Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

XVI.

Szigorúan titkos

Az időjárás április beköszöntével, ha lehet, még szeszélyesebbé vált. Egymást váltották a gyors záporok, a jégeső is gyakori volt, s nagy ritkán a sötét felhőkön keresztültört egy-egy fénysugár, különös fényfoltokat festve a Tiltott Rengeteg komor, fekete fáira.
Gloom professzoron úgy tűnt nem hagytak mélyebb nyomokat a márciusi események, s az Azkabanban töltött napokat sem élte meg olyan tragikusan, mintha a dementorok is ott lettek volna. Aznap már ő tartotta meg a griffendéleseknek és mardekárosoknak a sötét varázslatok kivédése órát, ahogy Sirius is megjósolta. Parvati kíváncsiságát azonban sokan átkozták. A lány ugyanis, remélve, ezzel megúszhat egy újabb hosszú, s talán kevésbé izgalmas órát, megkérdezte a professzortól, hogy pontosan hol is volt. Gloom odalépett a padjához, s körmeit a padon próbálgatva csak annyit mondott: "Azt hittem ezen már túl vagyunk… Könyveket elő, jegyzetelnek… Aki nem lesz kész az óra végére, az mehet Bimba professzorhoz az üvegházba varangydudvát locsolni!". De a következő órán már minden visszatért a normális kerékvágásba. Már amennyire ez normálisnak volt nevezhető. Kiderült ugyanis, Gloom komolyan gondolta a Főbenjáró átkokkal kapcsolatos dolgot. Azonban a professzor már volt olyan elővigyázatos, hogy Harrytől nem kérte az Adava Kedavrát, nem kockáztatva, hogy a fiú újból elájuljon. Pedig Harry addigra már ki is találta, ezúttal kit fog a pók helyére képzelni, mivel Draco Malfoy nem hagyta szó nélkül azt a bizonyos múltkori ájulásos esetet. Harryben meg is fordult, hogy szép lassan végigmegy a családon, mivel legutóbb Lady Ferisse volt az "áldozata", mint Draco tulajdonképpeni nagynénje…
Azonban Harry "gyilkos" gondolatai hamar átcsaptak valami egészen másba. Hermione úgy engedte ki a klubhelyiség ajtaján a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében, (melyet már korábban felhozott az alagútból), hogy felmegy a bagolyházba, elküldi Siriusnak a levelet, melyben leírja, Gloom komolyan gondolta a Főbenjáró Átkokat, de mivel ez a levél az első útba eső szemetesládában lapult, céltalanul és kedvtelenül rótta Roxfort sötét folyosóit.
Odakint vihar volt, villámok cikáztak a sötét égen, s mennydörgött. Sűrű, kövér esőcseppek verték a kastély ablakait. Valahol az egyik legfelső emeleten baktatott, messze az összes használatban levő teremtől, a klubhelyiségektől és a tanárok dolgozószobáitól, mikor szapora cipőkopogás hangzott fel a szűk kis átjárón. Harry hátrafordult, s a sötét, kivilágítatlan folyosón egy villám fényénél megpillantotta az egyik hatalmas ablak előtt elhaladó Lady Ferissét, s egy sötétszürke szempár villant felé. Futásnak eredt az ellenkező irányba, mert tudta, a köpeny valószínűleg nem sokat ér egy sziléz ellen Ideje sem lett volna azon elgondolkozni, mit keres itt a professzor, s máris meglátta volna, vagy beléütközött volna a Lady, utána pedig az ég tudja csak, milyen válogatott kínzásoknak vetette volna alá Harryt.
Harry megpróbált a lehető legnagyobb csendben haladni, aggódott, hogy Lady Ferisse meghallja lépteinek zaját, vagy a köpeny sejtelmes suhogását. Elszaladt egy különösen csúnya, aranyszövéses faliszőnyeg mellett, s akkor vette észre, a folyosó zsákutca. Egyetlen lehetősége volt a menekülésre: az átjáró végén nyíló zöldes színű ajtón át. Lenyomta a kilincset, s a lehető legcsendesebben berántotta maga mögött az ajtót.
A terem teljes sötétségbe burkolózott, de a három hatalmas, fehérre festette ablakon át beszűrődő gyenge fényben Harry úgy vette ki, egy használaton kívüli tanterem volt, benne három padsorban álltak a padok, s előttük volt a kopott katedrán a tanári asztal.
Harry az ajtóra szorította fülét. Lady Ferisse lépteinek zaja elült. A fiúnak eszébe jutott, hogy valószínűleg a faliszőnyeg a titok nyitja. Mivel úgy tűnt, odakint nincs semmi, a kilincs után nyúlt, de csak a levegőt érte. Végigtapogatta az ajtót, hátha mégis…
