Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

XIII.

Professzor Noël Judice

Harry a tépő, hideg szélben tántorogva lépkedett a mohával lepett lépcsőfokokon, a hatalmas sziklafal szélén, mikor felért a sziklára egy, a korábbinál is erősebb széllökés taszította a perem felé. A szél olyan erősen fújt, hogy Harry résnyire tudta csak kinyitni a szemét, s így is csak elmosódottan látott. Egy fekete taláros alak esett a szikla széle felé, s átbukott a peremen, le a mélybe. Harry közelebb ugrott, s lebámult a mélybe, de a következő pillanatban már ő zuhant lefelé a sötét mélységbe. Aztán olyan volt, mintha visszakerült volna a szikla tetejére, de a zúgás megszűnt, s a metsző szél elült. Harry a hatalmas, fekete fa egyik legalsó ágán állt, mely több méterre volt a földtől.
Valami fény villant, legalábbis Harry először azt hitte, de később észrevette, hogy csak egy sárga szempár néz lefelé, s a borostyánkőszerű szemekhez tartozik egy hófehér arc, egy egyenes orr, egy pár fekete szemöldök és vérvörös ajkak, valamint hosszú fekete haj, egy vékony nyak, egy fekete köpeny és egy vörös sál. A Díva a fa törzsét átkarolva állt Harry mellett, s a fiú így láthatta arcát.
Olyan különös volt, főleg a szeme. Harry mindig olyannak képzelte a halálfalókat, mint ifjabb Kuport, örökké kísértették a megszállottan villogó szemek, a tébolyodott tekintet. De a Díva valahogy más volt, tekintete élnék volt és tiszta, teljes józansággal szemlélte a helyzetet.
Kicsit kihajolt, s azt susogta alig hallhatóan:
- Jöhet az "életem árán is" rész… - mindezt gúnyosan, szinte megvetően.
Harry követte a Díva pillantását, a fa alatt két alak állt, az egyik jóval magasabb volt a másiknál, de Harry nem erről a tulajdonságáról ismerte fel azonnal, hanem a homlokába hasító szinte elviselhetetlen fájdalomról…
- Szóval a feladatod… - hallatszott a szívbemarkolóan hideg hang.
- Szemmel tartom a Dívát, és aki körülötte van. Az árulást az életem árán is megakadályozom - hallatszott egy kissé rekedt, vékony, de határozott női hang.
- Pontosan…
A Díva elengedte a fa törzsét, s kijjebb lépett az ágon, a nyakát nyújtogatta, valószínűleg ugyanazért, amiért Harry is, hogy megpillantsa a nő arcát.
- Ááá!
A nő kezével még megpróbálta visszaszerezni egyensúlyát, de már késő volt, egy szaltó után földet ért Voldemort előtt.
- Corell… Micsoda meglepetés… Hol is kellene neked most pontosan lenned?!
- Messze… Nagyon messze - a Díva addig hátrál a mágus elől, míg a fa törzsének ütközött. - A lehető legmesszebb…
- Örülök, hogy legalább ebben egyetértünk. Eredj!
Megrántotta a Díva karját, s a nő szinte futva távozott. Végigszaladt a sziklába vájt lépcsőn, s hosszú léptekkel haladt a sötét fák között, Harrynek igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani vele.
Egy hatalmas, fekete macska szegődött a Díva mellé, pont olyan, mint amilyet Harry Weasleyéknél látott, s amilyen megtámadta Csámpást. Vagy talán pont az…
- Miau!
- Oh, hát persze lebuktam… Egy null a kis kur…
- Na!
- Jó-jó! Neki…
A Díva oldalra fordította fejét, s így Harry is jobban megszemlélte a macskát, aki már nem is volt macska. Olyan volt, mintha a Díva egy tükör előtt állt volna, csak épp a boszorkánynak, aki minden bizonnyal animágus volt, egy anyajegy látszott az arcán.
- Jut eszembe, a gazod majdnem megette a… - kezdte a macskából lett nő.
- Már megint nem etetted meg? Egyébként pedig nem gaz, hanem egy érző növény!
- Érző növény! Tudom, hogy mennyire elkényeztetted azt az érző növényt, de a karom akkor sem desszert!
- Biztos, csak játszott a kis szentem… Hüpp-hüpp… - nevetett a Díva.
- Látom, a humorérzéked nem hagy cserben soha - mondta válaszként sötéten.
- Látom, téged viszont igen. Majd adok kölcsönbe az enyémből.
- Mindenkivel nem viccelődhetsz…
- Hát igen… Egyeseknek elég halott a humoruk…
- Te leszel halott, ha nem vigyázol - mondta tárgyszerűen.
- Csak szeretnéd… Előbb még el kell intéznem a kis Nayrácskát, addig nem…
- Csak nehogy ő intézzen el téged! Vagy mondjam inkább titeket?
A Díva egy szemforgatással elengedte füle mellett a megjegyzést, (bár Harry összeráncolta szemöldökét). Húga elé lépett, s szembe fordult vele.
- Oh, most mondd meg, el tudnál hinni egy ilyen gyalázatos hazugságot rólam? - megrebegtette szempilláit.
- Rólad? - kérdezte, majd kis gondolkodás után hozzátette: - Bármit - azzal kikerülte a boszorkányt, s tovább ment az erdő fái között.
- Úgy beszélsz rólam, mint valami sorozatgyilkosról! - háborgott a Díva, s megszaporázta lépteit, hogy utolérje a boszorkányt.
- De hát, tulajdonképpen az is vagy, Corell… - vigyorgott rá - Ha ez egy mese, akkor te vagy a gonosz boszorkány benne, de ez a szőke copfos kislánykáknak nem mese, hanem rémálom.
- Hm, tényleg… Ebbe még nem is gondoltam bele… De élvezem a rettegett, gonosz boszorka szerepét… - tette hozzá széles vigyorral. - De a mesékben ritkán van igaza a "negatív szereplőknek", aminek a mugliimádó bolondok tartanak minket, a banya sem egy eszméért akarta megsütni Jancsit meg Juliskát…
- Corell, te mugli meséket olvasgatsz?
- Én, dehogy! De ez alapműveltség…
- Ismerd meg ellenfeled? Na mindegy… Egyébként van egy kisfiú, akinek a rémálmaiban valószínűleg te is szerepelsz, méghozzá főszereplőként…
- Kire gondolsz… jaj, csak nem… Az nem is én voltam, hanem ifjabb Kupor! - mondta nyafogva.
Harrynek összerándult a gyomra. Tudta, akiről beszélnek, az nem más, mint szobatársa, Neville Longbottom, akinek a szülei a Díva miatt kerültek olyan állapotba, hogy még a fiukat sem ismerték fel.
Harry csak ekkor döbbent rá, milyen nevetséges ötlet is volt, mikor Gloomot azzal gyanúsította, hogy a Díva. Hiszen Corell Jonnes részt vett a Longbottom házaspár megkínzásában, s ahogy most látta, ez a mesebeli boszorka igazából fel sem fogta, milyen rémtetteket hajtott végre "az eszméért", még ha tulajdonképpen élvezte is őket. Ahogy figyelte a különös tekintetet, s a szinte ártatlannak tűnő, mosolygó arcot, úgy érezte, ez a fiatal nő egyszerűen csak játéknak fogja fel az életet, nem érzi tetteinek súlyát, s talán menekül is a felismerés elől, amit nem kerülhetett volna el, ha látta volna Neville arcát, mikor szóba kerültek a szülei, mikor a Sötét Jegy ragyogta be az eget. Ugyanakkor eszébe jutott az álom, melyben megölte az édesanyját, és az ikerbátyját. Valahogy úgy érezte Harry, kényszerből tette, mégis, mikor felrémlett előtte a rideg és elutasító arc, a megvető hang, ahogy azt mondta, "Nekem nincs anyám", úgy tűnt, mintha nem is ugyanaz a nő lenne, aki nevetgélve beszélget a húgával. Pedig a Díva ő volt, ehhez kétség sem férhetett.
S akkor Harry zavart fejébe betolakodott egy újabb gondolat… Egyformák… De mindketten morphének… A fiatalabbiknak semmibe sem kerül eltüntetni az anyajegyet az álláról. Úgy vélte, megoldotta a legnagyobb ellentmondást, amit a Díva körül lelt.
- "A halott nő helyére ikerhúga lép…" - gondolkozott, mikor már ébren ült az ágyán, álmain töprengve. - "Nem Corell Jonnes ölte meg Gemenit, hanem, hanem… Deborah… De nem tudom a nevét! Aj… Gloom… Gloom! Hát persze! Ha a Díva az évfolyamtársa volt, akkor a Díva húga is… Csak ismerte…"
Az nem jutott eszébe, hogy voltak álmai, melyek már biztosan a Díva állítólagos halála után játszódtak, (mint ez is, csak épp izgatottságában erre nem jött rá), s melyekben mindketten benne voltak. Így hát kiugrott az ágyából, magára rántotta talárját, s futva elindult Gloom professzor dolgozószobája felé, ügyet sem vetve rá, hogy az idő fél három körül járt. Mikor odaért az ajtóhoz, kopogott (bár majdnem elfelejtette nagy igyekezetében, az viszont fel sem merült benne, hogy az éjszaka közepén lehet, hogy nem tanácsos egy tanár ajtaján dörömbölni, már csak a kijárási tilalom miatt sem).
Kopogott. Semmi válasz. Még egyszer. Semmi. Körülnézett a folyosón. Senki nem járt arra azon az éjjelen. Pálcáját az ajtóra szegezte, s azt suttogta:
- Alohomora!
S az ajtó engedett. A szobában semmi változás nem történt az utolsó látogatása óta, a pamacsfű békésen ásítozott a sötét fájú íróasztal mellett, melyen ott árválkodott a fekete kötéses könyvecske. Harry nagyot nyelt, s közelebb lépett az asztalhoz. Kezét a könyv felé nyújtotta, már majdnem elérte, de ekkor gyors kopogás hallatszott a folyosó végéről, Harry a lehető legmesszebb ugrott az asztaltól, s rettegve várt. A közeli fáklya fénye az ajtóban megvilágította Gloom professzor sziluettjét.
A professzor megtorpant, majd közelebb lépett az ajtóhoz, s felkészülve a támadásra, pálcáját előreszegezve belökte az ajtót, s belépett a kivilágítatlan, sötét szobába. Amint meglátta a szoba sarkában álldogáló alakot, keze azonnal magasra lendült, Harry arca elé kapta kezét, de Gloom keze megállt, s csodálkozva nézett Harryre. Szeme kissé karikás volt, fáradtnak látszott, s úgy tűnt, nem feküdt le az éjjel. Hosszú, fekete köpenyt viselt, derékig érő hullámos, fekete haját hátrasimította arcából.
- Mit keres itt, Potter? - kérdezte ingerülten, de fojtott hangon.
- Én… Én csak… Szóval… álmodtam valamit, és azt hiszem, értem, hogy lehet, hogy megálmodom, hogy bizonyos dolgokat a Díva vitt véghez a közelmúltban, mikor a Díva halott - hadarta, remélve, hogy Gloom nem kezdi el összerakni a képet, mit is keres a szobája közepén.
- Pontosabban? - Gloom bezárta maga mögött az ajtót.
- Szóval, azt hiszem, akiről én azt hittem az álmaimban, hogy a Díva, valójában csak a Díva ikerhúga volt… Valami…
- Deborah Dalenel - fejezte be helyette Gloom.
Harry felpillantott. Ahogy Gloom professzor ott állt előtte, gondterhelt arccal, szavain töprengve, eszébe jutott, milyen nevetséges feltételezés is volt, hogy a nő a Díva lenne. Selma Gloom most már fedhetetlen volt előtte. Ha ott a szeme láttára változott volna át Corell Jonnesszá, akkor sem hitte volna el róla, de természetesen nem is változhatott át.
- Deborah Dalenel - ismételte meg a tanárnő. - Hát persze… Mindig is arra vágyott, hogy olyan legyen, mint a nővére… - mondta elgondolkozva, ajkán halvány, alig észrevehető mosollyal. - De valahogy nem tudom elhinni róla, hogy a helyébe lépett volna… Ahhoz túlságosan is gyáva volt… Nem hiszem, hogy sokat változott volna azóta, hacsak, nem felsőbb utasításra vette át a Díva szerepét…
- Professzor… Lehet egy személyes kérdésem? - kérdezte óvatosan Harry.
- Volt már egy pár… Halljuk.
- Jóban volt a Dívával? Esetleg… Esetleg barátnők voltak?
Gloom nevetett, s a fejét csóválta.
- Gondolom maguknál is megvannak a párok, vagy kis csapatok, mint maga, Weasley és Granger, vagy Parvati Patil és Lavender Brown. Hát, nálunk is megvoltak, az én barátnőm Miss O'Donell volt. Megjegyzem, ő sem volt a Díva és nem is lett - tette hozzá egy tőle oly ritkán látott, igazi mosollyal, s a márványarca újból megelevenedett, s a rideg szépség átadta helyét valami másnak, valami melegségnek, de ez sem tartott tovább egy pillanatnál.
- Miért mondd el nekem ilyeneket? - kérdezte Harry elgondolkozva.
- Úgysem mondja el senkinek, és ha azt mondanám, hogy ez nem tartozik magára, még képes, és megint kémnek titulál. Másrészt, magában legalább biztos vagyok, hogy melyik oldalon áll. Egyébként, megjegyzem, ugyanígy Miss O'Donellben is. Most pedig jó éjszakát… Megbocsát, de nekem az éjjel még nem hogy álmodni, de egy szemhunyásnyit aludni sem volt időm, és ha fáradt vagyok, akkor a szokásosnál is diákkínzóbb tudok lenni… Jó éjt!
- Jó éjszakát - mondta Harry, s kissé megnyugodva felbaktatott a Griffendél-toronyba.

*

Hetek teltek el azóta, s még mindig nem volt bájitaltan tanáruk. Sirius elfogása óta újra beszélő viszonyban voltak Hermionéval, de csak Harry, Ron továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy a lány elárulta a fiút, s legtöbbször még egy mogorva "Jó reggelt!" - et is sajnált tőle és Kyrától, akit a lány bűntársának titulált.
Valójában bájitaltan órának kellett volna lennie, de mivel ez elmaradt, McGalagony úgy döntött, ahelyett, hogy Madam Cvikkert őrjítenék meg a hetedévesek a könyvtárban, inkább "feláldozza" magát, és hajlandó felügyelni rájuk a parkban, közel a kastélyhoz. Úgy vélte, mindenkinek jobb, ha a diákok egy kicsit kitombolják magukat a szabad levegőn.
Az óra vége felé Harry épp Hermionéval beszélgetett, addig Ron fülig pirulva Parvatival és Lavenderrel társalgott, Harry egy pillanatig vigyorgott is rajta, hogy szinte lehetetlen volt eldönteni, meddig ér a fiú haja.
- Harry, engem nem érdekel, mit gondol Ron, én nem árultalak el, se téged, és senki mást sem, és nem is fogok!
- Áh, Harry! Szia! Oh, szia Hermione - Isabella lépett oda hozzájuk. - Ugye nem haragszol, ha lefoglalom egy kicsit Harryt, köszi - s már arrébb is vonszolta a fiút. - Szóval, beszéltem az egyik mardekáros lánnyal… Talán ismered is, Gertrudenak hívják, ötödéves…
Harry már gyanította, hova akar kilyukadni a lány.
- És egy csomó mindent megtudtam Anabellről.
- Isabella, kérlek… - motyogta, de azért kicsit kíváncsi volt rá, mit fog mondani a lány…
- Például tudtad, hogy minden áldott nap, felkel az éjszaka közepén, bevenni valami gyógyszert?
- Igen, tudtam. Sőt, azt is, hogy harmadikosként került a Roxfortba…
- Tényleg? Na és azt, hogy nem szereti a vizet, és soha is nem iszik belőle? És állásból tud szaltót csinálni? Na, ezeket is?
- Hát, nem…
Isabella tovább folytatta locsogását, de Harry már nem erre figyelt. Szaltókat csinál, és nem szereti a vizet… Inkább nem bírja a vizet: morphén!
- Isabella, jössz a könyvtárba? - szólt oda Lavender, aki a többi griffendéles és mardekáros társaságában már elindult befelé a nagy tölgyfaajtón McGalagony nyomában.
- Megyek egy pillanat… Szóval, ha akarod, akkor…
- Isa, hagyj már Anabellel! Nem érdekel az a lány! - mondta ingerülten, s már el is fordult, hogy megtalálja Hermionét, ügyet sem vetve Malfoy idióta megjegyzésére ("Ne hagyd magára a lovagod, Verlena!").
A tölgyfakapu bezárult a sértődött lány mögött, aki még motyogott valami olyat, hogy "Hát persze!".
Harry biztos volt benne, hogy Hermione nem ment be a többiekkel, észrevette volna, de a parkban sem maradt. Közel s távol nem volt ott más…
A fekete felhős eget egy villám szelte keresztül, majd közvetlenül utána mennydörgés rázta meg a park fáit, s feltámadt a szél is, esőterhes levegőt hozva a Tiltott Rengeteg felől.
- HARRY! - Hermione sikoltását sodorta felé a szél az erdő felől.
Futni kezdett abba az irányba, amerről a sikolyt hallotta.
- Hermione! Hermione! - kiáltozta, de a lány nem válaszolt. - Hermione!
Már majdnem beért a fák közé, mikor valaki az ő nevét kiáltotta.
- POTTER! - hallatszott Gloom és Miss O'Donell hangja Hagrid kunyhója felől.
- Mi a fenét keres maga itt? - kérdezte Miss O'Donell ingerülten. Mindketten sötét köpenyt viseltek talárjuk felett.
- Hermione…-zihálta Harry. - Elrabolták… Az erdő… - már tovább is akart indulni, de Gloom megállította.
- Granger a Rengetegben van?
Harry bólintott, s megint tovább akart menni.
- Menjen vissza a kastélyba, elintézzük - nyugtatta O'Donell kevés sikerrel.
Végül Harry kikerülte Gloom karját, s bevetette magát a fák közé, lélekszakadva futott, s villám gyorsan ugrálta át az útjába akadó farönköket.
- Hermione! Hermione!
- HARRY! - hallatszott az újabb sikoly, már egészen közelről.
- Potter!
- Potter! Álljon meg!
Újabb mennydörgés, s eleredt az eső. Sűrű, apró cseppekben hullott a Tiltott Rengeteg fekete fáira, de az erdő száraz levéltakarójára csak néhány csepp ért le.
- Hermione!
- Locate persona! - hallatszott Gloom hangja, s egy vörös villanás hasított át az erdő félhomályán.
Egy tisztás szélére értek, melyen két alak állt. Az egyik Hermione volt, a másik, aki elrabolta, hátrafogta a lány kezeit. Hermione kétségbeesve próbált szabadulni szorításából. A tisztás különösen ismerősnek tűnt Harrynek, s arra is meg mert volna esküdni, hogy a támadó is ugyanaz, mint aki majdnem egy évvel korábban őt ugyanerre a tisztásra hurcolta.
Harry a legszélső fa mellett, ahol majdnem egy évvel korábban szemtől szemben állt a Dívával, megállt egy pillanatra, de ez elég volt ahhoz, hogy O'Donell elkapja a vállát, s Gloom odavesse neki:
- Ne hősködjön!
A professzor kilépett az erdő félhomályából a sötét tisztásra.
- Akár kit is szolgálsz, engedd el a lányt! - szólt mély, határozott hangján. - Figyelmeztetlek.
Felemelte hófehér pálcáját, a támadó ugyanígy tett, fekete pálcáját hófehér ujjai közt tartva magabiztosan emelte magasba. Úgy tűnt, gondosan vigyáz arra, hogy a csuklya teljesen eltakarja arcát.
- Expelliarmus! - kiáltotta.
- Reventio! - válaszolta Gloom s ellenfele átka visszafordult a támadóra.
A boszorkány már nyitotta a száját az újabb átokra, mikor egy harmadik szereplő jelent meg.
- Defacto! - rekedt férfihang hallatszott, s piros fénysugár repült Gloom felé, aki pálcája egyetlen intésével semmivé foszlatta a fényt.
Harry kihasználta, hogy O'Donell figyelme lankadt egy pillanatra, s kitépte karját szorításából.
- Capitulatus! - kiáltotta, hogy kiszabadítsa Hermionét.
A támadó felemelte pálcáját, de a férfi kiáltotta el magát:
- Leprion!
A támadó hátraesett, s így el kellett engednie Hermionét. A lány rögtön odaszaladt Harryhez, s reszketve mögé állt, kezét és fejét a fiú vállán nyugtatva, míg a férfi Gloomra támadt, de a professzor egy pillanattal hamarabb kiáltotta el az átkot:
- Adava Kedavra!
A férfi teste élettelenül hullott a földre. Gloom összeesett, tenyerén támaszkodva, zihálva meredt a földre. O'Donell azonnal odaugrott, s eltökélten, támadásra készen magasba emelte pálcáját.
Még a varázslók közt, még a Sötét Oldal által üldözött Harry Potter közelében sem volt normális, ami történt. Harry soha nem hallott egyetlen mágusról sem, aki tudott repülni, pedig a támadó felemelkedett, fekete köpenyébe bele-belekapott az egyre csak erősödő szél, s villámgyorsan eltűnt a magasban.
- Élek, nyugi - zihálta Gloom O'Donell aggodalmas arcára pillantva, s felnézett a sötét égre a támadó után, majd a másik tanárnő segítségével felállt.
- Nos - szólt a végtelenségig kimerültnek tűnő professzor. - Lássuk, ki ez a nagy hős… Annyi biztos, hogy egyik oldal sem lesz elragadtatva ténykedésétől.
Odalépett a földön fekvő halott férfihez, s lerántotta arcáról a csuklyát.
- Szent ég… Ez… ez Peter Pettigrew!
- Féregfark - mondta megvetően Harry, s hogy kicsit megnyugtassa a még mindig reszkető Hermionét, a lány vállára tette (a dühtől ugyancsak remegő) kezét.
Gloom elgondolkozva meredt a férfi arcára, a semmibe bámuló vízszínű szemekbe, a kifejezéstelen arcra. O'Donell kérdő pillantást vetett rá.
- Semmi csak eszembe jutott valami… Egy halálfaló csak akkor dolgozik egyedül, ha külön utakon jár, ugye? - kérdezte.
O'Donell tétován bólintott.
- Akkor teljesen mindegy volt, hogy én ölöm-e meg…
A tanárnő újból bólintott.
- De… de hát… megölt egy embert! - mondta Hermione, s hangja éppúgy remegett, mint ő maga.
- Észrevettem - válaszolta közönyösen Gloom. - Bár szerintem inkább patkány volt, mint ember… Potter, a keresztapja úgy tűnik, kiszabadul Azkaban fogságából.
Harry szája őszinte mosolyra húzódott, ami oly ritkán fordult elő az utóbbi néhány hónapban.
Egy ág reccsent a közeli bokor felől, Gloom és O'Donell rögtön felemelt pálcával fordultak a hang irányába, (bár előbbiből senki sem nézte ki, hogy képes még bármilyen átkot is végrehajtani, olyan kimerültnek tűnt), s Harry is megmarkolta varázspálcáját.
Egy fekete köpenyes varázsló lépett ki a bokorból. A rövidnél valamivel hosszabb, fekete haját oldalra csapta, arca furcsán féloldalasnak tűnt, mivel egyik szemöldökét magasan felhúzta, különös, seszínű, kékes szemei felett.
- Ah, Noël… - sóhajtott Gloom, és leengedte pálcáját. - Már azt hittem… Na mindegy…
- Noël? - kérdezte megrökönyödve Harry.
- Neked Judice professzor - jegyezte meg Gloom. - Piton professzor utóda.
- Úgy bizony… Áh, a híres Harry Potter - mondta, s kissé összehúzta sötét, kicsit túlságosan is hangsúlyos szemöldökeit, fejét hátrabillentette, s arisztokratikus tartással figyelte Harryt. - Azt hiszem, ez a kis összeröppenés lassan véget ér… Jobb lesz, ha visszamegyünk a kastélyba - azzal széles mozdulattal mutatta az irányt.
- Potter, fel a klubhelyiségbe… Grangerrel etessen csokit, vagy akármit, ha dementorok ellen jó, megtébolyodott halálfalók ellen is hatásos lesz… - szólt Gloom, mikor felértek az előcsarnokba. - Mrs Figgnek majd én beszámolok a történtekről, ne aggódjon. És a jövőben kérem, tartózkodjon a kastély elhagyásától, a mentőakcióktól pedig pláne! Előre is nagyon köszönöm…
Harry kicsit furcsállta, hogy Gloom nem kérdezett semmit Hermionétól, de ő megtette helyette.
- Nem láttam semmit - válaszolta a lány, s egy könnycsepp csillant meg gesztenyebarna szemeiben. - Haragudtam Isára, hogy elvonszolt onnan, és egy kicsit távolabb mentem, mint kellett volna. Igazából, csak ürügy volt, egy kicsit egyedül akartam maradni. A növényházaknál sétáltam, amikor valaki elkapott, és befogta a szájamat, még sikítani sem tudtam. Olyan szörnyű volt… Persze megpróbáltam kiszabadulni, de nem tudtam, lefogott, még a pálcámat sem értem el. Amikor beértünk a Tiltott Rengetegbe, belerúgtam, és akkor úgy nézett ki, el tudok szaladni, de megint csak elkapott, viszont legalább kiáltani tudtam. Láttam, hogy a többiek bementek, és hogy te ott állsz egyedül a bejáratnál. Nagyon féltem, mi lesz, ha nem hallod meg, és nem hívsz segítséget. De hogy került oda Gloom és O'Donell?
- Hagrid kunyhójánál botlottam beléjük. Ha nem tartóztatnak fel, hamarabb odaértem volna.
- Végül is, nem baj, hogy összefutottál velük… Így legalább Pettigrew nem szökhet meg újból. Soha többet.
- És Sirius végre kiszabadul arról a borzalmas helyről! - mondta Harry, s elgondolkozva nézett a Tiltott rengeteg felé.

 

Folyt.köv. :-)

Vissza