Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

XI.

Teljes Biztonságban

- Ha megnézhetném a pálcáik utolsó varázslatait, az számomra nagyon megnyugtató lenne - hallatszott Mrs Figg hangja.
Másnap Harryt az igazgatói irodába hivatták, volt egy olyan érzése, hogy megint el fog hangzani a "Jól van, Potter?" kérdés. Bár tartott egy kicsit tőle, hogy valamelyik kis stiklijére derült fény, s azért hivatja Mrs Figg, hogy közölje vele, estére legyen a ládája összepakolva, másnap pedig indulhat vissza a Privet Drive-ra, bár biztos volt benne, Sirius megmentené attól, hogy Dursleyéknél kelljen leélnie életét.
Ott állt az ajtó előtt és várta, hogy behívja az igazgatónő. Nagyon nem akaródzott neki bemenni, így inkább szép csendesen hallgatózott az ajtó előtt, hogy mi folyik odabent.
- Úgy gondolja, a gyilkos köztünk van? - hallatszott Lady Ferisse hitetlenkedő hangja, s Harryben csak ekkor tudatosult, pontosan mi is történt.
Piton… A Sötét Jegy, melyet csak akkor küldtek a halálfalók az égre, ha gyilkoltak, s melyet csak is ők tudtak megidézni…
Lady Ferisse szavaira többen is felmordultak odabent, Harry gyanította, hogy a teljes tanári kar a szobában van.
- Talán gyanakszik valakire? - kérdezte hűvösen Gloom.
- Távol álljon tőlem, hogy bárkit is meggyanúsítsak. Mindazonáltal biztosnak kell lennem abban, hogy a tanárok közül senki sem áll a rossz oldalon.
Harry elképzelte, ahogy Gloom lassan oldalra fordítja fejét, s végig néz a szokásosan mellette álló professzorok során, Miss O'Donell és Lady Ferisse bizarr duettjén.
- Mégis, hogy akar megbizonyosodni róla, hogy nincs köztünk áruló - hallatszott Trelawney professzor fátyolos hangja.
- Egyszerűen. Kérem, senki ne vegye sértésnek, de szeretném, ha megmutatnák nekem a karjukat. A bal karjukat. Persze, ha valaki nem akarja, annak nem szükséges, de akkor sajnos felmerül ellene a gyanú, hogy esetleg titkol valamit…
Harry lelki szemei előtt látta, ahogy Mrs Figg azzal a jelentőségteljes pillantással néz Trelawneyra, mintha tudná, hogy Trelawneynak bizony félnie kell tőle.
- Miss Gloom, kérem… Köszönöm. (Jézus, ezek a tetoválások…!)
Harry egyre kíváncsibb lett, szíve vadul kalimpált. Közelebb lépett az ajtóhoz, s belesett a kulcslyukon. Úgy tűnt, a tanárok egy körben álltak, a hozzá közelebb eső oldalon állt O'Donell, Gloom és Ferisse, valamint Flitwick, a többieket viszont nem látta tőlük.
- De kérem, évtizedek óta az iskolában tanítunk, nem mindenki, de biztos vagyok benne, hogy Dumbledore professzor… szóval, biztosan ellenőrizte, kit vesz fel… - mondta McGalagony, s hangja a korábbinál is szomorúbb lett.
- Igen, persze, és én ezt becsülöm is, nagyon, de bocsássanak meg nekem, aggódom - magyarázta Mrs Figg.
- Miss O'Donell.
A legendás lények gondozása professzor talárja ujjának felhajtása talán kicsit nagyobb gondot okozott, mint mások esetében, ugyanis a talár egészen a tanárnő ujjaiig tartott, s ott egy gyűrűvel csatlakozott kezéhez. Sietve lekapcsolta ujjáról, hogy minél hamarabb meg tudja mutatni karját, mint kiderült, feleslegesen, teljesen üres volt, mint egy hófehér pergamenlap.
- Köszönöm. Miss Ferisse.
- Muszáj? - kérdezte, s hangjában érződött, nem sok kedve van hozzá, de tudja, a válasz úgyis igen lesz.
- Természetesen nem, de kérem, értse meg, nem lennék nyugodt…
- Ugyan, Aryan, bizonyítsd be, hogy nincs miért aggódnia az igazgatónőnek - mondta szinte kedvesen Gloom, s felhajtotta a boszorkány talárját. A Sötét Jegy ugyanúgy nem látszott rajta, mint O'Donell karján.
- McGalagony professzor.
A professzor kelletlenül, de megmutatta karját.
- Köszönöm.
- Trelawney professzor.
- Mire jó ez, kedveském - mondta, de azért megmutatta.
- Professzor, áh, köszönöm…
Senki sem maradt ki a sorból.
- Hát jó. Köszönöm a közreműködést - mondta miután végigment a körön. - Nagyon megnyugtató, hogy legalább itt teljes biztonságban vagyunk.
- "Teljes biztonságban" - gondolta Harry. - "Egy halálfaló beszökött az iskolába, és megölte az egyik tanárt… Teljes biztonság…"
- Potter, az igazgatónő várja - intett neki McGalagony, mikor a tanárok sorban elmentek mellette.
- Őszintén szólva, Potter - kezdte az igazgatónő, miután Harry helyet foglalt vele szemben. - Aggódom magáért.
A szobában nem sok minden változott. A Roxfort volt igazgatóinak portréi átadták helyüket Mrs Figg összes még élő és elhunyt macskáinak képeinek, Harrynek eléggé fájdalmas volt a felismerés, hogy meg tudja nevezni őket egytől egyig… Az első dolog azonban, amit Harry észrevett odabent, az Fawkes volt, a főnixmadár. Betegesnek, megtörtnek látszott, nyílván gazdája elvesztése viselte meg ennyire, de nem ő volt ezzel az egyetlen…
- Tudom, tudna védekezni, és a szerencse is mindig a pártjára állt… eddig. Az igazság az, hogy Dumbledore után, biztos vagyok benne, hogy a következő célpont maga lesz. Bármennyire is védjük az iskolát, s figyelünk mindenkit, aki csak a közelébe merészkedik, meg kell mondjam, nem tudjuk megvédeni magát. Dumbledore professzor eredetileg Gloom professzort külön azért vette fel, hogy vigyázzon magára, de ő bármennyire is jártas a fekete mágiában, Tudjukkitől nem védheti meg magát. S erre sajnos senki sem képes.
Harry úgy gondolta, a tanárnő megpróbálja majd megnyugtatni, még ha mindketten tudták is, hogy Harry immáron életveszélyben forgott nap, mint nap, s senki nem volt, aki megakadályozhatta volna Voldemortot célja megvalósításában, mely nyilvánvalóan Harry meggyilkolása volt.
Harry gondolataiba mélyedt. Oda sem figyelt, hogy merre megy, csak lépkedett kedvtelenül a sötét folyosókon. A szomorú ürességben tompán visszhangzott cipőinek kopogása, és nem túl magas, vékony alakja rémszerű árnyékot vetett a fáklyákon kísértetiesen táncoló lángok fel-fellobbanó fényében.
- Na de… - hallotta Anabell hangját visszhangozni az egyik közeli átjáróról.
- Semmi de - vágott közbe Gloom keményen. - A dolgod nem az, hogy - Gloom felemelte fejét, ahogy meglátta Harryt -, hogy a külvilág eseményeivel foglalkozz - Anabell követte a tanárnő pillantását, hátrafordult, s Harryre nézett nagy, smaragdszerű szemeivel -, hanem hogy tanulj… - fejezte be a mondatot a tanárnő, majd gyanakvóan méregetve a fiút, Harryhez fordult. - Potter, ismeri az új házirendet…
- Igen, professzor.
- Igyekezzen.
Harry bólintott, és sietve elindult a Griffendél-torony felé. Gloom hosszan nézett utána…

