Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

XVIII.

Nayra

Egy sötét erdőbe kerültek, mely különösen ismerősnek tetszett Harrynek: a Sötét Idő Erdejében voltak. Az egyik csuklyás egy szó nélkül elvonszolta Anabellt, aki úgy tűnt, nem tiltakozott. A másik Harryvel maradt, s hosszan nézett a különös páros után.
Harrynek hirtelen eszébe jutott valami, ellökte magától a csuklyást, s futásnak eredt az ellenkező irányba, de az alak azonnal a nyomába eredt, s hamarosan egy másik is. Lélekszakadva futott a fák között. Hátrapillantott a válla felett, s látta hogy már majdnem utolérték. Hirtelen ötletből pálcájával hátra célzott a válla felett, s kimondta az első átkot, ami eszébe jutott, a tőr átkot, s figyelt. Üldözői azonnal észrevették, egyikőjük hasra vetette magát, a másik eltűnt a fák között…
Harry kis előnyhöz jutott, de alig tett meg néhány lépést a kusza aljnövényzetben, oldalról valaki rá vetette magát, és mindketten bevágódtak egy bokorba. Harry menekülni próbált, de aki megakadályozta a menekülésben, annak ujjai most rákulcsolódtak lábára, s ő kétségbeesve próbálta kiszabadítani magát.
Közben hátulról valaki megrántotta kezét, pálcája kiesett ujjai közül, s bilincsszerű szorítást érzett a jobb karján. Megpróbált szabadulni, sikertelenül. Szembe fordult üldözőjével, s elakadta lélegzete.
Futás közben csuklyája hátracsúszott, rövid, összekócolt, szőke haja alól világító, acélszürke szemeivel Harryre meredt, s úgy tűnt, kiélvezi a fiú megdöbbenését.
- Lady Ferrise - suttogta Harry megdermedten.
- Pontosan - mondta a professzor, s gúnyosan vigyorgott Harryre.
- Köszönöm, Nayra - szólt hűvösen a másik üldöző.
A fiúban felrémlettek álmának képei. A Nayrának nevezett boszorkány, amint megesküszik Voldemortnak, hogy szemmel tartja a Dívát…
- Nayra… - értetlenül nézett rá.
- Az A-r-y-a-n visszafelé olvasva N-a-y-r-a - mosolygott.
Közben halk recsegéssel kimászott a bokorból az, aki menekülése közben Harryre vetette magát.
Egy magas, vékony boszorkány volt, borostyán sárga szemei fenyegetően csillogtak a sötétben, ajkai vérvörösek voltak, arca hófehér. Szinte földig érő, egyenes, fényes fekete haja finoman lengedezett a hűvös szélben. Fekete köpenyének csuklyáját hátracsapta, bal karján az egyik tőr által hasított, mély seb volt, körülötte kékesen csillogott a fekete szövet.
Ott állt szemtől szemben a halottnak hitt Dívával.
- Még egy ilyen - susogta -, és véged!
Harry megsemmisülten Lady Ferissére nézett.
- "Hát ő volt Voldemort kéme" - gondolta.
Eszébe jutott, amit Gloom mondott, hogy a Roxfortba nem akárkit küld Voldemort, ha az iskolát és őt, Harryt a felügyelete alatt akarja tudni.
- Ér még ma egy pár meglepetés, megnyugodhatsz - mondta a Díva, s most ő villantott meg egy gúnyos mosolyt. - Siessünk - mondta.
Lady Ferisse és ő két oldalról közre fogták Harryt. A fiú megpróbált kiszabadulni, hiába, tudta reménytelen, hiszen a morphének fizikai ereje is jóval nagyobb az emberekénél.
Hosszú percekig mentek egy ösvényen, s minden lépésnél egyre jobban sajgott Harry sebhelye. Többször is megpróbált megszökni, de hiába rángatta karját és rugdosott, nem tudott kiszabadulni. Hamarosan kiértek egy ösvényre. Végig mentek egy lankás emelkedőn, majd kiértek a fák közül. A jéghideg szél felélénkült, s Harry megpillantotta a sziklát, mely minden rémálmában szerepelt.
A Díva Aryanra nézett, s a boszorkány távozott.
- Nem megyek fel - Harry megtorpant a lépcső aljánál.
- Felmész - válaszolt a Díva.
- Ha nem?
A Díva gúnyos mosolyra húzta száját, s rászegezte hófehér, fekete motívumokkal díszített pálcáját.
- Ki próbálod? - kérdezte, felhúzta magasan ívelő, fekete szemöldökét, s megpörgette ujjai közt pálcáját.
Harry egy pillanatra a kegyetlenül csillogó, sárga szemekbe nézett, feltette lábát az első lépcsőfokra, majd a következőre is, s ahogy haladt fölfelé a lépcsőn, egyre jobban aggódott, vajon mi várja fönt?
Aggodalma alaptalannak bizonyult. A szikla tetején nem volt más, csak a hatalmas, fekete fa, levelek nélkül, s az öt kő, rajtuk az öt különböző szimbólum, a tűz és fény, a növények és állatok, a víz, a föld valamint a szél jelképe.
Közben apró cseppekben szitálni kezdett az eső. A Díva megrázta földig érő, fekete haját, majd ujjvégeit összeérintve elmormolt egy varázsszót, kezéből fehér fénysugár tört elő, s emelkedett az ég felé, majd száz másikra tört szét, s kupolát formálva visszahullt a földre. Több esőcsepp nem esett rájuk.
- Most várunk - szólt kimért hangján.
Harry elgondolkodott, mekkora esélye van rá, hogy túlélje a zuhanást a hatalmas szikláról. Azzal tisztában volt, hogy ha itt marad, akkor semmi. De nem tehetett mást, a pálcája a Dívánál volt, nem lett volna semmi esélye.
A boszorkány közben a kövek között sétált, úgy tett, mintha nem figyelne, de szeme sarkából mindig látta Harryt, ez egyértelmű volt. Fekete selyemtalárja suhogott, ahogy lépett, s haja kísértetiesen csillogva úszott mögötte, vállán fekete selyemsálat vetett át, mely meg-megcsillant a sötétben…
- Milyen különös, tudtad, hogy mikor ér majd támadás, mégis besétáltál a csapdába - szólt. - Hát nem gondolod?
- Honnan tudja…
- Oh, sok mindent tudok… Nagyon sokat rólad, a családodról… S arról is, ami a közelmúltban történt. Arról, hogy mennyi mindent megtudtál rólam a tetves álmaidból… Sok mindent persze Anabelltől…
- Anabell? De hát, ő… ő már nem… ő nem a Sötét oldalon áll…
- Anabell? A Nagyúr lánya? Nevetséges… Oh, hogy arra gondolsz… Hát igen, micsoda hősies tett volt tőle, hogy kivédte azt az átkot… a Titkok Kamrájában… Ha nem teszi, már halott lenne…
- Hogy érti?
- Anabell nagyon ügyes, és ravasz is… Hamar látta, hogy nem menekülhet… A Nagyúr az ő pálcájával küzdött, nem tudott fölül kerekedni… De a ködben az átok nem Dumbledore-t célozta meg, hanem Anabellt… Kivédte az átkot, s utána csak el kellett mesélni Dumbledore-nak és neked, hogy megmentette az igazgató életét, ti persze vakon hittetek neki…
- Hogy Anabell… az lehetetlen…
- És mégis. Igen, a végén ezt a kis apróságot Anabell sem tudta, más volt az, aki a zsebedbe csempészte azt a fecnit… De csak az ő érdekében. Így minden egyszerűbb volt… És persze, nem várhattunk arra, hogy magadtól tedd ki a lábad a kastély kapuján…
- Maga végig ott volt a Roxfort körül. Mindvégig.
- Így is mondhatjuk…
Ekkor azonban szapora léptek zaja hallatszott a lépcső felől, s hamarosan feltűnt Anabell. Arca fehér volt, szemei zölden csillogtak, mint két smaragd. Egy hosszú pillanatig Harryre nézett, szemei szomorúnak tűntek, majd elkapta tekintetét, s a Dívára pillantott.
- Itt hagyhatod? - egy pillanatra a lépcső aljára nézett.
- Mi történt? - a Díva kicsit összehúzta fekete szemöldökeit.
- Két lány kószált erre… Elfogtuk őket, de nem beszélnek…
- Láttak valamit vagy valakit?
- Senkit és semmit, de tudhatnak valamit.
- Semmit nem szedtél ki belőlük? Nem tudunk róluk semmit?
- Griffendélesek, az egyik Potter évfolyamtársa.
- Megyek, maradj a lépcsőn!
- Igen - bólintott a lány.
- Nem érdemes próbálkozni, bár nem látsz senkit, nem maradsz egyedül! - vetette oda Harrynek, majd anya és lánya eltűntek a kőlépcsőn.
Harry a sziklaperemhez sietett, s óvatosan kilesett mögüle.
A szikla aljában összesen hatan álltak. Anabell, a Díva, két csuklyás alak, magasságából ítélve az egyik Lady Ferisse, akik közrefogtak két lányt: a halálra rémült Ginny Weasleyt, és a dacosan válaszolgató Hermionét.
Harry holtra váltan figyelt. A Díva gúnyosan odavetett valamit Hermionénak, mire Ginny ingerülten válaszolt, amihez láthatóan minden bátorságát össze kellett szednie. Harry sejtette mi az, a Díva minden bizonnyal sárvérűnek nevezte a lányt. A boszorkány azonban a megjegyzésre cseppet sem meglepően reagált.
Hirtelen magasba emelte kezét, nyilvánvalóan hogy arcon üsse a kislányt, mire egy harmadik csuklyás lépett a képbe, aki eddig valószínűleg a szikla árnyékában állt, s megpróbálta megakadályozni ezt. Kísérlete sikerrel járt, mert megmozdulásával elterelte a Díva figyelmét a kislányról, aki e percben elgondolkodva pislogott a csuklyás felé.
A Díva leengedte kezét, valamit odavetett a csuklyás alaknak, majd fejével a sziklába vájt lépcsőtől távolabb eső rész felé bökött, és visszaindult volna Harryhez. Mielőtt azonban a kőlépcsőhöz ért volna, egy újabb hosszú köpenyt viselő alak lépett közelebb. Közel hajolt a Dívához, s valamit halkan mondott neki, mire a nő bólintott, s intett az egyik közelben álló mágusnak.
Egy háromszöget formálva egymás felé fordultak, s ujjaikat összeérintették. A következő pillanatban vörös villanás hasított át az erdő sötétjén. Harry tekintetét a sötét, csillagtalan égre emelte, majd a következő pillanatban egy kéz megragadta a vállát, s a szakadék felé taszította, hogy mikor már majdnem leesett, egy erős rántással visszahúzta a sziklára. Harry riadtan felpillantott, s a Díva állt felette.
- Leskelődünk? - kérdezte rosszindulatúan. - Örülhetsz, most már úgy megy itt az idő, mint a valóságban. Nem olyan rég vagyunk itt, úgyhogy még június 24-e sem múlt el.
- Június huszonnégy… Ma harmincnyolc éves! Ma fog meghalni! - mondta Harry, s szívében fellobbant a remény apró lángja, de Díva csak nevetett rajta.
- Mi az, ezt nem álmodtad meg? - jegyezte meg maró gúnnyal, s közelebb hajolt hozzá. - Én nem fogok meghalni harmincnyolc évesen, a varázslat ezt kivédte! Pontosan addig élek, amíg Ő… Pontosan addig - ismételte, s a vállát eltakaró kendőhöz nyúlt, mikor a csendet talársuhogás zaja törte meg.
- Corell… - susogta egy szívbemarkolóan fagyos hang a lépcső tetejéről, s ezzel egy időben Harry sebhelyébe a korábbinál is elviselhetetlenebb fájdalom hasított.
- Nagyúr - a Díva letérdelt, s mélyen lehajtotta fejét.
Harry újra ott látta maga előtt az arcot, mely még a sziklával kezdődőknél is lidércesebb álmaiban kísértetette évek óta: a csupasz, koponyánál is fehérebb bőrt, a két szűk rés jelezte, lapos kígyóorrot, és az égővörös macskaszemet.
- Öröm látni, hogy legalább egyvalaki tökéletes munkát végez… tökéleteset… - tette hozzá enyhe gúnnyal, mire a Díva megremegett. A varázsló végigmérte Harryt vörös szemeivel, csakúgy, mint a mögötte álló öt csuklyás. - Üdvözöllek, Harry Potter… Ahogy hallom, már nem sok újat mondhatok neked a Díváról… Nyílván nagyon érdekel, miért kellett idejönnöd… Nos, a válasz roppant egyszerű - mondta, s közelebb lépett hozzá, Harry megpróbált felállni, de megszédült, s hátratántorodott. - Ez az erdő zárja magába a világ összes ártó démonát s szörnyetegét - mondta csevegve, s vörös szeme összeszűkült. - S ahhoz, hogy ezek újból szabadok lehessenek, az öt boszorkánynak, aki annak idején életre keltette őket, újból el kell végezniük egy roppant egyszerű varázslatot… Csak hogy egy boszorkány ezen ötből meghalt… Igazság szerint én öltem őt meg…Nos, Harry - ejtette ki a nevet úgy, mintha valami roppant alantas dologról beszélne -, van ötleted, ki lehet az a boszorkány, ha épp téged hozattalak most ide?
Harry a fejében lüktető fájdalommal és hányingerével viaskodva megpróbált felpillantani…
- Nem lehet… az nem lehet, hogy… - gondolta, s egyre hátrébb próbált húzódni.
- Bizony, Harry… A szelek kiszabadítója nem más volt, mint Lily Potter… - közölte szenvtelenül, majd hozzátette - Bizony-bizony, Harry… az anyád halálfaló volt…
- Ez nem igaz… - Harry a perem széléig hátrált. - Ez nem… Ő NEM! - ordította, s szavai hosszan visszhangzottak a sziklák között… Majd hirtelen belehasított valami a fejébe… - Hiszen a nővére… Mugli!
- Nem mugli, kvibli… S pontosan ezért van szükség most rád, Potter… Te vagy az utolsó, akinek ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint neki… Persze itt van Corell is, de ő egyszerre nem varázsolhat két mágus helyett…
- Hogyhogy…
- Hát nem tudod? - kérdezte, vörös szemei diadalittasan megvillantak, s kígyószerű orrlyukai is kitágultak. - Ő és az anyád… unokatestvérek.
- Hazugság…
- Mindketten Dumbledore, s így Griffendél leszármazottai… Ahogy te is…
Voldemort a Díva felé pillantott, mire a nő felemelte kezeit, körmei feketén csillogtak a sötétben, talárja épp csak addig csúszott le, hogy még a csuklóját eltakarja.
A sötét sziklán volt, de ott csak hat alak állt, Voldemort, Corell Jonnes, Deborah Dalenel, egy sötét hajú, sápadt boszorkány, Juliet Lestrange, Lady Aryan Ferisse és egy magas, rideg arcú, nagyon hosszú, vörös hajú, fénylő zöld szemű boszorkány a Díva mellett, arcvonásaik kétségkívül hasonlítottak, csípőre tett kezében világosbarna, a Díváéhoz hasonló motívumokkal díszített pálcát tartott. Harry azonnal felismerte, hiszen már rengeteg képet látott róla. Ő volt Lily Potter.
Harry visszatért a jelenbe, s nagyot nyelt. A hír felkavaró volt. Ha az anyja valóban halálfaló volt, annak ellenére, hogy teljes egyetértésben állt ott a Díva mellett, biztos volt benne, csak annyira volt Voldemort híve, mint Piton… Voldemort nyílván nem akarta megölni az anyját, morphén volt, Dumbledore és Griffendél leszármazottja, szüksége lett volna rá is, ahogy a Dívára is, de az anyja valamiért elfordult tőle, talán az apja miatt…
- Lényeg a lényeg, azért vagy itt, hogy felolvass két sort, aztán… tudod jól.
- Nem olvasok semmit!
- Nem? Még a barátaid kedvéért sem? A két kis fruska a szikla aljánál bizony nagyon szeretné, ha megmentenéd őket… Ha megteszed - kezdte, majd hosszú hatásszünet után hozzátette -, szabadok.
Harry nyelt egyet. Tudta, ha felolvassa is, Voldemort nem fogja elengedni Ginnyt és Hermionét, legalábbis élve nem. Nem fogja megtartani a szavát, hiszen túlerőben van…
- Nem.
- Micsoda?! - förmedt rá. - Nem teszed?! Corell! - mondta úgy, mintha ez bevett szokás lenne.
