Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

IV.

Vissza Roxfortba

Vissza a Roxfortba - Ez volt az első dolog, ami Hermione eszébe jutott. Igaz, hogy ő legszívesebben az időben is visszament volna egészen elsős koráig, amíg még minden olyan egyszerű volt. Nem kellett halálfalók elől menekülnie, nem volt életveszélyben, nem derültek ki róla borzalmak, mint például az, hogy bármilyen köze is van a Dívához, s ami a legfontosabb: akkor még mellette álltak a barátai.
Amikor magához ragadta pálcáját, az első dolog, ami eszébe jutott az a Roxfort volt, s ennek megfelelően Roxmortsba jutott. Valahol a falucska legszélén, egy mogyoróbokor alatt ért földet.
Sötét volt, csendes este. Békés és nyugodt. Hermione kimászott a mogyoróbokor rejtekéből, s halálos félelme elmúltával az álmosság ólmos súlya nehezedett rá. Felismerte a helyet, járt már itt korábban, még évekkel ezelőtt. Sok minden megváltozott azóta, de ő megtalálta útját a fák közt a keskeny kis ösvényen, melyet már csaknem teljesen elfedett a dúsan burjánzó, betegesen sápadt színű aljnövényzet. Kábán lépkedett fölfelé, a sziklába mélyedő kis barlangig. Mire felért, az ég alján halvány szürkület jelezte a hajnal közeledtét.
Hermione letérdelt a nedves kövekre, s lehasított egy darabot talárja ujjából, hogy bekösse vele karját. Kezén azonban olyan változást vett észre, mely egy pillanatra elűzte szeméből az álmosságot. Csuklóján két vörösen égő kígyó futott körbe, egymásnak támadva tátották szájukat, azonban farkuknál összefonódtak, összekapcsolódtak, így nem érthették el a másikat.
Hermione csak bámulta a két kígyó rajzát, mely ugyanolyan volt, mint a Díva kígyói, csak épp fekete helyett vörösen izzottak, még akkor is, mikor kezét kötözte a lehasított csíkkal.
Mikor végre végzett a kötéssel, ájultan esett a földre, s merült mély álomba…

