Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

XXI.

Párbaj mindenki másért

Ez alkalommal a szikla lábánál értek földet. Harry sebhelyében egyre erősödött a lüktető fájdalom. Harry körbenézett, merre menekülhetne, mikor egy rántást érzett, a zsebe felé kapott, de már csak azt látta, hogy a Díva megpörgeti, s talárja zsebébe süllyeszti pálcáját.
- Igen, nálad volt a pálcád - nevetett a nő. - Már ismered az utat - intett a lépcsősor felé.
Harry úgy vonult a lépcsősorhoz, s indult el rajta, mint a halálraítélt utolsó útján, lévén, az is volt. Fogoly, rab, akit ártatlanul fognak kivégezni.
A lépcső aljában egy csuklyás csatlakozott hozzájuk, s rögtön a Dívához lépett.
- Corell - szólalt meg halkan, Lucius Malfoy hangján. - A kislánnyal nagyon gyorsan csinálj valamit, mert a mester megöli, ha ezt megtudja…
- Szóval ő volt…
- Ki más…
- De legalább sikerülne előadnia, hogy ő mindent megtett, hogy megállítsa őket, de nem, neki mindent el kell szúrnia…
- Azért emlékeztet valakire, nem?
- Mi? Kire? Na nem, ugye nem azt akarod mondani… Ugyan már! Egyébként… téged inkább ne emlékeztessen senkire…
Végül felértek a szikla tetejére, amin újból egy kört formázva ott álltak a halálfalók, s a fa előtt Voldemort, de a kör már nem volt nyitott egyik irányban sem. Aryan, Judice és Deborah, valamit Mr Malfoy beálltak a körbe, mely szétnyílt, s immáron magába zárta Harryt is, de a Díva a körön kívül maradt a lépcsőnél: ő nem volt halálfaló. Harryben felrémlett a Gloom professzor által oly gyakran ismételt mondat: "Én nem vagyok halálfaló"
- Legalább ez igaz volt - gondolta s elfojtott egy cinikus félmosolyt.
- Egy rég látott ismerős - hallatszott a fagyos, kegyetlen, szívbemarkolóan hideg hang, s Voldemort égővörös szemeiben kitágultak pupillái. - Akkor hát, essünk túl rajta, mielőtt újból alkalmad lenne megszökni - mondta, s Harry sebhelyébe minden szónál egyre erősebb és erősebb fájdalom hasított.
Szitálni kezdett az eső, a Díva újból felemelte pálcáját, s az ég felé intett vele. A körben egy alacsony alak cinikusan felnevetett, de mikor Voldemort rápillantott, megremegett, kissé hátralépett, s nem szólt többet.
- "Sütne rád a nap!" - olvasta le a Díva szájáról a bosszús szavakat, amikor a nő elment Lady Ferisse mellet.
Harry ekkor megértette az időjárás különös szeszélyességét. Ron azt mondta, valaki megbabonázta az eget. Nem valaki, hanem valakik, a Díva és Aryan gyűlölték egymást, a morphének a vizet nem bírják, a szilézek a napot, egymás "kedvéért" varázsoltak hol vihart és jégesőt, hol verőfényes napsütést az égre.
A Díva Harryhez lépett, s kezébe adott egy pálcát: egy hófehér, fényesen csillogó pálcát, azt, amelyiket Gloom professzorként használt, s amin csak most vette észre, hogy majdnem a végén ugyanolyan fekete kígyók díszítik, mint amilyenek a boszorkány nyakán, csuklóin és bokáján voltak. "Valami Voldemorthoz köti a Dívát, olyan, mint a halálfalók karján a Sötét Jegy…" A kígyók!
Újabb részletek kerültek a helyükre: Gloom professzor mindig elkerülte, hogy bármilyen varázslatot is végre kelljen hajtania a diákok előtt, hiszen az egyszerű, emberek számára készült pálcával nem tudta volna tökéletesen megvalósítani, legalábbis a siker nem volt biztos, az év végi vizsgán viszont nem a diákokon múlt, hogy olyan nevetségesen kevés átkot tudtak csak kivédeni, a Díva még egy másik varázspálcával is jóval hatalmasabb volt bármelyiküknél.
Voldemort egy hosszú pillanatig a Dívára nézett. A nő sokáig állta pillantását, majd lesütötte borostyán sárga szemeit, kezei ökölbe szorultak, fekete körmei mélyen belevájtak tenyerébe, majd Vodlemort újra Harryre nézett, vörös szemei felizzottak, ahogy tekintete Harry homlokára csúszott fel. A fiú állta az égető pillantást.
- Készülj a halálra, Harry Potter - mondta szinte kedélyesen a feketemágus.
Voldemort a magasba emelte pálcáját, Harry összeszorított ajkakkal állt mereven, s várta a támadást. Ujjai elfehéredtek, ahogy görcsösen szorította a hófehér pálcát, melyen a fekete kígyók rajza éppúgy égette kezét, mint ellensége tekintete a homlokát.
- Adava Kedavra!
- Priorinito! - kiáltotta elszántan.
Ekkor újabb meglepő történt: a Díva hirtelen egy ugrással a két fénysugár közt termett. Kezét két oldalra feltartotta, mintha megállj-t parancsolna az átkoknak. Harryé meg sem közelítette tenyerét, de Voldemort átka csak kissé elhalványult, úgy érte kezét.
A Díva megremegett, kezeit ökölbe szorította. Arca a szokásosnál is sápadtabb lett, egyik kezét a nyakát körbefogó kígyókra szorította, majd elhaló hangon megszólalt, az átok kivédése borzalmasan legyengítette, úgy tűnt, minden szóért meg kellett küzdenie:
- A pálcák… Nem küzdhetnek egymás ellen… - szólt elhaló hangon.
Végül zsebéből előrántott egy másik pálcát, Harry pálcáját, megfordította ujjai között, s egy főhajtással átnyújtotta Voldemortnak, akinek úgy tűnt, végképp elege volt a zavaró körülményekből, majd a Díva újra kihátrált kettejük közül.
- Crucio!
Vörös villanás hasított át a sötétségen. Harry minden porcikájába mintha ezer meg ezer tűt szúrtak volna. De a testében érzett fájdalom még mindig nem közelítette meg azt, ami a homlokában lüktetett. A földre rogyott, ujjaival a hideg, nedves köveket, s köztük szétszóródott port markolta. Már hányingere volt a fájdalomtól, mikor az hirtelen megszűnt. Megpróbált, de nem tudott felállni, visszaesett a földre.
Érezte magán a Díva tekintetét, s sorban villantak fel előtte a képek. Gemeni professzor örömteli arca, ahogy a családfáját nézegeti, ahogy megtalálja az édesanyja házát. Piton, ahogy gyanakvóan méregeti a Dívát. Dumbledore gondterhelt arca Caramel távozása után. Hagrid derűlátása, a vidám hangvételű levelek. Hedvig, ahogy kiröppen a bagolyház ablakán az utolsó küldeménnyel, a fehér tollakban úszó szoba. Ginny riadt arca, ahogy össze-vissza beszél mindent. És Hermione, ki tudja, kiheverik-e vajon a megrázkódtatást? Ron falfehér arca, amint bocsánatért esedezik, és elengedi a kezét, ahogy zuhan lefelé a szikláról. A fekete kutya a fal tövében, a vörös vércseppektől mocskos padló. A zöld villanás, a sikoly, és a kegyetlen kacaj…
Ez volt minden, ami fontos volt neki: a Roxfort, a barátai, a családja… Voldemort mindent elvett tőle. Mind azt a keveset, amit magáénak mondhatott, ami hozzátartozott: s most már nem volt senkije és semmije. Se reménye, se jövője, se álma. Nem volt miért küzdenie.
Egyetlenegy célja volt: kitartani a végsőkig. Nem hunyászkodni meg, büszkén és emelt fővel nézni szembe a halállal, bármi történjék is. Tudta, Voldemort a leghatalmasabb mágus, aki él, de nem, aki valaha élt… Ráadásul már minden őt segítette. Ahogy a Díva mondta Gloom professzorként, a sajtó, a Minisztérium, minden. Semmi esélye sem volt, még csak nem is a saját pálcájával küzdött, de akkor is elhatározta, kimondja a halálos átkot, hiszen mi baj történhet? Így is, úgy is meghal. Így mikor a vészjósló csendet megtörte a feketemágus hangja, ő is kimondta az átkot.
- Adava Kedavra!
Azonban volt egy harmadik hang is, amely tisztán csengett Harry mögött a sötét csendben. Harry felől két zöld fénysugár repült, s felé csak egy. Mintha lassított felvételként figyelte volna az eseményeket. A két fénysugár lassan közelítette egymást.
- Mikor Mardekár Malazár hatalma önmaga ellen fordul… - zengett három különböző, különös, földöntúli hang az erdő s a sziklák felett, mely reményt, s erőt öntött Harry szívébe. - Az utód hatalma megtörik, s a Remény Szelencéje újból a felszínre emelkedik!
A három átok összeütközött, de nem eltűntek, csupán százfelé szakadtak, irányt változtattak, s a magasba törtek.
Ekkor megrázkódott a lábuk alatt a föld, a szikla sima felülete megrepedezett, s aranyszínű fény tört elő belsejéből, majd kiemelkedett egy kisebb láda, vörös bársonyán aranyból mintázott oroszlán, bronz sas és egy sötét fémből formált holló csillogott. A láda teteje felnyílt, vakító világossággal öntve el a sziklát és az erdő nagy részét. Hatalmas szél kerekedett, mely a láda felé fújt, s ledöntött a lábáról mindenkit, aki a sziklán állt. A szél zúgásától Harry nem hallott semmit, s a vakító fény arra kényszerítette, hogy összeszorítsa szemeit.
Hirtelen néma csend lett, a láda egy kattanással bezárult, Harry apró rántást érzett, odakapott, s egy aranykulcs lógott egy láncon nyakában, rajta a felirat: GG, a fény is megszűnt, s újra sötétség borította a Sötét Idő Erdejét.
Izgatott kiáltozás zaja töltötte be a teret. Harrynek beletelt egy pillanatba, mire szeme újra megszokta a sötétséget. Anabell ott feküdt a földön mellette, zihálva, remegő kezében görcsösen szorítva pálcáját, másikban egy aranyláncot, s egy üvegcsét, melyben még mindig ott csillogott egy csepp kék folyadék. Harry a sebhelyéhez kapott: a fájdalom megszűnt, s ez olyan különös érzés volt, hogy azonnal észrevette. Bármerre nézett, a vörös szempárral sehol nem találkozott…
Újból vakító világosság villant a szemébe, de ez csak egy pillanatig tartott, mire a Szelence újból visszasüllyedt a föld legmélyére, olyan rétegekbe, ahol nem érheti el élő ember, akár ártó, akár segítő szándékkal keresné is, de a kulcs továbbra is ott volt a fiú nyakában, a legbiztosabb helyen, hiszen ő az élete árán sem adta volna oda senkinek.
Kétség sem férhetett hozzá: Voldemort Nagyúr a Remény Szelencéjének fogságába esett… Talán örökre.

 

Folyt.köv. :-)

Vissza
22. fejezet