Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

II.

A kulcs

Hermione azonnal elfelejtette minden aggodalmát, ahogy újból a Portsmouth melletti üres terület békés sötétjében és megnyugtató csendjében találta magát, s mélyen beszívhatta a hűs, nyári levegőt, a harmatos fű illatát.
A következő pillanatban azonban újból jeges félelem markolt a szívébe. Ez a csend valahogy más volt. Túlságosan csendes, túlságosan nyugodt, már-már vészjósló.
Letért a kavicsos útról, hogy ne törje meg a csendet, biztonságosabbnak találta az úttól néhány méterre, a fák árnyékában megtenni az utat a házig.
Minél közelebb ért azonban az épület sötét alakjához, annál nagyobb nyugtalanság kerítette hatalmába, végül mikor az ajtóhoz ért, bizonyossá vált, hogy félelme nem alaptalan. Ugyanis az ajtó résnyire nyitva volt.
Óvatosan belökte, s elindult befelé a házba a lehető legkisebb zajt csapva. Mikor kiért a konyhába, mintha falnak ütközött volna, úgy torpant meg. Megkövülten meredt egyetlen pontra, nem törődve a feldúlt helyiség többi részével.
Akárki is járt ott, felforgatott mindent, a polcokról leverte, ami rajtuk volt, összetörte a fűszeres üvegeket, a tányérokat, szétszórta az evőeszközöket, letépte a függönyöket és szétszaggatta a terítőt.
De ami a hatalmas felfordulásnál sokkal borzalmasabb volt, s amiről Hermione sem tudta levenni pillantását az az asztalkendő egy nagyobb darabja alól kilógó valami volt. Valami, ami leginkább egy véres, megcsonkolt, apró, zöld lábra emlékeztetett.
Hermione kezét ajkára szorítva lépett közelebb, a testre valaki elegánsan egyetlen szál fekete rózsát dobott, s Hermione már tisztában volt vele, hogy ez mit jelent: a gyilkosságot a Díva parancsára követték el.
Keze már a terítő után nyúlt, azonban félúton megállt. Nem merte levenni. Tudta, mit rejt, így inkább elfordult. Ajkába harapott, hogy elfojtsa kitörni készülő könnyeit, és megrázkódott. Attól félt, ha most sírni kezd, többet nem tudja abbahagyni. Az utóbbi hónapok összes keserűsége tört rá most, de erősnek kellett lennie. Erősnek, hogy túl tudja élni ezeket a borzalmas időket.
Felállt, zsebkendőjével felitatta könnyeit, s kissé remegve kifelé indult a konyhából, hogy körülnézzen az emeleten. Tudta, nem lenne szabad felmennie. El kellett volna hagynia a házat, amilyen hamar csak tudja, s vissza sem nézni, menekülni Twaddy gyilkosai, a halálfalók és a Díva elől.
Azonban ő nem tette. Nem volt képes rá, hogy hátat fordítson mindennek, és gyáván meneküljön, ahogy csak tud. Tudni akarta, mi történt.
A borzalmak miatt azonban csak lassan tudatosult benne, hogy aki itt járt, az keresett valamit. És akkor keze ösztönösen a nyakában láncon függő kulcsra csúszott. Hollóhát Hedvig kulcsára, mely egy a háromból, ami a Remény Szelencéjének kinyitásához és Voldemort kiszabadítására szükséges, s melyre a Díva vadászik.
Hermione hirtelen a hátán érezte valakinek a tekintetét, megpördült, de nem látott senkit. Előhúzta pálcáját köpenyének zsebéből, és azt előreszegezve indult el lassan, óvatosan lépkedve az emeletre vezető lépcső felé. Mielőtt a lábát az első lépcsőfokra tette volna, megreccsent a padló - az emeleten.
A lány mozdulatlanságba merevedett a félelemtől, és fülelt. Csend. Valaki volt odafent, ehhez nem fért kétség. Vagy valakik?
- Talán csak… csak… - próbálta nyugtatni magát, de nem jutott eszébe senki, aki hajnali kettőkor a házban kijárkálhatna.
- Megvagy, szépségem - súgta valaki hátulról a fülébe.
Hermione sikítani próbált, bár közel s távol nem volt senki, aki meghallhatta volna, de az idegen, aki hátulról lefogta, és kicsavarta kezéből a pálcáját, befogta a száját is. Megharapta az idegen kezét, ellökte magától, és lélekszakadva futott felfelé az emeletre. Támadója hátratántorodott, de ez kevés volt, csak alig néhány lépésnyi lemaradással indult utána.
Hermione berohant az első útba eső szobába, épp csak annyi ideje maradt, hogy magára zárja az ajtót - s ezzel egy időben ráeszméljen, hogy pálcáját elvesztette -, mert közvetlen ezután dörömbölés és szitkozódás hallatszott kintről. Majd egy mézes-mázas hang szólította meg:
- Hermione… Hermione… - búgta odakintről a férfi. - Hermione, nyisd ki az ajtót… Ne akard, hogy rád törjem…
Hermione elborzadt a hang hallatán. Nagyon is jól ismerte ezt a hangot. Túlságosan jól. Egykori professzora, Noël Judice állt az ajtó túloldalán.
- Hermione… Innen nem menekülhetsz, tudod jól - a lány nem válaszolt, csak fülelt. A lépcső felől lábdobogás hallatszott, valaki lefelé tartott a lépcsőn. A lány megpördült a sötét szobában, ahol néhány bútoron, egy ágyon, karosszéken és kandallón kívül, mely fölött ezüstösen csillogó tőr volt, s egy faragott asztalon kívül nem volt más, mint… mint egy ablak.
- Hermike… Kezd fogyni a türelmem! Ha jót akarsz magadnak, nyisd ki az …! - A férfi olyan jelzőt használt az ajtóra, melyet a lány nem szívesen ismételt volna meg.
Egy csattanás hallatszott, az ajtó megadta magát a bűbájnak. A lány az ablak felé iramodott, és oldalra rántotta a függönyt.
- Mit keresel, kislány?
Hermione sikoltva hátrált az ablaktól. A párkányon sötétvörös hajú nő térdelt, fekete köpenyét dobálta a feltámadó szél, vadul villogó fekete szemeit és a normálisnál jóval hosszabb szemfogait a lányra villantotta.
Hermione a félelemtől bénán gondolkozni is alig tudott, végül kapkodó mozdulattal kirántotta zsebéből a rózsaláncot, melyet az édesanyja kedvéért mindig magánál hordott, és a vámpír felé lendítette.
- Ugyan, ne szórakozz kislány - mondta a nő mély hangján, s kitépte a lány kezéből a láncot, és háta mögé dobta, ki az ablakon.
Hermione hirtelen kiszúrta a szobában az egyetlen tárgyat, ami még megmenthette: a tőrt a kandalló felett. Egy ugrással ott termett a kicsi szobában, felugrott a kandalló talapzatára és megmarkolta a tőrt.
Judice és a nő természetesen azonnal reagáltak, s a nyomában ők is ott termettek, próbálva megakadályozni őt, hogy fegyverhez jusson. Hermione egy villanással gyorsabb volt náluk, és máris feléjük lendített a tőrt. De Judice jóval gyakorlottabbnak bizonyult, így Hermionénak ideje sem volt felfogni, s a férfi máris megmarkolta csuklóját, s hogy a lány elejtse a tőrt megcsavarta kezét, ő azonban az élete árán sem engedte volna el a fegyvert, hiszen pontosan az volt a tét, a tőr így belefúródott bal alkarjába.
Hermione fájdalmában felsikoltott. Összeesett a karjában érzett lüktető fájdalomtól, s egy pillanatra azt hitte, vége mindennek. Aztán a nő kirántotta karjából a tőrt.
- Nos, kislány, megérte? - kérdezte, miközben egy zsebkendővel a tőr pengéjéről törölgette Hermione vérét.
A lány felpillantott rá, s most még szembetűnőbbnek tetszettek a nő szemfogai. Mi lesz, ha…? A nő azonban válaszával megelőzte a kérdést.
- Ne félj, kislány, még szükség van rád - azzal pálcájával az ablak felé intett, s az ezüstösen megcsillant, nyílván hogy ne tudjon kiszökni rajta. Hermione figyelmét azonban nem kerülte el a pálca színe, mely sötét volt, szinte fekete, éppen, mint az övé, s a nő ujjai alól kilógó faragás sem. Belé hasított a felismerés, kiket jelölhet a nem szokásos mágus elnevezés.
- Te most itt maradsz, nem sokára újra látjuk egymást, szépségem - mondta Judice, miután a lány kezeire vékony, de erős köteleket küldött, külön megnyomva az utolsó szót, s a nő harsány kacajával kísérve kivonult a szobából. Hermione fejében pedig borzalmasabbnál borzalmasabb gondolatok születtek.
Most, most kell cselekednie, most kell megszöknie… Hiszen mikor lenne lehetősége, ha nem akkor, amikor egyedül hagyták. Azonban rengeteg kérdés merült fel benne, amely nem hagyta, hogy a szökésen gondolkozzon… Mi lesz a kezével? Mit akarnak tőle? Mi lesz, ha visszajönnek… Mit akarnak tőle… Miért kell életben maradnia… Mit akarnak tőle… Miért…
A kötelekre tekintett. Aztán a kandallóra. Aztán a piszkavasra. Aztán újra a kötélre. Aztán páni félelemben az ajtóra, mely ebben a percben újból kinyílt, és három ember jelent meg, Judice, a vámpírnő, és egy harmadik…
Hermione szinte megfagyott a jeges rémülettől. A harmadik alak hosszú, földig érő fekete csuklyában volt, mely eltakarta arcát. A fény csupán egyetlenegy csíkot tudott megvilágítani arcából, egyik borostyánszín szemét, fekete szemöldökét és egyenes orrának egy részletét. Hermione azonban a nélkül felismerte, hogy bármit is látott volna a csuklya alá rejtett hófehér arc vonásaiból. Érezte, kit rejt a csuklya.
- Lám-lám… Miss Granger… - susogta a Díva, s intett kísérőinek, hogy állítsák fel a lányt. Ők engedelmeskedtek, s egy cseppet sem óvatos mozdulattal felrántották őt. - Nem hittem volna, hogy még találkozunk… legalábbis azt nem, hogy élve látlak viszont - itt fejét kissé oldalra kapta és egy-egy megrovó pillantást vetett a vámpírnő és Judice felé. - Az az igazság, hogy van nálad valami, ami kell nekem… - közelebb lépett Hermionéhoz, aki megremegetett. A Díva ezt megelégedéssel és egy fanyar mosollyal vette tudomásul, a lányt viszont még gyengeségénél is jobban dühítette, hogy ellensége ezt észre is vette. - Legyél okos kislány, és add nekem ide.
- Mégis miről beszél?
- Ne játszd meg magad! Tudod, hogy miről beszélek, add hát ide! - susogta a nő, s borostyánkő szemei dühödten megvillantak.
- Nem értem, miről beszél - nyögte a lány, s a két halálfaló egyre erősebben szorították, ráadásul a jobb alkarjában egyre erősödött a fájdalom, s szeme előtt a kép is készült összemosódni.
- Talán segíthetnénk emlékezni a kisasszonynak - ajánlkozott Judice.
A Díva felemelte egyik kezét nyugalomra intve a férfit.
- Nem hiszem, hogy ép ésszel túlélné… - mondta szemrebbenés nélkül úgy, hogy továbbra is Hermione szemébe nézett.
A lány bár már alig bírta tartani magát, egyre homályosabban látott, s mindennek tetejébe szédült is, azonban fájdalmáról elvonta a figyelmét valami.
Olyan érzés volt, mintha valaki megpróbálná felnyitni a koponyáját, és belenézni. Érezte, ahogy a Díva olvasni próbált gondolataiban, ahogy válogatni próbált az érzések, emlékek és gondolatok közt. S ő nem hagyta. Újra és újra előkereste ugyanazt az apró gondolatot minden alkalommal. Minden alkalommal visszahívta fejébe azt az érzést, amelyet Gloom professzor iránt táplált, s amelyet immáron kiegészített a Díva iránti gyűlölettel és megvetéssel is.
Viszonozta a pillantást, s megvetően nézett fel a Díva szemébe. Tudta, hogy felidegesíteni a nőt nem a legjobb taktika, mindazonáltal abban is biztos volt, hogy a Díva van olyan higgadt, hogy még sokáig folytatja a játékot, bízva abban, hogy hamarosan előássa a neki kellő emléket fejéből, hiszen addig életben kellett hagynia őt.
Ha így gondolta, hát tévedett. Ugyanis a Díva a következő pillanatban teljes erőből vágta pofon, ami nem csekélység, ha egy morphénről van szó. A halálfalók elengedték a karját, s ő vérző, felrepedt ajkakkal zuhant a padlóra, s érkezett fájdalmasan balljára. Talárja már rég átázott a vértől, mely a sebből szüntelenül ömlött.
Hermione újra arra eszmélt, hogy túl nagy a csend. Ugyanis mindhárom fölötte álló alak rá meredt. Pontosabban a láncra, mely az esés következtében kicsúszott talárja alól. A láncra, melyen Hollóhát Hedvig kulcsa függött.
- Add ide - mondta a Díva, s Hermione újra azt érezte, mintha be akarnának törni a koponyájába, hiszen befolyásolni akarta a nő.
A lány egy pillanatra habozott. Ha odaadja, megölik. Ha nem adja oda, megölik. Nem volt sok választása, legalábbis az első pillanatban úgy tűnt. Felmerült benne a kérdés, vajon miért várja a Díva azt, hogy önként adja oda… Talán nincs is más választása!
- Add már! - kiáltott rá a sötétvörös hajú nő.
- Nem. Nem adom oda. Vegyék el! - mondta a lány határozottan, bár nem csak hangjában, egész testében is remegett.
Végre az történt, amit várt, mindketten parancsra várva tekintettek a Dívára, ő pedig egyenesen Hermionéra.
- Nyugalom, Syanne - mondta a Díva, azonban továbbra sem vette le tekintetét a lányról, majd Hermionéhoz fordulva Gloom professzorra emlékeztetően kimért, tartózkodó hangon folytatta, melyből biztosan tudhatta a lány, hogy megjátssza magát. - Miért gondolod, hogy nem tudjuk elvenni tőled?
- Már rég letépte volna a nyakamból, ha meg tudná tenni.
- Nem alacsonyodnék le hozzád…
- Akkor parancsba adná.
A Díva nyelt egyet. Majd lassan oldalra fordított a fejét, s ránézett a két halálfalóra.
- CRUCIO! - kiáltotta, s az átok váratlanul érte a lányt. Teste görcsbe rándult, s mintha minden porcikájába folyamatosan tűket döfködtek volna. Jobbja, melyen a tőr a sebet ejtette még a korábbinál is jobban vérzett, s ő a földre esett, már a fejét sem volt képes tartani.
Aztán hirtelen megszűnt a fájdalom, s Hermione egy pillanatig nem érzett semmit. Aztán újult erővel hasított bele karjába, már-már elviselhetetlennek tűnve.
A Díva felemelte pálcáját, s ajkán megvető fintorral szegezte neki a kérdést:
- Nos, most mi a válaszod? Azt ajánlom, gondolj bele a lehetőségekbe… Két választásod van. Az egyik, hogy ideadod. Ezzel egy csomó munkát és fáradtságot spórolnál meg nekünk, és persze időt. De, ha a második mellett döntesz, készülj fel a hosszú és fájdalmas kínhalálra…
- Nem tudja elvenni tőlem. Nem adom oda! -kiabálta a lány. Úgy érezte, mintha minden félelem elhagyta volna, pedig rettegett, rettegett a Dívától, és attól, hogy megkínozzák, hogy megölik.
- CRUCIO! - kiáltotta a nő, majd néhány másodperccel később újból leengedte pálcáját, s fenyegetően sziszegve folytatta. - Azt képzeled, nem vagyok rá képes, hogy megtörjem az átkot? El sem tudod képzelni, mekkora erővel bírok, mocskos sárvérű…
- Ne nevezzen így! Nem vagyok sárvérű! Boszorkány vagyok!
- Ugyan ki tilthatja meg nekem, hogy sárvérűnek nevezzelek?
Hermione csendben maradt. A Díva pedig kiélvezte a helyzetet, ahogy annyiszor megtette már. Most azonban Hermione nem rohanhatott el, és nem szaladt már utána Ron és Harry sem…
- Na jó, elegem van - mondta a Díva, és hátravetette csuklyáját, hogy homlokára tegye bal kezét, majd félig elfordult. - Öljétek meg.
Judice és Syann azonnal pálcát rántottak, és a továbbra is földön fekvő, rettegő Hermione felé léptek.
- Ne! Ne, várjon! - kiáltotta kétségbeesetten a lány, s megpróbált hátrébb kúszni, bár kevés sikerrel. - Egyezzünk meg! Én-én odaadom a kulcsot, de cserébe elengednek!
Syanne, a vámpírnő és Judice megálltak, és kissé félve várták a Díva reakcióját, aki lassan szembefordult Hermionéval, és hitetlenkedve pislogott rá.
- Alkut ajánlasz… alkut ajánlasz nekem? - Két kísérőjére nézett, akik lesajnálóan összemosolyogtak. - Na ide azzal a medállal! Imperio!
Béke… boldogság… megszűnt minden ami rossz volt… már nem félt…
Add a kulcsot… Add oda a kulcsot…
Felhőtlen boldogság… nyugalom… csend. A Díva! A kulcs! A tőr! Az ajtó!
Add oda a kulcsot…
- NEM! - kiáltotta, s arra ocsúdott, hogy kinyújtott kezében tartja a láncot, s a Díva felé tartja. Már alig fél méter hiányzott csak, hogy a nő megkaparintsa.
Syann és Judice egyszerre ugrottak felé, hogy kitépjék kezéből, viszont most ő volt a gyorsabb. Megmarkolta, és a kandallóba hajította a láncot a kulccsal együtt. A két halálfaló rögtön a tűz felé fordult, a Díva viszont még mindig értetlenül pislogott rá. Hermione nem tétovázott, elérkezett az utolsó lehetőség a menekvésre: s ő kihasználta.
Átugrott az ágyon, és kiszaladt az ajtón, melyet nem zártak kulcsra. Négyesével-ötösével szedte a lépcsőfokokat, az utolsó néhányat pedig teljesen kihagyta azzal, hogy átugrott a korláton. Azonnal a bejárati ajtóhoz rohant, de mivel azt zárva találta, a konyha felé indult.
- Ott van! - kiáltotta Syann, s a lépcső tetejéről rá mutatott.
- Kapjátok el! - harsogta a Díva rá mutatva s közben, felemelte pálcáját, és különös motívumot írt le vele az égre, hogy riassza a többi halálfalót.
Hermione lélekszakadva rohant be a konyhába, átlendült a konyhaasztal fölött, lába azonban megakadt valamiben, s a falnak esett. Önkéntelenül hátrapillantott, s rájött, hogy a felhasított abroszt rántotta le. A manó üveges, rémült szemekkel pillantott a semmibe. Arcán több vágás is volt, fülein zúzódások nyoma látszott.
A lány nem bírta levenni a szemét az ártatlan lény kicsiny testéről, melynek egészét fájdalmas sebek, ütések nyomai színezték. Az apró, kockás kis szoknya, a máskor makulátlanul tiszta blúzocska most vértől volt mocskos. Kezében ott szorította a konyharuhát, amibe Hermione hímezte bele a manó nevét.
- Kapjátok el! Azonnal!
Hermione szinte parancsszóra felpattant, a konyhaablakon át kiugrott a kertbe, s futott, futott előre, nem törődve céllal és iránnyal. Egyre távolodott a háztól, hogy azután elnyelje őt az éjszaka…

 

Folyt. köv.

Vissza
3. fejezet