A Díva Harryre nézett, de a fiú elkapta tekintetét, mire a boszorkány vállon ragadta, s maga felé fordította, arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.
- Felolvasod, különben kínok kínjai közt halnak meg a szemed láttára! - sziszegte fenyegetően. - Ezt akarod?!
Harry nem tudott szabadulni a sárga szemek pillantásától. Lelki szemei előtt felvillantak a jövő borzalmas képei, egy zöld villanás, majd még egy, Ginny és Hermione élettelenül a földön…
Érezte, nem teheti ezt velük. A saját életét feláldozná, de őket nem. Meg kell próbálnia, reménykedve a reménytelenben, hogy Voldemort állja a szavát…
Nagyot nyelt, majd kimondta:
- Rendben… - nyögte szinte alig hallhatóan, megsemmisülten.
A Díva elővett talárja zsebéből, majd diplomatikusan átnyújtott neki egy pergamenlapot, amire mindössze két sor volt írva egy ismeretlen nyelven.
- Figyelmeztetlek, ha nem azt olvasod, ami a papíron van, a két lány látja kárát! - vetette oda Harrynek.
- Akkor talán kezdhetjük is…
A Díva, és másik három csuklyás levette köpenyét, mindannyian fekete talárban voltak. A Díva a tűz és fény sziklájához lépett, Lady Ferisse a növények és állatokéhoz, Juliet Lestrange a vízéhez, Deborah Dalenel, a Díva ikerhúga a földéhez, őt pedig az egyik csuklyás a szél szimbólumához lökte.
Először a Díva szólalt meg.
- Drahm alen ziume, anel tri marh, zibor kame, frame flamma et lumen!
Vörös fénysugár tört a kőből a magasba, majd ott megtörve a fára vetült. Az öreg göcsörtös törzs egyik részén vörös fénnyel világítottak az ismeretlen rúnák. A távolabbi sziklákon vörös lángcsóva csapott az ég felé, majd Lady Ferisse szólalt meg.
- Deman ahven zid, anel tri marh, zibor kame, frame nature!
Újabb fénysugár, ezúttal zöld, s a távoli sziklákon a lángok közül hatalmas madárszerű lények repültek elő félelmetes, túlvilági sikollyal, s szálltak el a hatalmas szikla felett, majd Juliet vékony hangja törte meg a csendet.
- Droh gvan ziume, anel tri marh, zibor kame, frame aqua!
Kék fénysugár, megdördült az ég, egy villám hasította ketté az eget, s a viharos szélben esni kezdett az eső, de a Díva varázslata miatt a sziklát nem érte el egy csepp sem. Deborah következett.
- Breva zevajar, anel tri marh, zibor kame, frame terra!
A barna fénynyaláb is a magasba tört, lábuk alatt megremegett a föld, a szikla. Rajta volt a sor. Összeszorult a torka, egy pillanatig átvillant a fején, hogy elkezd lefelé rohanni a lépcsősoron, de újra eszébe jutott a földön halottan fekvő Ginny és Hermione képe, s bár minden porcikája tiltakozott ellene, remegő hangon felolvasta a sorokat:
- Harven, ziroma excaluen, anel tri marh, zibor kame, frame minera.
Egy fehér fénysugár, mely a fa utolsó részletét is megvilágította. Félelmetes erejű szél kerekedett. Az öt színben pompázó fénysugár egyszerre, s erősebben világítva tört újból a magasba, majd kupolaszerűen le végig a horizont mentén. A fa úgy tűnt, újra éledt, meddő ágain új levelek nyíltak, koronája méregzölddé vált, s egyszerre várakozásteljes csend ült a tájra.
- Kiszabadultak - susogta Voldemort, s pengevékony ajkai kéjes vigyorra húzódtak.
Az egyik csuklyás közelebb lépett, s felhúzta köpenyének ujját. Voldemort a természetellenesen hosszú ujjával megérintette a Sötét Jegyet, mire az feketén kirajzolódott. A sziklán a sötétben mindenhol varázslók hoppanáltak, meghajoltak mesterük előtt, majd körbe rendeződtek a fa, a sziklák, Voldemort és Harry körül, de az egyik oldalon a kör nyitott volt, széle a szikla pereme volt…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza
19. fejezet