Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

XVII.

Menekülj!

A szikla… a sötét… a szél… a rejtélyes alak, amint azt kiáltja, "Harry!"… a zuhanás… s egy sötét terem, közepén két alak, az egyik, egy lány, tizenhat éves lehet, s egy másik, fekete csuklyában… Harry sebhelyébe égető fájdalom nyilallt.
- Üzletet ajánlok… - hallatszott a fagyos, jéghideg hang. - Te, ugyebár, mint morphén és elsőszülött, pontban a harmincnyolcadik születésnapodon meghalsz…
A fekete hajú lány oldalra fordította fejét, s kissé összehúzta nagy, sárga szemeit.
- Viszont, mivel morphén vagy, rendelkezel olyan tulajdonságokkal - folytatta, s közben lassú léptekkel körbement a lány körül, - amivel az emberek nem… Például a gondolatolvasás, vagy hogy befolyásolni tudod a gyengébb akaratúakat, és nem utolsó sorban az emberfeletti varázserő… Ha megosztod velem ezeket, én cserébe hosszú életet, és hatalmat kínálok. Ha nem, akkor viszont sajnos…
- Értem - mondta határozott hangján a lány. - A választásom gondolom, egyértelmű…
- Reméltem, hogy az lesz…
- Viszont, gondolom, nem ilyen egyszerű a dolog…
- Természetesen apróbb kis kellemetlenségek lehetnek a dologban… Addig élsz, amíg én, elég hosszúra tervezem ezt az időt, a varázserődet pedig nem használhatod ellenem, így a halálfalók ellen sem, ha mégis megtennéd, az a végtelenségig legyengít, de az is előfordulhat, hogy belehalsz, szerintem inkább ne próbáld ki…
- És ezeken túl gondolom, mint a halálfalóknak…
- Hát igen, feltétlen hűség, miegymás…
A lány bólintott.
- Ehhez persze szükség lesz rajtad valami olyasmire, mint a halálfalókon a Sötét Jegy…
- Sejtettem…
- Tehát, mi a végső válaszod?
- Rendben - válaszolta magabiztosan, s eltökélten.
- "Hát ennyi… Így lett Corell Jonnesból a Díva" - gondolta Harry az ágyán ülve, szemeit a sötétbe meresztgetve.
Már június volt. Harry minden nap úgy kelt fel, hogy lehet, hogy felvirradt az utolsó nap reggele. Úgy ment be az óráira, hogy elképzelte, ez lesz az utolsó bájitaltan, sötét varázslatok kivédése, mágiatörténet vagy épp legendás lények gondozása órája.
Lefeküdt ágyára, s lehunyta szemét. Újból látta a sziklát, megpróbált ellenállni valami különös erőnek, ami arra késztette, menjen végig a szikla szélébe vájt kőlépcsőn, sikertelenül. Mielőtt felért volna, egy szófoszlányt hozott felé a tépő, metsző, hideg szél: áruló. S a következő pillanatban már zuhant is a mély felé minden eddiginél gyorsabban és megállíthatatlanabbul.
Egy szobában találta magát, amit már korábbi álmaiban is látott. Az asztalon ott feküdt a Reggeli Próféta aznapi száma, rajta a dátum: 1982. október 15., s vastag betűs szalagcím hirdette: A kis Harry Potter Tudjukki útjába állt! - A feketemágus elveszett!
Corell Jonnes ott állt a bordó, félig behúzott sötétítőfüggöny előtt, s egy bölcső fölé hajolt. Harry bizonytalanul közelebb lépett.
A Dívára nézett, a nő hatalmas, szomorúan csillogó sárga szemeiben tükröződött a kislány arca. A fekete, kócos hajú cseppség álmosan pislogott fölfelé, apró kezeivel a takaróját gyűrögetve. Harry tudta, mi fog történni, de a kislány csak annyit értett, hogy az édesanyja most elmegy, többet nem. Nem gondolta, hogy életében talán utoljára láthatja…
A Díva nyelt egyet, összeszorult torokkal nézte a csepp lányt. Hosszú, fekete haja előre libbent, ahogy közelebb hajolt hozzá. Lehunyta szemeit, egy sötét könnycsepp futott végig arcán, s hullott a kislány hófehér kezére. A kisbaba felsírt, a boszorkány egy fehér zsebkendővel letörölte kezéről a könnycseppet. A kicsi apró kezével megragadta a kendőt. A Díva elengedte, s kezével még utoljára végigsimított a csillámló, fekete fürtökön. Remegő ajkakkal távolabb lépett, s dehoppanált.
Harry szeme előtt pillanatfelvételszerűen villantak fel a képek. Corell Jonnes a néptelen utcán, három másik mágussal, ifjabb Kuporral és még kettővel… Egy hatalmas ház, aztán egy férfi, akinek vonásai kétségtelenül hasonlítottak Neville Longbottom arcára… Egy nő, kezében egy csecsemővel… A zokogó, ifjabb Kupor előtt térdelő asszony, a Díva, amint pálcájával védi a férfi elől a kisbabát… Aztán az aurorok… Mordon… A Díva, megbilincselt kézzel, vérző szájjal… Aztán a vádlottak padján a semmibe meredve… A hang, a dacos, elszánt hang… "A Sötét Nagyúr még visszatér, Kupor…" Aztán a kislány… Az árvaház küszöbén, ahogy csak sír… sír… sír…