- Felesleges - hallott egy suttogó hangot a sötétből, s ijedtében nagyot ugrott. - Bocsi, nem akartalak megijeszteni…
- Dehogy ijedtem meg! - mondta Harry magabiztosságot színlelve.
A hangokból ítélve a sejtelmes hang tulajdonosa leugrott az ablakpárkányról, s tett egy óvatos lépést Harry felé. Egy villám hasította ketté az eget, s megvilágította a fekete taláros, vékony, fekete hajú, zöld szemű lány finom vonásait, s az arc, ami megszeppenten pislogott rá, most a néhány évvel ezelőttihez képest inkább hasonlított arra a személyre, aki köré Harry rémálmai épültek. Harry homlokába egy pillanatra fájdalom hasított.
- Bocs - mondta a lány ismét, miután Harry ösztönösen homlokához kapta kezét. - Szóval, nincs rajta kilincs, nem lehet kijutni, csak be. Ki elől menekültél?
- Lady Ferisse elől… - motyogta kelletlenül Harry.
- Áh, én is… - mondta a lány és visszaült az ablakba.
- Ssssssssssssssssssz!
- Jaj, bocsi Zöld… - mondta sietve a lány, és a mellette tekergő csepp, zöld kígyóra nézett.
- A siklód? - kérdezte bizonytalanul Harry és leült az egyik pad tetejére, körülbelül szemben Anabellel.
- Oh, nem, ő nem…
- Én kíííííííídó vagyok! Ssssz! Homoki vipera sssszz. Mérgessssz kídó…
- Oh, hát persze, bocsánat
- sziszegte sietve Harry. - Anabell, ne haragudj, de megkérdezhetem, miért…
-… miért van zöld hajam és fekete… jaj, fordítva, szóval fekete hajam és zöld szemem? - hadarta Hermionét is megszégyenítő gyorsasággal. - Nem gondoltam, hogy ilyen hosszúra nyúlik a kis sétám, már több mint egy órája itt ücsörgünk Zölddel, és nekem már be kellett volna vennem azt a vacak löttyöt… Így persze visszaváltoztam.
- Értem…
- És te miért mászkálsz úgy, hogy egy gazdátlan fej vagy? - kérdezte, s elmosolyodott.
- Oh, már megint lecsúszott!
- Ne aggódj, csak miután bejöttél…
Mindenesetre Harry levette magáról a köpenyt.
- Hallom lementél Roxmortsba…
- Tessék? - kérdezte Harry elkerekedett szemmel.
- Gloom beszélni akart velem valami miatt, már nem emlékszem… Szóval véletlenül kihallgattam a beszélgetését Miss O'Donellel… Gloom nagyon ki volt akadva rád.
- Hát ja… Mondjuk, volt is miért…
- Mit csináltál?
- Én semmit, csak a dementorok… Szóval rosszkor rossz helyen voltam.
- Dementorok? Fú, nem semmi… Akkor azért mondta azt Gloom, hogy "Mi lett volna, ha… Ha…".
Harryt annyira emlékeztette a lány vékony, egyenes orra, nagy, fürkésző tekintetű szemei a Díva vonásaira, hogy muszáj volt megkérdeznie…
- Megtudtad már, ki az édesanyád? - kérdezte, Anabellnek arra a mondatára utalva, ami szinte az egyetlen volt, amit az előző évben hozzá intézett: "Még mindig a családom után nyomozok… Oh, a másik ágon…"
Anabell elkomorodott, s ha lehet, még nagyobbra nyitotta amúgy is hatalmas, kissé riadt, zöld szemeit. Mereven rá nézett, majd tétován bólintott.
- Miért kérdezed? - tette hozzá gyanakvóan.
- Csak úgy… Eszembe jutott.
- Ilyenek nem szoktak csak úgy eszébe jutni az embernek - mondta keményen.
- Bocs, csak…
- Ha annyira kíváncsi vagy, mindent megtudtam, amit meg akartam. De neked nyílván nem szolgálhatnék semmi újjal, hiszen az ötletet te adtad!
- Én?
- Igen. A Levéltárban, az a zaj, ami elriasztott… Én voltam - mondta s közben továbbra is Harryre meredt smaragdszerű szemeivel. - Egy-két kihallgatott beszélgetés és már azt is tudtam, mivel gyanúsítod Gloomot, még csak olyan egyértelmű utalás sem kellett hozzá, mint amilyet azon a legendás lények gondozása órán tett a professzor, amit ő tartott. Hát, bocs, de én csak nevetni tudtam rajtad… Mindenesetre sokat segítettél, és ezért köszi, bár már korábban is sejtettem, ki az…
Harry csak nézett, meg sem tudott szólalni, teljesen rabul ejtette ez a különös szempár.
- Ifjú Potter - susogta Anabell kígyójára nézve.
- Tessék? - nézett rá Harry megrökönyödve.