*

Csak néhány órát aludhatott, hiszen mikor felébredt, még reggel volt, talán kilenc óra. Mikor kinyitotta a szemét, először nem is tudta hol van, majd szép lassan törtek elő emlékezetének homályba burkolózó börtönéből az előző éjszakai emlékek. Hosszú percekig ült a barlang sarkában, a falhoz simulva, elgondolkozva a történteken.
"Ő az egyetlen, akinek minden esélye meg van rá, hogy megöljön…" - zúgtak fejében a Díva szavai, s ő úgy érezte, mintha minden mondat hatalmas csapást mérne belülről a koponyájára. - "Ő az egyetlen, akinek minden esélye meg van rá, hogy megöljön… Az egyetlen, akinek minden esélye meg van rá, hogy megöljön… Ő az egyetlen, akinek minden esélye meg van rá, hogy megöljön… Ő az egyetlen, akinek minden esélye meg van rá, hogy megöljön!"
- Az egyetlen - formálták ajkai a hangtalan szavakat. - Az egyetlen…
Arcán könnycseppek futottak végig, hirtelen elképzelhetetlenül kicsinynek, jelentéktelennek, elesettnek érezte magát, és persze végtelenül egyedül… Egyedül az egész világgal szemben… Egyedül a Díva ellen.
Hát ez lenne az ő küldetése? Megölni a Dívát…? Megölni a Dívát, aki talán ugyanaz, mint ő maga? Mi lesz, ha sikerül? Akkor ő is meghal? Ha legyőzi félelmét, ha megöli, minden úgy lesz, mint régen? Visszakapja a barátait? Elfelejtheti ezeket a borzalmas éveket? A Dívát, a halálfalókat? Elfelejthet bármit is?
Nem, biztosan nem… De tudta, nem futamodhat meg. Nem bújhat el gyáván, mentve a saját bőrét. Meg kell tennie, amit tud. Másokért. Mások boldogságáért. A lehetőségért, hogy valaha jobb lehet… Hogy eljön egy jobb kor, egy jobb világ…
Eltökélten felállt, s örömmel tapasztalta, hogy bokája nem tiltakozott a megerőltetés ellen. Felhúzta talárja ujját, és megszemlélte a kötés alatt a sebet. Csodával határos, meglepő módon beforrt, így nem kellett azért aggódnia, hogy esetleg elfertőződik, a csuklóját körbefutó égővörös kígyók miatt azonban annál inkább. Gyorsan megnézte, bokáján és másik csuklóján is ugyanez a rajz volt, s így valószínűsítette, hogy a nyaka körül is ott van.
Határozott léptekkel indult ki a barlangból. A reggeli hűvös levegő frissítően hatott rá, de helyzetét így sem találta kevésbé kétségbeejtőnek. Céltalanul indult el a falu felé. Néhány lépés után úgy határozott, először muszáj némi ennivalót szereznie, bár pénz alig volt nála, s külseje sem volt túlságosan bizalomgerjesztő. Mikor épp eszébe jutott, hogy felkeresi a Roxfortban McGalagony professzort, az események hirtelen különös fordulatot vettek.
Épp egy alacsony sziklakiszögellés mellett haladt el, mikor fentről majdnem ráesett valami. Pontosabban: valaki. Egy fekete taláros, szuszogó alak, akiből első pillantásra egy nagy vörös foltot vett ki: a haját. Ginny Weasley volt az.
- Fuss! - zihálta a lány, s talárjánál fogva megrántotta Hermionét, arra kényszerítve őt, hogy leszaladjon vele a meredek domboldalon.
- Capitulatus! - hallatszott a hátuk mögött, s Hermione érezte a füle mellett elsuhanó fénynyalábot, miközben egyre nagyobb sebességgel rohantak lefelé az alacsony cserjék és farönkök tarkította domboldalon.
- Elano Lumos! - kiáltotta Hermione, s az átok nyomán hatalmas világosság árasztotta el a környéket egy pillanatra, mely elég volt hozzá, hogy elvakítsa üldözőiket és a két lányt egyaránt, hogy aztán átbukva egy kidőlt tölgy vaskos törzsén beguruljanak a mogyoróbokorba, amely alatt előző este Hermione megérkezett.
- Hova tűntek? - kérdezte egy fiatal fiú hangja.
- Arra! - visította magas hangon egyik társa, majd lábdobogás hallatszott, végül üldözőik eltűntek a faluba vezető úton.
- Kik voltak ezek? - kérdezte Hermione, miközben a faleveleket szedegette hajából.
Ginny néhány pillanatig nem tudott válaszolni, úgy tűnt, levegőt sem kap, majd néhány nagy lélegzetvétellel később ezt zihálta:
- Mardekárosok… és prefektusok is…
- Hogy micsoda?! Prefektusok kergettek? De hát miért?
- Azért, mert Weasley vagyok.
- Tessék?!
- Azért, mert Weasley vagyok - ismételte a lány. - Mert bár aranyvérű vagyok, de a családom Dumbledore pártján állt.
- És ezért akartak bántani?
- Hát, meg mert megpróbáltam megszökni.
- Megszökni? A Roxfortból?
- Igen, onnan…
- De hát miért? - értetlenkedett Hermione. - Miért akartál megszökni a Roxfortból? Miét akarna bárki is megszökni a Roxfortból? Egyáltalán mit keresel te Roxfortban? Hiszen nyár van!
Ginny keserűen csóválta a fejét.
- Hermione, nagyon sok minden megváltozott. Nem csak kint, a Roxfortban is.
- Miről beszélsz?
- Arról, hogy… hogy megváltoztak a dolgok…
- Mégis mi…
- A Roxfortot átalakították… A tantárgyak… egészen megváltoztak. A tanárok közül elküldtek mindenkit, aki nem hajlandó úgy és azt tanítani, ahogy ők akarják. McGalagony még itt van… de ki akarják rúgni őt is. Beleegyezett, hogy látszólagosan az aranyvérűek felsőbbrendűségét hirdeti, de valójában azért maradt, hogy segítsen nekünk…
- Nektek?
- Nekünk, akik nem tartoznak az aranyvérűek közé. Szerencsétlen Trelawney… Megjósolta a bukásukat… és…
- Nyugodj meg - Hermione átölelte a lányt, akiből készült kitörni a sírás.
- Kegyetlenek… azt akarták - zokogta Ginny -, hogy ne merjen senki még csak gondolni sem ilyet… hogy az ő hatalmuk megtörhet… példát akartak állítani…
- Jézusom, mit műveltek vele? - kérdezte őszintén aggódva a lány, pedig sohasem rajongott különösebben a jóslástan professzorért.
- Meg-megkínozták… És nekünk végig kellett néznünk…
- Az egész iskolának?
- Nem, csak azoknak, akikről felmerült, hogy esetleg… esetleg ellenállnak. A kicsiknek is… a leendő elsősöknek… Van, amelyik még tizenegy sincs! Az a Syanne Dolmen egy borzalmas, kegyetlen nő!
- Ráadásul vámpír is…
- Hogy? - kapta fel a fejét Ginny. - Te ismered?
- Igen, sajnos igen…
- Hermione - kezdte Ginny, s mintha csak megérezte volna, mi a valóság, így folytatta: -, miért jöttél ide? Ki elől menekültél?
Hermione mély levegőt vett. Nem tudta, mit mondjon, nem akarta tovább terhelni a lányt, ugyanakkor úgy érezte, muszáj megosztania valakivel a terhet, amit hordoznia kellett attól a perctől kezdve, hogy megtudta, ő az egyetlen, akinek esélye van megölni a Dívát.
- Volt egy kis bajom a halálfalókkal - mondta végül. - De ne ijedj meg, semmi komoly. Jól vagyok.
Ginny egy pillanatig elgondolkodva pillantott hol Hermione halálsápadt arcára, hol szakadt, véres talárjára, hol pedig aggódó szemeibe. Végül újra a lány szólalt meg:
- Ginny… Van még valaki a Roxfortban, aki tudna nekünk segíteni?
- McGalagony még ott van… ha azóta nem küldték el…
- Azóta?
- Hát.. még az éjjel kiszöktem… de csak most reggel találtak rám… Szóval, még ott van Bimba is, de rá nem nagyon számíthatunk… nagyon fél…
- Értem. Szóval ennyi. Oda kell mennünk.
- Muszáj?
- Ginny, bízz bennem. Vezess oda, kérlek.
- Rendben.
Azzal a lány felállt, és elindult az erdőben. Hosszú percekig némán lépkedtek, Hermione fejében egyre borzalmasabb gondolatok merültek fel a Roxforttal kapcsolatban, mígnem kiértek a fák közül, és hirtelen szembe találták magukkal egy magas kőfallal, mely szinte a semmiből tűnt fel.
- Gyere - ismételte Ginny, és elkezdett felmászni a kiálló köveken. Hermione követte, s kőről kőre, lépésről lépésre egyre jobban tartott attól, amit odabent fog látni. Végül kellemesen csalódott.
Látszólag a park nem ment át nagyobb változáson. A fű színe ugyan felvette azt a beteges, fakó sötétzöld színt, amit bárhol máshol is mutattak a növények, és egy új üvegház is megjelent, Hagrid kunyhóját pedig lebontották, de ezeknél nagyobb változást nem észlelt.
A Roxfort régi arcát mutatta a parknak, a tónak, a Tiltott Rengeteg fáinak, és a felhőkkel takart, napfényes égnek
- Gyere - mondta harmadszorra is a lány, aki már régen lent állt a park füvén.
Hermione sietve átmászott a kerítésen, majd hamarosan földet ért Ginny mellett. Beosontak a Tiltott Rengeteg fáinak rejtekébe, majd egyre közelebb a kastélyhoz. Ginny azonban nem a főkapuhoz, a hatalmas tölgyfaajtóhoz ment, hanem egy alagsori helyiség ablakához lépett, benyomta, s becsúszott a kis nyíláson, Hermione pedig utána.
A lány gyomra görcsbe rándult, ahogy körülpillantott a termen. Piton professzor valamikor bájitaltantermében voltak, melyet minden bizonnyal rég nem használtak, mindent befedett a por, az asztalok fekete leplekkel voltak letakarva, s a néhai professzor preparátumait is eltüntették.
Hermione sosem kedvelte a gusztustalan lében úszkáló tetemeket, most valahogy mégis jobban szerette volna őket a helyükön látni, mert az azt jelentette volna, hogy minden rendben, minden úgy van, ahogy rég. De sajnos, mint azzal szembesülnie kellett, már semmi sem volt olyan, semmi de semmi.
Ginny az ajtóhoz lépett, egy könnyed pálcasuhintással kinyitotta, s kilesett a folyosóra, majd zsebéből előkapott egy apró tükröt, s a folyosó másik végét is szemügyre vette.
- Tiszta a levegő, azt hiszem - suttogta Ginny. - A folyosón inkább ne beszéljünk, nem biztonságos… Újabban itt még a falnak is füle van… Soha nem tudhatod melyik festmény az ő emberük.
Hermione kilépett a lány nyomában a poros bájitaltan teremből, majd az előcsarnok felé vették az irányt. Mikor azonban a földszintre vezető lépcsőhöz értek, hangokat hallottak odafentről. Az egész iskola néma hallgatásba burkolózott, így a patinás falak közt tisztán csengett Syann Dolmen mély, azonban a Díváéval ellentétben felettébb kellemetlen hangja.
- Nos, McGalagony professzor, itt azt hiszem, búcsút kell vennünk egymástól.
- Fájdalmas búcsú - jegyezte meg McGalagony. - A gyerekektől sem búcsúzhatok el?
- Felesleges lenne. Csak felzaklatná őket, ugye nem akarja, hogy ne tudjanak a tanulmányaikra koncentrálni?
- Oh, természetesen nem - válaszolta a professzor nyugodtan, azonban hangjából érződött, hogy nem csak ideges, de aggódik is.
- Edward kikíséri az állomásra, igyekezniük kell, fél óra múlva indul a vonat. És ne felejtse: minden, amit ezen épület falai közt látott, vagy hallott, bizalmas információ, a kiadása szigorú büntetést von maga után.
- Tökéletesen értem - válaszolt McGalagony.
Léptek zaja, cipőkopogás, ajtónyikorgás, majd a kilincs jellegzetes zaja hallatszott, végül a kopogtató halkan nekicsapódott a tölgyfaajtónak, s csend lett.
- Aryan - törte meg a csendet Syann Dolmen hangja. - Szólj Noëlnek, hogy menjen ki a professzor elé az állomásra… Részesítse meleg fogadtatásban…
- Értem. A hivatalos papírokon mi legyen?
- Baleset… Mondjuk saját gondatlanságból…
- Rendben.
- Minél hamarabb küldd el.
Újból csend lett, majd halk talársuhogás jelezte, hogy a két boszorkány elhagyta az előcsarnokot az emeletekre vezető lépcsőkön át.
- Mit keresnek ezek itt? - kérdezte Hermione, s zaklatottan pillantott Ginnyre. A kislány szeplős arca kipirult, s szuszogva vette a levegőt.
- Dolmen az igazgatónő, Ferisse pedig a titkára. Hermione… Meg kell mentenünk a professzort.
Hermione csak némán bólogatott.

 

Folyt. köv.

Vissza
5. fejezet