*

Az előző évekhez képest eltérően teltek az utolsó hónapban a napok a Roxfort falai közt. Pontosabban csak az idei végzősöknek, bár minden évben így volt, ők nem szoktak hozzá, hogy júniusban már csak két feladatuk volt: készülni a RAVASZ vizsgáikra, és eldönteni, mivel szeretnének foglalkozni egész életükben. Utóbbi valamivel nehezebbnek bizonyult. Mindannyian kaptak egy listát, amin a választási lehetőségek voltak, s fel volt rajta tüntetve, melyik iskola indít ilyen képzést. Harry hosszasan gondolkozott, melyiket válassza arra az esetre, ha esetleg megélné a szeptembert.
- Nincs is feltüntetve rajta az édesség kóstoló! - háborgott Ron.
- Persze, meg a hivatásos naplopó sem - mondta sötéten Hermione. - Te melyiket választod, Harry?
- Én? Hát, azt hiszem, az aurort. Valahogy az passzol a legjobban.
- Fú, vigyázz, a végén még azon kapod magad, hogy úgy nézel ki, mint Mordon… Vagy mint Gloom - vigyorgott Ron, majd újból komolyan beszélve hozzátette. - Én semmi pénzért nem lennék auror…
- Miért, te mi akarsz lenni? - kérdezte felháborodva Hermione. - Az auror egy nagyon szép hivatás!
- Biztos… Én úgy gondoltam, inkább a Minisztériumban dolgoznék… Ott lenne a legnagyobb hasznom…
- Lehet, hogy genetikus… - mosolygott Harry.
- De Ron! Ahhoz, hogy a Minisztériumban kapj állást, a tizennyolcból tizennyolc vizsgát kell leraknod jelesre!
- Pontosan. Úgyhogy, ha megengeditek, inkább tanulok - mondta a fiú, s visszatért a Mágia a XX. században címet viselő vaskos könyvhöz.
Harry és Hermione értetlen pillantást váltottak, egyikük sem értette, mi lelte barátjukat…

