhez. - Most már csak magában és a szerencséjében bízhat. Elvileg az is a feladatom lenne, hogy megvédjem magát, de már a Dívát sem tudnám legyőzni, nem hogy… - keserűen felnevetett.
- "Június…" - gondolta Harry.
- Potter, miért van olyan érzésem, hogy még mindig titkol valamit?
Harry átkozva butaságát, és hogy gondolatai így kiültek arcára, megpróbálta kerülni Gloom átható tekintetét, mert tudta, akkor úgy is elmondja, próbálkozása sikertelennek bizonyult.
- Június. Eddig fogok élni.
- Tessék?! - Gloom szemei elkerekedtek, látszólag teljesen ledöbbent Harry őszinte kijelentésétől.
- Az egyik álmomban a Díva veszekedett valakivel, aki nem értette, hogy miért csak idén júniusban lehet megölni engem…
- Potter, ne haragudjon - kezdte aggodalmaskodva -, de szerintem ez már nem normális… Mondja, a nap huszonnégy órájából hányat tölt azzal, hogy azon töpreng, hogy és mikor fog meghalni?
- Huszonnégyből? Huszonötöt - mondta sötéten.
- É-értem. Próbálja meg lecsökkenteni huszonháromra. Most pedig jobb, ha alszik egyet…
Harry magában azon dühöngve, hogy már megint bebizonyította valakinek, hogy teljesen őrült, elindult az ajtó felé, majd hirtelen visszafordult.
- Professzor… Mekkora az esély rá, hogy Voldemort valahogy megint eltűnjön, vagy hogy legalább ne tudjon megint hatalomra törni?
Gloom sóhajtott.
- Potter, nem tud mindent… Már semmi esély nincs rá, hogy ne következzen be, hiszen már megtörtént. A Sötét Nagyúr a sajtót, a rádiót éppúgy befolyásolja, mint a Minisztériumot, s ezek által az összes varázslót és boszorkány, mindenkit.
- Ezért nem ír semmiről a Próféta… - motyogta Harry lemondóan, megtudta azt, amitől eddig félt. - De, legalább a Roxfort még nem…
- Ki tudja… Nem tudnánk, ha mégis így lenne. A Roxfort fontos neki… Nagyon is fontos, maga miatt. Biztos, hogy ügyelne arra, hogy ki figyelje az iskolát, és magát, Potter…
- Szóval, előfordulhat, hogy egy halálfaló bejutott a Roxfortba?
- Akár…
- Professzor, lehet, hogy azért álmodtam a Dívával, mert a közelemben van? - kérdezte elgondolkodva.
Gloom gyanakvó pillantást vetett rá.
- Elég az is, ha a Díva sokat gondolkozik magán.
- Értem.
- Ugye nem gondolja, hogy Lady Ferisse…?
- Nem - Harry a fejét rázta.
- Csak hogy tudja: Aryan anyját kitagadták a rangján alul kötött házasságáért, Aryannak semmi köze hozzájuk.
Harry bólintott, s az ajtóhoz lépett.
- Potter! - szólt utána Gloom professzor. - Ha rosszul érzi magát, keresse meg Madam Pomfreyt.
Harry bólintott, bár esze ágában sem volt a javasasszonyhoz fordulni, mert volt egy olyan érzése, hogy nagyon hamar egy kényszerzubbonyban találja magát egy pszichiáter rendelőjében, mint mihamarabb kezelésre szoruló dühöngő őrült. Ahogy kilépett az ajtón, egyenesen a Griffendél-toronyba ment.
Harry hosszú órákig feküdt álmatlanul, gyötrő gondolataival kínozva magát, s akkor sem volt kellemesebb, mikor végre nyugtalan álomba merült…
Végigment a hatalmas, fekete szikla robosztus tömege alatt, fel a lépcsőn a tépő, metsző szélben, látta zuhanni az alakot, hallotta, ahogy az azt kiáltja:
- Harry!
S végül zuhant. Zuhant le a mélybe, de nem állt meg. Nem landolt, nem ért földet sehol. Ott lebegett, valahol ég és föld között a semmiben.
Egy végtelennek tűnő, sötét erdőt látott, melyből középen kimeredt egy hatalmas, fekete szikla.
Vészjósló csend honolt mindenfelé, s az erdő feletti égbolt felét fekete viharfelhők uralták, míg a másik részén tiszta fénnyel világítottak a csillagok.
Egy villanás látszódott az ég alján, s kirajzolódott egy sötét, árnyszerű felleg. Újabb villanás, de mennydörgés nem hallatszott
Egy mély, női hang zengett az erdő s a szikla felett, egy szöveget kántált monotonon, s a szavak egyre ismétlődtek, kétség sem férhetett hozzá, varázsolt. Egyre ismétlődő villanások tűntek fel, s a sötét felhő egyre nagyobb lett, s végül teljesen elborította a csillagokat, akik borzalmas haláltusát vívva küzdtek ellene, majd egy eddiginél is hatalmasabb mennydörgés nélküli villanás, s az utolsó fénysugár is kihunyt: teljes sötétség borult a világra.
Mikor Harry másnap reggel kinézett az ablakon, rá kellett ébrednie, ez nem csak egy álom volt…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza