Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

XV.

Eskü alatt

Másnap reggel Hermione és Harry, utóbbi a láthatatlanná tévő köpeny alatt, búcsút intettek Ronnak, aki nélkülük indult el sietve a legendás lények gondozása órára. Kár volt úgy rohannia, mivel Miss O'Donell is hivatalos volt a tárgyalásra, mint tanú. Az előcsarnok már szinte teljesen üres volt, mikor kinyílt a hatalmas tölgyfaajtó, s Sirius lépett be rajta.
- Szervusz Harry, Hermione! - köszönt vidáman. - Harry, ez te vagy? - kérdezte, és egy bizonytalan kézmozdulattal megpróbálta kitapintotta keresztfiát.
- Igen, Sirius, de a számból kivehetnéd a kezed.
- Áh, bocs. Légy szíves ne keveredj el, mert így nem találunk rád.
- Igyekszem.
- Volt egy kis kellemetlenségem az aurorokkkal, de végül beengedtek… Asszem, a hírem még sokáig üldöz majd… De inkább menjünk, még elkésünk.
- Tényleg, Sirius - kezdte Harry. - Hova megyünk?
- Hát, Azkabanba - mondta a férfi, s arcáról eltűnt a mosoly.
- De, hogy fogunk időben odaérni? - aggódott Hermione, miközben kimentek a tölgyfaajtón, végig a lépcsősoron, s Roxmorts felé vették az irányt. - London is egy napi vonatútra van innen!
- Emiatt ne aggódj. Nem vonattal megyünk.
A hűvös, hideg levegő jó hatással volt Harryre, kicsit felébredt tőle. Eddig eszébe sem jutott ez a probléma.
Mikor odaértek ahhoz a kapuhoz, melyen át a vasútállomásról érkező fiákerek szoktak ráfordulni a kastély felé tartó lankás emelkedőre, Harryt újabb meglepetés érte. A kapu mellett egy kisebb is volt, s mellette két fekete köpenybe bújtatott alak állt.
- Viszontlátásra - köszönt Sirius, mikor odaértek.
Az út elkanyarodott, s a Roxfort-kastély, a kapu és minden egyéb, ami az iskolához tartozott eltűnt a szemük elől. Sirius megállt, s előhúzott köpenyének zsebéből egy régi újságot, egy ideig babrált vele, majd Harry és Hermione felé nyújtotta.
- Fogjátok meg. Öt, négy, három, kettő, egy…
Harry egy rántást érzett a köldöke táján, a világ megfordult körülötte, s a Tiltott Rengeteg fái, a poros út eltűnt a szeme elől, s csak repült a végtelen semmiben Siriusszal és Hermionéval, meg persze a régi újsággal.
A forgás megszűnt, s Harry lába újra szilárd talajnak ütközött. Az óceán partján álltak. Valamivel kevésbé volt fagyos az idő, mint a Roxfort vadregényes táján, de metsző, hideg szél fújt az acélkék tenger felől. Egy rövid famóló vezetett a vízbe, melynek széléhez kötve rozoga hajó himbálódzott a viharos vízen, mellette egy kis faviskó állt.
- Erre gyertek - mondta Sirius, s a móló felé indult. - Oh, és Harry, ne felejtsd el, te nem vagy itt…
- Értem - mondta, miután rájött, Sirius nem látja, ha bólint.
- Jó napot! - köszönt hangosan keresztapja, s a faház ajtajában megjelent egy különös alak. Fekete csizmát, sötétkék nadrágot, keresztbe csíkos pólót, és kék kabátot viselt, elgondolkozva vakargatta őszülő fejét, másik kezében pipáját tartotta.
- Ehm, mit akarnak? - kérdezte mogorván.
- Szeretnénk átjutni a szigetre… - válaszolt Sirius udvariasan.
- A szigetre, he? Mindenki csak a szigetre akar menni… - motyogta magának, miközben a hajóhoz lépett s egy kötéllel babrált. - Mos' vittem át egy kisebb csoportot… Meg lesz az ára… - mondta, s összehúzott szemekkel hunyorgott Siriusra, a férfi bólintott.
- Rendben, akkor fedélzetre! - mondta a hajó kapitánya érces hangján.
Harry és Hermione beszálltak a hajóra, míg Sirius és a kapitány a pénzügyeket beszélték meg. Harry megfigyelte, hogy Sirius meglepően jól bánik a mugli pénzzel.
Olyan érzés volt a toldozott-foldozott lélekvesztőn utazni, mintha az bármelyik pillanatban elsüllyedhetne. Az acélszürke hullámok időnként átcsaptak a fedélzetre is. A szél egyre erősödött, s a tenger felől sós illatú levegőt hozott feléjük. Harrynek meg kellett kapaszkodnia köpenyében, hogy ne fújhassa le róla. A bárka időnként megbillent, Hermione arca elfehéredett, s láthatóan tengeribetegséggel küzdött. Mikor végre megérkeztek a szigetre, melyen a mugli kapitány szerint nem volt más, csak bozót meg gaz, Hermione imbolyogva lépett a partra, s meg kellett támaszkodnia egy fában. A túlparton egy kis fabódéban, mely épp csak a metsző szél elől védett, négy kalitka volt, s benne négy postagalamb.
- Ha vissza akarnak jönni, csak engedjék el az egyiket - mondta a kapitány, s odatett egy ötödik kalitkát is. Valami különös van ebbe' a szigetbe' - folytatta, s hunyorogva nézett a parttól alig néhány lépésnyire kezdődő sűrű erdő rengetegébe. - Olyan, mintha megfagyna az emberben a lélek, ha értik mire gondolok… Ehm, szóval csak engedjék ki az egyiket!
- Köszönjük. A viszontlátásra.
- Viszontlátásra - köszönt Hermione is, de a kapitány válaszként csak felmordult.
- Sirius, megkérdezhetem… amikor megszöktél, akkor hogy mentél vissza? - kérdezte óvatosan Harry.
- Átúsztam - mondta keresztapja szűkszavúan.
- Átúsztál? De hát… Ez nagyon hosszú, és a víz is biztos nagyon hideg - Hermionénak láthatóan még a gondolatra is összekoccant a foga.
- Az biztos. Nagyon hideg volt, de Azkabannál bármi jobb! - mondta sötéten. - Hallhattátok, még a muglik is érzik… Most maradjatok csendben, és ne maradjatok le. Harry, meg vagy még?
- Meg - motyogta.
- Rendben. Indulás.
Szó nélkül indultak el az erdőben egy bokor mögött induló kis kitaposott ösvényen, mely néhány lépés után kövezett útban folytatódott, könnyebb volt tovább jutni, de barátságosabb nem lett. Több mint tíz percig haladtak az erdő félhomályában, s lépésről lépésre fokozatosan tűnt el minden vidámság szívükből, s akkor végre megpillantották a rettegett börtönt.
Ott álltak közvetlenül robosztus tömege alatt, s mindössze néhány sor tüskés bokor és gaz választotta el őket a faltól, mely egyenetlen volt s göcsörtös. Az épület messziről olyan arcot mutatott mintegy szikla, csak épp aprócska ablakok voltak rajta, mindegyiken vastag rácsok. Bár már nem a dementorok őrizték a létesítményt, jelenlétük még mindig érezhető volt mindenben, ami a szigeten volt. A fák göcsörtös, beteg ágaiban, a tüskés gyomokban, a sötét bokrokban, melyek szinte nyújtogatták ágaikat, hogy tüskéik mélyen belevájhassanak az arra tévedők karjába. Minden jel arra utalt, hogy minden élőlény, madár, bogár, vagy bármi más, messze elkerüli ezt a félelmetes helyet.
Harry homlokába tompa fájdalom hasított, de ehhez már hozzászokott. Sirius egy pillanatra megtorpant, majd megrázta fejét, s eltökélt arccal tovább lépkedett a kövezett ösvényen.
Nem sokára egy hosszú függőfolyosó mellett haladtak el, s végül egy valamivel kisebb, de még mindig hatalmas épülethez értek. Szürke falának egyhangúságát itt-ott ablakok szakították meg, de mindenen rács volt. Végül odaértek egy hatalmas, fekete ajtóhoz. Sirius gyanakvóan körülnézett, majd Harryhez fordult.
- Vedd le a köpenyt - suttogta, majd elfordult, s az út irányából eltakarta Harryt a kíváncsi szemek elől.
Harry teljesítette a kérést, majd mindhárman átlépték Azkaban rettegett börtönének küszöbét.
Az ajtótól néhány lépésre, mint valami túlméretezett üvegablak, vörösen villogott a levegő, mely se ki, se be nem engedett senkit.
- Tanúk vagy látogatók? - kérdezte egy nagydarab mágus ráccsal ellátott üvegablak mögött.
- Tanúk, illetve, én csak kísérek - felelt helyettük Sirius.
A mágus kiadott az üvegablak alatti résen egy kis kártyát, rajta "456-87 Látogató" - felirattal.
- Nevük? - fordult Harryhez és Hermionéhoz.
- Hermione Granger.
- Harry Potter.
- Harry Potter?
Felélénkült kíváncsisággal, s tekintete Harry homlokára csúszott, a fiú arcába csapta tincseit.
- Rendben van, mehetnek - mondta, s másik két kártyát adott ki ("721-49 Tanú H. Granger" illetve "721-50 Tanú H. Potter").
Átléptek a vörös üvegnek látszó varázslaton, mely egy pillanatra zöldre színeződött.
Sirius vezetésével a szemben induló lépcsőn lementek egy emeletet, s egy hasonló folyosóra értek, mint ami fönt balra nyílt. Falai szürkék voltak, s szemmagasságig fekete lambériával borítottak. A folyosó hosszan vezetett egyenesen, majd elkanyarodott jobbra. Mindössze három ajtó volt rajta, egy nagyobb és két kisebb. A folyosón már többen álltak, köztük fekete selyemtalárban, két, pálcáját rászegező auror között, megbilincselt kézzel Selma Gloom is Miss O'Donell társaságában, mellettük egy fekete hajú mágus magyarázott Gloomnak valamit.
- Oh, jó napot, professzor - nyögte Harry, s Sirius és Hermione is valami hasonlót motyogtak, utóbbi ugyanúgy meglepődött a helyzeten, mint Harry.
- Megbilincselték? - kérdezte fojtott hangon Harry, mikor kicsit távolabb megálltak a fal mellet.
- Végül is, gyilkossági ügyben nyomoznak ellene - mondta Hermione.
- Igen, de mégiscsak… szóval…
- Nem lennék a helyében - motyogta Sirius. - Tudjátok, mi fog történni?
Harry megrázta a fejét, s Hermione is így tett.
- Először is nem sokára jön valaki, és bevisz titeket egy terembe. Ott el kell majd mondanotok mindent, ami történt. Aztán a tárgyaláson először a vádlott fog vallomást tenni, aztán lehet, hogy megkérdeznek titeket, de ez nem biztos. Aggodalomra semmi ok, nem ti vagytok a vádlottak.
Kinyílt az egyik kisajtó, s Lucius Malfoy lépett ki rajta, kezében néhány összetekert pergamennel.
Harrynek ökölbe szorult a keze, s így inkább elfordult. Mr Malfoynak valóban Azkabanban lenne a helye, de ha rajta is bilincs lett volna, annak jobban örült volna.
Hermione összeráncolt szemöldökkel nézett át a válla felett.
- Mi az, Hermione?
- Semmi… Semmi csak… Gondolod, kirúgják Gloom professzort? - kérdezte, de Harry érezte, nem ezen gondolkozott el a lány.
Mr Malfoy ahogy elment Gloom mellett, végigmérte a tanárnőt, egy pillanatra megállt, s egy fanyar mosollyal megjegyezte:
- Selma… Milyen rég láttalak… Kifejezetten jól áll a karperec… - azzal tovább is indult.
Gloom gyilkos pillantást vetett rá, majd dühösen megpróbálta karba fonni összeláncolt kezeit, s a falnak dőlt.
Ekkor azonban a folyosó másik végén jellegzetes, döngő léptek hangzottak fel. A folyosón álldogálók közül mindenki, Mr Malfoy is a hang irányába fordult, de a varázsló amint megpillantotta a közeledő alakot sietve távozott…
Rémszem Mordon odalépett a másik kisajtóhoz, zsebéből elővett egy kulcsot, elfordította a zárban, s bement a terembe. Néhány perccel később az ajtó recsegve újra kinyílt, s Mordon rekedt hangja visszhangzott a folyosó falai közt:
- Szólítom Harry Pottert.

*

- És biztos vagy benne, hogy Pettigrew hamarabb akart átkozni? - kérdezte Mordon mágikus és normális szemével egyaránt Harry arcát fürkészve, miután a fiú már háromszor beszámolt a történtekről.
- Biztos. És Pettigrew valamivel később szintúgy kimondta az átkot, legalábbis félig… Csak a tanárnő gyorsaságán múlt, melyikük hal meg.
- És biztos, hogy nem csak kitaláltad ezt a titokzatos nőt, aki elrepült?
Harrynek most már erősen az volt az érzése, hogy nem kellett volna azt mondania, hogy a boszorka tudott repülni.
- Nem, dehogy! Hányszor mondjam még el? - tört ki türelmét vesztve. - Ha nincs Gloom professzor, azóta talán már Hermione is, én is halottak lennénk! Minket akart megvédeni, és ehhez a saját életét kellett kockáztatnia! Csak önvédelemből ölte meg Pettigrewt!
- Értem - recsegte. - Rendben van. Kimehet.
Harry fellélegzett, mikor végre a folyosón volt. Kiderült, a másik ajtónál már Hermionét is behívták, de ő már végzett is, nyílván neki nem kellett ennyit bizonygatnia, hogy nem hazudik.
Gloom úgy tűnt, egyre jobban unja a dolgot, de szeme aggodalomtól csillogott. A két auror sem figyelt már oda rá. Gloom jobbra, majd balra nézett, s mikor látta, hogy egyik sem figyeli, óvatosan kihúzta bal kezét a karperecből, s megigazgatta haját, majd visszacsúsztatta kezét. Mikor észrevette, hogy Harry figyeli, szája halvány mosolyra húzódott, s tekintetét a mennyezetre emelte. Végül a terem ajtaja kinyílt, s a folyosón ácsorgók bementek, köztük Harry, Hermione és Sirius is. De Harry még látta, hogy a két auror bevezette Gloom professzort abba a kis terembe, amelyben Harry volt, s amelynek ajtaja a tárgyalóteremtől jobbra nyílt.
Harry úgy hitte, még sohasem látta belülről Azkabant. A látvány, ami eléje tárult rácáfolt erre. Abban a teremben volt, amit néhány évvel korábban Dumbledore merengőjében látott. Középen egyetlen szék állt. Harry elgondolkozott, vajon Gloom karjára rácsavarodnak-e a láncok. A legmagasabb emelvény mellett volt egy kisebb is.
Harrynek és Hermionénak a legalsó sorba kellett leülnie Miss O'Donell mellé, míg Sirius leghátul foglalt helyet.
A sötét, zöldes fáklyákkal kivilágított teremben jóval kevesebben voltak, mint azokon a tárgyalásokon, melyeket Harry látott, s a jelenlevők halk beszélgetése zúgó morajjá olvadt össze. Hirtelen csend lett. Hátul egy oldalajtón belépett egy ősz hajú, fekete taláros, öregedő férfi, s az emelvényhez lépett. Mindenki felállt a teremben, így tett Harry és Hermione is.
- Damjan Dioless, a bíróság elnöke a tárgyalást a Brit Nemzetek Mágiaügyi Minisztériumának Mágiaügyi Törvényszéke nevében megnyitom!
Mindenki visszaült a helyére, s a varázsló folytatta.
- Vezessék be a vádlottat.
A terem másik oldalán nyíló ajtón át, melyen ifjabb Kupor, és bűntársait is bevezették azon a bizonyos tárgyaláson, Gloom lépett a terembe, egyetlen auror kíséretében. Kezéről levették a karperecet, s mikor leült a székre, a láncok nem tekeredtek karjára. Úgy tűnt ez egy kicsit megnyugtatta.
- Esküszik, hogy az igazat, csak is a színtiszta igazat mondja? - az emelvény mellett felállt egy szürke hajú, hajlott hátú varázsló, vastag szemüvegén át nézett Gloomra, s úgy tette fel kérdéseit rekedt hangján.
- Esküszöm.
- Neve?
- Selma K…öhm, Gloom.
- A K minek a rövidítése?
- E-elnézést, a K nem anyakönyvezett… A hivatalos nevem Selma Gloom - válaszolta a professzor, de látszott rajta, hogy teljesen összezavarodott, s a korábbinál is idegesebb. Egyre szaporábban szedte a levegőt, mellkasa gyors egymásutánban süllyedt és emelkedett.
- Kérem, pontosan válaszoljon - folytatta a tisztviselő kimért hangján. - Ez a lánykori neve?
- Igen.
- Született?
- 1960. június 24-én.
- Anyja neve?
Gloom egy pillanatig hallgatott, a tisztviselő egy pillanatra felpillantott.
- Nem ismertem a szüleimet - mondta rövid szünet után.
- Gyámja?
Gloom csak a fejét ingatta.
- Kérem, szóban válaszoljon.
- Nem volt gondviselőm.
- Iskolái?
- Durmstrang Mágusintézet, és… öhm, Chorbax Mágusalapítvány Egyeteme.
- Anyanyelve?
- Angol és orosz.
Harrynek elkerekedett a szeme, s a tisztviselő is kérdő pillantással nézett a professzorra.
- Egy évesen kerültem árvaházba, mindkét nyelvet beszélem - magyarázta az idegességtől remegő hangon.
- Milyen idegen nyelveken beszél?
- Latin és spanyol.
- Priusza van?
Gloom meglepetten nézet rá, úgy tűnt, nem akarja elhinni a kérdést, majd továbbra is kissé remegő hangon válaszolt:
- Nincs.
- Legmagasabb végzettsége?
- A Chorbax Mágusalapítvány Egyetemén az aurorképző szak.
- Tanári?
- Nincs.
- Munkahelyei?
- Brit Varázslók Nemzetközösségének Mágiaügyi Minisztériuma, Garnett Days, Durmstrang Mágusintézet, Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola.
- A Minisztériumban milyen munkaköre volt?
- Szakértő voltam.
- Mi volt a feladata?
Gloom felpillantott.
- A dolgom az volt, hogy a kiadott elfogatóparancsok jogszerűségét bíráljam el.
- A Durmstrangban mint tanár dolgozott?
- Igen.
- Tantárgya?
- Sötét Varázslatok.
- És a Garnett Daysnél?
- Újságíró voltam.
Erre már Harry is felkapta a fejét.
- Mégis hogy lesz újságíró egy aurorból?
- Elnézést, de ennek már végképp semmi köze nincs az ügyhöz! - Gloom nem emelte meg hangját, de remegő hangjából érződött az ingerültség.
- Kérem. Pontosan mi történt a kérdéses időpontban?
- A kolléganőmmel Roxmorts felől igyekeztünk a kastélyba, amikor…
- Ki a kolléganője? Roxmortsban jártak? Mi dolguk akadt ott?
- Debra O'Donell. Nem Roxmortsban voltunk, csak a Roxfort területén nem lehet hoppanláni, a faluban pedig már igen. Egyébként pedig, egy ismerősünket kellett meglátogatnunk.
- Folytassa.
- Akkor megláttam, hogy Potter… Harry Potter a Tiltott Renget felé rohan, mivel az az erdő eléggé veszélyes, és a diákoknak amúgy sem szabad betenniük oda a lábukat, megállítottuk. Ő zavarosan beszámolt róla, hogy Hermione Grangert valaki elrabolta. Nem engedtem, hogy utána menjen a Rengetegbe, de végül elszabadult, és a barátja után eredt. Mi ketten pedig utána. Egy lokalizáló átokkal sikerült megállítanunk a támadót egy tisztáson. Debra lefogta a fiút, nehogy valami butaságot csináljon, én pedig megpróbáltam elérni, hogy a támadó elengedje a lányt. De ekkor felbukkant Pettigrew, és először a támadóra, majd rám támadt. Az volt a szerencsém, hogy észrevettem, mit akar tenni, s így valamivel hamarabb mondtam ki az átkot. Csak ezért ülök ma itt én, és nem Pettigrew.
- Miért a halálos átkot használta, miért nem lefegyverezte?
Gloom egy ideig hallgatott, majd nagy sokára megszólalt:
- A szerződésem szerint nem csak tanítanom kell az iskolában, hanem feladatom az is, hogy megvédjem Harry Pottert, s a cél érdekében bármilyen eszközt felhasználhattam.
- Ki szerződtette?
- Albus Dumbledore.
- Van ötlete, ki lehetett a támadó?
Gloom nyelt egyet, s a földre meredt elgondolkozva, majd nagy sokára felemelte fejét, s válaszolt.
- Nem, nincs.
- Köszönöm, nincs több kérdésem.
- A védelem kíván kérdezni vagy tanúkat behívni?
- Nem, bíró úr - válaszolt a fekete hajú mágus, aki a folyosón Gloomhoz beszélt.
- Nos, mivel vallomása megegyezett a tanúk által elmondottakkal, a bíróság ítéletet hoz. Kérem, álljon fel. Selma Gloom. Ön ellen tiltott átok használata és gyilkosság ügyében indult eljárás. Az ön és a tanúk vallomása alapján a vádat elejtem. A tárgyalást berekesztem.
A bíró megfordult, és kiment a teremből. Az auror is odalépett a láncos székhez, s kivezette a teremből a szélesen mosolygó Gloomot. O'Donell felugrott, és a nagy ajtón át sietve távozott a teremből, ő is mosolygott.
- Jobb, ha megyünk… Még pont beértek sötét varázslatok kivédésére - nevetett Sirius. - Nem gondoltam, hogy ilyen simán felmentik…
- Én sem, de legalább visszakaptuk a tanárnőnket… A helyettesítős órákból egy időre elegem van - mondta sötéten Harry.
- Elhiheted, én sem örülnék, ha az az őrült Judice, vagy ki megint valami marhasággal állna elő… Még hogy Főbenjáró Átkok… De ahogy kivettem, még végre is tudtad hajtani - csevegett keresztapja, miközben leadták kártyáikat a piros üvegnek tűnő bűbáj mögött, s kiléptek a szabadba…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza