Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

V.

Üldözni és üldöztetni

- Ginny! Ez őrültség! - suttogta Hermione.
- Elég őrült ahhoz, hogy sikerüljön.
A kviddicspálya szélén álltak, a lelátók árnyékában, míg odafent épp a Mardekár csapata edzett. Ginny azt tervezte, hogy a jelszóval biztosított seprűtárolókból majd kilopnak egy-egy seprűt, McGalagony vonata után repülnek, végül pedig megkeresik a professzort, és figyelmeztetik.
A terv azonban igencsak kockázatos volt, a végrehajtása pedig szinte lehetetlen. A lány úgy gondolta, felmásznak a lelátókra, végigkúsznak a padok alatt, végül a pálya túlsó oldalán alig néhány métert megtéve fedezék nélkül, elérik a tárolókat. Arra nem volt ötlete, hogyan fogják megtörni a védővarázslatokat, de hajthatatlan volt, véghez akarta vinni, hiszen más megoldást nem láttak problémájukra.
- Indulhatunk? - kérdezte suttogva.
Hermione, bár mindene tiltakozott ellene, bólintott, s Ginny elkezdett felmászni a lelátóra, Hermione pedig utána. A lány azonnal hasra vetette magát, s a földön csúszva közelítette a seprűtárolót. Hermione aggódva pislogott ki a pad alól az ég felé kémlelve.
A mardekáros kviddicscsapat még mindig a magasban repkedett, látszólag nem figyeltek fel rájuk. A lány csodálkozott is rajta, hogy a fogójuk nem szúrta ki őket azonnal. Már csak néhány méter hiányzott, mikor kiáltozás ütötte meg a fülüket. A padok közt kikukucskálva Hermione látta, amint egyikőjük leesik a földre, majd a csapat többi tagja is a lehető leggyorsabban leszállt, és seprűiket eldobálva odaszaladnak a sérülthöz.
Ginny sietve megtette az utolsó pár métert a lelátó széléig, félig felegyenesedve, ott átlendült az alacsony korlát fölött, és leugrott a fakózöld fűre, nyomában Hermionéval. A lány kikémlelt a lelátó rejtekéből, és felmérte a helyzetet.
- Hermione, ugye tudsz repülni?
- Persze, de hogy őszinte legyek, évek óta nem próbáltam…
- Az nem baj, emlékszel még rá, hogyan kell, ugye?
- Azt hiszem.
- Akkor gyere! - azzal a lány futni kezdett a hozzájuk legközelebb eső eldobált seprűk felé. Közben a Mardekárosok is felfigyeltek rájuk, de arcukon egyértelműen látszott, nem értik, mit művel a két lány.
- Hé! Mit kerestek ti itt?
- Mit akartok?
Ginny felkapta az első keze ügyébe kerülő seprűt és a levegőbe emelkedett. Hermione is megcélozta a legközelebbit, miközben a mardekárosok feléjük indultak.
- Fel! - parancsolta a seprűnek, de az nem mozdult.
- Mit művelsz? Az az én seprűm! - visította a felette lebegő Ginnynek az egyik terelő, egy megtermett, fiús arcú lány.
- Kölcsönveszem egy kicsit - kiabált le Ginny, és közben igyekezett minél távolabb kerülni tőlük, Hermione figyelmét azonban nem kerülte el az aggódó tekintet, ahogy a lány az ő csenevész kísérleteit figyelte, hogy felemelkedjen a seprűvel, ami csak tehetetlenül vonaglott a földön, miközben a mardekárosok már csak néhány méterre voltak tőle.
- FEL! - kiáltotta, s a seprű az utolsó pillanatban a magasba emelkedett vele, így a mardekárosok csak a levegőbe markolhattak bele talárja helyett. A földön maradt, seprűjüktől megfosztott mardekárosok öklüket rázva, dühödten kiabáltak utánuk, társaik azonban már indultak is visszaszerezni a két seprűt.
- Kapaszkodj erősen! - kiáltotta Ginny, s a Roxmorts faluval ellenkező irányba fordult, és gyorsított.
Hermione görcsösen markolta a seprű nyelét, s egyre inkább felgyorsult. Felmerült benne egy emlék, mikor életében először és - ahogy akkor gondolta-, utoljára lovagolt. Akkor is az az érzése volt, hogy bármelyik pillanatban leeshet a ló hátáról, végül mégis nyeregben maradt. Most is csak reménykedett benne, hogy a következő néhány méter után nem pottyan le seprűjéről.
Bár az utazásnak ezt a módját jóval kellemesebbnek találta, mint a lovaglást, hiszen a seprű jóval egyenletesebben haladt, mégis jóval nagyobb biztonságban érezte magát föld közelében, mint egy harminc méter magasan a Tiltott Rengeteg fái fölött lavírozó seprű hátán. Különösképp, hogy üldözőik különböző átkokat küldtek utánuk, hogy megállítsák őket.
Élvezte, ahogy a szél bele-bele kap hajába, s hogy talárja szélben ficánkoló zászlóként úszik mögötte, mindazonáltal egyre inkább aggasztotta, hogy a mardekáros csapat egyre közelebb került kettejükhöz, s így egyre nagyobb volt az esély arra is, hogy valamelyik átok eltalálja őket. Ginny is észlelhette a problémát, mivel alig hogy megfogalmazódott Hermionéban a gondolat, hátra kiáltott válla felett:
- Lebukunk! - azzal előredőlt seprűjén, és berepült a fák közé.
Hermione követte példáját, azonban csakhamar megbánta, hogy valaha is azt kívánta, bárcsak alacsonyabban repülnének. A sok inda, fatörzs és ágak közt lavírozva kisebb volt az esély arra, hogy egy átok eltalálja őket, azonban arra sokkal nagyobb, hogy ők találnak el egy fát vagy vaskos faágat.
Ginny éles kanyart írt le a fák között, Roxmorts irányába fordulva, s továbbra is hatalmas sebességgel suhant tova. Hermione csodálta, hogy képes a lány ilyen könnyen navigálni a fák között. Ő csak azért nem ütközött neki eddig semminek, mert szorosan a lány nyomában haladt.
Hatalmas csattanás hallatszott, ami halálra rémiszttette a lányt, s egy pillanatra hátra is kapta a fejét, majd újból előre. Figyelnie kellett, ha nem akart annak a szerencsétlennek a sorsára jutni, aki nekiszaladt valaminek. Kiáltozás hallatszott, s úgy tűnt, üldözőik messze lemaradtak mögöttük.
Ginny felemelte seprűjét, s kirepült a lombok fölé. Hermione is fellélegzett, mikor végre újra nyílt terepen repültek. A lány lassított, így Hermione hamar felzárkózhatott mellé.
- Tudod, mikor indul a vonat? - kérdezte s riadt, kipirosodott, szeplős arcával ránézett egy pillanatra.
- Nem, sajnos nem. Dolmen fél órát mondott, de nem tudom, mikor volt ez… Azt hiszem, jobb lesz, ha elmegyünk a pályaudvarra, talán még elkapjuk a professzort, vagy legalább megtudjuk mikor indult el…
- Rendben.
Alig néhány perc múlva, meglepően rövid idő alatt megérkeztek az állomáshoz, s hogy minél kisebb feltűnést keltsenek, az alacsony, szürke kis épület mögött szálltak le.
- Várj meg itt - mondta Hermione a lánynak, s a kezébe adta a seprűjét. - Vigyázz, nehogy meglássanak.
Ginny bólintott, s Hermione sietős léptekkel kerülte meg a házat, majd az információs pulthoz sétált. Időközben megpróbálta hátrasimítani ugyancsak összeborzolódott haját, s leseperni fekete talárjáról a hason csúszás nyomait. Mikor odaért a recepcióshoz, úgy vélte, nem kelt majd feltűnést, hiszen sok furcsa szerzet járt a varázslóvilágban.
Lehető legkedvesebb mosolyát elővéve hajolt közelebb az üvegablakhoz, s érdeklődött, indul-e mostanában vonat Londonba.
- Már elment. A következő este megy. A viszont látásra - morogta a megállapíthatatlan nemű és korú tisztviselő, s már vissza is akart térni újságjához, melynek egyik lapján vaskos cím hirdette Hermione Granger halálos kimenetelű seprűbalesetét. Ez egy pillanatra megzavarta a lányt, majd korábbi modorához visszatérve folytatta:
- Meg tudná mondani, mikor ment el? - kérdezte kedvesen, miközben keresztbe tette ujjait, nehogy az üveglap mögött ülő egyenruhás alak, aki nyilvánvalóan a pokolba kívánta a lányt a kérdezősködésével együtt, a válasz előtt lapozzon, és megpillantsa fényképét a gyászjelentés mellett.
- Mit érdekli az magát? Elment és kész. Fél kilenckor megy a következő - mondta, s pillantását az újságról gyanakvóan a lányra emelte.
- Egy nagyon kedves ismerősöm utazott rajta… és… és nem tudom, elment-e vele -tette hozzá hirtelen ötletből.
- Hogy hívják azt a nagyon kedves ismerősét? - a férfi-nő, ha lehet, még inkább fürkészően bámult rá, s Hermione gyomra görcsbe rándult, mikor rádöbbent, miért érdeklődik ennyire iránta a korábban oly közömbösnek tűnő tisztviselő… talán azért fizetik, hogy a gyanús embereket kifaggassa, aztán beszámoljon róla valakinek?
- Oh, az nem fontos… csak tetszik tudni, fontos lenne, hogy beszéljek vele.. és… és ő nagyon babonás… Például, ha a vonat menetidejében hetes vagy hármas van, akkor ő inkább másikat választ, és akkor is, ha az indulásban van, sőt még az is zavarja, ha…
- Jól van, jól van! Tízperce indult el, nem volt benne sem hetes, sem hármas!
- Nagyon szépen köszönöm! - vigyorgott Hermione, és már ott is hagyta a pultot. Visszasietett Ginnyhez, aki épp egy kóbormacskát pátyolgatott egy szemetes és néhány vajsörös kartondoboz árnyékában.
- Nos? - kérdezte, amint megpillantotta a lányt.
- Tíz perce. Még nem lehet messze, talán utolérhetjük.
- Hát, reménykedjünk…
- Ugyan már! Láttad, hogy repültünk! - pislogott rá értetlenül Hermione, miközben a magasba emelkedtek - Ezek a seprűk egy pillanat alatt felgyorsulnak, és csak úgy siklanak a levegőben!
- Ezek Nimbusz kétezerkettesek - mutatott a seprűje nyelére Ginny, mikor már a sínpár felett száguldottak. - Direkt sportolóknak készítették őket. Rövidtávon nagyon gyorsak, könnyen változtatnak irányt, és nagyon könnyűek is. De utazásra nem alkalmasak, mert nem tudják hosszú ideig tartani a sebességet.
- Hát most muszáj lesz nekik - mondta Hermione, s még jobban felgyorsítva azt előredőlt seprűjén.
Hosszú perceken át röpültek néma csendben egymás mellett. Alattuk futott a sínpár, két oldalukon magas, komor, sötét lombú fák magasodtak, vészjósló hallgatásba burkolózva.
Mindkét lány fejében ijesztő gondolatok kavarogtak… Mi lesz, ha nem érik utol a vonatot? Mi lesz, ha elkésnek? Mi lesz, ha nem lesz idejük figyelmeztetni a professzort? Mi lesz ha…
Mindketten megpróbálták elhessegetni őket, bár kevés sikerrel… Utol fogjuk érni… Időben érkezünk… Figyelmeztetjük a professzort… De mi lesz ha…
Hermione keze csúszni kezdett előre a seprű nyelén. Gyorsan megtörölte tenyerét a talárjában, és még szorosabban fogta át. Ideges volt, borzalmasan ideges. Gyanúja szerint nem lesz olyan egyszerű feljutni a vonatra. Biztos volt benne, hogy őrzik, nem úgy mint régen…
Már épp azon kezdett volna gondolkodni, hogyan fogják lejuttatni McGalagony professzort a vonatról, mikor meghallotta a jól ismert, jellegzetes hangot, majd egy kanyar után meg is pillantotta tőlük nem messze a vonatot. Az utolsó kocsi alig volt száz méterre tőlük, mielőtt azonban megkönnyebbülten felsóhajthatott volna Ginny felsikoltott. Seprűje előbb rángatni kezdett, majd lefelé indult, végül jobbra-ballra kezdett cikázni.
- Ginny! Ginny jól vagy?
- Persze - nyögte a lány, majd a seprű hirtelen hátramenetbe váltott, majd újból előre.
- Ginny, ez így nem lesz jó… Szállj le és várj meg itt! Én megkeresem McGalagonyt.
- Rendben - mondta a lány, mielőtt seprűje teljes fordulatot vett volna, s berepült volna a fák közé.
Hermione gyorsított és egyre közelebb került a vonathoz. Ahogy sejtette, megpillantott két varázslót a vonat legvégén levő nyitott részen álldogálni. Mielőtt ők is észrevehették volna a sebesen feléjük repülő lányt, Hermione felemelte seprűje orrát, és a magasba lendült. Felülről, kissé oldalvást közelítette meg a vonatot. Az egyetlen lehetőségnek azt látta, ha leszáll a vonat tetejére, és keres egy helyet, ahol le tud mászni.
Megpróbálta felvenni a vonat sebességét, és landolni. Elesett, ráesve bokájára, melybe éles fájdalom hasított egy pillanatra, de megkapaszkodva egy kiálló részben a vonat tetején maradt.
A dolog nehezebbnek tűnt, mint először elképzelte. Óvatosan megpróbált felállni, de felegyenesedni nem mert, félt tőle, hogy a menetszél egyszerűen lesodorja a járműről. Térden mászva próbált előrejutni a kocsi elejéig, mikor azonban felpillantott, halálra rémült.
A vonat hegyek között haladt át, s gyakran előfordult, hogy útját néhol hidak és rövidebb alagutak tarkították, olyanok, mint amit néhány méterrel maga előtt látott. Szerencsére még időben elrugaszkodott a vonat tetejéről, hogy kis körívet téve a hegyes kövekkel borított kis dombocska fölött újból leszálljon a vonat tetejére.
Kétségbeesve látta azonban hogy a vonat tetejéről menet közben lehetetlen bemászni egy ablakon. Még ha találna is egy nyitottat. Nem volt más választása, a vonat végén kellett lemásznia, ahol a két őr állt.
Térden csúszva jutott el az utolsó kocsiig, közben idegesen pillantott időről-időre a jármű orra felé. A vonat végére érve nagy levegőt vett, és óvatosan lekukucskált. A két férfi kalauz ruhában volt, sapkájukat szemükbe húzták.
- Te Edward… Er, muszáj nekünk végigmenni?
- Muszáj… Madam Dolmen szerint a vén tyúk ravaszabb, mint amilyennek látszik.
- Te Edward… Er, miért nem nyuvasztjuk meg már most?
- Mert itt nem fog balesetnek tűnni.
- Te Edward… Er, nem mindegy az már? Ki merné azt mondani, hogy nem baleset?
Hermione nem bírta tovább hallgatni. Előhalászta talárja zsebéből a pálcáját, és olyan halkan, hogy szavait elnyomja a vonat zaja, kimondta az első átkot, ami eszébe jutott:
- Exmemoriam!
Az átok telibe találta az Edward nevezetű társát, aki mint valami elborított kuglibábu dőlt a másikra.
- Mi van veled, pajtás? - kérdezte tőle az Edward nevezetű férfi, miközben barátja esését próbálta tompítani.
- Capitulatus! - kiáltotta Hermione, s belendült a kis korláttal leválasztott részbe.
Az Edwardnak nevezett varázsló pálcája után kapott, mely magas ívben repült, s kötött ki végül a sínpárt övező tüskés bokrok között.
- Reducto! - kiáltotta Hermione, mielőtt a férfi feléje fordulhatott volna, így a varázsló átbucskázott a korláton, követve pálcáját a sűrű bokrok közé.
- Szervusz kislány… Te ismerted ezt a rossz arcú férfiút? - nézett rá roppant bárgyú képet vágva a varázsló.
- Oh, nem… bocsi! Petrificus totalus! - és a férfi mozdulatlanságba merevedett.
Hermione belépett az ajtón, s bezárta maga mögött. A folyosón nem tartózkodott senki, s a kupékat figyelve, a vonaton sem túl sokan. Minden fülke üres volt.
Hermione jobbra-balra kapkodva pillantását futott végig a folyosón, majd átment a következő kocsiba, s ott is hasonlóképp tett. A harmadik vagonban végül hangokat hallott. De mikor rájött, kihez tartozik, azt kívánta, bár soha ne hallotta volna őket többé!
A lehető leggyorsabban bement az első fülkébe, s hangtalanul bezárta az ajtót, majd bemászott az egyik ülés alá, s lélegzetét is visszafojtva várt. A hangok közeledtek, lépések zaja hallatszott, majd halkult el fokozatosan, végül újra csak a vonat egyenletes zakatolása jutott fülébe. Hermione még hosszú percekig nem mert kimászni az ülés alól. Csak hallgatta saját szíve szapora dobogását, ütemes zihálását.
Abból, hogy a két férfi Madam Dolmennek nevezte a vámpírnőt, akit előző este mindenki Syannenek szólított, több következtetést is le tudott vonni. Egyrészt, hogy a két férfi neki dolgozik, illetve a magázódásból, hogy nem állnak túl közel hozzá, így a Dívához sem, ami pedig azt jelenti, hogy annak idején Voldemorthoz sem. Azt már megfigyelte, furcsának is találta, hogy mindannyian, akik a Díva közelében voltak, tegezték egymást, és a vezetőjüket is.
Ebből következett, hogy a két férfi, akik az imént haladtak el alig néhány lépésre tőle, tegeződve, nevetgélve, közel álltak a Dívához. Túl közel is… Mivel egyikőjük, akiknek hangja kísértetiesen hasonlított Noël Judice-éra, kijelentette: "Nézzük meg mit csinál az a két szerencsétlen… Le merném fogadni, hogy Syanne megint azt a csökkent értelmi képességű Edwardot, meg a barátját küldte… Szerintem azért csinálja, mert meg akar szabadulni tőlük, és reménykedik, hogy majd csak hibáznak valamit… Na… Had örüljön Syanne…".
Ha hátramennek, észreveszik, hogy a két őrt valaki harcképtelenné tette, és akkor keresni kezdik majd Hermionét. Ő viszont nem képes kiállni két halálfaló ellen, akik valószínűleg nem is akármilyen mágusok. Minél hamarabb meg kellett találnia a professzort!
Hermione sietve kimászott az ülés alól, és elkezdett a mozdony felé rohanni, s a következő kocsi egyik fülkéjében meg is találta McGalagonyt.
- Professzor! - zihálta Hermione beesve a kupéba. - Jöjjön… azonnal… sietnünk kell, mindjárt visszajönnek…
- Uram-atyám! Granger! Mit keres maga itt? - kérdezet fojtott hangon a professzor, palástolatlan meglepettséggel.
- Professzor, azonnal velem kell jönnie, meg akarják ölni! - folytatta a lány.
- Tudom - jelentette ki csendesen McGalagony.
- Mindjárt itt lesznek - mutogatott a vonat vége felé a lány. - Sietnünk kell, hogy… - Hermione megmerevedett. - A professzor tudja?
- Természetesen tudom. Újdonsült igazgatónőnk azóta fenyeget ezzel, mióta az iskolába került. Már több furcsa baleset is ért, de a célját még egyszer sem érte el. Gyanítom, most megpróbál biztosra menni. Ne aggódjon, Granger, meg tudom védeni magam. Magának viszont el kell mennie. Most azonnal!
- De professzor! Nem maradhat itt! Amint a vonat beér Londonba, megölik!
- Legalábbis megpróbálják.
- De Ginnyvel hallottuk, mit üzent Dolmen Judice-nak!
- Oh, ezek szerint Weasley kisasszonynak végre sikerült megszöknie - mosolygott csendesen a professzor. - Mindenesetre örülök, hogy Judice-t küldte, ellene van esélyem.
- Professzor, kérem! Nem tisztán játszanak! Biztosan nem csak Judice lesz ott! És őt sem szabad lebecsülnie! Professzor, könyörgöm, jöjjön velem!
- Nem, Granger kisasszony. Nem tehetem. Szembe kell néznem velük, ha sikerül, ha nem. Most menjen.
- Professzor… - Hermione szeméből könnycseppek törtek elő.
- Induljon Granger, magának még nem jött el az ideje! Induljon! - azzal gyengéden az ajtó felé tolta. - Vigyázzon magára, és a kis Ginny Weasleyre is!
- Ígérem - mondta Hermione. Összeszorult a torka, ahogy kihátrált a fülkéből.
Pár perccel később már a sín mellett állt, arcáról kitartóan hullottak könnyei. Némán sírt, egy hang nélkül, fájdalmasan, megtörten.
Siratta a professzort, siratta a Roxfortot, siratta önmagát és a világot…

 

Folyt. köv.

Vissza
6. fejezet