- Oh, én nem mondtam semmit - visszakozott a lány.
- De igen, tisztán hallottam, hogy azt mondtad, "Ifjú Potter"!
- Én nem!
- De hallottam! Te voltál… - motyogta Harry döbbenten. - A feliratok… Te irogattad őket!
- Nem! Öh, hát jó… Jó-jó kicsit hamarabb tudtam, és… De ez szigorúan titkos! Harry, soha, senkinek! Ígérd meg! - a lány szeme talán félelemtől csillogott.
Harry nagyot nyelt.
- Rendben. Ígérem.
Anabell nyelt egyet, felhúzta lábát az ablakpárkányra, átkarolta térdét, s ölébe vette kígyóját.
- Várjunk csak… Hedvig…
- Tessék? - Anabell szemében összeszűkült pupillája, s így még a korábbinál is félelmetesebb látványt nyújtott.
- A baglyom… Az utolsó felirat, az volt, "Figyellek", meg egy csomó toll, Hedvig tollai…
- Én ilyet nem írtam - mondta Anabell mély hangján, s egyenesen Harry szemeinek mélyére nézett.
Ekkor az ajtó lassan, recsegve-nyikorogva kinyílt, s odakintről vakító világosság szűrődött be.
- Hölgyeim és uraim. A pizsamapartinak vége.
Az ajtóban Gloom állt, láthatóan iszonyatosan dühös volt, mellette, kicsit hátrébb Lady Ferisse, szemei acélkékben játszottak. A legendás lények gondozása könyv szerint, az acélkék azt jelentette, hogy fél, s a mellette magasodó tanárnőre pillantva Harry tudta is, miért.
- Igyekezzenek! - szólt keményen, parancsolóan hideg, mély hangján. - Malfoy kisasszony… - sziszegte Anabellhez fordulva, gúnyosan, direkt kihangsúlyozva, hogy "Malfoy". - Imádkozzon, hogy senki ne ismerje fel!
Harry felemelte a láthatatlanná tévő köpenyt, finoman meglengette, Anabellre, majd Gloomra nézett. A professzor láthatóan nem volt elragadtatva a helyzettől, de azért bólintott.
- Majd visszakapja. És mielőtt elfelejteném… Ötven-ötven pont a Mardekártól és a Griffendéltől a kijárási tilalom megszegése miatt.
A büntetés igazából nem jelentett semmit. A Griffendél és a Mardekár mindig magasan vezették a pontversenyt, fej-fej mellett, s hogy a pontlevonás egyforma volt, így semmit sem ért.
- Aryan, légy szíves, kísérd el őt - fordult Gloom Lady Ferisséhez.
A professzor bólintott, s sietve elindult a folyosón, úgy tűnt, mintha örülne, hogy elmenekülhet Gloom professzor közeléből.
- Maga aztán ért hozzá, hogy idegesítse Szalmát…
Harry nagyot nézett a csepp tanárnőre. Bár a fiú sem tartozott a legmagasabbak közé, de a professzor még nála is kisebb volt. Reflektorként világító szemeivel, álszenteskedő arccal pislogott Harryre.
- Nem szándékosan… - próbált védekezni a fiú.
- Én viszont igen.
Harrynek nagyon különös, s kissé terhes volt a beszélgetés. Nem volt felkészülve rá, hogy egy tanár gúnynéven fogja nevezni kollégáját, s arra meg pláne nem, hogy cinkos pillantásokat vetve rá bevallja, hogy szándékosan piszkálja a professzort.
- Akkor gondolom, hogy Gloom professzor adta vissza a kölcsönt azzal a túltömött pingvinnel… - mondta Harry hirtelen ötletből.
- Ah! - mondta Lady Ferisse.
A tanárnő sértődötten nézett Harryre, majd, mikor látta, hogy a fiú nem szándékozik bocsánatot kérni, elfordította fejét, karba fonta kezeit, s nem szólt többet. Harry megkönnyebbült, mikor végre odaértek a Griffendél-torony bejáratához.
- Nah, innen már feltalál, és remélem, altatódalt sem kell énekelnem, úgyhogy jó éjszakát! - rikácsolta, egy utolsó, sértődött pillantást vetett a fiúra, és otthagyta a Kövér Dáma portréja előtt.
Harry nevetgélve mászott be a portrélyukon.
- Harry! Hol voltál ilyen sokáig? - Hermione felugrott könyvétől, s Ron is felemelte fejét, már csak ők maradtak a klubhelyiségben. - És hol van a köpenyed?
- Hosszú és bonyolult - mondta fáradtan Harry. - Jó éjt!
Majd egy szó nélkül felbaktatott a hálóterembe, ledobta talárját, s úgy érezte, mintha megoldotta volna az összes rejtélyt, ami körülötte volt, azzal, hogy végre tudta, kinek köszönhette a titokzatos feliratokat, s úgy érezte, az évben először nyugodtan alhat.

 

Folyt.köv. :-)

Vissza
17. fejezet