Harry Potter és a Remény Szelencéje

(Katie Giorgessa)

XXIII.

Vallomás

Harryt, amint belépett a gyengélkedő ajtaján, Madam Pomfrey azonnal lefektette az egyik ágyra, s tett-vett körülötte. Egy lila színű folyadékot öntött a nyakára. Borzalmasan csípett, de a seb végül nyom nélkül összeforrt. Utána megitatott vele egy borzalmas folyadékot is, mely füstölgött a pohárban, s karjában összeforrt a csont.
A másik két ágyon Ginnyt és Hermionét látta. Ginny kisírt szemekkel gubbasztott ágya végében, karjával átfogta lábát, előre-hátra hintázott, s közben kitartóan meredt vele szemben a falra. Hermione kócos hajjal ült ágyában, Harryre nézett, mosolygott, szeme sarkában kövér könnycsepp jelent meg, s futott végig sápadt arcán.
Madam Pomfrey Sirius heves tiltakozása ellenére a homlokán levő sebet kezelte épp, mikor belépett az ajtón Mrs Figg kíséretében Mr és Mrs Weasley. Az asszony egy sikoltással rögtön Ginny ágya mellett termett, egy csókot nyomott csemetéje homlokára, s átölte a lányt.
- Ginny…! Oh, Ginnykém…
- Jól vagyok, anya - fejtette le a lány anyja karjait válláról. - Semmi bajom - mondta, azonban sápadt arca, s megdagadt szemei ennek ellenkezőjéről tanúskodtak.
- Kérem, üljenek le - mutatott a székek felé Mrs Figg, s a házaspárra nézett.
- Szóval, mi történt? - kérdezte Mr Weasley nyugtalanul.
Mrs Figg Harryre nézett.
- Jobb, ha az egész történetet hallják, s nem csak az én homályos emlékeimre kell hagyatkozniuk.
Harry sóhajtott, majd beszámolt arról, hogy mi történt vele az este folyamán, a történetből kihagyta Ront, de azt hogy Ginny és Hermione is bajba keveredtek, azt nem. Hermione is, Ginny is riadtan pislogtak felé, mikor megtudták, hogy ő megmenekülésük után még visszament az erdőbe.
- Voldemortnak négy kéme volt a Roxfotban - mondta Mrs Figg, miután Harry a történet végére ért, s úgy látszott, nem bírja folytatni -, Lady Ferissén, akit elfogtunk, és már az aurorok kezén van, Debra O'Donell, Noël Judice és… és Gloom.
- De ő valójában nem halálfaló… - mondta komoran Harry. - Ő a Díva.
- Szentséges ég! - suttogta riadtan Mrs Weasley. - De… de ugye jól van mindenki - körbenézett a teremben, majd újból Mrs Figghez fordult -, és senkinek nem esett komolyabb baja, ugye?
Mrs Figg megfogta az asszony vállát, mélyet sóhajtott, s folytatta.
- Ezért hívtam magukat ide ma este.
- Nem csak négyen voltak, volt egy ötödik is… - mondta szomorúan Harry, s összeszorult a torka. - Szóval, volt még valaki, aki segítette őket…
- Anabell, igaz? - vágott közbe Mrs Weasley hevesen.
- Hát, akkor még egy… - helyesbített Harry. Nem akarta kimondani, de muszáj volt, nyelt, majd összegyűjtötte minden erejét. - Ron - mondta elhaló hangon.
- Ron? - mondta Mrs Weasley, de hang alig jött ki a torkán.
- Hogy a fiunk… halálfaló? - Mr Weasley reménykedett benne, hogy csak rosszul hallotta. Ó bárcsak így lett volna!
Harry mereven nézett maga elé. Mrs Weasley arcán könnyek futottak végig, Mr Weasley kezébe temette arcát.
- Mi lett vele? Hol van most? - kérdezte könnyezve az asszony.
- Ron… meghalt. Leesett a szikláról… Voldemort ölte meg.
Mrs Weasley zokogni kezdett, s férje vállára borult. Ez már több volt, mint amit el tudott viselni. Mr Weasley arcán is kövér könnycseppek futottak végig, egész testében remegett az elfojtott sírástól.
Harry zavartan nézett el felettük. Neki is borzalmasan fájt barátja elvesztése, de tudta, a fájdalom, amit érzett, semmi ahhoz a kínhoz képest, amit a házaspár fiuk elvesztése miatt élt át.
- Miattad! - kiabálta Mrs Weasley rekedten, s felállt. - Miattad van az egész! - zokogta, s ujja megremegett, ahogy görcsösen szorítva kezét Harryre mutatott.
- Molly, tudod jól, hogy nem Harry hibája! Molly, Molly gyere - csitította Mr Weasley, s kivonszolta a teremből a zokogó asszonyt.
- Miatta! - hallatszott még a folyosóról is.
Sirius kezét érezte a vállán.
- Nem a te hibád - mondta ráérezve, mire gondolt Harry, fejében egymást kergették a "Talán, ha…" kezdetű mondatok.
Keresztapja nem volt hajlandó tágítani mellőle, ott maradt akkor is, mikor néhány hosszú, komor csenddel telt perc múltán Madam Pomfrey lépett az ágyához és egy pohár álomitalt adott a kezébe, Harry kiitta, s hosszú, álomtalan álomba merült.

*

Másnap, mikor Harry felébredt, a világos sötétítőfüggöny résein át vakító fény tört a szoba félhomályába, s valahol ott, ahol két éve Anabell ücsörgött az ablakban megpillanthatta a tiszta, kék eget. Körülnézett, Hermione és Ginny még aludtak, utóbbi görcsösen szorította a párnája csücskét. Sirius már nem volt sehol. Harry oldalra nézett, s a pohárnak támasztva, melyből az éjszaka kiitta az álomitalt, egy levelet talált.

Kedves Harry!

Ne haragudj, hogy csak úgy eltűntem, valamit sürgősen el kellett intéznem, Twaddy megsértődött, amiért tegnap nem mentem haza vacsorára, kinyitotta az összes csapot a házban, és a víz elárasztotta az egészet.
A reggelinél Mrs Figg beszámolt a diákoknak a történtekről, elmondott mindent mindenkiről, tisztában vannak vele, ki mit tett az éjszaka.
A diákok reggel indultak vissza Londonba, Ginnyért Arthur jön, Mollyról nem tudok semmit, nem nagyon tudta feldolgozni a dolgot, remélem, azóta jobban van.
Délben legyetek Hermionéval az előcsarnokban, ott találkozunk. Ő is velünk jön, így egyszerűbb, megbeszéltem a szüleivel, velük Londonban találkozunk.

Hamarosan látjuk egymást!

Sirius

U.i.: Biztos, ami biztos, a köpenyben gyere!

 

Harry letette a levelet, s a szomszéd ágyból visszanézett rá Hermione. A lány körülnézett, majd összeráncolta szemöldökét, s újból Harryre pillantott.
- Nem álmodtad - mondta a fiú csendesen. - A valóság volt.
Hermione szomorúan lehajtotta fejét. Lehúzta magáról a takarót, s felült, lábait maga alá húzta.
- Harry, én… Én tudtam… Tudtam, hogy valami nem stimmel Ronnal… Mikor lementél a Levéltárba, én Ronnak elmondtam, aztán eltűnt, azt mondta, levelet kell írnia valakinek… Azzal nyugtattam magam, hogy Gloom csak véletlenül jött rá, hol vagy, hogy véletlenül keveredett oda. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy Gloom tényleg… hogy ő… hogy… - hadarta, miközben a sírással küszködött.
- Ő a Díva - fejezte be helyette Harry.
Hermione riadtan csillogó szemekkel nézett rá, tegnapi meséjében tehát ezt a részt nem merte elhinni, vagy csak nem akarta…
- Jó nyomon indultunk el, de végül ő győzött. Úgy befolyásolt az Imperius átokkal, hogy észre sem vettem… Ne haragudj, hogy nem hittem neked, már az elején megláttad Gloomban is, meg a többiben is, hogy nem olyanok, mint amilyenek mutatják magukat… Oh, hogy miért is nem hallgattam rád?!
- Te ne haragudj, hogy nem szóltam Ronról… Azt hittem, egy idő után elmondja magától is…
- Szerintem nem hittem volna el, ha nem a saját szememmel látom… Pedig biztos, hogy nem vallotta volna be. Még most sem hiszem el… Pont Ron… - Harry szomorúan csóválta fejét.
- Nem értem, hogy mertek idejönni, négyen is… Hogy mertek a szemedbe nézni… Azok után, hogy…
- Gloom egyszer azt mondta, aki Voldemort oldalán áll, annak nem ők a rosszak. Ők azt gondolják, az a helyes, amit ők tesznek.
- Helyes? - Hermione zavartan pislogott rá. - Hát, végül is, ha valaki úgy véli, a cél szentesíti az eszközt…
- Emlékszel, mikor Kyra bemutatkozott… Anabell morphén… volt - tette hozzá kis szünet után, borzalmasan nehéz volt kimondania. - A váltóneve pedig Cyria, ezért lett rosszul az órán, Gloom pedig kiküldte… Én meg gondolkoztam, hogy honnan jött neki az ötlet. Ő nyílván tudta, hiszen az anyja!
- És a kedvenc tanítványa - mondta sötéten Hermione.
- Két éve, júniusban… Gloom volt az, meg Lady Ferisse, aki elfogta Ront…
- Azóta pedig egyre furcsábban viselkedett… Gondolod, hogy…
- Biztos. Azóta informálja őket.
- Gyűlölöm Lady Ferissét… Ha ő nincs, Ron talán még mindig él, és…
- Nyugodj meg, Hermione… Sok minden alakulhatott volna másképp, de a múlton nem változtathatunk. Egyébként, Lady Ferisse volt a támadó, aki téged elfogott, meg aki a vízköpős eset után engem… Nem elrepült, a thestralja láthatatlanná tud válni, azért tűnt úgy, mintha egyszerre a levegőbe emelkedett volna.
- Annyi mindenre rájöhettünk volna! - fakadt ki sírva.

*

Néhány órával később, mikor láthatatlanná tévő köpönyege rejtekében kilépett, immáron életében utoljára a Roxfort kastély falai közül, megállt, s visszanézett a száztornyú kastélyra, egykori iskolájára.
Hermione is ott állt mellette, együtt néztek fel az egyik toronyra, a Griffendél-toronyra, ahol olyan sok időt töltöttek.
Az emlékek egyszerre törtek rá. Ahogy a csónakból először megpillantotta a kastélyt, a kivilágított ablakokat. Annyi minden történt vele azóta. Megmentette a Bölcsek Kövét, megküzdött a baziliszkusszal, legyőzte a fiatal Tom Denemet, megmentette Sirius életét, részt vett a Trimágus Tusán, látta meghalni Cedric Diggoryt, testet ölteni Voldemortot, látta a Halálfalókat, a kígyót, a házat a dombtetőn, az emlékképeket, látta Anabellt, végignézte a Díva életének minden fontos állomását, ahogy árvaházba került, ahogy kiszökött az iskolából, ahogy elbúcsúzott Anabelltől, ahogy börtönbe zárták, s végignézte Voldemort bukását is.
Örökre megmaradt benne Anabell smaragdszemeinek elszánt csillogása, az eltökélt arc, "A harcban mindig vannak áldozatok". Látta a könnycseppet, a fájdalomtól eltorzult, de nyugodt arcot. Az életét adta azért, hogy Voldemort hatalma újból, végleg megtörjön. S tudta, nem élheti túl. Harry pontosan emlékezett rá, mik voltak az utolsó szavak, melyek elhagyták remegő ajkait: "Míg csak az emléke is él a szívekben, akár rettegéssel, akár tisztelettel gondolnak is rá, nem menekülhetsz előle. S Őt soha nem fogják elfelejteni… Soha…". Ekkor még nem értette mit jelent ez, hiszen minden rendben ment. Reggel Hermionéval való beszélgetését Mrs Figg érkezése szakította félbe, két aurorral lépett a terembe, az egyik Rémszem Mordon volt, a másikat nem ismerte Harry. Csupán egyetlen kérésük volt: sorolja fel az összes halálfalót, akit felismert, hogy megkönnyítse munkájukat, könnyebb úgy nyomozni, ha tudják, ki után kell. Harry eleget tett a kérésnek, így hát végképp nem értette, mire utalt a lány, azt azonban érezte, a morphének jóstehetsége össze sem hasonlítható Trelawney professzoréval.
Hét évvel korábban Ronnal lépett be a kastélyba, s szerette volna, ha barátja akkor is mellette van, mikor elhagyja azt. De Ron azóta már nem ugyanaz volt, aki tizenegy évesen. Harry nem tudta, mi vette rá, hogy elárulja őt. De egy biztos volt, Ron ekkor már valahol egészen máshol volt…
Szótlanul nézték az iskolát. Ezzel lezárult egy korszak életükben. Egymásra néztek, s vidáman nevetgélve hagyták el a birtokot Sirius társaságában.
Újból zsupszkulccsal utaztak, először a King's Cross pályaudvarra, mivel Sirius ide beszélte meg a találkozót Hermione szüleivel.
Mikor Harry búcsút intett a lánynak, nagyon remélte, ez nem örökre szól. Mosolyogva váltak el, egy új világ kezdetén, mely talán jobb lesz, mint az előző…

 

Folyt.köv. :-)

Vissza
24. fejezet