*

Június tizenhetedikén írták meg az első vizsgájukat. Minden nap két vizsgájuk volt, délelőtt egy elméleti és délután a gyakorlati. Első nap, miután beadták a házi dolgozataikat Miss Symonette-nek, aki leginkább éves munkájuk alapján kívánta leosztályozni őket, Mágiatörténetből vizsgáztak. A vizsga egyébként sem lett volt nehéz, úgy meg egyáltalán nem, hogy Lady Ferisse néhány percig távolba révedő tekintettel bámulta a hátsó falat, majd sírva fakadt és kirohant a teremből, s csak néhány perc múlva tért vissza vörös szemekkel. Addig a diákok persze kicserélték az információkat, s Hermione is lediktálta Harrynek az egyik esszékérdést. Ebből a tantárgyból a gyakorlati vizsga annyit jelentett, szóbeli. A tanárnő mindenkit egyenként behívott, volt, akit fél óráig is bent tartott, és volt, aki öt perc után, már el is felejthette, hogy vizsgázott. Mikor Harry bement, úgy tűnt, a tanárnő idegei végképp felmondták a szolgálatot. Megkérdezte Harrytől, mikor bukott meg Voldemort, majd remegő ajkakkal kezébe nyomta a kijavított tesztet, amit délelőtt írtak, és ki is küldte Harryt.
Mindhárman jeles-jelesre vizsgáztak, de nem volt sok idejük örülni, mert készülniük kellett a másnapi számmisztikára, ami teljes egészében magolásból állt. Harry persze nem tudta megjegyezni a számokat, de végül tesztjére a "jó" szócska volt írva, s kissé hosszúra nyúlt feleletét is így értékelte Vector professzor. Hermione persze száztíz százalékosan szerepelt, Ron viszont épphogy csak megkapta a jelest.
Másnap Judice beváltotta ígéretét, s mindenki a legjobb jegyet kapta az elkészült Százfűlé főzetekre. Harry elég furcsán érezte magát hosszú, kócos hajjal, s elég különösnek találta azt is, hogy látja saját magát, ráadásul Hermione hangján beszélni. Ron egy órával a vizsga után elhagyhatta a gyengélkedőt, ő Neville-lel dolgozott…
Legendás lények gondozása volt soron. Úgy tűnt, Miss O'Donell kedvenc témája a morphének, mivel már az előző évi vizsgában is benne voltak. A professzor mindenesetre nagyon különösen viselkedett, föl-alá járkált a teremben, időnként kinézett az ablakon, s az ujjait tördelte, mintha várna valamit… De azt még Hermione sem tartotta egészségesnek, hogy nem csak szombaton, vasárnap is vizsgáznak.
Flitwick professzor hétfői bűbájtan vizsgáján körülbelül kétszáz varázsszót kellett tudniuk, s a gyakorlati résznél be kellett mutatniuk tíz különböző, saját maguk által választott bűbájt. Az apró professzort nagyon meglepte, hogy Harry nem csak a vidító varázst, a távtaszítást és a tollreptetést mutatta be, hanem többek közt a patrónusbűbájt is.
Bimba professzornál gyakorlatként egy tucat éhes pamacsfűvel kellett megbirkózniuk. Harry példányai összeverekedtek, de a tanárnő nem volt elragadtatva attól a megoldástól, amit Harry Gloom professzortól lesett el, vagyis hogy kiosztott egy-két pofont a virágoknak…
McGalagony sem volt kíméletesebb az utolsó előtti vizsganapon a diáksereggel. A végtelenségig mondta a feladatokat a diákoknak, Harry azt hitte, sosem ér véget a szóbeli vizsga, de végül - három órával később - kiszabadult a teremből.
Gloom professzor az előző évinél valamivel könnyebb feladatsort állított össze, viszont a gyakorlaton szinte mindenki nevetségesen gyengén szerepelt, pedig a feladat egyszerű volt. A professzor öt átkot mondott ki, ahányat ki tudtak védeni, olyan jegyet kaptak. Harry kapott három lefegyverző átkot, az Imperiust és a taroló bűbájt. Csak ez utóbbit nem sikerült kivédenie.
- Kettes?! - háborgott Ron még fél órával is az után, hogy kijött a teremből. - Kettes?!
- Ugyan, Ron, szerintem el lehet intézni, hogy ne vegyék figyelembe, hiszen az összes többi jegyed jeles! - nyugtatta Hermione.
- Te könnyen beszélsz, te hármast kaptál!
- Na kösz - mondta Hermione és sértődötten odébbállt.
- Hát asszem, én nem is mondok semmit… A négyesemmel… - vonta meg vállát Harry, miközben vérző orrát pátyolgatta.
- Jobb is - motyogta Ron, s belerúgott egy szemetesbe.
Azonban Harry mással volt elfoglalva. Nem tudta, hogy került hozzá, de a talárja zsebében egy papír fecnit talált, gondosan összehajtogatva, rajta gyöngybetűs írással a következő szöveg állt:

Harry!

Legyél ma este hat órakor a nagykapu előtt, valami fontosat kell mondanom!

Anabell

Harrynek ötlete sem volt, mit akar Anabell. Pontosabban volt egy tippje. Valahogy úgy érezte, Anabell ugyanabban a helyzetben van, mint ő. Hiszen a lány azzal, hogy élete kockáztatásával megvédte Dumbledore-t, elárulta Voldemortot. A feketemágus valószínűleg Anabellt épp úgy meg akarja ölni ezért, ahogy Harryt…
Fokozódó kíváncsisággal ment le este a kapuhoz. Barátainak azt mondta, Siriusnak küld levelet, ami végül is igazi volt, mivel először a bagolyházba ment, s egy iskolai bagollyal elküldte a levelet, melyben leírta vizsgaeredményeit, és hogy már nagyon várja a nyarat, útközben csak Ginny Weasleyvel találkozott, aki a klubhelyiség felé igyekezett.
Végül hat óra előtt néhány perccel már ott állt a hatalmas tölgyfakapu előtt. Úgy gondolta, a kijárási tilalom miatt mégis csak jobb, ha kívül várakozik. Maga sem tudta miért, de szívverése egyre inkább felgyorsult. Anabell nem késett, azonban amint kilépett az ajtón, megkérdezte:
- Itt vagyok, mi olyan nagyon fontos?
Harry értetlenül nézett rá.
- De hát, te hívtál ide, hogy mondani akarsz valamit! - mondta.
- Akkor nézd meg, amit írtál!
Anabell dühösen a kezébe nyomott egy pergamen darabot, melyen kétségtelenül az volt írva, hogy Harry akart beszélni a lánnyal, de Harryt a kusza kézírás, mely nem a sajátja volt, kísértetiesen emlékeztette valaki máséra…
Ekkor a közelben megreccsent egy ág, Anabell körbefordult, szemeit a sötétbe meresztgetve, s kétségbeesve susogta:
- Fuss, Harry! MENEKÜLJ!
Két, arcát fekete csuklya mögé rejtő alak jelent meg, az egyik Anabellre, a másik Harryre támadt. A fiúnak védekezni se volt ideje, egyikük azonnal megragadta mindkét karját, s hátul összefogta. A két csuklyás egyszerre mondott ki egy Harry számára ismeretlen varázsszót, s a tölgyfakapu és a Roxfort-kastély tornyai messze mögöttük maradtak…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza
18. fejezet