Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

III.

Pálcák

Hermione lélekszakadva rohant a sötétben. Nem tudta hova, merre tart, csak annyit: el innen, el a borzalmak elől! Minél messzebb a Dívától, a háztól, a halálfalóktól, és attól a borzalmas vámpír nőtől! Bárhova, csak el innen!
A sötétben szinte semmit sem látott. Vakon tapogatózva haladt előre, de nem mert lassítani. Úgy gondolta, utána fognak jönni, megpróbálják elkábítani, azonban nem történt semmi. Csend ereszkedett a tájra.
Egy újabb szökkenés után, mely nem tudta hol kezdődött és hol fog véget érni, egy árokba zuhant, bokája egy borzalmas reccsenéssel kibicsaklott, s ő összerogyva esett a harmatos, nedves fűre.
Szíve vadul kalimpált, olyan gyorsan vette a levegőt, hogy szinte kifújni sem volt ideje, torka égett, s homlokán verejték gyöngyözött. Hiába meresztgette a szemét, nem látott semmit, csupán halvány derengést még a házból is.
Még mindig félt, de már korántsem annyira, mint ahogy a szobában a Dívának kiszolgáltatva, pálca nélkül tette.
A pálca!
A félelem lassan csúszott fel a torkára, hogy megbénítsa azt, s szép lassan az agyára is. Kiszolgáltatva, védtelenül, vérző karral, csurom véresen, mocskosan, sajgó bokával, s szerencsétlenségét tetézve: a pálcája nélkül.
Talán még mindig ott hever a lépcső legalsó fokán… Talán nem törődnek vele… Talán még visszaszerezheti…
Ekkor valami zajt hallott, melynek forrását a közelben álló tölgyfa körül sejtette.
"Talán csak egy sün" - nyugtatta magát, mindazonáltal megpróbált olyan helyzetbe kerülni, hogy ha kell, gyorsan fel tudjon ugrani, s megpróbált mindezzel a legkisebb zajt csapni. Kissé ránehezedett bokájára, és bár szúró érzés hasított belé, de úgy érezte, tud szaladni.
Csendben várt, megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát, s szemét erőltetve bámult a sötétben arra, ahonnan a neszeket hallani vélte.
Ekkor enyhe szél támadt, s odafönt az égen tovasodorta a felhőket a hold elől, ami így halvány fényét az átforrósodott földre vetette, árnyékokat festve a harmatos fűre. S akkor Hermione elé a sajátjánál egy jóval hosszabb árnyék vetült. Hátrakapta fejét, s az árok szélétől alig pár lépésnyire Syanne Dolman, a vámpír állt, s meredt rá. Arcát sötétbe borította saját árnyéka, s így ha lehet, még félelmetesebb látványt nyújtott.
A lány utólag áldotta a szerencsét, hogy hang nem jött ki a torkán, s így nem tudott sikítani, hogy azonnal riassza a többi halálfalót is. Egy pillanatra megfagyott benne a vér, s csak miután Syanne felemelte pálcáját, azután eredt futásnak.
Nem a ház felé rohant, de már nem is teljesen más irányba. Ismeretlen, a fekete mágia részének tudott átkok röpködtek el feje felett, s ő macska ügyességgel cikázott, elkerülve a fénynyalábokat.
- Obstructo! - kiáltotta egy vékony, kislányos hang, mely szintúgy ismerősnek tetszett számára. Az átok telibe találta, s ő métereket repült a levegőben, hogy aztán fájdalmasan újra visszaérkezzen a földre.
A szerencse ismét pártjára állt, a felhőfoszlányok újból tovasodródtak, s egy halványabb darab újból eltakarta a Hold arcát a Föld elől, igaz, csak néhány másodpercre, míg Hermione minden lélek jelenlétét egybe gyűjtve felkapaszkodhatott egy tölgyfa ágain, hogy elbújjon koronája rejtekében.
A halálfalók idegesen kiabáltak, Judice olyan szavakkal fejezte ki nemtetszését, hogy Hermione kis híján leesett a fáról. A kis résen, ami a fa levelei közt nyílt megjelent egy alacsony, sötétkék selyemtaláros boszorkány is, aki megátkozta: Lady Aryan Ferisse.
Csuklyáját hátra vetette, nyílván zavarta a keresésben. Hermione hosszan nézte immáron hosszú és egyszínű haját, mely ezüstösen csillogott a Hold fényében, s mely épp olyan tejfölszőke volt, mint a Malfoyoknak általában.
A lánynak egy pillanat sem kellett, hogy összerakja a képet. A szőke haj… a rideg szürke szemek… Ez nem véletlen.
Egy perc sem telt bele, s a halálfalók egyszerre elhallgattak, ez persze Hermione figyelmét sem kerülhette el. Először nem tudta, mi történhetett, ami ezt válthatta ki a mágusokból, azonban hamarosan egy hideg, parancsoló és egyszerre számon kérő hang csendült, s azonnal megértette a halálfalók zavarát.
- Mégis mit műveltek?
A harmatos füvön a Díva közeledett, köpenye meg-meglibbent mögötte, karcsú alakja egészen törékenynek tetszett a hold sápadt fényében. Hermione azonban tudta, ez csak a látszat.
A halálfalók közelebb léptek hozzá, de le nem térdeltek, ahogy azt Voldemort előtt tenniük kellett, s a Díva a korábbinál jóval halkabban, hangjában továbbra is szemrehányással szólt hozzájuk.
- Mit műveltek? Még a végén valaki felfigyel ránk! - Portsmouth fényei felé fordult, s egy pillanatig némán pásztázta a fényeket. - Hol van a lány? - szegezte a halálfalóknak a kérdés, miközben teátrális mozdulattal megfordult, hátracsapva talárját.
- Eltűnt - válaszolt Judice.
- Tessék?!
- Nayra nyílván felröptette az égbe…
- Hogy Nayra?
- Én megállítottam! Elfogni már nem nekem kellett. És egyébként is, ha Syann hamarabb elkapja…
- HAGYTÁTOK MEGSZÖKNI?!
- Csende… - kezdte Judice, de az egyre idegesebb Syann közbevágott.
- Én ugyan nem! - csattant fel a korábbinál is hangosabban a nő. - Ő hagyta megszökni… - mutatott rá az alacsony, szőke boszorkányra. - Egyébként is, kikérem magamnak. Egyáltalán mit keres itt ez a félvér…
- Én aranyvérű vagyok! - fordult felé harcias mozdulattal a nő. - Csak mered megismételni…
- Nayra nem is fél, hanem negyedvér… - kotyogott közbe egy vékony, szőke-fekete hajú nő.
- Lányok… - próbálta csitítani az egyre vészesebb közelségbe kerülő Syannt és Nayrát Judice.
- Hagyjátok már abba… - nézett rájuk megvetően Deborah.
- Hol van a lány…
- Aranyvérű?? Drágám, hol élsz… - kedélyeskedett Syann.
- Negyedvér! - nyomatékosított a vékony boszorkány.
- Aranyvérű vagyok! - kiabálta Aryan, s sápadt arcán halvány pír jelent meg.
- Keressük inkább a lányt… - ajánlotta Debra.
- ELÉG LEGYEN! - szólt közbe a Díva, aki eddig hallgatott, az indulattól remegve, s egyszerre mindenki mozdulatlanságba dermedt, s hangja visszhangot vert a ház falán. - Ha meg akarjátok élni a holnapot, azt ajánlom…
- Ha meg akarjuk élni a holnapot? - lépett ki a néma sorból Syann Dolmen, s a többi, mintegy öt halálfaló elképedve kapta felé fejét. - Javíts ki, ha rosszul emlékszem, de mintha azért lennénk itt, hogy megvédjünk téged.
A halálfalók döbbent csendben várták a választ. A Díva néhány másodpercig szótlanul, elgondolkozva meredt rá, majd a következő pillanatban egy hirtelen mozdulattal jobb kezével a torkát szorítva a fának szegezte a nőt. A fa megrezdült, s Hermionénak el kellett kapnia egy ágat, hogy ne essen le.
A Díva egészen közel hajolt a nőhöz, s úgy susogta, hogy csak ő hallja, amit mondd, közben egyre jobban szorítva annak nyakát.
- Az nem jutott soha eszedbe, hogy azért nem egyetlen halálfaló alkotja a kíséretemet, mert akitől nem tudom megvédeni magamat, attól más sem tud, csupán elterelni a figyelmet rólam?
A Díva hosszan nézett a nő szemébe, s kezével megtámasztva a nő állát nem engedte, hogy lesüsse pillantását, egészen addig, míg a nő szemei a szokásosnál nem csillogtak jobban, s ajka nem kezdett remegni. Ekkor a Díva rántott egyet rajta, és ő a földre zuhant, kezeit nyakára szorítva, levegő után kapkodva fuldokolt.
A Díva egy hosszú pillanatig nézett rá borostyánsárga szemeivel, melyekben semmilyen érzelem nem tükröződött. Majd tekintetét valamivel feljebb emelte, kissé zavart kifejezés ült arcára, majd hirtelen a fa koronája felé kapta fejét. Hermione szíve kihagyott egy pillanatra, ahogy pontosan felé nézett, s csak a szerencséjének köszönhetően nem zuhant le az ágról, amin kuporgott.
- Meglátott… Meglátott! - gondolta magában, azonban a következő pillanatban a Díva erőltetett mozdulattal elfordította tekintetét, s a ház felé lépett, a hátát mutatva Syannek. A többi halálfaló ekkor szinte parancsra, egyszerre térdelt le.
- Juliett, Syann - szólította meg őket úgy, hogy továbbra is a ház felé nézett, kissé elgondolkozva. - Menjetek a Portsmouth-ba vezető úthoz. Ha bárkivel találkoznátok, öljétek meg - jelentette ki nemes egyszerűséggel. - Nayra, menj, és keresd elő Luciust. Mondd meg neki, hogy tekintse magát halottnak, ha nem kerül elő tizenöt percen belül. És persze te is… - tette hozzá, feltehetően egy gonosz vigyor kíséretében. - Noël, Debra, ti velem jöttök.
Azzal lendületes léptekkel elindult a ház felé. A halálfalók azonnal felugrottak, Juliett Lestrange, a vékony, fekete-szőke hajú boszorkány és Syann Dolmen a kőút felé vették az irányt, Nayra azonnal dehoppanált, Judice és Deborah Dalenel pedig kapkodva siettek a nő után.
Hermione nem mert hinni a szemének. Egyedül maradt! Megmenekült! Illetve, majdnem… mert a pálcája még mindig nem volt nála. De úgy vélte, kilopni egy általa oly jól ismert házból egy pálcát észrevétlen, szinte gyerekjátéknak tűnik amellett, milyen nehéz megszökni öt halálfaló és a Díva karmai közül. Semmiség…
Még várt egy kicsit, hogy biztos legyen benne, hogy senkivel nem fog odalent találkozni, majd óvatosan leereszkedett a fáról. Nem látott senkit, csupán a környező néhány tölgyfát és árnyékát, meg a házból kiszűrődő derengést.
Úgy döntött, nem célszerű egyenesen a házhoz menni, így kis kerülőt tett, s az épületet azon oldaláról közelítette meg, ahol egyik ablakból sem szűrődött ki világosság.
Óvatosan osont a ház mellett, s egy nyitott ablakot keresett. Azon az oldalon nem volt… De nem tudta, érdemes-e pálcájáért megkockáztatnia, hogy körbe menjen az épület fala mentén, és esetleg bele botoljon valamelyik halálfalóba. Végül úgy határozott, a pálcája nélkül nem juthatna messzire, hiszen a Portsmouth-ba vezető utat is őrizték.
Befordult a ház sarkán, s legörnyedve araszolt a fal mellett, mikor a konyha félig nyitott ablaka alatt beszélgetés hangjai ütötték meg fülét.
- De hát ez… Majdnem olyan, mint a tied… - hallatszott Judice hangja.
- El sem hinnéd, mennyiben hasonlítanak… - válaszolt neki a Díva hangja, melynek hangszínéből arra lehetett következtetni, hogy valamiben nagyon elmélyedhetett.
- A két pálca… Hogy… Hogy ugyanabból a fából vannak? - kérdezte Deborah hitetlenkedő hangja.
- Bizony, ugyanabból. És ugyanaz a mester készítette mindkettőt.
Hermione a megrökönyödéstől szólni sem tudott, igaz nem is próbált. Hogy az ő pálcája, mert kétségtelenül arról beszéltek, és a Díváé rokonok? Hogy ugyanabból a fából készítették őket? Ugyanazok a kezek? Ez lehetetlen!
- Ez lenne a jel? - kérdezte Debra.
- Csak ez lehet - válaszolta hosszú csend után a Díva.
- Miről van szó? - kotyogott közbe értetlenül Judice.
- Arról, hogy a nagyságos Díva lénye a tér és idő szabályait felrúgva egy sárvérű testében született újjá - tájékoztatta gúnyos hangon Deborah a férfit.
- Hogy micsoda?
- Reinkarnáció - csevegett tovább a fiatal nő.
- Mi? Miről beszél? - fordult Judice a Dívához, legalábbis Hermione így képzelte el a jelenetet, mivel a két nő, a Díva és ikerhúga, Deborah nem csak külsejükben, de hangjukban is alig különböztek egymásétól. De ahogy arcukat, úgy hangjukat is meg lehetett különböztetni, Debrának ugyanis nem volt olyan bársonyosan mély, mint nővéréé, kissé rekedtes hangon beszélt.
- Arról, hogy időnként előfordul, hogy egy mágus lénye halála után apróbb változásokkal együtt visszatér, de egy másik testben.
- Apróbb változások?
- Igazából, úgymond saját maga visszképeként, negatívjaként - válaszolt a Díva, s közelebb lépett az ablakhoz. Hermione még jobban odalapult a göcsörtös falhoz. Szinte kővé vált a hallottak hatására. Hogy a pálca egy jel? Egy jel, ami megmutatja a Dívának, hogy… Hogy ő ugyanaz a lény, mint a boszorkány, azzal a különbséggel, hogy a negatívja? Hogy ő és a Díva valahol egyeznek?
Önkéntelenül is maga elé kapta kezeit: körmei rózsaszínek voltak, mint minden normális emberi lénynek, s nem feketék, mint a morphéneknek.
- Azt akarod mondani, hogy a sárvérű lány és te… szóval hogy a lelketek, vagy tudom is én mi, egyezik?
- Lényünk, lényegünk. Igen, bármily különös és egyszerre bizarr, de igen.
Judice nevetni kezdte, de hamar abbahagyta.
- Ez csak vicc. Ugye nem mondod komolyan, hogy te és az a… Ráadásul ki hisz ezekben a régi, megkopott babonákban…?
- Én - válaszolta keményen a boszorkány. - És a legtöbb velünk azonos nézeteket valló mágus is.
- De ez… akkor is… ez… ez egyszerűen nevetséges!
Hermione valahol mélységesen egyetértett a varázslóval, bár ugyanakkor érezte, hogy az állítás igaz.
Hallott már erről a hitről, amit leginkább a feketemágusok vallottak magukénak. Egyfajta vallás volt, mely szabályozta az élet minden területét. Egy hit, mely nem parancsolt tiszteletet egyetlen istennek sem, csupán az aranyvérűek felsőbbrendűségét hirdette. Törvényei megszabták ki nevezhető aranyvérűnek, hogy kivel hogyan kell bánni, s azt a célt adták híveinek, hogy a muglik leigázására és kiirtására törekedjenek.
- Mégis mivel magyaráznád, hogy a lány képes olyan pálcával varázsolni, aminek a használatára elviekben emberek nem képesek? - kérdezte egyre idegesebben a Díva.
- Tudod, mennyire pocsék boszorkány, nem? - válaszolt ingerülten a férfi.
- Sárvérű, mégis mit vársz?
- DE MOST MONDTAD, HOGY A TE LÉNYEGED UGYANAZ, MINT AZ ÖVÉ!
- DE AKKOR IS SÁRVÉRŰ!
Csend következett. Nyílván mindketten próbáltak megnyugodni kissé, s ezzel Hermione sem volt másképp, őt még jobban felzaklatták a hallottak. Szaporán szívta be és fújta ki a levegőt, mellkasa gyors egymásutánban süllyedt és emelkedett, azonban arra figyelt, nehogy hallani lehessen, ahogy levegőt vesz, megpróbálta normálisra, de legalábbis valamivel lassítani a légzését. Mikor Judice a szobában újra megszólalt, úgy tűnt, csak Hermione nem tudott napirendre térni a dolog fölött.
- Azt vártad, Anabell lesz?
- Azt vártam?! Azt vártam?! Ettől rettegtem! A lényem negatívja az, ami közös! Az ellenkezője! Gondolj csak bele, ha Anabell… Ne, nem merek belegondolni…
- De ha a lány az… akkor…
- Igen, akkor ő az egyetlen, akinek minden esélye meg van rá, hogy megöljön… Pontosabban - váltott hangnemet, s Hermione, aki a hallottakat próbálta feldolgozni, biztos volt benne, hogy émelyítő vigyor terült el arcán -, minden esélye meg lenne, ha nála lenne a pálcája…
Nevettek, majd léptek zaja hallatszott, s kimentek a helyiségből.
Hermione zúgó fejjel, immáron zihálva vetette hátát a falnak, s ült le tövébe. Beszívta a frissítően hűvös levegőt, s megpróbálta megérteni a hallottakat. De minél többször gondolta végig a dolgokat, annál elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy ő megölhetné a Dívát. A Dívát!
Végül úgy döntött, jobban teszi, ha minél hamarabb megkeresi és visszaszerzi a pálcáját, ekkor azonban zajt hallott, egy pukkanást, s feltűnt egy sötét alak valahol nem messze a háztól.
Hermione halálra rémülve ugrott fel, s tűnt el a ház sarkánál. Zihálva nézett körül, hova menekülhetne, végül eszébe jutott, hogy odafent annak a szobának az ablaka, melybe rövid időre bezárták, valószínűleg még mindig nyitva volt.
Odalépett a vastag borostyánfüggönyhöz, mely valamivel odébb vezetett a tetőre, mindenesetre a vastag, ősöreg indák az egyetlen lehetőséget jelentették a tetőre jutáshoz.
Óvatosan mászott, nehogy a borostyán elszakadjon, vagy eltörjön, esetleg leváljon a falról. Mikor felért egészen a tető magasságáig az ereszcsatornába kapaszkodott meg, mely egy kicsit meghajlott és majdnem le is szakadt alatta. Végül szerencsésen megúszta az apró kalandot, és elkezdett lassan felfelé mászni a csúszós, nedves és mohával fedett cserepeken.
Félúton lába megcsúszott, s legalább fél métert esett vissza, de végül sikerült megkapaszkodnia egy gyomban, ami két cserép közé fészkelte be magát. Már csupán karnyújtásnyira volt az ablaktól, mikor zajt hallott odabentről, az ajtó becsapódott, és a kandallóban fellobbant a tűz, táncoló árnyékokat vetve a falakra.
- Végre megvan Hollóhát kulcsa is… - hallotta a Díva hangját odabentről, s szinte látta lelki szeme előtt, ahogy a boszorkány megforgatja ujjai közt a medálmódra láncra fűzött kulcsot.
- Hogy érted, hogy az övé is? - kérdezte Judice hangja.
- Úgy, hogy ez már a második. Bizony, Mrs Figg kész örömmel adta át nekem Hugrabugét halála előtt.
Debra és Judice nevettek, majd egy pillanatra a Díva is, már ha nevetésnek lehet nevezni örömtelen, rideg kacaját, aztán újra csend lett. Hermione biztosra vette, hogy a Díva a kulcsban gyönyörködik ez idő alatt.
A lány egy pillanatra távolodni mert a faltól, majd mikor az ajtó újra kinyílt és becsapódott, ő halálra ijedve simult ismét hozzá.
- Itt vagyok, tizenöt percen belül… - morogta Lucius Malfoy hangja.
- Örömmel látom… Szükség volt rád - jelentette ki a Díva, s hangjából érződött, hogy még csak nem is fordult az érkező felé.
- Nem szervezed egy kicsit túl a dolgokat újabban?
- Nem hiszem… Sőt… Egyáltalán nem - válaszolta a Díva színtelen hangja.
Újabb csend állt be a beszélgetésben. Hermione képzeletében a Díva felmutatta a kulcsot, Malfoy pedig egy pillanatig ámulva szemlélte azt.
A lány fejében azonban szöget ütött valami. Hol marad Aryan? Biztos volt benne, hogy el kellett volna kísérnie a varázslót, vagy ha nem, hát akkor sem lehetett volna elzavarni. Vagy talán megszökött? Nem tartotta valószínűnek… Hiszen még családja sem volt, akihez segítségért fordulhatott volna… Akkor viszont hol…?
Elmélkedéséből azonban újra a Díva hangja zökkentette ki:
- Vajon meddig kell még várnunk?
Mielőtt azonban a lány meglepődhetett volna a kérdésen, valaki hátra rántotta a karját, s egy kézzel erősen összefogta, másik kezét pedig szájára tapasztotta. A helyzet különös módon ismerősnek tűnt, azonban nem ért rá ezen gondolkozni, támadója ugyanis apró méretét meghazudtoló erővel lökte be az ablakon, s ő az alacsony falon átbukva bukfencezett be a szoba közepére. Azonnal felpattant, s rögtön a háta mögé nézett, az ablakon át épp akkor ugrott a szobába Nayra.
- Légy üdvözölve újra körünkben, Hermione Granger - köszöntötte gúnyosan a Díva, miközben még mindig a kandallóban pattogó tűzbe meredt.
Közben Aryan és Judice a háta mögé léptek, s lenyomták a vállát, arra kényszerítve őt, hogy letérdeljen a Díva jelenlétében. Megpróbált ellenkezni, de belátta, semmi szüksége újabb sebesülésekre.
- Milyen különös véletlen, nem? - folytatta a Díva, mikor már a lány felszegett fejjel térdelt néhány lépésnyire tőle. - Ma éjjel újból találkoztunk… méghozzá harmadszor!
- Harmadszorra…? Miről beszél?
- Ugyan, Granger… Ne mondd nekem, hogy te, a kis eminens elfelejtetted, hogy a morphének kiválóan látnak a sötétben… Bizony. Láttalak. De persze csak te lehettél annyira idióta, hogy ne jöjj rá erre… És persze arra is, hogy ez az egész csak színjáték volt. Mintegy bizonyítékul arra, hogy engem nem lehet kijátszani. Tudtam, hogy visszajössz a házba, mégpedig ezért - azzal előhúzta Hermione pálcáját a zsebéből, megforgatta ujjai közt, majd szórakozottan a kandallópárkányra fektette.
- Mit akar tőlem? - kérdezte Hermione, s hangja elvékonyodott.
- Semmit - vetette oda, majd hangját kissé megemelve a halálfalókhoz fordult, miközben elindult az ajtó felé. - Szokásos bánásmód, maradjon életben, és ne tudjon túl sokat. Debra! - egy pillanatra visszafordult, mikor keze már a kilincsen volt, s végigtekintett a szobában állókon, akik mind kissé meghajtott fejjel néztek felé, majd kiment. Deborah azonnal a nyomába szegődött, az ajtón kívül várakozó Syann Dolmen és Juliett Lestrange nemkülönben.
Hermione megpróbált felállni, míg a szobában maradt három halálfaló még mindig a Díva felé nézett, azonban mielőtt felegyenesedhetett volna, Judice azonnal visszalökte a padlóra, s ő ráesett sebesült kezére.
A szobában csak három halálfaló maradt, Judice, Malfoy és Lady Ferisse, azonban hármuk ellen éppúgy semmi esélye sem lett volna a lánynak, mint mind a nyolcuk ellen. De többet ésszel, mint erővel - nyilvánvaló volt, hogy nem győzhet ellenük párbajban, főleg nem egy ilyen pici szobában, ahol mindenképp hátat kellett volna fordítania valamelyiküknek. Egyetlen reménye az volt, hogy valahogy egymásnak ugrasztja őket. Divide et impera - idéződött fel benne egy, még a mugli világból származó emlék, mely most távolibbnak tűnt, mint valaha.
Okosnak kellett lennie, túl kellett járnia az eszükön, nem volt más lehetőség. De vajon mivel tudná elvonni a figyelmüket?
- Miért tartanak itt? - kérdezte, csak hogy húzza egy kicsit az időt, hogy gondolkozhasson.
- Nem maradsz itt soká - válaszolt Malfoy unottan, egy pillantást sem pazarolva a lányra, s közben Judice-hoz hasonlóan karba font kézzel a falnak támaszkodott.
- Miért nem ölnek meg most azonnal?
A férfi arcán halvány, hideg mosoly futott át, s jéghideg tekintetét egy pillanatig a lányra irányította.
- A Díva nyílván nem akarja, hogy ilyen egyszerűen megszabadulj. Ez az ok, semmi más.
- Ez hazugság - jelentette ki Hermione, de szinte azonnal meg is bánta a három egyszerre felé forduló villámló tekintet láttán. - Ez hazugság - ismételte meg, azonban bosszankodva vette tudomásul, hogy hangja vészesen remeg.
Közben egy borzalmas gondolat merült fel benne: Vajon hány ember, muglik és sárvérűek vére tapad a három mágus kezéhez?
- A Díva nem tart engem még annyira sem, hogy bemocskolja velem a kezét. Ha nem lenne velem célja, nem tartana életben.
- Abban igazad van, hogy nem érsz annyit sem, hogy keresztül lépjenek rajtad. De ne gondold, hogy a Díva szándékaiban olyan könnyű eligazodni, hogy egy magadfajta sárvérű megértheti őket.
Nyilvánvaló volt, hogy a varázsló maga sem tudja a választ, de ez érdekelte most legkevésbé a lányt, hiszen a férfi maga kínálta fel a megoldást: sárvér. Aryan Ferisse közben unott-lesajnáló arcot vágva nézett felé, ellentétben a két varázslóval, akik még csak egy pillantásra sem méltatták.
Lady Aryan Ferisse nem volt aranyvérű, s mint minden csak egy cseppet is önérzetes halálfalót a világon a legjobban ez zavarta, s ezt szégyellte mindennél jobban. Hermione kezdte egyre inkább a Sors kegyének értékelni azt, hogy Lucius Malfoyt végül sikerült a Dívának a házba hívnia, hiszen a varázslónak mindent tudnia kellett Aryan származásáról, lévén unokatestvérek voltak. S a lány abban is biztos volt, hogy Mr Malfoy jelenlétében a nő nem mer majd olyan egyértelműen kiállni saját származásának tisztasága mellett, azonban mégsem hagyhatja majd szótlanul, ha egy mugli származású lány sértegeti.
- Sárvérű? - kérdezte Hermione. - Miért mondja, hogy sárvérű vagyok, amikor Lady Ferisse is az? Ráadásul az unokatestvére!
Egy pillanatig mozdulatlanságba merevedett az egész szoba, csak Hermione forgatta tekintetét a mágusok között, szavai hatását figyelve.
- Aryan Ferisse nekem nem rokonom - jelentette ki nyomatékosan Malfoy.
- Oh, hogy ne lenne! Az unokatestvére! Még ha kiátkozták is, vér szerint akkor is rokonok!
- Fogd be a szád, Granger! - kiáltott rá Nayra, de Malfoyjal ellentétben, akin a felháborodás jelei mutatkoztak, az ő szemeiben félelem csillogott.
- Nem szeret szembesülni a ténnyel, hogy nem aranyvérű? Ez a maga piszkos kis titka, amiről mindenki tud, de senki sem beszél? Mint Mr Malfoynak, hogy…
- Csendet! - kiáltott rá a varázsló.
- Hogy mi? - élénkült fel Lady Ferisse, s harcias mozdulattal lépett közelebb.
- Miről beszél?! - csatlakozott a vitához Judice is, és ő is Malfoy felé pillantott.
- Összevissza beszél, mocskos sárvérű!
- Egy teljes évig figyeltem azt a lányt napról napra, és nem úgy vettem észre, hogy csak úgy a levegőbe beszélne! - kiabálta Lady Ferisse.
- Azt mondtam, elég legyen! Hallgass!
- Én ugyan nem! - kiabálta vissza Lady Ferisse, s megszorította pálcáját.
- Ne kényszeríts rá!
- Aryan ne… - Judice úgy tűnt hamar megfutamodott, vagy csak belátta, hogy nincs értelme a varázsló ellen fordulni. Megfogta a nő karját, de az kitépte magát szorításából.
- Mi van a te mocskos kis titkoddal? Vajon mi lehet az? Talán nem csak az átkozott apám miatt nem vagyok tiszta vérű?!
- Ne álmodozz! - felelte lenézően. - Még ha az anyád nem is lenne aranyvérű, nekem még akkor sem lenne ehhez semmi közöm!
Erre a különös értelmű mondatra már nem csak Aryan, de Hermione is felkapta a fejét, miközben megpróbált észrevétlenül a kandalló felé kúszni.
- Hogy mi? Az apád húgához neked semmi közöd? Ez ugyan mit jelent? Csak nem ez a te kis titkod?!
- Azt mondtam hallgass! Ne várd meg, míg én hallgattatlak el! - azzal görcsös mozdulattal a nőre szegezte pálcáját.
- Halálfaló vagyok. Nem ölhetsz meg - felelte Aryan, de hangja megremegett.
- Ugyan miért nem? Gondolod, hogy a Díva nagyon bánná, ha végre megszabadulhatna tőled? Legalább példát statuálna, hogy mi lesz, ha valaki ellene fordul… És hogy mi lesz a sorsa azoknak, akik aranyvérűnek adják ki magukat, miközben sárvérűek.
- Megtiltom, hogy ezt mondd rám! - kiabálta a nő, de közben remegett.
- Megtiltod? Oh, milyen naiv… Ki tilthatná meg nekem?
- A Dí… a Díva… A Díva! Hát ez az, amit titkolsz!
- Nayra, elég! - próbálta csitítani Judice, de a nő egyre jobban belelovalta magát a veszekedésbe.
- Fantazmagória, ugye ezt mondtad rá, mikor Rita Vitrol felhozta ellened? -a nő cinikusan felnevetett.
- Azt mondtam, elég! - azzal a férfi magasba lendítette pálcáját.
Judice megpróbált közbe lépni, Aryan megvédeni magát, Malfoy pedig a halálos átkot kimondani, Hermione azonban egy ugrással elérte a pálcáját, s mielőtt bárki is észrevehette volna, dehoppanált, s őrei már csak a jellegzetes hangot hallhatták…

 

Folyt. köv.

Vissza
4. fejezet