Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

X.

A Díva bosszút áll

Harry végigment a hatalmas szikla lábánál, fel a kőlépcsőn, majd gyors zuhanással le. Végül egy sötét teremben találta magát. A falakon itt-ott zöldes fénnyel lobogó fáklyák égtek. A Díva a faltól néhány lépésre állt egy fekete csuklyás alak előtt. Harry sebhelyébe kínzó fájdalom nyilallt.
- Már megint mit szúrtál el? - visszhangzott a fagyos, szívbemarkolóan rideg hang.
- Semmit - mondta a Díva kicsit felháborodva, mivel ő nem szokott elrontani dolgokat, azonban arca a szokásosnál is sápadtabb volt, sárga szemei félelemtől csillogtak.
- Khm - a csuklyás közelebb lépett hozzá, kezét végigcsúsztatta a nő vállán, végül póklábszerű ujjai a nyakára kulcsolódtak.
- Jó-jó, de végül is semmit sem… - dadogta egyre ijedtebben. - Csak hát… Kicsit később tettem meg valamit, mint kellett volna, de végül is nem lett belőle baj…
- Szóval - sürgette, s a nő arcából ítélve fokozott a szorításon.
- Hát, valaki kicsit később halt meg, mint kellett volna… Jó-jó, mondom - tette hozzá sietve, mert a fehér ujjak újból közelítettek egymáshoz. - Szóval Nad-Nadine Sailor…
- Tessék?! - förmedt rá.
- Hát, i-igen, de halott ő is, meg Gemeni is!
- Gemeni…?
- Oh, ő a fia… Mármint, a harmadik iker… - közben lefejtette nyakáról az ujjakat, s kibújt szorításukból.
- Úgy érted - kezdte már-már kedélyesen -, hogy az anyád és az öcséd, akiknek már réges-rég a föld alatt kellene lenniük, ez idáig szabadon kószáltak a világban?
A Díva lassan hátrálni kezdett, de hamar a falnak ütközött. Hosszú, fekete körmű ujjait a fal repedésein húzta végig, ahogy a fal mentén hátrált, s közben remegő hangon dadogta:
- Hát, végül is i-igen, de semmi probléma nem lett belőle, már halott mind a kettő, tudom, hogy tizenakárhány évet késtem a megvalósítással, de most már Gemeni is az…
- Mióta tudod róla? - kérdezte ridegen.
- Néhány napja…
Voldemort tett egy hirtelen mozdulatot, mire a Díva még gyorsabban lépett hátra, háta újból a falnak ütközött, másik kezét is a falra helyezte, mintha fel próbálna mászni rá.
- Na jó, egy he… - nagyot nyelt. - …hónapja.
Voldemort közelebb lépett, s végighúzta hosszú ujjait a Díva fekete selyemkendővel takart vállán, nyakán, majd álla alatt, s kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
- Rendben, egy fél éve - mondta a Díva, s összeszorította szemét.
- FÉL ÉVE?!
- De Gemeni nem tudta! - mentegetőzött reszketve.
- Érdekes, én sem… Még valami, amiről elfelejtettél tájékoztatni? - kérdezte, s kisimította a nő arcából a szemébe lógó fekete tincseket.
A Díva némán csak a fejét rázta…

*

Harry soha nem szerette ennyire Piton bájitaltan óráit. Igaz, most is csak azért, mert pincetermének nem voltak ablakai, s így nem kellett a gyászos feketébe öltözött égboltra pillantania, mely mindig emlékeztette a közelmúlt szomorú eseményeire. Az iskola életére is rányomták bélyegüket a halálesetek, nem csak azért, mert mindenhová tanári kísérettel mentek, de mert a folyosókon és a nagyteremben szinte alig hallatszott nevetés. A természet is feszült csendbe burkolózott. Harry nosztalgiázva emlékezett vissza azokra az időkre, mikor a baziliszkusz tartotta rettegésben az iskolát, vagy épp Sirius miatt fordítottak nagyobb gondot a tanulók, elsősorban az ő védelmére. Harry azonban meglátta a jó oldalát is annak, hogy egymást kergető sötét gondolatai miatt szinte egy percre sem tudta lehunyni a szemét, ugyanis így legalább rémálmai nem üldözhették.
Ron még a korábbinál is nagyobb változáson ment keresztül. Arca sovány és sápadt lett, s szinte már alig beszélt valakivel. Harryhez is alig szólt, s derűlátó személyisége mintha örökre búcsút intett volna neki. Neville betegesen gyanakvó lett. Hermione és Kyra - bár Harry nem törődött vele, mi van velük - a megszokottnál is csendesebbek és komorak voltak, s többet tanultak, mint Hermione a vizsgadrukk alatt szokott. Isabella nyughatatlan természete nem változott meg, de szorongott, körmeit tövig rágta.
Harrynek eszébe jutott valami: Anabell megmentette Dumbledoret, azóta pedig Voldemort megölte a varázslót, tehát előfordulhat, hogy a következő áldozat a lány lesz. De ahogy Harry látta, Anabell nem aggódott túlságosan, a tizenöt évesek bohémságával szemlélte a helyzetet…
Harry sem aggódott, legalábbis nem jobban, mint szokott. Néhányszor már lemondott életéről, s eddig még mindannyiszor sikerült megmenekülnie. Bízott szerencséjében, hiszen másban már nem bízhatott. Nem volt már mit remélnie.
Sötét varázslatok kivédésén Gloom a Mrs Figg által kötelezővé tett egyszerű, fekete talárban sétált a padok között. Furcsa volt ilyen öltözékben látni a tanárnőt a szalagokkal, szegélyekkel díszített talárok után, melyeknek kivágása láthatóvá tette a kígyó rajzát a nyaka körül. S bár kontyát a szokásosnál puritánabbul tűzte fel, láthatóan még az újdonsült igazgató kedvéért sem mondott le a tűzpiros rúzsról.
Mikor épp kezdett belemerülni egy újabb, meglehetősen bonyolult varázslat elemzésébe, hirtelen kicsapódott az ajtó, és Miss O'Donell lépett be. Ő is a Gloom professzoréhoz hasonló, egyszerű, szürke talárt viselt. Arca ijedtséget tükrözött. Közelebb lépett a tanári asztalhoz, Gloom sietős léptekkel ment oda hozzá.
- A… A pamacsfüved - nyögte lassan. - Elszabadult.
- Egy pillanat - mondta az osztálynak Gloom, azzal a két tanár sietve kiment a teremből, s becsukta maga után az ajtót.
Harry értetlen pillantást vetett Ronra, majd Hermionéra, aztán elkapta fejét, mert eszébe jutott, hogy Hermione beárulta… Ronnal mindketten tudták, hogy egy pamacsfűvel jobb vigyázni, de nem gondolták volna, hogy O'Donell nem tud ártalmatlanná tenni egy egyszerű növényt, még ha a varázslények gondozása is a szakterülete…
Gloom kisvártatva visszatért a terembe. Immáron az ő arca is aggodalmat tükrözött.
- A pamacsfüvem megvadult, de semmi baj, O'Donell professzor elintézi. Igen rakoncátlan növény. Nos, hol is tartottunk?
- A tőr átoknál - mondta Hermione, s arcáról Harry valami olyasmit olvasott le: "Még ezt sem tudja?!".
Gloom nem törődött vele, tovább sétált, kicsit zavartan.
- Oh, hát persze. Szóval a negyedelő átoknál a nehézséget nem a hozzá szükséges hatalmas varázserő, vagy akarat jelenti, nem, hanem az, hogy igen bonyolult mozdulatsor tartozik hozzá. Ezt most inkább nem mutatom be, remélem nem lesz rá szükségük, mindenesetre…
Harry mindig igyekezett odafigyelni az órákon, persze teljesen szinte sosem sikerült, de ez nem a sötét varázslatok kivédése órákra vonatkozott. Azonban most egyáltalán nem tudott odafigyelni a professzorra, akit valószínűleg megzavart a "kedvencével" kapcsolatos dolog.
Szűk tíz perccel később Gloom professzor még mindig a tőr átokról beszélt, mikor újabb esemény zavarta meg a sötét varázslatok kivédése órát.
Harry elsők között vett észre egy zöldes színű füstoszlopot, mely lassan a Tiltott Rengeteg fái fölé szállt, majd megállt néhány lábbal fölöttük, s egy koponyává tömörült, melynek szájából kígyó meredt a sötét ég felé. Fenyegető, sárgás fénye megvilágította a fákat, s a parkot. A diákok felálltak a padból, és elakadt lélegzettel bámulták azt az alakzatot, melyet eddig csak legszörnyűbb rémálmaikban láttak, vagy csak a könyvek lapjain.
A Sötét Jegy a Roxfort fölé emelkedett.
Gloom is az ablakhoz lépett. Az ajtón újra belépett O'Donell professzor, s komor arccal csak annyit mondott Gloomnak a pamacsfűről: "Elintéztem". Szótlanul álltak egymás mellett a sötétítő függöny mögött, akárcsak a diákok. A rettenetes percnek végül a drapéria mögül kilépő Gloom magabiztosan csengő hangja vetett véget.
- Üljenek le! Mindenki a helyére!
Intett pálcájával, s a függönyök eltakarták a félelem okozóját.
- Köszönöm - mondta komoly hangon O'Donellhez fordulva.
A professzor eltökélt arccal bólintott, majd kiment a teremből.
Mindenki leült a helyére. Harry nem mert hátrapillantani a mardekárosok padsorára. S annál kevésbé mert a griffendéleseken végignézni. A Sötét Jegy begyógyultnak hitt sebeket tépett fel. Hermione oldalba bökte Harryt, majd Neville felé nézett. A fiú arca falfehér volt, kezeit ökölbe szorította, s a pad egy pontjára meredt, egész testében remegett. Gloom közelebb lépett hozzá.
- Longbottom, menjen fel a gyengélkedőre! - mondta, ha lehet, a szokásosnál is keményebb hangon, s ajkába harapott.
- De hát… - fakadt ki Hermione, s felugrott, széke nyikorogva csúszott hátra. - Tudja, mi történt a szüleivel! Ha… ha még itt van, aki felküldte a Sötét Jegyet, nem mászkálhat csak úgy… ráadásul…
- Granger kisasszony - Gloom villámló tekintettel közelebb lépett Hermione padjához, s a lány fölé magasodott. - Pontosan tudom, mi történt Longbottom szüleivel… De ha már olyan tájékozott, gondolom, azt is tudja, ki tette azt Longbottom szüleivel, s talán akkor már azt is, hogy az a valaki egy teljes éven át tanította magukat! S ha ezalatt az idő alatt nem ölte meg a fiút, akkor már halála után sem fogja! Finnigan, kísérje el Longbottomot! Induljanak!
Alig hogy felálltak, a sötétítő függönyökön át, világosság hasított be a terembe. Odakint vihar tört ki, s egy hatalmas villám csapódott be valahol a közelben. Gloom arca még fehérebb lett, s az ablakhoz lépett. Egy rántással oldalra húzta a függönyt. Odakint éjszakai sötétség honolt, s villámok cikáztak az égen. Gloom holtra váltan, távolba révedő tekintettel nézett a sötétségbe.
Az ajtó újból kinyílt, ezúttal McGalagony lépett a terembe, ugyancsak elfehéredett arccal. Gloom felé fordult, s kérdőn nézett rá. McGalagony csak bólintott, s lehajtotta a fejét, majd szűkszavúan hozzátette:
- Piton.
Gloom újra kinézett az ablakon a viharba, smaragdzöld szemeiben tükröződött a Sötét Jegy kísérteties fénye, s ajkai halk, suttogó szavakat formáltak:
- Elkezdődött.