*

Soha nem teltek ilyen borúsan a napok a Roxfort falai között. Félelem és rettegés, gyász költözött a diákok szívébe. Saját házának tanulóin kívül, de még a mardekárosok sem mind, senki sem szerette, mondhatni utálta Piton professzort, de egy kellemetlenebb bájitaltan óra után a professzor hirtelen távozását valahogy senki sem így képzelte. Halála többet jelentett annál, minthogy a fekete lobogót kitűzték, vagy inkább nem vették le az iskola homlokzatáról, s a nagyteremben Roxfort zászlaja mellől. Nem lehetett már senki sem biztonságban, Voldemort keze elér a Roxfortig.
"- De a Roxfortot még nem… - Nem tudnánk, ha így lenne…" - zengtek újra és újra Harry fejében Gloom professzor szavai.
- "Lehet, hogy a Roxfortot is rég Voldemort irányítja… Lehet, hogy kémei itt vannak a Roxfortban… Lehet, hogy Piton gyilkosa a tanárok közt van…" - egyre többet foglalkozott a lehetőséggel. Gloom ártatlanságában már biztos volt, de ez felvetett benne egy újabb kérdést: - "Miért utálják egymást Lady Ferissével? Lehet, hogy Gloom tud róla valamit, csak bizonyítani nem tudja? Lehet, hogy Lady Ferisse a kém? Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az anyja…"
Újból csak Gloom szavait tudta felidézni a tanárnő felmenőivel kapcsolatban:
"- Nem ítélhet meg senkit a származása alapján, Potter…" és "Kitagadták (…), semmi köze hozzájuk.".
Abban igazat adott Gloomnak, hogy ez valóban olyan, mintha aszerint döntene Hermionéról, hogy a szülei muglik. De azért mégsem teljesen olyan… Abban biztos volt, hogy ha Voldemort kéme valóban a Roxfortban van, akkor azok közt a tanárok közt kell keresnie, akik nem tanítanak évek óta az iskolában. Ilyen azonban volt egy pár.
- "Miss O'Donell biztos, hogy nem…" - valahogy a csendes, legtöbbször a háttérből figyelő, kissé hangulatember tanárnőről még eszébe sem jutott, hogy halálfaló lehet, de most hogy elgondolkodott rajta, még kevésbé tartotta ezt valószínűnek. - Aryan Ferisse. Biztosan nem - Valószínűnek tartotta, hogy ilyen származással, mint amilyen Lady Ferisse-é, teljesen fedhetetlennek kell lennie, hogy a Roxfortban taníthasson, Miss Symonette eszébe sem jutott, mivel az óráin többször is kijelentette, mugli származású.
Azonban ami álmaiban történt, még a valóságnál is nyugtalanítóbb volt.
Úgy kezdődött, ahogy minden rémálma, melyben a főszerepet a Díva játszotta. Miután lezuhant a mély felé a szikláról, egy sikátor nedves macskakövein ért földet. Egy férfi haladt sietve, cipőnek kopogása a nedves köveken rideg visszhangot vert az esőáztatta falak közt. Az utcán egyetlen lámpa sem égett, teljes sötétség honolt, csak a csillagok világítottak az égen. A hold sarlójának ezüstös fényében kísérteties árnyékot vetett a férfi ösztövér alakja. Menet közben többször is hátranézett, figyelte, követik-e. Egy szemetes mögül egy macska villantotta rá zöldessárga szemeit, majd eltűnt egy papírdoboz mögött. A férfi meggyorsította lépteit. Kecskeszakálla teljesen ősz volt, de a benne futó sötét szállak még emlékeztettek eredeti, fekete színére. Apró bogárszemei hidegek voltak, s félelemtől csillogtak. Arca sápadt volt, sárgásfakó bőre pergamenszerűen tapadt rá. Hirtelen megtorpant. Előtte néhány lépésre két sötét alak látszott alig kivehetően.
- Milyen kellemes meglepetés - csengett egy nyugodt, hűvös, rideg, mély női hang a dohos falak között, s a férfi ijedten fordult hátra. - Igor Karkarov - folytatta, kilépett másik két sötét alak közül, s hátrahajtotta fekete köpenyének csuklyáját.
- C… C… Corell, én…
- Nekem nem kell magyarázkodnod - mondta, s bal kezét csípőre tette, melyben fehér fájú, fekete motívumokkal díszített pálcáját tartotta.
- C-Corell, biztosan meg tudjuk valahogy beszélni…
- Karkarov, kettőnk közül nem én vagyok, akit át lehet vágni - szakította félbe a férfi dadogását.
- U-U-Ugye ne-nem akarsz… ugye nem akarsz…
- Megölni? Nem… Én nem… A Nagyúr beszélni akar veled…
- Akkor inkább ölj meg, kérlek! - fél térdre ereszkedett a boszorkány előtt, aki nevetve, kimért léptekkel haladt el mellette, de Karkarov nem mozdult, az utca köveire meredt.
- Ugyan, Karkarov… Te sem gondoltad, hogy ezt sokáig játszhatod… Annak idején elég sokan megharagudtak rád… Örülj, hogy eddig kihúztad…
- De én… én… Mit tehettem volna?
- Mondjuk, maradsz Azkabanban? Ki lehet bírni, hidd el, én tudom… De inkább siessünk, gondolom, nem akarod megváratni… - mondta sejtelmesen mosolyogva, nevetése fagyos volt, mint a jég, éppúgy, mint arca, s lelke…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza