Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

XIX.

Az áruló

- Üdv néktek, halálfalók! Ma egy régi ismerős is megtiszteli társaságunkat… Harry Potter. Joggal kérdezhetitek, miért kellett eddig várni a viszontlátásra? Mert így mindenki biztos lehet abban, hogy az életét a vak szerencse mentette meg tizenhat évvel ezelőtt. Nem több. Igen, Harry Potter, a helyzeted kétségbeejtő, senki nincs már, aki megmenthetne, de mielőtt túlesnénk rajta, van még egy meglepetésem
A sziklaperemmel szembeeső oldalon a kör szétvált, a Díva egy remegő alakot lökött a kör közepe felé, aki a peremhez közel állt meg, termetéből ítélve ugyanazt, aki a szikla lábánál Ginny védelmére sietett, s most csuklyája hátracsapódott halálsápadt arcából.
- Ron - nyögte elhaló hangon Harry, s szemébe könnyek gyűltek, teljesen elhomályosítva látását. Azonban még így is tisztán látta a vörös hajat, a hófehér, halálsápadt arc minden egyes szeplőjét, a barna szemeket…. - Ron… - ismételte, s szinte érezte, ahogy lelke megtörik ez újabb, készületlen támadó fájdalom súlya alatt.
Ahogy Ronra pillantott, úgy érezte, mintha kitéptek volna egy darabot belőle. Ron… a legjobb barátja. Harry elfordította tekintetét, s a szikla pereme felé nézett, mely mögött a tátongó űr, a mély volt csupán, majd ismét Ronra pillantott. A fiú kerülte Harry pillantását, elfordította fejét, lesütötte szemét, s ő is a szikla peremét bámulta.
- Bizony, Harry… A legjobb barátod… - folytatta szenvtelenül Voldemort. - De mivel már a kezeim közt vagy, rá nincs tovább szükség - mondta olyan hangsúllyal, mintha egy elhasznált tárgyról beszélne, melyet csak úgy kihajíthat a szemétbe… Majd csak intett pálcájával, Ront átlökve a sziklaperemen.
Harry azonnal odaugrott, s bár mérhetetlenül csalódott és keserű volt, hét év barátság nem tudott egy másodperc alatt semmivé foszlani, ő nem tudta ennyi idő alatt feledni az együtt eltöltött boldog perceket, s elkapta a fiú karját. Tekintetük találkozott, s mélyen egymáséba fúródott.
- Bocsáss meg! - nyögte Ron elhaló hangon, szemeiben könnycsepp csillant meg, összeszorította ajkát, s ellökte magától Harry kezét.
- Neeee! - kiáltotta Harry és utánakapott, de keze a semmibe markolt.
Látta a sötét alakot zuhanni a mély felé, pontosan úgy, ahogy álmaiban. Felrémlett előtte a tizenegy éves Ron arca, ahogy a vonaton megcsodálja a sebhelyét… Aztán ahogy bizalmatlanul figyeli a Százfűlé-főzetet, mellyel később bejutottak a Mardekár klubhelyiségébe… A riadtsága, mikor megtudták, Ginny a Titkok Kamrájának következő áldozata… A fájdalomtól eltorzult arc a Szellemszálláson, értetlenül pislogva Siriusra és Lupinra, s gyűlölettel Pettigrewra… Ahogy Hisztis Myrtle vécéjében kicsavarta Anabell kezéből a pálcát… Ott még az ő oldalán állt.
Aztán az erdőben, ahogy zihálva mászik fel a fára… Ott már nem. A kétségbeesett arc a Percyt ért támadás után… El akarta mondani! …Aztán ahogy Hermionét gyanúsította… Ahogy Hagrid halálára reagált… Amit Sirius elfogása jelentett neki… Az utóbbi időkben való komorsága, zárkózottsága, a ridegség, ahogy Hermionével szemben viselkedett, aztán ahogy azt mondja, "A minisztériumban lesz a legnagyobb hasznom". De Harry most már tudta, ez a mondat mást jelent, mint amire ő akkor gondolt. A titokzatos eltűnések, hogy gyakran járt külön utakon, egyedül. Harry most már mindent, mindent megértett.
Egy tompa puffanás, s Harry tudta, soha többé nem láthatja sem az áruló, sem az őszinte Ront…
- Ne aggódj - folytatta Voldemort, mit sem törődve a történtekkel -, hamarosan találkoztok… a túlvilágon. Most viszont… Ideje pontot tenni nyomorúságos életed végére.
A Díva belépett a halálfalók körén belülre, s odalökte Harrynek a pálcáját.
A fiú nehézkesen feltápászkodott, újra megszédült, de sikerült állva maradnia. Egyenesen a gyűlölettől izzó, vörös szempárba nézett, s azt hitte, kettétörik a koponyája a sebhelyébe hasító elviselhetetlen, égető fájdalomtól.
Nem adja meg ezt a lehetőséget Voldemortnak. Nem hagyja, hogy be tudja bizonyítani, ő a leghatalmasabb, s nincs senki, aki az útjába állhatna. Teljesen mindegy volt neki, a feketemágus úgyis megöli, már nem bízhat a szerencséjében. A mélység felé fordult, s levetette magát a szikláról.
Álmaiban is így történt, de tudta, utoljára éli át a rettenetes zuhanást a feneketlen mélység felé. Amikor földet ér, nem lesz valahol egészen máshol, s nem ébred fel, nem találja magát a Roxfort falai közt, Ron nem lesz ott a szomszéd ágyon, békésen szenderegve.
Egy hátborzongató puffanás, és egy reccsenés… eltört a karja, de még életben volt. A zuhanás jóval rövidebb volt, mint álmaiban. Egy kiszögellésen feküdt, feltápászkodott, s jobb kezével dajkálta másik, törött karját, mely természetellenes pózban feküdt kezében.
- Utána! - hallatszott föntről a fagyos hang.
Harry dermedten nézett a vele szemben álló lányra. Anabell is ránézett, mellette ott állt Hermione és Ginny a falhoz tapadva.
Odafentről kiáltozás hallatszott.
Anabell csak állt ott dermedten a sötétben, komor arccal nézve Harryre. Nyelt egyet, majd egy hirtelen, gyors mozdulattal elszakította talárját, és fejével finoman oldalra bökött, a kiszögellésről levezető keskeny lépcső felé.
Hermione elkerekedett szemmel nézett a lányra, majd Harry hirtelen odalépett hozzájuk, s intett, hogy kövessék.
Végigszaladtak a lépcsőn, mely nem ugyanaz volt, ami a tetőre vezetett, ugrálva tették meg a lépcsőfokokat, egyszerre többet is, s az erdő fái közé vetették magukat.
- Ott vannak! - zengett a fák között a Díva hisztérikus hangja.
Ginny nem tudott olyan gyorsan futni, mint ők, Harry a karjánál fogva húzta maguk után. Újból apró esőcseppek estek arcukra. Kétségbeesve menekültek, reménytelen volt, hogy bárhogy megmenekülnének, de meg kellett próbálniuk a lehetetlent.
Megtorpantak, mivel egy, a korábbinál is erősebb lökés rázta meg a földet a lábuk alatt, s egy mély repedés, szakadék nyílt meg mögöttük, mely körülbelül hét-nyolc láb széles volt. A halálfalók már a túloldalon álltak.
- Ne csináljatok semmit! - hallatszott újból a Díva mély hangja.
S akkor megpillantották őt magát is, Deborah Dalenellel együtt. Hasonló mozdulattal, mint ahogy a tornász a dobbantóról felugrik, átugrották a szakadékot, közben felhúzták térdüket, s átfordultak, végül macskaügyességgel landoltak Harryék előtt, elvágva a menekülés útját az erdő felé.
A föld újból megremegett, s a szakadék széléből lehasadt az a darab, amin Harry, Hermione és Ginny álltak. A mélyedés ugyanolyan mély volt, mint amilyen széles, s a kemény sziklákra zuhanva a fiú újból ráesett a karjára.
Harry föntről hallotta a kiáltozást, ahogy a halálfalók a szikla pereme mentén szaladgáltak tanácstalanul.
- Ezt igyátok meg! - hallatszott egy suttogó hang a kövek között, s valaki egy hideg üvegcsét nyomott Harry kezébe, mely kékes fénnyel világította meg az ő, és segítője finom, vekony ujjú kezét, s fekete körmeit, majd a titokzatos lény eltűnt.
Harry a két lányra pillantott. Hermione kétségbeesett arcára mély árkokat festett az üvegcséből kiszűrődő kékes fény, majd rövid tétovázás után a lány bólintott. A fiú odaadta neki, ivott egy kortyot, majd Ginny és Harry is. A fiú kezéből kiesett az üvegcse. Úgy érezte, mintha egy buborék belsejében lenne, a föntről szűrődő kiáltozást már csak tompa zsivajként érzékelte, elsötétült körülötte minden, már Ginnyt és Hermionét sem látta…

*

Harry, Hermione és Ginny egy csattanással értek földet a hatalmas tölgyfakapu előtt. Harry felállt, s nekidőlt a falnak, segített felállni a halálosan kimerült Ginnynek és Hermionénak. Kinyitotta a tölgyfakaput, s betámolyogtak rajta.
- Potter, uramisten! Mi történt? - McGalagony sietett feléjük ijedt arccal, s elborzadva nézte Harry eltört, kicsavarodott karját.
- Halálfalók - nyögte Hermione a semmibe meredő tekintettel, feje hátrabukott, s elájult.
Harry és McGalagony egyszerre ugrottak közelebb, s kapták el esés közben a lányt, aki újból magánál volt, de csak riadtan pislogott körbe. Ginny sem volt képes másra, zihálva meredt maga elé, s úgy tűnt, azt sem tudja, hogy hol van.
- Mi történik itt? - kérdezte a nagyteremből kilépő Bimba professzor. - Szentséges ég.
- Felkísérnéd, kérlek, Granger kisasszonyt a gyengélkedőre? Mi az igazgatói irodába megyünk - fordult Bimbához McGalagony, s Harryre és Ginnyre pillantott.
- Természetesen - bólintott Bimba professzor, felmérve a helyzetet, s átkarolta a lányt. - Jöjjön, kedveském - mondta, felvezette Hermionét a lépcsőn, majd csakhamar eltűntek a lépcsőfordulóban.
McGalagony is elindult, sietős léptekkel mentek az üres folyosókon. A professzor úgy tűnt, nem akarja, hogy többször be kelljen számolniuk a történtekről, így nem kérdezett semmit, nyílván sejtette, mi történt. Útközben találkoztak Noël Judice professzorral, aki szintúgy aggodalmas arcot vágott, amint meglátta Harry karját, s úgy tűnt, ő is tisztában van a lehetőségekkel, így hát négyen álltak meg az igazgatói irodát őrző kőszörny előtt.
Végül bejutottak az irodába. Mrs Figg az asztalánál ült, s épp Morcos nevezetű macskájával játszadozott, de azonnal odébb tolta a doromboló állatot, amint meglátta őket.
- Szentséges ég! Mi történt? - kérdezte. - Üljenek le, nyugodtan rakják arrébb a cicáimat.
- Az előcsarnokban találtam rájuk, velük volt Granger kisasszony is, de őt elküldtem Poppyhoz Bimba professzorral.
- Először is, Weasley kisasszony - mondta Mrs Figg, s bátorítóan rámosolygott a reszkető lányra.
- Hát… Hermione Harry után akart menni, és közben összefutottunk, és inkább ketten mentünk Harry után. Nem értettük, minek megy ki az épületből. Aztán Anabell Malfoy utána ment. Hermione hallotta, hogy valamilyen varázsszót mond valaki, de nem Harry és nem is Anabell. Aztán, mikor kimentünk, már nem volt ott senki, Hermione megismételte a varázsszót, és nem tudom hogy, de egy sötét erdőbe kerültünk, ahol elfogtak minket, aztán az a boszorkány… Olyan félelmetes volt… És… És Anabell őrzött minket, aztán Harry leesett a szikláról, és… és… és…
- Nyugalom, Weasley kisasszony - mondta Mrs Figg.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha Ginny nem hallgatná végig Potter történetét - szólt közbe McGalagony, s a lány hálásan pillantott felé.
- Rendben - bólintott Mrs Figg.
Ginny tétován felállt, s McGalagony kivezette a teremből, majd mikor bezáródott mögöttük az ajtó Mrs Figg Harryhez fordult:
- Maga jön, Potter. Gondolom, mozgalmasabb lesz a meséje.
Harry nagy levegőt vett, s megpróbálta egy levegőre elmondani az egészet. Elmondta, hogy miért ment ki az épületből, hogy ki volt a két alak, hogy mire kényszerítették, hogy utána kiderült, ki az áruló, és hogy kinek a segítségével menekültek meg.
- Anabell Malfoy a Sötét Nagyurat segíti, s közben szabotálja az akciókat? - kérdezte elkerekedett szemmel Mrs Figg.
Harry bólintott, Judice feszengve állt az asztal mellett.
- A Díva pedig egy újságírónő, aki már rég halott?
Újból bólintott.
- És Lady Ferisse halálfaló?
Harry újból bólintott.
- Nem vagyok bolond, professzor! - tört ki az igazgatónő hitetlenkedő pillantásait látva.
- Persze, tudom, nem bolond… Potter, tudom, mennyi minden nehezedik a vállára…
- Nem őrültem meg! - tajtékzott.
- Potter, csillapodjon, itt senki nem akarja bántani… És itt nem érheti el a Díva sem… - mondta olyan hangsúllyal, mintha Harry dühöngő őrült lenne.
- NEM VAGYOK ŐRÜLT! - kiabálta Harry.
Felugrott a székéből, kirohant a szobából és bevágta maga mögött az ajtót. Még hallotta, hogy Judice Mrs Figgnek mond valamit, aztán ajtócsapódást hallott, s a folyosón utolérte őt Judice professzor.
- Harry, kérlek, gyere velem… - mondta szelíden.
Harry követte a professzort, azt hitte, a gyengélkedő felé veszik az irányt, de tévedett. Judice az egyik legfelső emeletre vezette őt, majd be egy használaton kívüli tanterembe. A zöldre festett ajtó bezáródott mögöttük. A világos lambériák, a sárga-fekete kockás függönyök a magas, fehér ablakok előtt, a fehér fal, a padsorok, a katedra… Kétség sem fért hozzá, Harry korábban már járt ebben a teremben…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza
20. fejezet