Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

I.

Elhagyatott, emlékek lakta ház

Sirius azt mondta, a kulcsok azokhoz kerültek, akik kiérdemelték. Fogalmam sem volt, hogy én mivel lettem érdemes rá, hogy Hollóhát Hedvig kulcsát őrizzem, de most, hogy előttem állt a feladat, készen voltam rá, hogy megvédjem akár az életem árán is. - Hermione ujjai könnyedén vezették a pennát szép egyenletesen a fehér pergamenen. Egy vastag, vörös borítású könyv első lapjára írta ezeket a sorokat, melyet remélte, lesz még ideje teleírni.
Barátai halála után - mely szinte egybeesett Voldemort végső bukásának idejével -, úgy döntött, leírja azt, ami ezután vele történik, a félelmeit és érzéseit egyaránt.
Miután Voldemort megbukott, reméltem, most már vége, vége ennek az egésznek, de csakhamar kiderült, soha nem következik be, amit annyira vártam - írta tovább a sorokat, s szemei könnybe lábadtak a rázúduló keserű emlékektől. Nem temethették el a nem aranyvérűeket, legalábbis nyilvánosan nem. Még ezt az utolsó kegyet sem engedte a Mélyen Tisztelt Miniszterúr! Hermione keserűen az asztalra csapott, s arcán végigfolyt egy könnycsepp.
Caramelt leváltották, s a helyére Damjan Dioless ült, akiről azóta egyértelműen kiderült, hogy a lehető legszélsőségesebb nézeteket vallja, ha a származás fontosságáról van szó, s nyíltan szimpatizál a volt halálfalókkal. Hatalomra kerülése óta aki sárvérű, szinte nem is ember már - Újabb fájdalmas emlékek sora tört rá hirtelen, hogy a szemébe tóduló könnycseppektől már szinte nem is látta a pergament…
Alig néhány héttel a minisztercsere után történt. A Minisztérium rendfenntartásra szerződtetett emberei támadtak rájuk, akik vadásztak azokra, akik Dumbledore követői voltak. Egyikük halálos átkot küldött Hermione felé, s ő csupán Siriusnak köszönhette az életét, aki a sajátját adta érte.
A lány néhány percig némán meredt a távolba, könnyei lassan csordultak végig szép arcán.
- Hermione, erősnek kell lenned - súgta magának. Végül megtörölte szemét, s újból a könyv fölé emelte pennáját.
Hamar rájöttem, honnan volt olyan ismerős a neve: ő volt a bíróság elnöke, mikor Gloomot, vagyis Corell Jonnest perbe fogták gyilkosság vádjával. Akkor csak nekem tűnt fel, hogy meglepően könnyen felmentették. Gloom persze előre tudta, hogy ez így lesz, hiszen Dioless is az ő emberük
Dühösen az asztalra csapott, s újabb könnycseppek futottak az álláig, hogy onnan a könyv fehér lapjaira hulljanak tovább. Ha akkor nem lett volna gyáva, és nem ringatja magát abba a hitbe, hogy minden rendben, s nem fél attól, hogy vádjait csak a sötét varázslatok kivédése professzor iránt érzett ellenszenv szülte, talán… talán Harry még mindig élne…
A legelején a halálfalókat összefogdosták, s elítélték, végül amnesztiát kaptak. Az aurorok szinte semmit sem tehettek utasítás nélkül. Corell Jonnes pedig Selma Gloomként teljesen legálisan mehetett bárhova, mivel "bizonyíték hiányában" felmentették. Mindenki szabad lábon volt, akit Harry Potter felsorolt, s Azkabanba záratott. Hiába halt hát meg.
Hermione arcán újabb keserű könnyek folytak végig, s torkát a sírás szorongatta. A könyv színének a pirosat választotta, mert az a szenvedélyek színe - a szereteté, de a gyűlöleté is egyszerre, s benne a fekete betűk a fájdalom.
Alig telt el néhány hét, mióta Harryvel együtt kiléptünk a Roxfort-kastély ajtaján - emlékezett vissza arra a boldog pillanatra, amikor még hitt benne, hogy boldog jövő vár rá -, mikor egy fekete bagoly röppent be az ablakomon, s fekete pecsétes levelet tett le elém. Szorongva törtem fel a pecsétet, s végül legborzalmasabb gyanúm igazolódott be. Hármunk közül már csak én éltem - Az utolsó három szót, ha lehet, még jobban fájt leírnia, mint bárkinek a halálát. Soha nem értette, miért pont ő maradt életben. Harry és Ron aranyvérűek voltak, miért nem ő, a mugli származású halt meg előbb?
Nem értette, mi vezetett másokat bizonyos tetteik végrehajtásában, s valójában ez vitte rá arra, hogy elkezdje papírra vetni gondolatait. Hogy ha halála után életben maradt barátai döntéseinek okát keresnék, megtalálhassák azt.
Senki nem tudta, ki ölte meg Harryt. S őt immáron hetek óta foglalkoztatta ez a kérdés, mely lassan már kezdett rögeszméjévé válni. Meg akarta találni barátja gyilkosát, s úgy érezte, eleget várt, elérkezett az idő.
Felállt az íróasztaltól, és magára terítette fekete köpenyét. Még mindig hordta a prefektusi jelvényét, melyen az arany oroszlán díszelgett, most is azzal fogta össze magán a ruhadarabot.
Mielőtt kiment volna a szobából, kitépett egy lapot a könyvből, majd a zsebébe süllyesztette a vörös borítású könyvecskét, s már kevésbé óvatos és egyenletes betűkkel firkantott egy levelet Twaddynak, fogadott manójának és társalkodónőjének, hogy ne aggódjon érte, majd lement a konyhába, és egy igen kis termetű lény által jól látható helyre biggyesztette a fecnit, nevezetesen Twaddy sámlijára.
Twaddy… ez a név újra felébresztette benne a keserűséget és fájdalmat, mely Sirius halála miatt töltötte el. Az ő házában élt ugyanis, mióta a férfi meghalt, mert nem akarta bajba sodorni a szüleit. Úgy gondolta, ha egyszer eljön az ő ideje is, ne legyenek a szülei a közelben, nem akarta, hogy még több életet oltsanak ki az övéért.
Gazdája halála után Twaddy a házban maradt, s úrnőjének tekintette őt, Hermione pedig örült, hogy bár a szolgájának tekinti magát, s ezért elégedett viszonyukkal, ő barátjának tekinthette a manót.
Hermione a kijárati ajtó felé indult, de valami megállásra késztette. Megfordult, végigtekintett a konyhán, s megpróbálta minden egyes részletét szívébe zárni, mint aki otthonát örökre elhagyni készül. Hirtelen nyugtalanság fogta el, úgy érezte, nem lenne szabad kitennie a lábát a ház ajtaján, de nem hallgatott erre a megérzésre, ahogy máskor sem tette, hiszen mostanában egyre és egyre többször kínozták nyugtalan gondolatok. Még vetett egy pillantást a gondosan összehajtogatva az egyik székre simított kockás konyharuhára, melybe saját kezével hímezte bele Twaddy nevét, s kilépett a házból.
Az este csendes volt és meleg. Lágy szellő simogatta a lány arcát, ahogy a kavicsos úton haladt a kisváros fényei felé. Egyenletesen lépkedett a megszokott úton, s közben gondolataiba merült. Kezében pálcáját szorította. Ezt a fekete, unikornisszőr magot rejtő pálcát.
Valami kötötte ehhez a pálcához, s abban biztos volt, hogy több volt ez, mint egyszerű megszokás. Valami különös, megfoghatatlan érzése támadt, mikor megérintette. Bár Ollivander úrnál vette, ezt az egyet nem ő készítette. Nagyon régi pálca volt, de annál tökéletesebb. A varázsló csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy nagyon különleges fából készült. Nagyon különlegesből, mégpedig egy olyan példányból, mely szokatlan erővel bír, s melyből olyanok számára készítenek pálcát, akik különböznek az átlagos mágusoktól.
Ollivanderből nem tudott többet kiszedni, s McGalagony segítségével sem tudott meg többet pálcájáról. Abban azonban biztos volt: nagyon különleges darab, melyhez kétség sem férhetett, erről a pálca végén látható finom mívű faragás azonnal biztosította. Sokszor próbálta megfejteni az ismeretlen rúnák jelentését, de még csak hasonlókkal sem találkozott soha.
Egyre közelebb ért Portsmouth szélső házaihoz, s a főút narancssárga közlámpái egyre fényesebbnek tűntek. Végül kiért a kőútra, s tovább sétált a macskaköves utcán egyenesen a kikötő felé. A Burnsten utca sarkánál elment egy nagy, többszárnyú épület mellett, ahol mint mindig, most is megállásra késztette valami. Felpillantott, s a sűrűn növő, egész embermagasságra felkopaszodott fenyőfák kopár törzsei közt megpillantott egy szürke épületet, ablakain olajzöld festéknyomok emlékeztettek a fa valaha volt színére.
A Portsmouth-i árvaház épülete volt ez, mely előtt Hermione valami különös belső késztetést érzett, hogy megálljon, vagy legalábbis lelassítson, s minden alakalommal valami nyugtalanító, rossz érzés kerítette hatalmába, mely már-már pánikkal látszott vegyülni.
Valami azt súgta neki, hogy nem szereti ezt a helyet, még ha életében soha nem is volt a magas téglakerítésen belül.
Már Sirius házából hopponálhatott volna, azonban úgy döntött, inkább elsétál a kikötőig, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét, és nem utolsó sorban, hogy eldöntse, hol is akarja kezdeni nyomozását.
Végigsétált a sötétségbe burkolózó mólón. Egy lélek sem járt arra, lévén éjfél felé járt az idő, így Hermione egyedül maradhatott gondolataival. Egyedül, ebben a csöndben, ahol csak a tenger hullámzása hallatszott, s a túlpart felől hűvös, sós levegőt sodort a szél, sokkal könnyebb volt gondolkoznia.
Felidézte magában a detektívregényeket, melyeket régebben annyira kedvelt, s próbált úgy gondolkozni, mint kedvenc hősei tették az ő történetükben. S bár ő egy sokkal komorabb és csúfabb történetet élt, úgy vélte, nem lehet baj, ha átveszi módszereiket. Először tehát a tett színhelyére kellett ellátogatnia, hogy nyomok után kutasson, és esetleg találjon is valamit, amiből kiindulhat.
Keresett hát egy sötét szegletet, s hopponált. Lába alól egy pillanatra eltűnt a szilárd talaj, s Portsmouth kikötője Little Whinging poros kis utcáinak, nagy gonddal nyírt sövényeinek és unalmas kis kockaházainak adta át helyét. A Privet Drive-on fullasztó volt a hőség, a kiégett gyepek esőért imádkozva néztek az égre, a fojtogatóan meleg szél porfelhőket kavarva sodródott az úttest felett.
Hermione köpenyének csuklyáját arcába húzta, s a lehető leghalkabban haladt a sövények árnyékba burkolózó rejtekén, mígnem elért a négyes számú házhoz. A kerítés tetején ülő macskát elijesztve lépett át az alacsony kis téglafalon, s a házat megkerülve az elgazosodott kertben vágott hátra a konyhaablakhoz. Felfeszítette az azt fedő deszkákat, s az így nyitott résen át bemászott a házba.
A valaha oly makulátlanul tiszta Dursley-rezidencia most elhagyatottan állt a végtelen sötétségben. Hermione elővette pálcáját, hogy lángot lobbantva rá megvilágítsa a poros, mocskos bútorokat, melyek rég érintetlenül álltak már, de mielőtt kimondhatta volna a varázsigét, feleszmélt. Little Whinging egyetlen mágikus lakója Harry Potter volt életében, s azóta senki nem használt mágiát a környéken, feltűnő lenne hát, ha teljes véletlenségből pont a fiú néha nevelőszülei házában varázstolt volna valaki.
Egyre jobban kezdte zavarni, hogy hoppanálva jutott ide. Mi van, ha felfigyeltek rá? A gondolatot gyorsan elhessegette magától, s úgy döntött, jobb sietni.
A sötétben óvatosan osont hát a konyhába, melyet nagy szerencséjére azonnal megtalált, s rövid keresgélés után rálelt egy gyertyára, és egy doboz gyufára is. A mécses által vetett táncoló fényben sietett vissza a lépcsőhöz, előbb azonban át kellett menni a nagyszobán, ahol a gyér fény, melyet a gyertya vetett a bútorokra, megvilágított egy sötét foltot a szőnyegen. Hermione megtorpant, s egy félelmetes pillanatig azon töprengett magában, hogy vajon a folt tényleg egy néhány héttel korábbi vértócsa helye-e, végül megnyugtatta magát, hogy nyílván csak kipattant egy szikra a kandallóból - amiről jól tudta a Weasleyk kalandja óta, hogy elektromos műtűz ég benne -, s az gyújtotta lángra egy helyen a szőnyeget, megfeketítve azt.
Folytatta útját a házban, ki az előszobába, onnan pedig fel a lépcsőn, egyenesen a hálószobákhoz. Nem tudta hol kell keresnie Harry szobáját, ahol gyilkosa érte, így hát benyitott rögtön a második szobába.
Soha nem találkozott Dudleyval, azt is tudta, hogy Harry mennyire gyűlöli, a sok kegyetlenségért, amit elkövetett ellene. Az azonban még így is megérintette, amit szobájában talált, mely úgy maradt magára, hogy minden apró részlete valami élőt hordozott, az ágy végénél ledobott cipők, az édességes papírok a papírkosárban, a szoba sarkába bedobott iskolatáska.
Fájdalmas és szívbemarkoló élmény volt látni, hogy a halál ilyen váratlanul ragadhat magával valaki. Szívében minden eddiginél erősebb gyűlölet lángolt fel az ellen, aki miatt meghalt Harry és Ron és Sirius és Dudley és a fiú szülei is. És még oly sok más, ártatlan ember. Muglik… százával, ezrével.
Visszazárta az ajtót, s egy pár pillanatig próbált megnyugodni, s újból normális ütemben venni a levegőt. Nem sikerült, de nem akart több időt veszteni, tovább ment. Tudta, hogy Harry Dudley második szobáját kapta meg, így valószínűnek találta, hogy a következő ajtó lesz, amit keres. Hosszasan tétovázott, mielőtt benyitott volna, de még így is készületlenül érte, amit odabent látott.
A szoba berendezése a vastag porréteget leszámítva olyan volt, mintha gazdája csak néhány pillanatra hagyta volna magára, hogy pár perccel később belépjen az ajtón, s visszaüljön az asztalhoz, melyen még ott volt a félig teleírt pergamenlap, a tinta és a penna is. Ott volt a kviddicsről szóló könyv, melyet Harry a tizenötödik születésnapjára kapott a lánytól, valamint néhány iskolai könyv. Az ágy megvetetlenül pihent az asztal mellett. A lepedő összegyűrve, a párna oldalra csúszva, a takaró kisimítatlanul, az ágytakaró a bútor végébe dobva hanyagul. A szekrényajtóra ragasztott tükörben egy pillanatra mintha a fiú arcát látta volna tükröződni a bedeszkázott ablakon a deszkák rései közt odakintről beszűrődő sárgás fényben. Ahogy közelebb lépett az asztalhoz, a széken újabb sötét foltot látott, melyről már biztosan tudta, mi…
A vérfolt láttán megszédült, s a föld kicsúszni készült alóla, megtántorodott és a magas könyvszekrénynek esett, s csak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy alacsonyabb polcot.
Hosszú időbe telt, mire újra ki merte nyitni a szemét, s közelebb lépett az íróasztalhoz, miközben a viaszfoltokat igyekezte eltüntetni köpenyéről. Amint megpillantotta ugyanis közelebbről a pergamen lapot, mely az íróasztalon oldalra söpörve feküdt, meg kellett kapaszkodnia a szék támlájában, a papíron olvasható szöveg így kezdődött: Kedves Hermione!
Amint túljutott a kezdeti felismerésen, agyának kerekei dolgozni kezdtek. A fiú halálát ugyanis azért vélték öngyilkosságnak még a Dumbledorehoz hű aurorok is, mert megtalálták a fiú búcsúlevelét. Hermione pedig most ezt a befejezetlen levelet, amit a fiú neki címzett. Mély levegőt vett, s olvasni kezdte.


Kedves Hermione!

Köszönöm múltkori leveled. Nagyon sajnálom, ami Mrs Weasleyvel történt, de örülök hogy te jól vagy, és a családod is.
A történtek miatt ne gyötörd magad, az egyetlen, aki Voldemorton kívül felelős mindezért, én vagyok. Túlságosan elvakult voltam, és nem ismertem fel a helyzetet. Én vagyok a felelős a halálukért. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha én...

Hermione arcán kövér könnycseppek gördültek végig. Aztán felidéződött benne, hogy a nyomozók az apróságokra figyelnek a leginkább. Az bizonyos, hogy Harry saját magát hibáztatta barátai halála miatt, de az is, hogy tervei voltak a jövővel kapcsolatban, és valakinek, aki öngyilkos akar lenni, nincsenek tervei. Harry elkezdett egy levelet, és nem fejezte be, pedig ha saját magával végzett, tudnia kellett, hogy már nem lesz rá alkalma, a levelet pedig biztosan el akarta küldeni, Hermione ismerte annyira a fiút hogy tudja, mindig összegyűrte és négyfelé tépte azt, amire nem volt szüksége már.
Egyre biztosabb volt benne, hogy barátja gyilkosság áldozata lett, de a támadó kilétéről még mindig nem volt ötlete. Letérdelt, s valami apróság után kutatott, de nem talált semmit. Nem tudta, mihez kezdjen, felállt, s a gyertyát közelebb tartva köpenyéhez elkezdte lesöpörni a rátapadt porszemeket, de mielőtt egyszer is végighúzhatta volna a kezét rajta, a mozdulat félbemaradt, s ő megkövülten meredt egy vörös hajszálra.
Óvatosan leszedte ruhájáról, s ujjai közé fogta olyan szorosan, hogy azok elfehéredtek. Megtalálta az első és talán egyetlen nyomot, de a hajszál színe és hossza olyan elképesztő következtetést engedett levonni, amire ő nem mert vállalkozni ezekben a pillanatokban. Túl vörös volt ugyanis, s ő inkább azzal nyugtatta magát, hogy Harry talárjáról hullott le először a hajszál.
A gyertyát le kellett tennie az asztalra, mert újból szédülés fogta el, ahogy hirtelen felugrott, leverte a könyveket, s épp előtte ért földet egy fekete borítású, vastag könyv, melyen egységes, cikornyás felirat hirdette: Teljesen hasztalan védővarázslatok - Avagy hogyan tegyük ártalmatlanná magunkat - S ez a cím csak még inkább felkavarta, mivel ismerte a történetét, tudta, hogy ki varázsolta rá ezt a feliratot.
Egyre szaporábban vette a levegőt, s mikor a könyv a padlóra ért, ő kiszaladt a szobából, lesodorva a gyertyát, mely a szőnyegre hullva kialudt és halovány füstfelhőket kezdett eregetni.
Hermione hármasával szedve a lépcsőfokokat rohant lefelé az emeletről. Egy vágya volt csupán, hogy kijusson ebből a borzalmas házból, melyet csak az emlékek lakták már réges-rég, s nem érdekelte, hogy a sötétben újra és újra elesett és átbukott egy-egy útjába kerülő tárgyon. Végül kipréselte magát az ablakon nyitott szűk résen, és azonnal dehoppanált.

 

Folyt. köv.

Vissza
2. fejezet