*

Harry aznap este kedvtelenül vonult fel a fiuk hálótermébe. Ron már órákkal korábban lefeküdt, Harry is csak a befejezetlen bájitaltan házi feladata miatt maradt fenn, melyet még soha nem tartott ilyen fontosnak elkészíteni… Tudta, hogy soha nem lesz szüksége rá, s mégis, meg akarta tartani azt az illúziót, hogy nem történt semmi, de tudta, pénteken szembesülnie kell a szomorú ténnyel.
Eszébe jutott a hétfői, s egyben utolsó bájitaltan óra Pitonnal. A professzor szokásához hűen az asztalok közt járkált, s megjegyzéseket fűzött a diákok főzeteihez.
A Griffendél húsz értékes pontot vesztett azon az órán, de bármennyire is utálta ezért akkor Harry a professzort, s a szünetben bármilyen gúnyneveket is talált ki, azt akarta, hogy pénteken újra bejöjjön az órára, s ugyanúgy járkáljon az üstök között a bájitalok nehéz párájában, ugyanúgy szidja Harryt, és a Griffendélt, nyerje a Mardekár a házversenyt a bájitaltan órán levont pontok miatt, csak legyen úgy minden, mint régen! De ez lehetetlen volt.
Harry álmában sem szabadult a szomorú ténytől, hogy Piton halott. A szikla után látta a professzort, ahogy eltűnik a tiltott rengeteg fái között, s hallott egy mély, női hangot, amint azt kiáltja:
- Adava Kedavra!
Látta a zöld villanást, hallotta a halál hangját, amint egy nehéz tárgy repül a levegőben, majd egy tompa puffanást… A kép elmosódott, s mielőtt felébredt volna, már csak foltokat látott, amint egy sötét taláros alak kilép a fák közül…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza