Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

XXII.

Anabell

Orkánszerű szél zörgette meg a göcsörtös fa száradó leveleit, mely kék lángba borult. Körülöttük mindenhol kék tüzek eget nyaldosó lángjai csaptak fel az erdőben, a sötét eget sivító denevérek takarták el felettük, a szikla falának zúgva ütközött az árvízként az erdőre zúduló víz, megdörrent az ég, s sötét cseppekben kezdett esni az eső.
A halálfalók azonnal eltűntek, dehoppanáltak, csupán egyetlenegy sötét alak állt továbbra is a sziklán, fekete haját kísértetiesen fújta a szél, borostyán sárga szemét még utoljára Harryre villantotta, majd ő is eltűnt a sötétben…
Majd a vihar csendesedett, az eső elállt, s a hatalmas kék lángok is kialudtak. A víz nagy része elszivárgott, szörnyetegszerű állatok tetemeit sodorta tova az elszenesedett, megfeketedett fák törzsének maradványai közt. A hatalmas sziklát körbevevő másik tizenegy sziklatemplom kormos, fekete tömegei komoran magasodtak az elpusztult erdő világa fölé. A csillapíthatatlannak tűnő szél elült. Füstterhes, enyhe szellő simogatta Harry arcát, s borzolta fekete tincseit. A hatalmas, sötét fellegek eltűntek felőlük. Az acélkék ég alját vörös-aranyba öltöztette a hajnal. A szellő egy új, jobb világ eljövetelének reményét sodorta Harry felé.
Letérdelt Anabell mellé. Óvatosan megfogta a vállát, s a hátára fordította. A lány arca betegesen sápadt volt, vértelen ajkai remegtek, mellkasa szaporán süllyedt és emelkedett, nagy, smaragdszerű szemeiben könnycsepp csillogott.
- Anabell…
Közelebb hajolt hozzá, kisimította a lány arcába lógó, szénfekete tincseit, s ösztönösen megfogta remegő kezét. Anabell, bár látszott, nagyon szenved, rámosolygott, Harry pedig vissza.
- Anabell - ismételte.
- A harc mindig követel áldozatokat… - suttogta, s továbbra is mosolygott. Arca eltökélt volt, nyugodt. Kezét szájához emelte, ujjain kékszínű vér csillogott. - Teljesítettem a sorsomat, nincs már semmi, amit tehetnék. De ezzel még nem hal ki Mardekár vére… Harry, te vagy… te vagy az utolsó… az apád… De a felmenőid közt Griffendél is ott van… Benne bízz, és a kulcsot… a kulcsot ne add senkinek, Harry, senkinek! Vigyázz… Míg csak az emléke is él a szívekben, akár rettegéssel, akár tisztelettel gondolnak is rá, nem menekülhetsz előle. S Őt soha nem fogják elfelejteni… Soha…
Egy könnycsepp futott végig arcán, megszorította Harry kezét, tekintette a távolba meredt, vett egy utolsó levegőt, s lehunyta szemeit, majd keze kicsúszott Harryéből, feje hátrabukott, és fekete haja csillogó hullámokban terült el mellette a földön.
Harry csak nézte a szép, hófehér arcot. Kezét még mindig úgy tartotta, mintha a lány keze benne lenne. Majd felállt, hátralépett, s szemében könnycsepp csillant meg. A lány arca elszürkült, majd kísérteties, földöntúli fénnyel csillant meg, végül teste eltűnt a szem elől, végleg elhagyta e világot, melytől nem kapott mást, csak szenvedést, mióta a világra jött.

*

- Aztán megláttam a medaliont, a Díváét, amit addig Anabell szorongatott - mondta története végén, mikor már Mrs Figg irodájában ült. - És az végül visszarepített a Roxfortba…
Miután felvette és kinyitotta a medaliont a park füvén találta magát, s a Tiltott Rengeteg fái felé épp akkor emelkedett egy hatalmas, fekete thestral fekete köpenyes utasával, sörénye és patái vörös fényben égtek.
A gyógynövényházak felől Bimba professzor sietett felé, s Harry csak annyit tudott kinyögni:
- Professzor… Lady Ferissét… állítsa meg…
Végül Bimba rövid tétovázás után elkiáltotta:
- Stupor!
Lady Ferisse pedig ájultan fordult le pegazusa hátáról. Így ő is ott ült Mrs Figg dolgozószobájában. Majdnem az összes tanár ott volt, akiről nem derült ki, halálfaló: McGalagony, Flitwick, Sinistra, Vektor, Trelawney és Bimba.
Mrs Figg gondterhelt arccal nézett a pálca nélkül ártalmatlanná tett halálfalóra.
- Nos, Lady Ferisse, hajlandó beszélni?
Lady Ferisse tétovázott.
- A bíróság előtt természetesen enyhítő körülménynek számít.
Lady Ferisse hallgatása beleegyezésnek tűnt.
- Akkor, Selma Gloom valójában tényleg Corell Jonnes, a Díva?
Lady Ferisse bólintott.
- A második keresztnevéből jött a név, ugyebár, Corell Selma Jonnes.
A Levéltárban az aktáján Corell S. Jonnes, az S. nem a Symentha rövidítése volt. És a tárgyaláson Selma K… Gloom, elszólta magát, azért zavarodott össze teljesen.
- Maga halálfaló.
Újból csak bólintott.
- A mestere viszont a Szelence fogságába esett.
Lady Ferisse felhúzta talárja ujját: a Sötét Jegy, mely Voldemort hatalomra törésekor oly tisztán, és kivehetően látszódott, most szinte teljesen eltűnt.
- Mi volt a feladata a Roxfortban?
- A Díva kilétének titkát megőrizni bármi áron.
- Ki ölte meg Zigfried Neuermant, aki a legesélyesebb jelentkező volt egy éve a védekezés tantárgy oktatására?
- A Díva.
- Mi volt a Díva feladata?
- Hogy megvédje Harry Pottert.
- És a másik kettőé?
- Hogy megvédjék őt.
- Harry Pottert valóban elrabolták, és valóban arra…
Harry nem figyelt oda… dühösen meredt maga elé. Mrs Figg inkább hisz egy halálfalónak, mint neki!
- "Nevetséges" - gondolta. - "Hiszen ezeket én is elmondtam neki!"
Benyitott a terembe Miss Symonette.
- Professzor - fordult Mrs Figghez. - Az aurorok és a Minisztérium képviselői megérkeztek…
Azonban közbevágott egy hajszálcsíkos talárt viselő, cilinderes alak.
- Szóval, most épp milyen mesével készül előállni? - lépett a helyiség közepére Cornelius Caramel, Mágiaügyi Miniszter.
- Semmilyen mesével, csupán a valóság rövid történetével - mondta nyugodt hangon Mrs Figg. - És van egynehány bizonyítékom is, például egy kulcs Harry nyakában, a Remény Szelencéjének kulcsa, egy pálca, egy medalion és egy halálfaló - intett mosolyogva a boszorkány felé, Lady Ferisse talárjának ujja még mindig fel volt tűrve, s halványan, de még mindig jól kivehetően látszódott rajta a sötét jegy. - És amivel nem rendelkezem, egy halott igazgató, két halott tanár, két eltűnt tanár, egy halott fiú, egy azóta szintén halott diáklány, a Sötét Nagyúr lánya, és persze maga Voldemort.
- Na ne nevettessen - motyogta Caramel, de arca elfehéredett, s a Sötét Jegyet bámulta.
Mrs Figg röviden beszámolt róla, mi történt aznap este Harryvel. Közben Mrs Figg intett, s a tanárok sorban kimentek a teremből, csak McGalagony maradt ott.
- Mégis, hogy képzeli, hogy én ezt elhiszem? - kiabálta Caramel.
Közben Harry felállt, s maga sem tudta miért, a falhoz hátrált.
- Még hogy a Díva! Hogy létezik, és itt tanított? Selma Gloomként? Nevetséges! Selma Gloom négy évet tanított a Durmstrangban, kettőt itt, Karkarov is… - hirtelen elharapta a mondatot, majd folytatta. - A Díva nem létezik és soha nem is létezett!
- De igen - hallatszott egy túlságosan is ismerős, mély, rideg hang Harry háta mögül, s ekkor egy jéghideg kéz megragadta vállát, egy másik pedig egy éles pengéjű tőrt szorított a nyakához. - A Díva létezik - nevetett nő. - Előre szólok, bármivel próbálkoznak, a fiú meghal!
Caramel holtra váltan nézte a nőt. Lady Ferisse is felállt bár pálca nélkül nem sokat tehetett, McGalagony pedig visszanyomta őt a székbe, s rászegezte pálcáját. Harry óvatosan elfordította fejét, s a nő arcára meredt. Állán ott volt az anyajegy!
- Most már úgy is mindegy… Nincs okom vigyázni az álomképeire, Caramel, melyet azt hiszem máris szilánkokra törtem megjelenésemmel, melyre oly sok halálfaló vigyázott, hogy még csak a kétely se merülhessen fel magában, hogy esetleg Dumbledore-nak igaza van - nevetett.
- Hogy mit? Halálfalók…
- Igen, mindenki maga körül a Minisztériumban, a tanácsadói és segítői, mindenki, aki ugyanúgy vakon hitt magának, hogy Voldemort nem tért vissza.
A penge közelebb került Harry torkához, s félelmetesen megremegett, ahogy a nő Caramel elképedt arcán nevetett.
Ekkor azonban egy rántást érzett, s a tőr felszínesen végighasított nyakán, majd csattanva a földre került. A Díva kezeit pedig hátrafogta két varázsló, de a nő csak nevetett, s elmormolt egy ismeretlen varázsszót. A föld megremegett lábuk alatt, a két varázsló hátraesett.
- Engem nem lehet elfogni! - kiáltotta, s eltűnt a szem elől, köddé vált.
Harry a földre esett, valahol a tőr mellett.
- Nem a Díva volt… Csak a húga - nyögte.
Mrs Figg bólintott, láthatóan végre hinni mert Harry minden szavának. A fiú zihálva a torkához nyúlt, ujjain csillogott vére.
- Oh, igen… a Díva és drága ikerhúga… - mondta keserűen Lupin, s belépett az ajtón a másik varázslót támogatva…
- Sirius! - kiáltotta Harry, s felugrott. - Én… Én azt hittem…
- Nem, nem haltam meg… - mosolygott a férfi, bár homlokán csúnya seb volt.
Caramel még mindig holtra váltan nézett az ajtó felé.
- Én itt nem maradok! - kiáltotta, s kirohant a teremből.
- Jobb lesz, ha felmész a gyengélkedőre, Harry - szólt Mrs Figg. - Sirius, kérem…
Harry felállt, s keresztapjával kiléptek az igazgatói szoba ajtaján.
- És Hermione végig azt mondogatta, hogy valami nem stimmel Gloommal - mondta keserűen Harry.
- Hát igen, Hermione mindig is jobb emberismerő volt, mint te.
- Sirius, az anyám… tényleg… tényleg…
- Oh, hát ezt is megtudtad… Igen. Lily tényleg halálfaló volt, bár úgy is mondhatjuk, hogy a Díva legelső áldozata.
Harry értetlenül pillantott fel keresztapjára.
- De hát… Honnan…
- Hogy honnan ismerte? Lily csak az utolsó évben járt a Roxfortba, előtte Durmstrangos volt, ugyanazon az évolyamon, ugyanabban az osztályban tanult, mint a Díva.
- És akkor a Roxfortban melyik házba járt?
- A Mardekárba. De hogy Corell Jonnes már nem tudta befolyásolni, megváltozott, végül hátat fordított Voldemortnak és a halálfalóknak, ebben persze James is nagyban közrejátszott. De a Díva nem hagyta annyiban, Voldemortnak még szüksége volt Lilyre valami varázslathoz… Lily végül engedett azzal a feltétellel, hogy utána békén hagyják őt, apád és téged is. Persze ez nem így történt. S innentől már ismered a történetet.
- Voldemort meg akarta ölni apát és engem. De anya nem hagyta.
Sirius szomorúan bólintott.
- De most már megszabadultunk tőle… örökre.
Harry fáradt mosolyra húzta ajkait.

 

Folyt.köv. :-)

Vissza
23. fejezet